A hanganyag meghallgatható a vasárnapi adás után itt a weboldalon is.
A magyar történelem 1918–1920 közötti időszakában folyvást újrakezdési kísérleteket és éles politikai fordulatokat találunk. A forradalmakat és ellenforradalmakat 1920-tól viszont újra hosszú, csaknem negyedszázados periódus követte. A konszolidációhoz mindenekelőtt az államforma tisztázására és új államfő választására volt szükség. Az ország kormányzójává a világháborúban kitűnt Horthy Miklóst választották. A Horthy korszak. Berendezkedés, államforma és kormányzói jogkör.
1919 őszére az ellenforradalmi berendezkedés stabilizálódni látszott. November 16-án Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg főparancsnoka, csapatai élén bevonult Budapestre. Egy héttel később Huszár Károly miniszterelnök vezetésével olyan új kormány alakult, amit már a békekonferencia is elismert. Ennek volt köszönhető, hogy végre Magyarország képviselői is meghívást kaphattak a Párizsban zajló bétárgyalásokra. Az 1919. novemberében megjelent új választójogi rendelet értelmében az összlakosság mintegy 40%-a szavazhatott. A választásokra való nyugodt felkészülést azonban nagyban nehezítették a különítményesek, az Ébredő Magyarok Egyesületének és más radikális ellenforradalmi csoportoknak a tevékenysége, akiknek az akciói különösen a Kisgazdapárt és a szociáldemokrata párt tagjai és szimpatizánsai ellen irányultak. A belügyminiszter, Beniczky Ödön 1919. december 5-én adta ki az internálási rendeletet, amely – ahogy a szövege fogalmazott – az „állam biztonságára vagy a közrendre és közbiztonságra veszélyes, aggályos és gyanús, valamint gazdasági okokból káros egyének őrizetbe vételét” hirdette ki. Az ennek alapján az utóbb táborokba hurcoltak között többségében zsidó kereskedőket, szociáldemokrata, vagy kommunista szimpatizánsokat találunk. Ilyen tábor működött Hajmáskéren, Zalaegerszegen és Kistarcsán, és Dél-Budán is. A gyakori vegzálások és a megfélemlítések miatt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt végül a közelgő választások bojkottját határozta el. Az új nemzetgyűlés megalakulására 1920. január 24–25-én került sor. A román hadsereg kivonulásával a Tiszántúlon kiegészítő választásokat tartottak. A választási eredményeket összesítve a Kisgazdapárt 91 mandátumot nyert, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja pedig 56-ot. 51 mandátum hat pár között oszlott meg, a liberálisokat tömörítő Nemzeti Demokrata Párt 6 képviselői helyet szerzett. Az új nemzetgyűlés legfontosabb feladata az volt, hogy döntsön az ország állami berendezkedéséről és az ország államfőjének személyéről.
Az állami berendezkedés kérdése mélyen megosztotta a képviselőket. Két nagy párt alakult ki, az úgynevezett legitimistáké és a szabad királyválasztóké. Az előbbiek értelmezése szerint, az uralkodó az 1918. novemberi eckartsaui nyilatkozatával nem mondott végelegesen le, csupán időlegesen visszavonult az államügyek intézésétől. A trón így nem üres, IV. Károly továbbra is az ország uralkodója, tényleges visszatértéig átmenetileg egy Habsburg főherceget kellene csak választani. A függetlenségi érzelmű szabad királyválasztók ugyanakkor Károly király végleges lemondását hangoztatták, az uralkodó megüresedett posztjára pedig nem Habsburg származású főnemest, hanem lehetőleg valamelyik „kiváló magyart” képzeltek el. A döntően a katolikusokat és arisztokratákat tömörítő legitimisták elképzelésével szemben a szabadkirályválasztók fő jelöltje a Nemzeti Hadsereg élén érdemeket szerző kálvinista-dzsentri családból származó Horthy Miklós volt. A köztársasági berendezkedés emléke összefonódott a forradalmakkal, ezért abban mindkét csoport egyetértett, hogy az ország államformája a történelmi hagyományokhoz illeszkedve a királyság maradjon.
Horthy megválasztása mellett több érv is szerepelt. Sokak szemében már eleve szimpatikussá tette, hogy Ferenc József császár és magyar király mellett volt évekig szárnysegéd. A tengerésztisztnek indult Horthy gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán. Országosan ismert pedig az első világháború egyik tengeri ütközetében lett. Ezt követően a tengerészeit még sebesülten is tovább irányító otrantói hősről adtak hírt a lapok. A politikusi pályára nem készült Horthy Miklósra hárult az a kényszerű feladat, hogy a háborús vereséget követően a Monarchia hadiflottájának utolsó főparancsnokaként a flottát Pólában átadja a Délszláv Nemzeti Bizottságnak. Ezt követően hazatért a család Kenderesi kúriájába, és – visszaemlékezései szerint – birtokain gazdálkodva képzelte el a jövőjét. Terveit az őszirózsás forradalom kitörése, különösen pedig a Tanácsköztársaság létrejötte húzta keresztül. Az Aradon, majd Szegeden ellenforradalmi kormányt alakító Károlyi Gyula kérésére birtokát odahagyta és elvállalta a hadügyminiszteri posztot. A Szegedre sereglő tisztek és tartalékos tisztek között a nyelveket beszélő, világlátott, jó megjelenésű admirális nagy népszerűségnek örvendett. Másfél hónappal később ugyanakkor önállósította magát és kivált a kormányból, augusztusban pedig már az ország ellenforradalmi Nemzeti Hadseregének főparancsnoki tisztét töltötte be. Horthy Miklós kultusza már Szegeden elindult. A világháborús hős imázsa, az erőskezű vezető- és az országmentő fővezér képével egészült ki. Az 1918-1920 közötti válságos időkben a forradalmak kárvallottjainak és üldözöttjeinek szemében Horthy egyre inkább a jövő kizárólagos letéteményesének tűnt. A társadalom másik részében a dunántúli fehérterror miatt ugyanakkor véreskezű gyilkosnak titulálták. Az ellentétes minősítései között külön helyet foglal el a felségáruló jelző is. Ezzel a Károly király visszatérésének megakadályozása, valamint a trónfosztás miatt a legitimisták bélyegezték meg. Abban, hogy Horthy Miklós utóbb Magyarország kormányzója lehetett nagy szerepet játszott az a tény, hogy az Antant diplomatái az ország egyetlen szervezett haderejének vezetőjében inkább az erőskezű vezető képét látták, semmint a diktatúrára törő fővezérét.
A nemzetgyűlés 1920. február 16-án ült össze, hogy döntsön az ország vezetéséről. Az „az alkotmányosság rendjéről és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről szóló” 1920. évi I. törvénycikk az államfői teendők ellátását ideiglenes jelleggel, a nemzetgyűlés által titkos szavazással megválasztott kormányzóra bízta. Ahogy a törvény fogalmazott: „A nemzetgyűlés addig, amíg az államfői hatalom gyakorlásának mikéntjét véglegesen rendezi és ennek alapján az államfő tisztét tényleg átveszi, az államfői teendők ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül titkos szavazással kormányzót választ.[…]A kormányzót a királyi hatalomban foglalt jogok alkotmányos gyakorlása az alábbiakban foglalt korlátozások között illeti meg.[…]A nemzetgyűlés által alkotott törvények szentesítés alá nem esnek; azokat a kormányzó legkésőbb hatvan napon belül kihirdetési záradékkal és aláírásával látja el. A kormányzó a kihirdetés elrendelése előtt – indokainak közlésével – a törvényt újabb megfontolás végett egy ízben visszaküldheti a nemzetgyűléshez. Ha az így visszaküldött törvényt a nemzetgyűlés változatlanul fenntartja, a kormányzó azt tizenöt napon belül kihirdetni köteles.[…]A kormányzó a nemzetgyűlést nem napolhatja el[…]A kormányzó képviseli Magyarországot a nemzetközi viszonylatokban. Követeket küldhet és fogadhat. Magyarország nevében a felelős minisztérium útján szövetségeket és egyéb szerződéseket köthet a külhatalmakkal, de amennyiben a törvényhozás tárgyaira vonatkoznak, csak a nemzetgyűlés hozzájárulásával. Hadüzenethez vagy a hadseregnek az ország határán kívül alkalmazásához és békekötéshez a nemzetgyűlés előzetes hozzájárulása szükséges.[…]A végrehajtó hatalmat a kormányzó kizárólag a nemzetgyűlésnek felelős minisztérium által gyakorolja.[…]Nemességet nem adományozhat. A főkegyuri jogot nem gyakorolhatja. Általános kegyelmet csak törvény adhat.[…]A kormányzó személye sérthetetlen és ugyanolyan büntetőjogi védelemben részesül, mint törvényeink szerint a király.[…]A kormányzót „főméltóságú kormányzó úr” cím használata illeti meg.”
Horthy Miklós a törvényben rejlő korlátozásokat sokallta, a jogosítványait pedig kevesellte, jelölését ezért csak úgy fogadta el, hogy ígéretet kapott arra, hogy jogkörét később bővíteni fogják. A nemzetgyűlés 1920. március 1-én szavazott a kormányzó személyéről. Horthy mellett az egyetlen jelölt Apponyi Albert gróf volt. A leadott voksok alapján Horthy elsöprő többséggel győzött: a 141 szavazatból 131 őt támogatta, míg Apponyi Albert – aki a választás előtt visszalépett a jelöléstől – mindössze 7 szavazatot kapott, 3 szavazólap pedig érvénytelen volt. A titkos választást követően delegáció indult a Gellért szállóban tartózkodó Horthyhoz, hogy őt az Országház épületébe hívják az eskütételre.
A kormányzóválasztás eufóriáját két körülmény is beárnyékolta. Még 1920. február 17-én az Ostenburg–Moravek Gyula vezette különítményes csoport néhány tagja elhurcolta és meggyilkolta a Népszava két ismert szociáldemokrata újságíróját: Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, akik a Horthy és a fehérterror harcos kritikusainak számítottak. A másik „szépséghiba” közvetlenül a kormányzóválasztás aktusához kapcsolódott. A választás napján Horthy különítményesei katonai kordont vontak a Parlament köré, néhányan pedig az épületben is sorfalat álltak és megakadályozták több képviselőnek az Országház épületébe jutást. Ezek az akciók kellemetlen helyzetbe hozták a Párizsban tevékenykedő magyar békedelegáció képviselőit is, Apponyi Albert ezért a hazai „kilengések” haladéktalan beszüntetésére szólított fel.
A kormányzóválasztás aktusa – minden árnyoldala ellenére – a konszolidáció irányába tett fontos lépésnek számított. Az 1920. július 19-én miniszterelnökké választott Teleki Pál irányításával ez év nyarán sor került az Ébredő Magyarok Egyesületének felfüggesztésére és a randalírozó különítmények feloszlatására. Horthy hozzájárulásával decemberben felszámolták az Ehrmann-telepen és a Britannia szállóban állomásozó különítményes központokat. A radikális tiszti csoportok a félreállításukat nehezen viselték, körükben egyre inkább teret nyert egykori sorstársukban, a kormányzóban való csalódottság is. Sokan emellett legitimista álláspontjuk miatt kerültek szembe a kormányzóval, így húszas évek közepétől fokozatosan háttérbe szorultak.
A megválasztásakor tett ígéretnek megfelelően Horthy jogkörét már 1920. augusztusában bővítették. Az I. törvénycikket módosító XVII. törvénycikk alapján a kormányzó elnapolhatta, berekeszthette és feloszlathatta a nemzetgyűlést. A törvény lehetővé tehette számára azt is, hogy „közvetlen fenyegető veszély esetében azonban a kormányzó a magyar összminisztérium felelőssége és a nemzetgyűlésnek késedelem nélkül kikérendő utólagos hozzájárulása mellett a hadseregnek az ország határán kívül alkalmazását elrendelheti”. Ugyanebben az évben hozták az 1920. évi XXV. törvényt, amely a „tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról” szólt. Az utóbb numerus claususként hírhedté vált törvény szerint az egyetemekre ettől kezdve csak a „nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízható” személyeket vehettek fel, ráadásul kizárólag „az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozás” arányában. A törvény, amellett, hogy a világháború következtében feltorlódott egyetemi diákságot igyekezett arányosabban elosztani, szakított a korábbi tanszabadság gyakorlatával. Ugyan a szövegében nem szerepelt az izraelita kifejezés, tudható volt, hogy ennek az egyetemi karok sokszor felülreprezentált zsidó származású diákok lesznek majd a legnagyobb kárvallottjai.
A parasztság földéhséget igyekezett szerényen csillapítani a Teleki-féle földreform. Az 1920. évi XXXVI. törvénycikk a szegényparasztság mellett maximum 3 kataszteri holdhoz juttatta a hadirokkantakat, a hadiözvegyeket és a hadiárvákat is. Azokat a katonákat pedig, akik a „világháborúban hősiességükkel kitűntek”, valamint „vitézi és erkölcsi tekintetben” teljesen megbízhatónak számítottak, a kormányzó kezdeményezésére, a Vitézi Rendi tagsággal járó birtokokkal igyekeztek honorálni.
Horthy Miklós kormányzóságát sokan csak ideiglenesnek tekintették, amíg nem sikerül egy uralkodót hívni a magyar trónra. Kevesen hitték volna, hogy a kormányzó végül közel negyedszázadon keresztül vezeti majd az országot, személye pedig utóbb egy egész korszak szimbólumává válik.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Romsics Ignác: Magyarországh története a XX. században, 3. kiadás., Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 135–141.
Gergely Ernő–Schönwald Pál: A Somogyi–Bacsó gyilkosság. Budapest, Kossuth Kiadó, 1978.
A hanganyag meghallgatható a vasárnapi adás után itt a weboldalon is
