Miután nem érdemes, nem szabad és nem is kell külső mércék alapján lemérni a teljesítményünket, a szükséges vitákat egymás között kell lefolytatnunk – határozottan, őszintén, szeretettel és konstruktívan. Másnak nincs értelme. A világ változik, fordul a szél.

Nyolc éven belüli harmadik kétharmados felhatalmazásával Orbán Viktor bizonyosan korszakot ír, különösen, ha hozzászámítjuk első, 1998 és 2002 közé eső kormányzását is. Amióta szabad választásokat tartanak Magyarországon, vagyis az 1990 óta eltelt huszonnyolc évben, tizenkét évig ő kormányozta az országot, s most újabb négy évre kapott mandátumot.

2018-ban immár negyedik miniszterelnöki megbízását vehette át, amivel vitathatatlanul csúcstartó a rendszerváltoztatás utáni kormányfők sorában, ráadásul egyedüliként mondhatja el magáról azt is, hogy egymás után kétszer választották újra. A magyar történelem hosszú, stabil korszakai közül teljesítménye csak Tisza Kálmán (1875–1890) és Bethlen István (1921–1931) miniszterelnökségéhez mérhető politikai eredmény. Korszakos jelentőségű politikai rendszer megszületésé­nek vagyunk tanúi.

Nem minden rendszer jelent automatikusan korszakot is. A (politikai) rendszer jogszabályok, eljárások, politikai döntések összessége, amely intézményrendszerben testesül meg – ez a forma, a politikai szerkezet. A korszak pedig szélesen értelmezett kultúra: a társadalmi szokások, kollektív meggyőződések és a világnézet összessége, szellemi miliő – tehát maga a tartalom, a kulturális klíma.

Az elmúlt 150 év (1867–2018) tanulsága, hogy több tényező együttesen szükséges ahhoz, hogy egy politikai rendszer körül korszakot azonosíthassunk. A korszak speciálisan rá jellemző, maradandó politikai és kulturális környezetet hoz létre, ezenkívül személyi kontinuitás, közös emlékezet és örökség létrejötte jellemzi, amit megerősít, hogy a közgondolkodásba beépülő kulturális teljesítményeket hoz létre, mégpedig ikonikus művek, emlékezetes történelmi események, maradandó épületek, közös sikerek és kollektív mítoszok formájában.

Míg politikai rendszert csak ideig-óráig lehet működtetni egy neki időbeli keretet adó korszak ellenében, addig a korszak akkor is maradandónak bizonyul, ha egyszer-egyszer olyan rendszernek ad otthont, amely ellentétes kulturális tartalmával. Neki megfelelő kulturális korszakba ágyazni a politikai rendszert – ez a dolgunk most.

A kommunizmus negyvenéves időszaka 1989–90 után számos szempontból nem ért véget, hanem húsz éven át egy „posztkommunista állapotban” (Lánczi András) folytatódott. Ennek jellemzője, hogy a hatalmi és gazdasági elit folytonossága, valamint az értelmezés monopóliumát magánál tartó értelmiség összetétele alapvetően nem változott. 1990-ben nem valami új kezdődött, hanem inkább más formában folytatódott a régi. Persze a diktatúrát felváltó demokrácia, az egypártrendszer helyett bevezetett versengő pártpluralizmus és a tervgazdaságot lecserélő piacgazdaság intézménye, amint a nemzetközi integráció megváltozott keretei is, az előzőekhez képest eltérő világot jelentettek; ami viszont nem változott, az legalább ennyire meghatározó jelentőségű volt. Röviden: a rendszer változott, a korszak maradt.

A kommunizmus által meghatározott negyven év után következő baloldali-liberális időszakban tehát a kormányzás módjának milyensége és a szellemi irányvonal maradandónak bizonyult. A posztkommunista kurzus konzerválta a politikai és gazdasági nómenklatúra folytonosságát, a technokrata reformizmus gyakorlatát és a „demokratikus ellenzék” liberális nyelvezetét, valamint az ezt beszélő értelmiség összetételét, kulturális előjogaival együtt. Bizonyságot nyert, hogy a „kulturális hegemónia” (Antonio Gramsci) legalább annyira fontos, mint a politika uralása.

A 2006-os belpolitikai nyugtalanság és a 2008-as gazdasági válság a permanens reform válságának nyilvánvalóvá válásával, a kormányzat hitelességének visszavonhatatlan elvesztésével és a legitimáció megkérdőjeleződésével járt. Érdekes kérdés volna eldönteni, hogy a politikai rendszer merült-e ki vagy a kulturális hegemónia párolgott-e el előbb. Bárhogy is legyen, a kormányzati krízis, valamint a kormányzó oldal eszmei kiüresedése egyszerre két hamis mítoszt rombolt le. Az első az volt, hogy a politikai élet egyetlen legitim szereplője a „szakértői kormányzást” végző baloldal, a másik régi legenda pedig úgy szólt, hogy kizárólag a liberális értelmiség monopóliuma a kulturális élet, illetve annak értelmezése.

A balliberális kormányzás nyolc esztendeje, a rendszerváltoztatás után még húsz évig tartó posztkommunizmus és az ország szellemi életét 1945 óta meghatározó, hatvanöt éves baloldali dominancia 2010-re egyszerre zárult le. A jobboldal kétharmados győzelme és a posztkommunizmus vezető politikai erejének számító baloldal katasztrofális veresége új helyzetet teremtett, amelyet megerősített a 2014-es és a 2018-as országgyűlési választás végkimenetele. A megelőző politikai rendszer véget ért, azonban a medréül szolgáló, kimúló korszak tehetetlenségi nyomatéka máig érezteti hatását. Miután a jobboldali politikai rendszer szilárdnak és kiépültnek tekinthető, most egy ennek természetes keretet biztosító, konzervatív kulturális korszak megteremtésére van szükség.

A (poszt)kommunista korszaknak hosszú az árnyéka, méghozzá elsősorban a konzervatív kultúra szervezett diszkreditálása és a liberális kánon könyörtelen érvényesítése miatt. Miután a balliberális kulturális hegemónia nyelvileg, gondolatilag és szellemileg egyaránt hosszú ideig szabadon érvényesült, nehéz szabadulni régi szokásaitól és lebontani megalvadt struktúráit. Mindezt nehezíti a művelődési intézmények (MTA, egyetemek, színházak, könyvkiadás, zenei élet, galériák) gyarmatosítása és a kereskedelmi célú „kultúra” meghonosodása, amely lépten-nyomon együtt jár a cinizmus és a közömbösség terjedésével. A legnagyobb online hírportálokat például ma is egy olyan gonzó-szubkultúra határozza meg, amelynek kódjai, utalásai és metanyelve a többségi társadalomtól teljesen idegen. A nyilvánosságnak ezek az enklávéi tekinthetők a liberális kurzust nyomokban még fenntartó „médiaelit” utolsó valamirevaló citadelláinak. A konzervatív kulturális dekolonizáció elsődleges feladata a művelődési és média-intézményrendszer átalakítása.

Mintha a korábbi korszak kultúrájának urai jobban értenék, hogy mit veszíthetnek, mint azok, akikre az új korszak megalapozásának munkája vár. Az értelmezés monopóliumára féltékenyen vigyázó és a kulturális standard meghatározását olyannyira igénylő baloldali–liberális közeg ugyanis a nagy politikai csata elvesztése után a kultúra mellékhadszínterén elszenvedett vereségeket érzékeny veszteségként veszi tudomásul. Gyakran sértetten reagál arra is, ha kiderül: elmaradt az időtől, nincs mondanivalója, nem találja a válaszokat, de még a helyes kérdéseket sem képes többé feltenni. Színdaraból színdarabra, filmkritikától könyvrecenzióig vonul vissza, de továbbra is elkeseredetten harcol kulturális privilégiumai és gyarmatai megtartásáért.

A politikai győzelmek „menetrendszerű” bekövetkezte jogosan kelti fel annak igényét, hogy a kultúra területén is sikerek szülessenek és a politikai élet látványos fordulatai a kultúra területén is ismétlődjenek meg. Nem biztos azonban, hogy ez az intézményteremtő politika feladata volna. A politika világa mellett a kultúra szövevényes hálózatának átalakítása amúgy is hosszabb feladat. Az intézmény-­építés és a fórumteremtés után ezeket minőségi tartalommal is meg kell tölteni, amely munkában a lojalitás csak az egyik (persze igen fontos) erény, de hosszú távon nem pótolhatja a tehetséget, a szorgalmat és az alázatot, amelyekből a teljesítmény végül összeáll.

Mit tegyünk?

Először is azt az itt-ott még mindig meglévő optikai csalódást kell felszámolni, amely szerint a balliberális értelmiség által meghatározott nyelv és viszonyítási rendszer továbbra is érvényes. Ezt a délibábot részben hadicsel gyanánt ez a közeg, részben viszont a „konzervatívok” baleksága tartja fenn. Pedig ez nem más, mint fantom – aki lustaságból vagy gyávaságból bedől neki, azzal nincs mit kezdeni.

Ebből is következik, hogy saját mércét kell teremteni és érvényesíteni, a saját fejünk után menni. Meg kell becsülni és szaporítani azt, amink van: gondolkodókat, intézményalapítókat és -működtetőket, folyóiratokat, könyveket stb. Van saját kánonunk, ugyan miért igazodnánk másokéhoz?

A baloldali-liberális gondolat összeurópai kimerülését tudomásul kell venni, és elfogadni, hogy a jobboldalé (konzervativizmus, kereszténydemokrácia, populizmus, polgári, nemzeti-keresztény felfogás) manapság az egyetlen számottevő gondolati erő. Világmagyarázatot adni csak a jobboldal képes ma, narratív előnyünk nekünk van. Mi vagyunk a jövő, rajtunk a világ szeme, ezért a felelősségünk igen nagy.

Miután nem érdemes, nem szabad és nem is kell külső mércék alapján lemérni a teljesítményünket, a szükséges vitákat egymás között kell lefolytatnunk – határozottan, őszintén, szeretettel és konstruktívan. Másnak nincs értelme. A világ változik, fordul a szél. Mai feladatunk nem kevesebb, mint a XXI. századi Magyarország felépítése. Az új kihívásokra, mint a globalizáció válsága, a liberalizmus alkonya, a migráció és a demográfia, az EU szerkezetátalakulása, a technológiai fejlődés árnyoldalai vagy a nemzeti szuverenitás kikezdése, működő válaszokat kell adnunk.

Hogy korszak lesz-e a rendszerből, most már csak rajtunk múlik.

A szerző a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója

 

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.