A hanganyag a vasárnapi adás után itt is meghallgatható.
A két világháború közötti oktatáspolitika mindvégig stratégiai ágazatnak számított. Legfontosabb célkitűzése a falusi lakosság értelmi színvonalának emelése volt, amit új népiskolák építésével, tanítók munkába állításával, művelődési házak és népfőiskolák létrehozásával kívántak elérni. Az oktatás kiemelt költségvetési támogatást kapott, ennek köszönhetően nőtt a polgári iskolák és a középiskolák száma is, az egyetemeken és a tudományos társulatokban pedig több – koruk legjobb tudósaihoz tartozó tanár tanított. Ebben az időben futott be a cserkészet, és a leventemozgalom is.
A trianoni békeszerződésnek köszönhetően a lakosság 43%-a maradt az új országhatárokon belül, az iskoláknak viszont csak az egyharmada. Ebből a hiányból is fakadt, hogy a kormányzat legfontosabb célkitűzése a népiskolai program fejlesztése volt. A vallás-és oktatásügyi tárcát 1922–1931 között vezető Klebelsberg Kunó irányításával komoly népiskolai program indult. Mindenekelőtt a hiányzó iskolákat kellett pótolni és melléjük újakat felépíteni, másrészt a nebulókat felkészítő tanítóknak kellett megfelelő lakásokat létrehozni. Az 1927. évi VII. törvénycikk 3500 új tanterem és 1750 tanítói lakás felépítését határozta el, amiból 1931-re – pédátlan sikerként – az összes el is készült. A végig stabil anyagi ráfordításoknak köszönhetően a népiskolai program rendkívül sikeres volt: a népiskolák száma a kezdetei 1919–1920-as 5600-as számról 1937–38-ra elérte majdnem a 6900-at. Ez pedig közel 25%-os növekedést jelentett. Hasonló arányban nőtt a tanítók száma is, a kezdeti 16 500 főről a harmincas évek végére 20 150-re. A kis, falusi iskolák ugyanakkor a városi és nagyközségi iskoláktól abban is különböztek, hogy bennük a diákok többnyire osztatlan tantermekben, azaz leginkább egytantermes helységekben zsúfolódtak össze. A diákok számának növekedésével az egy tanítóra jutó diákok száma átlagban a korszakban 48–52 fő között mozgott. A népiskolai program sikerét aligha mutatja jobban az analfabetizmus csökkenése. Amíg a magyaroszági írástudatlanok aránya a korszak elején 33% volt, ez az arány 1920-ra lecsökkent 15%-ra, a harmincas évek végére pedig már 7%- alá. Ezzel Magyarország a korszak végére elérte a legfejlettebb nyugati államok első világháború előtti arányait, kelet szomszédaival összevetve pedig kirívóan jól szerepelt. A harmincas években az analfabetizmus Lengyelországban 23% volt, Romániában 42%, Jugoszláviában pedig több mint 45%.
Az oktatásügy mindvégig stratégiai ágazat volt. Ennek célszerűsége mellett Klebelsberg Kunó vallás-és oktatásügyi miniszter az 1925. február 20-i – költségvetési vitában elhangzott – beszédében így érvelt. „Tisztelt Nemzetgyűlés! Szeretném a köztudatba belevinni, hogy a trianoni béke következtében lefegyverzett Magyarországon a kultusztárca voltaképpen honvédelmi tárca is. Honvédelmi tárca olyan értelemben, hogy most elsősorban a szellem, a művelődés fegyvereivel kell védeni hazánkat, és ezekkel az eszközökkel kell mindig újból és újból bizonyítanunk a világ nemzetei előtt, hogy a magyar viszontagságos életének második ezer esztendejében is életképes, erős és hogy bánatni nagy történelmi igazságtalanság.”A közoktatásra fordított pénz az állami bevételek 9–10%át tette ki. Ez a kiemelt finanszírozás megmaradt a Klebelsberget váltó, – történészként is elismert – Hóman Bálint miniszterelnöksége idején is, sőt, kicsit még nőtt és volt, hogy meghaladta a 13%-ot is. A gazdasági válság természetesen érintette a kultusztárca büdzséjét is, ezért arényosan kevesebb pénzből kellett gazdálkodni. A huszas évek közepén kiutalt 60 millió pengőhöz képest 1938-ban már csak ennek fele volt oktatásügyi célokra fordítható.
Az oktatási rendszer a hat osztályos elemi iskolán alapult. Aki tanulmányait nem akarta folytatni, annak is kötelező volt még 3 évig népiskolába járni, de ezeken az ismétlő foglalkozásokon is a tanulók kétharmada hiányzott. Ezért merült fel már a huszas évek végén az oktatási rendszer reformja. A megvalósítására viszont csak a gazdasági válságot követően került sor. A Hóman Bálint kultuszminiszter által beterjesztett 1940. évi XX. tc. kötelező nyolc osztályt hozott létre, amelyből 4 osztály az alsó- 4 pedig a felső tagozatot jelentette. A két szinten különbség volt az iskolábajárás kötelező időszakában is. Az alsószinteken szeptember 1-től június 30-ig – azaz 10 hónapig – tanultak a diákok, a felsőbb szinten azonban csak fél évig, október 15-től április 15-ig. Ez utóbbit azért alakították így, hogy a paraszti gazdaságokban hagyományosan besegítő idősebb gyerekek a nyári munkálatok idején családjuk segítségére lehessenek.
Gondot fordítottak arra is, hogy az iskolai oktatáson túl, vagy amellett, a falusi lakosság tagjaihoz még ismeretterjesztő-, szórakoztató programokat is eljuttassanak. Ezeknek helyszínéül hozták létre a művelődési házakként működő népházakat. Az olvasási hajlandóság növelése céljából pedig népkönyvtárakat is felállítottak, amelyeknek a száma 1938-ra már ötezer fölé nőtt. De még ezeken felül is erőfeszítéseket tettek a kötelező minimumot meghaladó ismeretek bővítése érdekében. Több néhány hetes– esetleg hónapos tanfolyamokat szerveztek. Az ilyen népfőiskoláknak nevezett intézmények már az első világháború előtt is léteztek, de igazán csak a harmincas években terjedtek el. A paraszti lakosság általános műveltségének a növelését célozta a reformátusok részéről a Soli Deo Gloria-, a katolikusoktól pedig a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete – azaz a Kalot – nevezteű mozgalom is.
Az iparban és a kereskedelemben való fiatal kori elhelyezkedéshez a korszakban is ipari és kereskedelmi tanonciskolákban lehetett végzettséget szerezni, amik a hatosztályos népiskolára épültek. Emellett léteztek mezőgazdasági iskolák is, amelyek közül sokban mintagazdaságokat is működtettek. A középfokú általános oktatási képzést nyújtó polgári iskolák fele maradt a háború után az országban. A leglátogatottabbaknak számító intézmények száma a kezdeti 250-ről a harmincas évek végére majdnem 400-ra emelkedett. A huszas évek közepére kettőről háromra nőtt a középfokú képzést nyújtó intézmények fajtája. Természettudományos ismereteket a reáliskolákban lehetett leginkább elsajátítani, a gimnáziumokból viszont kétféle is lett. A humángimáziumok szolgáltak a történelemre, valamint a latin és ógörög nyelvre alapozott humántuományi ismeretek elmélyítésére, a modernebbnek számító reálgimnáziumokban pedig a latin és a humántudományok mellett franciát és német nyelvet is tanítottak. A leányok számára szolgáló középiskolák is megkettőződtek. A korszakban ugyanis létrejöttek leánylíceumok és leánygimnáziumok is. A többféle képzést nyújtó intézmények helyett 1934-ben bevezették az egységes középiskolát, 1938-ban pedig szakközépiskolákat is felállítottak.
A lassú demokratizálódás eredményekén nőtt a középiskolába járók aránya,. Amígy a háború előtt a lakosság 3%-a járt ilyen intézménybe, ez a korszak végére 10% körülire emelkedett. Az iskolát elvégzők aránya pedig az 1920-as arány duplájánál is többre nőtt, és meghaladta a 6%-ot. A háború előtti tantervek is módosultak. Az új tantervekben nemcsak új tantermi elemek láttak napvilágot, de az oktatásban megnőtt a diákság világnézeti nevelésére szolgáló elemek súlya. Az iskola eredeti funkciója mellett ettől kezdve a keresztény- és „nemzeti érzés” elmélyítésére is szolgált. Ez a szellem a korszak múltszemlélete szempontjából meghatározó tantárgyaknak, a történelemnek és a földrajznak az oktatásán érhető leginkább tetten. A földrajz tantárgy a régi Nagymagyarország földrajzának az oktatását jelentette, a történelemoktatásban pedig kimondottan hangsúlyos elem volt a világháborúnak, a Tanácsköztársaságnak és trianoni béke igazságtalanságainak a bemutatása. Az iskolai tanítás minden nap közös imával és a Hiszekegy elmondásával kezdődött.
A fiatal fiúk nevelésére szolgáltak az ekkor létrehozott ifjúsági szervezetek is. Ezek egyike a cserkészet volt, amely brit alapítása után négy évvel, 1912-től volt jelen Magyarországon. A cserkészekkel való foglalkozások során nagy hangsúlyt helyeztek a fiatalok vallásos, szellemi és fizikai fejlődésére is, amihez katonás nevelési módszerek és szokások is tartoztak. A másik ilyen intézmény a leventeképzés volt. Ennek 1921-es létrehozását a trianoni békeszerződés katonai rendelkezéseinek kijátszási szándéka ihlette. A testnevelés mezébe bújtatva így lehetett a békeszerződés által megtiltott általános védkötelezettséget valahogy pótolni. A törvény szerint minden fiú 12 és 21 éves kora között leventeköteles volt, ha nem lett katona, vagy olyan iskolába járt, ahol nem volt rendszeres a testnevelés.
Az alapfokú oktatás mellett a kormányzat a felsőoktatást is kiemelten fontosnak tartotta. Ahogy ezt Klebelsberg Kuno egyik 1926-os beszédében megfogalmazta: „Én avval a demagogikus szembeállítással, hogy: népiskola vagy egyetem, egy más formulát állítok, hogy t. i. népművelés és magas kultúra egyaránt. Mert amint súlyt helyezek arra és amint tettekkel is tanujelét adtam annak, hogy a népoktatást, a polgári oktatást emelni akarom, éppen annyira kell hangsúlyoznom azt, hogy egy nemzetnek, hogy prosperálni tudjon, szüksége van három-négyezer európai színvonalon álló szakemberre, mert különben hasztalan fordítunk beruházásokra nagy összegeket, hiányozni fognak azok a szakemberek, akik ezeket az összegeket célirányosan fel tudják használni. Ha tehát mi azt akarjuk, hogy itt, Európa belvárosában, ahol a mi hazánk van, a kultúrnemzetek között és velünk a kultúrversenyt fölvett szomszédállamok között sikeresen meg tudjunk állani, feltétlenül kell, hogy három-négyezer olyan szakemberrel rendelkezzünk belátható időn belül minden téren, akik azután minden irányban sikeresen képviselői lehessenek az adminisztrációnak és minden irányú társadalmi és gazdasági kezdeményezésnek.”
A trianoni békeszerződést követően a kolozsvári és a pozsonyi egyetem áttelepült Magyarországra. Az előbbi Szegeden, az utóbbi pedig Debrecenben nyert elhelyezést. A selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskolát pedig Sopron városa fogadta be. Az új intézmények beolvasztása mellett fejlesztették a Debrecenit is, amit még a háború előtt alapítottak. És új egyetemeket és főiskolákat is ebben a korszakban hoztak létre: a budapesti Közgazdaságtudományi Kart, a Testnevelési Főiskolát, az Állatorvosi- és a soproni Főiskolát is. Legtöbb hallgatója – majdnem az összes egyetemi polgár fele – a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemnek volt. Az egyetemet végzettek aránya a korszakban mindvégig az összlakosság 1%-a körül mozgott. A kormányzat a magyar zsidóságot sújtó 1920-as numerus clausust hazai és nemzetközi tiltakozásra 1928-ban lazította, ettől fogva pedig az egyetemeken tanuló zsidó fiatalok száma 50%-al nőtt és elérte a 10–12%-ot.
Az egyetemeken számos kiváló tudós dolgozott. Szegeden a Nobel-díjas tudód, Szent-Györgyi Albert és Bay Zoltán elméleti fizikus, a fővárosban Fejér Lipót matematikus, és a később az Egyesült Államokban szintén Nobel-díjjal jutalmazott Békésy György biofizikus is. 1927-ben – szintén Klebelsberg intencióinak megfelelően – állították fel a külföldi magyar intézetek hálózatát, amelyeknek ösztöndíjasai nemcsak az idegen nyelvtudást sajátíthatták el, vagy tökéletesíthették, hanem állomáshelyükön a magyar kultúrát is népszerűsítették. Ilyen Collegium Hungaricum működött Bécsben, Berlinben és Rómában is, de más hasonló intézmények voltak több európai országban és az Egyesült Államokban is.
Ebben a korszakban jöttek létre az egyetemek mellet kizárólag kutatómunkával foglalkozó kutatóintézetek és Központok, és számos szakmánként specializálódott Társulatok is alakultak. A Magyar Tudományos Akadémiának a szerepe a korszakban nem volt meghatározó, és a magyar tudósok legjelesebbjeit tömörítő intézmény részvétele az ekkor folyó okmánykiadásokban tovább csökkent, köszönhetően a szűkös anyagi helyzetének.
Ez a két évtized a magyar oktatásügy történetének egyik kiemelkedő időszakának számít. Az általános és az elitoktatás fejlesztése komoly eredményekkel járt. Ezért is sajnálható különösen, hogy a második világháború és az azt követő újrakezdés lehetetlenné tette a folytatást.
Felhasznált irodalom:
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, 3. kiadás, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 174–188.
Kultúrpolitika és közoktatásügy a két világháború között (http://www.mek.oszk.hu/02100/02185/html/1362.html)
A hanganyag a vasárnapi adás után itt is meghallgatható.
