El, el nézem néha, néha mint úszik a hold ezüstös karéja
a sápadt langyos égi vizeken.
És elmélázom, ott fönt roppant világok kergetőznek titkos, engedelmes pórázon
vak végtelenségből vakabb végtelenbe futnak töménytelen napok.
S nincs kezdete és nincsen vége a csillagporos, végzetpatkós útnak,
Ott fent kavarog, omlik száz világ
s mi nem látunk a könnyeinktől
s összelapítanak törpécske emberi tragédiák.
Fentről gigantikus világok parányiságot, némaságot parancsolnak
az araszos ösvényű földivándoroknak.
Én mégis rendületlenül hiszem, hogy idelent a síkos, sáros embergazos életparton
egy könnycseppben, egy mosolyunkban végtelenebb, rejtelmesebb világok élnek, omladoznak.
És vallom, hogy az emberszív a mindenségnek legtündöklőbb, legfoltosabb, legéjszakásabb,
és legigésebb testvértelen, de mindennapoknál gigantikusabb bolygója.
Ott fenn csak vak törvények keringenek,
a csodák idelent születnek a paranyi emberszíveknek didergő száztitkú redői közt.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.