A trianoni békeszerződés rendelkezéseinek következtében mintegy 3,2 millió magyar került az új határokon túlra. Közülük egymillió Csehszlovákia, 1,6 millió Románia, félmillió a Szerb-Horvát-Szlovén királyság keretei közé, mintegy 70 ezren pedig Ausztriába. Ez utóbbi állam kivételével különféle diszkriminatív intézkedéseknek voltak kitéve. Az elnyomásukat, politikai-, nyelvi-, gazdasági háttérbe szorításukat és kulturális lehetőségeik korlátozását önszerveződéssel és kisebbségvédelmi jogok garanciáival igyekeztek tompítani. A határontúli magyar kisebbségek története a két világháború között.
A területi veszteségeken túlmenően az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés legnagyobb horderejű – és Magyarországon talán a legnagyobb sokkot okozó – döntése volt, hogy több, mint 3,2 millió magyart is határokon túlra csatolt. Az új országokba került mintegy 10,6 milliónyi lakosnak 30%-át tették ki magyar nemzetiségűek. Ők az elcsatolásukat követően önálló magyar intézményrendszer kiépítésére vagy megerősítésére kényszerültek.
Az első Csehszlovák köztársaság 1918. október 28-án alakult meg. Bár az adminisztratív módon „idekerült” felvidéki magyarok száma egymillió hetvenezer főt tett ki, az ország legnagyobb kisebbségét nem a magyarok, hanem a mintegy 25%-ot kitevő németség alkotta. A 3 millió főt is meghaladó németség mellett a szlovák lakosság száma 2 millió körüli volt, akik az összalkosság 15%-át alkották. A magyar nemzetiség tagjai közül majdnem 900 ezer Szlovákiában, mintegy 180 ezer fő pedig Kárpátalján élt, összességében 90%-uk a magyar határ mentén. Az ország Prága központtal egyközpontú maradt és nem teljesültek az 1918-ban lefektett elvek közül az sem, amelyik a szlovákság autonómiáját ígérte, a Prága központú kormányzat célja ugyanis a csehszlovák nemzetállam felépítése volt. Az 1919. szeptemberében aláírt Saint Germain-i szerződés értelmében Csehszlovákia garanciát vállalt a kisebbségvédelmi jogok betartatására, és Kárpátalja autonómiájára. A felvidéki magyarok számára a legfontosabb feladat a saját intézményrendszer létrehozása volt. A felvidéki magyar politizálásnak három ága volt. A Szüllő Géza vezette Országos Keresztényszocialista Párt szavazói bázisát többnyire katolikusok adták. A reformátusok leginkább a Magyar Nemzeti Pártra szavaztak, amelynek élén Szent-Iványi József állt.
A két párt 1936-os egyesülésével alakult meg az Egységes Magyar Párt, Jaross Andor vezetésével és Esterházy János ügyvezetői tevékenységével. Mivel az országban működő Csehszlovák Kommunista Párt programjában a nemzetiségek önrendelkezési jogainak érvényesítése és a földreform igazságatalanságainak a hangoztatása is szerepet kapott, többen ideszavaztak. De voltak hívei – ha nem is sok – az úgynevezett aktivista politizálásnak is. Ők nem önálló magyar pártok működésében, hanem már létező nagyobb csehszlovák pártokon belüli magyar szekciók érdekérvényesítő képességében bíztak. A parlamenti képviselet mellett a régióban stabilabb gazdasági helyzet és liberálisabb közélet érvényesült, mint a környező országokban. Az országban általános és titkos választójog alapján szavaztak és az egyéni szabadságjogok is jobban érvényesültek, mint másutt, ez pedig jól működő szociális rendszerrel kiegészült. Az anyanyelvi oktatás a magyar nyelhatáron belül többnyire megmaradt, a gimnáziumok és szakiskolák kis száma mellett a legnagyobb gondot a magyar felsőoktatási intézmények hiánya jelentette. Az országban két évtized alatt a magyar kisebbség megfogyatkozott: Szlovákiában arányuk az 1921-es 21%-ról, 1938-ra 17%-ra csökkent. Különösen a nagyvárosok ürültek ki: Pozsonyban és Kassán a magyarok aránya 20% alá, Érsekújváron, Rozsnyón, Rimaszombatban 50% alá csökkent.
A nyelvtörvény – még ennek következetlen betartatása – mellett is súlyos hátrányokat okozott a hagyományos megyerendszer átszabása, valamint a nagybirtokokat felosztó földreform is. Az új földekből ugyanis a magyar nemzetiségű lakosok alig részesültek. A magyaroktól ráadásul hűségesküt követeltek. Az állam szempontjából fontos állásokból és hivatalokból – a vasutak, a posták, az üzemek, a közigazgatás és a tanári kar állományából – a szlovákiai magyarokat kiszorították. A magyar identitás fenntartásához nélkülözhetetlen jelképeket pedig, mint amilyen a magyar himnusz éneklése, a trikolór kitűzése és a nemzeti ünnepek tartása volt, betiltották; aki pedig ezekkel az irredenta jelképnek tekintett elemekkel élt, megbüntették.
Kárpátalja, a régió legfejletlenebb részeként szintén Csehszlovákiához tartozott. Gazdasági elmaradottságát jól jelzi, hogy az iparban 10% körüli, a kereskedelemben dolgozóké pedig még ennek is csak a fele volt. Itt volt a legmagasabb az analfabetizmus aránya is. A korszakban ugyanakkor történtek beruházások, leginkább az infrastruktúrában. A kárpátaljai magyar pártok a szlovákiai magyar pártokkal ugyan együttműködtek, azoktól elkülönülve politizáltak. A földreform során a magyaroktól elvett földeket ruszin és cseh parasztok között osztották szét, és cseh lakosok betelepítésével telepesfalvakat is létrehoztak. Az ígéret ellenére a régió nem kapott autonómiát, 1928-ban csak Csehszlovákia egyik tartománya lett, amit Prágából kinevezett kormányzó irányított. Ungvár és Munkács városai számítottak a régió központjainak, a magyar jellegét legtovább őrző Beregszászt viszont nagyközséggé fokozták le. Az 1930-as népszámlálás szerint 750 ezer lakosa volt, ebből ruszin 450 ezer, magyar 110 ezer, zsidó pedig 91 ezer volt. Az első bécsi döntéssel 1938. november 2-án területének mintegy egyötöde, a déli sávja, újra Magyarországhoz került.
Romániában, amelyben a magyar különállóságnak – a Felvidéktől eltérően voltak hagyományai – változó intenzitású, de még a csehszlováknál is diszkriminatívabb politika érvényesült. A mintegy 15 milliós összlakosságból a románok az ország összlakosságának több mint kétharmadát adták. Mellettük a legnagyobb kissebbség a magyarok voltak – 1938-ban – 8%-al, majd a németajkú szászok következtek 4%-al. Ugyanakkor a román többség mellett Erdélyben a magyarok aránya elérte a 30%-ot. 1918–1922 között közel 200 ezer magyar menekült át Magyarországra. A román állami nemzetépítés modellje a 19. századi francia homogén nemzetállam mintája volt. 1923-ban a román állam egységes nemzetállammá nyilvánította Romániát, a döntés pedig az 1918. december 1-ei gyulafehérvári nyilatkozatban megígért nemzetiségi jogokkal is szembement.
1924-ben újabb jogi diszkrimináció következett: az állampolgársági törvény. Ez az állampolgárság kritériumaként legalább négy év folyamatos egyhelyben lakást írt elő. A diszkriminatív jogszabályok sorát gazdagították azok a harmincas években hozott rendelkezések is, amelyek több vállalatot, bankot és üzemet utasítottak arra, hogy vezetőiknek legalább 50, dolgozóiknak pedig legalább 80%-a román nemzetiségű legyen. A városi és megyei közhivatalokban, a postaforgalomban, a kereskedelmi könyvelésben és az igazságszolgáltatásban pedig a román államnyelv használata vált kötelezővé. Ahogy Iuliu Maniu, jogász, későbbi miniszterelnök fogalmazott: „A román nemzeti állam szempontjából, illetve az állam területi épségének biztosítása és nemzeti jellegének megőrzése céljából […]a következő lépések szükségesek: 1. Az állam hivatalos nyelve legyen a román nyelv. 2. A központi kormányzat, a törvényhozás, valamint a központi államvezetés és intézményei hivatalos nyelve legyen a román nyelv. […] Semmilyen anyagi eszközt nem kímélve, az államnak minden hatalmát külön korlátozás nélkül igénybe kell venni annak érdekében, hogy a román tudomány, művészet és irodalom, illetve ezek bármely megnyilvánulási formáját az ország egész területén szétterjessze és ismertté tegye […].” A legsúlyosabb csapás azonban a magyar gazdasági életet szétziláló 1921-ben hozott földreform volt, amelynek döntései régióként különböztek, közülük pedig az erdélyi volt a legradikálisabb. A megművelhető földek mellett, egész birtokokat sajátítottak ki, ráadásul elvették nemcsak azok földjeit is, akik 1918 decembere és 1921 nyara között külföldön – azaz Magyarországon tartózkodtak – de azokét is akik magyar állampolgárságot szereztek. Nagy vérveszteséget szenvedtek a történelmi egyházak is. A magyar egyházak birtokainak közel 85%-át kobozták el. Nem egyszer egész székely közbirtokosságok kerültek köztulajdonból állami kézbe. Az érvényesülést és a gazdasági boldogulást nehezítette az is, hogy Erdélyben több adót fizettek – volt, hogy néha kétszer annyit, mint az országos átlag – ráadásul korlátozottan, vagy egyáltalán nem juthattak a Román Nemzeti Banktól hitelekhez.
Röviddel az impériumváltást követően, 1921-ben, pártok alakultak. Kós Károly vezetésével ekkor jött létre létre a Magyar Néppárt és ekkor alakult meg a Magyar Nemzeti Párt is. A két párt 1922 végén egyesült, új neve ettől kezdve Országos Magyar Párt lett. Ahhoz, hogy a magyarságnak parlamenti képviselete legyen, 1923-ban a titkos csucsai megállapodással paktumot kötöttek az Avarescu vezette Néppárttal. Cserébe a kisebbségi parlamenti helyek mellett a magyar egyházak azokon a településeken, ahol a magyar lakosság a 25%-ot elérte bizonyos fokú autonómiát nyertek és itt a magyarok szabad használhatták anyanyelvüket. 1926-ban viszont már a Liberális Párttal működtek együtt. Az önkormányzati választásokon a magyarok által is támogatott jelöltek közül 49 erdélyi városban 30 győzött. A májusi parlamenti választásokon pedig a magyar kisebbség a román parlament 14 képviselői és 12 szenátori helyét szerezte meg. A kisebbségi jogok megígért fokozottabb érvényesítéséből és a diszkirminatív intézkedések mérsékléséből ennek ellenére semmi sem lett. Mivel a választási törvény előírta, hogy parlamenti helyet csak olyan párt szerezhet, amely országos szinten eléri a szavazatok 2%-át és legalább egy megyében abszolút többséget szerez, a biztos bejutás érdekében a magyar vezetők még a német kisebbség képviselőivel úgynevezett kisebbségi blokk létrehozásával is kísérleteztek, ez azonban nem sokáig állt fent. A huszas évék végétől egy évtizeden keresztül képviselt önálló politizálás mellett a magyar kisebbséget ért sérelmeket nemzetközi fórumok elé is eljutottak. Ilyennek számított az Európai Nemzetiségi Kongresszus és a Népszövetség is. Komoly sikert, ugyanakkor nem értek el. A szellemi utánpótlást mintegy 800 intézményből álló iskolahálózat biztosította, amelynek fenntartását – állami támogatás híján – többnyire a történelmi egyházak és a magyar nemzetiségek szervezetei gazdálkodták ki. Az iskolák mellett régmúltra tekintő közművelődési egyesületek működtek, a két világháború között megjelenő magyar lapok száma pedig 25–30 között mozgott. Ebben az időben alkotott nagyot Kós Károly, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Kemény János és Krenner Miklós is.
A Szerb-Horvát-Szlovén királyság összlakossága 1921-ben 12 millió fő volt. Az összlakosság 39%-a tartozott a szerb, 24%-a a horvát, 8%-a pedig a szlovén nemzetiséghez. A trianoni békeszerződés alapján a Jugoszláv királysághoz mintegy félmillió magyar került, az összes idecsatolt lakos 29–30%-a. Az 1920-ban lebonyolított agrárreform – a kisantant államok gyakorlatához hasonlóan – nyíltan nacionalista szempontokat érvényesített. A reformból a magyarokat kizárták, a magyar határhoz közeli részekre pedig államhűség szempontjából megbízható telepeseket – úgynevezett dobrovoljácokat – telepítettek le.
A harmincas évek végére a vajdasági földeknek már csak kevesebb, mint 15%-a maradt magyar kézben. Az utódállamok magyarsága közül utoljára, 1922-ben alakult meg a vajdasági magyarok képviseletére létrehozott Jugoszláviai Magyar Párt, amelynek elnökéül – a párt zentai kongresszusán – dr. Sántha György orvost választották. A párt a magyarságot ért sérelmek orvoslásának programját és a különfélek korlátozások korrekcióját képviselte – az alkotmányos kereteken belül. 1925-ben még nem jártak sikerrel a parlamenti választásokon, két évvel később azonban már bejutottak a belgrádi parlamentbe, igaz, mindössze két képviselővel. 1922-ben új közigazgatási reformot vezettek be, amelynek révén a régi tartományi- és megyerendszer megszűnt. A gazdasági károk mellett hatalmas veszteség érte a magyar oktatási hálózatot is. A 71 magyar középfokú iskolából az időszak végére mindössze kettő maradt meg: a zentai négyosztályos- és a szabadkai nyolcosztályos gimnázium. Leépítették a magyar tanítói kart is: az 1800-as létszámból 1941-re mindössze 250 – a kezdeti állomány 14 %-a – maradt meg. A magyar anyanyelvű diákok magyar iskolábajárását korlátozta, hogy azok, akik nevének „szlávos hangzása” volt, akkor sem járhatott magyar iskolába, ha csak ezen a nyelven értett. Ez volt az úgynevezett „névvegyelemzés”, amelyet Romániában és Csehszlovákiában is alkalmaztak. 1929. januárjában Sándor király feloszlatta a parlamentet, megszüntette a politikai pártokat, cenzúrát hirdetett ki és királyi diktatúrát vezetett be. 1931-ben pedig új, oktorjált alkotmányt vezettek be, a kormányzópárton belül pedig a rendszerhez hű magyar szervezetet hoztak létre, amellyel való együttműködéstől a feloszlatott Jugoszláviai Magyar Párt képviselői elzárkóztak. A magyar kulturális szervezetek működését folyamatosan különféle korlátozásokkal súlytották, a közeledő magyar-jugoszláv politikának köszönhetően ugyanakkor 1940. januárjában engedélyezték a Jugoszláviai Magyar Közművelődési Szövetség létrehozását. Még ez év végén, 1940. decemberében került sor a magyar és jugoszláv kormány közti „örökbarátsági szerződés” megkötésére, ami háború felé tartó- és egyre önállótlanabbá váló magyar küpolitika egyik utolsó állomása volt.
A harmincas évek végétől Magyarország több lépcsőben kapta vissza a trianoni békében elcsatolt területeinek egy részét. Az örömön túl, amit az jelentett, hogy végre újra egyesülhettek „anyanemzetükkel”, az ebben a két évtizedben elszenvedett sérelmekből és jogfosztásokból is fakadt, hogy a határontúli magyar kisebbségek a visszacsatolásokat mindenütt felszabadulásként élték meg.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Bárdi Nándor–Fedinec Csilla–Szarka László (Szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században.
