Hét évtizeddel az 1956-os forradalom és szabadságharc után Cleveland magyar közössége a személyes emlékeken keresztül idézte fel az októberi történelmi napokat. A megemlékezésen egykori szemtanúk, valamint gyermekeik és unokáik tolmácsolásában elevenedtek meg a harcok, a megtorlás elől való menekülés és az amerikai újrakezdés történetei. A különböző életutakat összekötötte a szabadság iránti vágy és az a közös felelősség, hogy az átélt események emléke a következő nemzedékek számára is fennmaradjon.
A megemlékezés egyik házigazdája, Megyimori Mária az ünnepség kezdetén felidézte, hogy maga is személyesen érintett 1956 történetében, hiszen családjával együtt akkor menekült el Magyarországról. Hangsúlyozta: a szabadságért életüket áldozó ismert és névtelen hősök emlékét kötelességünk megőrizni, tetteikből tanulni, történeteiket pedig továbbadni a következő nemzedékeknek. Ezt követően sorra színpadra szólította azokat, akik saját vagy családjuk személyes történetét hozták magukkal.
Balogh Imre mindössze 17 éves volt, amikor 1956 októberében kitört a forradalom. Cinkotán élt és dolgozott, amikor egy barátjával a rádióból értesültek a Magyar Rádió épületénél zajló tüntetésről. Villamosra szálltak, és a helyszínre mentek, ahol már ezrek skandálták: „Ruszkik, haza!” Imre csatlakozott azokhoz, akik fegyvereket és lőszert szereztek, majd másnap a Parlamenthez indultak, ahol a térre érve több irányból tüzet nyitottak rájuk. A lövedék Imrét a háta felső részén, a válla alatt találta el, karja is súlyosan megsérült. A túlélőket az ÁVH emberei elfogták, egy épület pincéjébe hurcolták, majd a városi börtönbe szállították, ahol eltávolították a hátában maradt golyót. Néhány nappal később kiszabadult, ám hamarosan megtudta, hogy a titkosrendőrség keresi. Főnöke figyelmeztette: el kell hagynia az országot.
Családjától búcsút sem tudott venni, Jugoszlávia felé menekült. A határon azonban letartóztatták, és egy fogolytáborba vitték. A kiutat az amerikai hadsereg toborzói jelentették: ötéves katonai szolgálatért cserébe állampolgárságot és azonnali kimenekítést ajánlottak. Imre habozás nélkül aláírta a jelentkezési papírokat. Olaszországon keresztül Frankfurtba került, ahol mintegy háromezer magyar menekülttel együtt készült az új életre. Novemberben hajóval érkeztek New Yorkba, majd kiképzésen vettek részt. A 17 éves magyar fiatal útja végül Koreáig vezetett, ahol az amerikai hadsereg katonájaként teljesített szolgálatot.
Szentkirályi Ödön ’56-os emlékeit unokája, Tábor Erika olvasta fel. Nagyapja számára a szabadságharc már a forradalom előtt meghatározó dolog volt: származása miatt a kommunista rendszer osztályidegennek minősítette, így nem tanulhatott egyetemen, a katonaságnál pedig fegyver nélküli szolgálatra osztották be. Az igazságtalan bánásmód ellen sztrájkot szervezett, amiért 16 hónap börtönbüntetést kapott. A forradalom kitörésekor buszsofőrként csatlakozott a szabadságharcosokhoz: autóbuszával betegeket szállított haza a kórházakból, hogy helyet biztosítson a sebesülteknek, majd Ausztriába vitte a járművet, ahonnan gyógyszerekkel és kötszerekkel tért vissza Budapestre. November 4-én húga, Klára ápolóként, sebesültek mentése közben géppuskatűz áldozata lett az Üllői úton. A heves harcok miatt csak négy nappal később tudták eltemetni.
Klára halálhírére Ödön feleségével, Melindával elindult nyugat felé. Egy amerikai rokoni kapcsolat révén végül Clevelandba kerültek. Szentkirályi Ödön és felesége életük végéig részt vettek az október 23-i megemlékezéseken. Unokája, Erika szerint a szabadságharc öröksége az ő generációjuk számára is értékes maradt: „Fontos, hogy méltó módon emlékezzünk meg nagyszüleim életének egyik meghatározó eseményéről, hiszen ennek köszönhető, hogy édesanyám testvérei, unokatestvéreim és én már itt, Amerikában születtünk.”
Ország Tibor 13 éves iskolásként, a Corvin köz közelében élte át a forradalom kitörését. Emlékeit lánya, Andrea olvasta fel. Október 23-a számára még egészen hétköznapinak indult: iskola után édesanyja gesztenyepüréért küldte a közeli cukrászdába, ám az utcára kilépve már a tüntető tömegbe csöppent. A Kálvin térig együtt vonult a demonstrálókkal, hallotta a fiatal szónokokat, látta, ahogy kivágják a nemzeti zászlókból a kommunista címert, és megjelennek a lyukas zászlók. Másnapra azonban már harckocsik dübörgése és fegyverropogás töltötte be az utcákat. A család lakásukba húzódott vissza, miközben a környéken tankok lőttek, a házak ablakaiból Molotov-koktélok repültek a páncélosokra.
Október végén édesanyjával együtt kimerészkedett az utcára, ahol a József körút és az Üllői út környékén a harcok pusztításával szembesült: kiégett harckocsik, romba dőlt épületek, temetetlen halottak és szanaszét heverő lőszerek látványa fogadta őket. A romok között ugyanakkor a forradalom napjainak másik arca is megmutatkozott: egy ládába bárki önként pénzt tehetett a rászorulók megsegítésére, és senki nem nyúlt az adományokhoz. A szovjet jelképeket eltávolították az épületekről, a falakon pedig mindenütt a „Ruszkik haza!” felirat hirdette a szabadság reményét.
Hargitai Péter író, költő versét testvére, Hargitai István szavalta el a megemlékezésen. Bevezetőjében elmondta, hogy öccse mindössze kilencéves volt a forradalom idején, ám a harcokban elesett gyermekhősök megmerevedett holttestének látványa olyan mély nyomot hagyott benne, amelyet csak fél évszázaddal később tudott költőként feldolgozni.
„Magyar iskolás lányból harcossá lettél, társaiddal együtt lelket te leheltél a forradalomba, egy nép bátorságának emlékműve vagy, mint az emberi embertelenség maga után hagy.”
Az Emlék egy pesti lánynak ötven évvel később című versét Budapest hős leányainak ajánlotta. A megrendítő költemény egy tizennégy éves, géppisztollyal harcoló lány alakján keresztül állít emléket a forradalom fiatal áldozatainak. A vers felidézi a küzdő gyermekek bátorságát, a megtorlást, és a magára hagyott áldozatok képét egy egész nemzet szenvedésének jelképévé emeli.
Lauer Edith tizennégy évesen nővérével, Nórával együtt október 23-án a Parlamenthez vonult, ahol a tömeg folyamatosan duzzadt. Életre szóló élményként idézte fel, hogy végre szabadon énekelhették a korábban betiltott hazafias dalokat és szavalhattak forradalmi verseket. A következő napokban harmadik emeleti erkélyükről figyelték a holttesteket szállító teherautókat, tanúi voltak egy fiatal férfi halálos zuhanásának, és 66 éves nagyapjukkal együtt az utcai barikádok építésében is részt vettek, hogy feltartóztassák a tankokat.
Családja minden tagja kivette részét a forradalom eseményeiből. Édesanyja gyógyszerészként a környék gyógyszertárát tartotta nyitva, ahol a sebesült szabadságharcosokat is ellátta, és benzines üvegekkel segítette a fiatalokat. Édesapja a Magyar Nemzeti Bank munkatársaként a forradalmi tanácsban vállalt szerepet. A szabadságharc bukása után a megtorlástól való félelem, a rokonok elvesztése és a menekülés nehéz döntése határozta meg a család életét. November végén Ausztrián keresztül az Egyesült Államokba távoztak, Marylandben telepedtek le, miközben nagyszüleik Magyarországon maradtak. Visszaemlékezését azzal a gondolattal zárta, hogy az 1956-os magyarok munkája és szabadságszeretete az amerikai társadalomban és a clevelandi magyar közösségben ma is tovább él.
Lázár Andrea nyolcéves volt a forradalom idején, amikor családjával együtt a szovjet bevonulás után bujkálni kényszerült. Édesapja, dr. Szabó András korábban részt vett a szabadságharcban, ezért 1956 decemberében figyelmeztették, hogy letartóztatás fenyegeti. Szülei végül úgy döntöttek, hogy két gyermekükkel elhagyják az országot. Első menekülési kísérletük az osztrák határ felé meghiúsult, ezért tovább indultak Jugoszlávia irányába. Egyetlen kis bőrönddel, térdig érő hóban, az éjszakai sötétségben gyalogoltak, többször is eltévedtek. Andrea máig megható emlékként őrzi a hajnalban eléjük táruló, rózsaszín és sárga fényekben fürdő havas jugoszláviai kisváros látványát: ekkor értette meg, hogy családja együtt, épségben eljutott a szabadságba. A család nyolc hónapot töltött különböző menekülttáborokban, majd 1957 augusztusában megkapták a lehetőséget az Egyesült Államokba való kivándorlásra. Szeptemberben érkeztek Clevelandbe.
Andrea és édesapja egy közös könyv megírását tervezték, amelyben ő fordította volna angolra a magyar nyelvű visszaemlékezéseket, ám édesapja a nyugdíjba vonulása után három hónappal meghalt, így a terv nem valósulhatott meg. Andrea tapasztalata az, hogy az a nemzedék, amely átélte a forradalmat, nem beszélt a történtekről, a következő generációk pedig nem kérdeztek eleget. Ezért arra biztatta a jelenlévőket, hogy bármilyen nyelven, de meséljék el saját történeteiket gyermekeiknek, unokáiknak és barátaiknak, mert ha nem teszik, ezek az emlékek velük együtt elvesznek.
Vörös Katalin 1941-ben született Mosonmagyaróváron, így tizenöt évesen élte át az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit. Unokája, Pigniczky Enese olvasta fel emlékeit.
Katalin családjában október 23-án a Kossuth Rádió híreiből értesültek a fővárosi tüntetésekről. A következő napokban Mosonmagyaróváron is megmozdult a lakosság: diákok, gyári munkások és iskolások csatlakoztak a felvonulásokhoz. A városban azonban október 26-án tragédiába torkollott a demonstráció: a fegyvertelen tömegre a határőrök géppuskákkal tüzet nyitottak. Katalin édesanyja műtősnőként dolgozott a kórházban, ahová a sebesülteket szállították, és otthon megrendítő részleteket mesélt a roncsolt végtagokról, valamint a halálos sebesülésekről. A temető ravatalozójában egymás mellett sorakoztak az azonosításra váró holttestek. Máig ez a kép van Katalin előtt, amikor az 56-os forradalomról és szabadságharcról beszél.
A szabadság reménye rövid ideig mégis áthatotta a város mindennapjait: újraindult a tanítás, az emberek csoportokba verődve beszélgettek, és abban bíztak, hogy a szovjet csapatok valóban elhagyják az országot. November 4-én azonban megérkeztek a szovjet tankok Mosonmagyaróvárra is. Néhány nappal később édesapja váratlanul bejelentette, hogy a családnak menekülnie kell. November 9-én ötüknek három kerékpárral, néhány személyes holmival és némi élelemmel indultak nyugat felé. Sötétedés után a szántóföldeken keresztül közelítették meg az osztrák határt. Útközben más menekülők is csatlakoztak hozzájuk, végül mintegy huszonöten érkeztek meg Nickelsdorfba, ahol meleg teával és élelemmel fogadták őket. Katalin emlékei egyetlen súlyos mondatban összefoglalhatóak: „Azóta is két életem van, mint minden magyarnak. 1956 előtti és 1956 utáni.”
Bőjtös Györgyi férjével, Lászlóval 1957 januárjában érkezett az Egyesült Államokba, és kezdettől aktívan részt vett a clevelandi magyar szervezetek munkájában. Az 1956-os forradalomról férje gondolatait idézte fel a közönség előtt. Bőjtös László Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című, 1950-ben írt, betiltott versét állította középpontba, amely szerinte pontosan érzékelteti a forradalmat megelőző magyar társadalom kiszolgáltatottságát. A félmillió ártatlan ember elhurcolása, a kitelepítések, az internálótáborok, a koncepciós perek és az ÁVO terrorja után 1956. október 23-án egy egész nemzet szállt szembe a zsarnoki rendszerrel. Úgy fogalmazott, a forradalomban nem egyetlen társadalmi osztály vagy elnyomott réteg, hanem az egész nemzet közös akarata nyilvánult meg. A követelések között az egyéni szabadság, a nemzeti függetlenség, az ország semlegessége, a demokrácia és a többpártrendszer is megjelent.
Bőjtös László 1956-ban már elvégezte a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karát, és egy tervezőirodában dolgozott. Október 23-án visszatért az egyetemre, majd a műegyetemistákkal együtt indult a Bem-szoborhoz. Emlékei szerint a Duna-parton már kivágták a szovjet címert a nemzeti zászlókból, a tömegben pedig a szabadság és a remény érzése uralkodott. A november 4-i szovjet bevonulás után még csaknem egy hónapig Magyarországon maradtak, végül december 1-jén döntöttek a menekülés mellett. A határhoz vezető útjukat egy motorbiciklis férfi segítette: egyenként vitte el őket egy, az osztrák határ közelében fekvő gazdasághoz, ahonnan a gazda az éjszaka leple alatt vezette át őket a határon. László szerint az 1956-os szellemiség megőrzésének egyetlen módja, ha a túlélők továbbadják történeteiket a következő generációknak.
A megemlékezés végére a személyes történetek súlya a hallgatóságot is mélyen megérintette. A felidézett veszteségek, a menekülés félelme, a családok szétszakadása és az újrakezdés nehézségei olyan emberi közelségbe hozták 1956 eseményeit, hogy nehéz volt megszólalni. A clevelandi ünnepség méltó módon állított emléket a forradalom hőseinek és mindazoknak, akiknek életét örökre megváltoztatta az a hetven évvel ezelőtti ősz.
Dorgay Zsófia
Ha tetszett ez a riport, esemény összefoglaló, kérjük, támogassa a Bocskai Rádiót működtető Magyar Média Alapítványt. Számítunk az önök nagylelkűségére! Évi 52 dollár, azaz heti 1 dollár sokat jelent a külhoni magyar média működésében!
