A háború a huszadik század közepéig tipikusan a férfiak műfaja volt, ez viszont nem jelentette azt, hogy a nők teljesen kívül rekedtek a küzdelmeken. Harcos amazonokat ugyan az első világháború lövészárkaiban nem láthatunk, a korszak nőtársadalma a hozzátartózók utáni aggódásnál messze többet tett. A családfenntartói szerepbe kényszerült nők tömegei kötöztek sebet, főztek ebédet, gyűjtöttek ruhát, vagy klasszikus férfi munkákat vállalva tüzet oltottak, és autót vezettek. Magyarország és az első világháború – A nők a munka frontján.
A frontra került férfiak mellett a magukra maradt nők is igyekeztek kivenni a részüket a háborús erőfeszítésekből. Már az első hónapokban „hazafias gyűjtéseket” szerveztek, a befolyt pénteket pedig a katonaság szükségleteinek az enyhítésére, a sokszor nyomor szélén billegő hozzátartozóik segítésére használták fel. Különösen ismert volt a Vöröskereszt áldásos munkája és az Auguszta Gyorssegély-Alap tevékenysége. Ez utóbbi – 1914 nyarán alakult – szervezet nemcsak adományokat gyűjtött a rászorulóknak, de még külön kórházvonatot is működtetett. A háborús segélymozgalmak gyűjtéseiről és felhívásairól az újságok is rendszeresen beszámoltak.
A tervezett villámháború helyett a küzdelmek elhúzódtak. Emiatt a férfiakat nélkülöző termelési szektor eredményei visszaestek, és ezt a hadifoglyok munkára fogásával sem lehetett tartósan megoldani.
A rendszer a korszak nőitől mindenekelőtt a háborús célok melletti kiállást, a kitartást és az állhatatosságot követelte meg. A propaganda által is népszerűsített nőideál az elkötelezett „honleány” volt, aki nemcsak szerepet vállal a társadalmi gyűjtésekben, de ha tud, erőn felül adakozik háborús célokra, hadikölcsönt jegyez és a kórházban is kiveszi a részét a sebesültek ápolásából. Mindezeken túl pedig visszafogottságot is mutat: a ruházati igényeit szűkebbre szabja és megelégszik a piac osztrák-, de különösen a magyar árucikkeivel, a konyhában pedig ahogy tud, takarékoskodik. Az 1915-től a jegyrendszer és az áruhiány következtében külön úgynevezett „háborúsételekre” specializálódott szakácskönyv is megjelent a korszakban, és sokan kezdtek járni az ekkor indított főzőtanfolyamokra is.
Az arisztokrácia hölgytagjai közül többen jótékonykodtak, és jellemző volt, hogy hosszabb-rövidebb időre beállnak valamelyik kórház önkéntes ápolónői közé. A szenvedésekkel és a halállal való találkozás az addigi szemléletüket is alapvetően megváltozott, sokan közülük ezeknek az „élményeknek” a hatására már egész korán kiábrándultak a világháborúból. A korszak ápolónőinek tevékenységét utazási kedvezményekkel és fizetéssel is honorálták.
Azok a családok, akik hozzátartózójukat elveszítették a fronton rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. Éppen ezért lett a „hadiözvegyek”, a „hadiárvák” és a hadirokkantak segítése a jótékonysági akciók legfőbb célja. Az ilyen családok támogatása mellett kiemelt figyelmet fordítottak a frontokon harcoló bakák szükségleteiben jelentkező hiányok pótlására, és sokan gyűjtöttek ruhát, élelmiszert, cigarettát és olvasnivalót is.
A hadvezetés a frontszolgálatra behívott legfiatalabbakat követően idővel a meglett férfigeneráció tagjait is mozgósította. A vasúti peronokon rendszeres volt a hitvesüktől búcsúzó, hosszan ölelkező, síró nők látványa. Különösen a vidéki lakosság körében volt érzékelhető, hogy a hazafias szólamok-, és a katonazenekarok vidám muzsikája ellenére a háború keserűséget váltott ki, és faluhelyen sokkal kevésbé volt jellemző az euforikus hangulat.
Sok nő várta az egyes frontszakaszokról érkező sebesültszállító szerelvényeket. Ekkor derült ki, hogy ha sebesülten is, de legalább élve hazakerül-e a családfő. Az elválás utáni kapcsolattartás néha nagyon nehézkes volt. A frontmozgások és a szállítási nehézségek miatt a levelek sokszor késtek, vagy azokat – tartalmuk miatt – a szigorú katonai cenzúra nem engedte továbbítani. Így előfordult, hogy néha hetekig, hónapokig kellett várni egy válaszra, amelynek az aktualitása a kézbesítéskor már nemegyszer teljesen elavult.
A háborúról és a fronteseményekről szóló hírek mindvégig első helyeken szerepeltek az újságokban. Egy-egy jelentősebb hadmozdulat és a háború várható eseményei gyakorran voltak témái a közösségi összejöveteleknek. A kávéházak a háború alatt is működtek. A csípős pesti humor megőrizte a „kávéházi konrád” kifejezést. Ezzel azokat az alakokat csúfolták, akik sokat okoskodtak a háborúról, de ténylegesen nem vettek részt az eseményekben, hanem kényelmes törzsasztaluk megnyugtató „fedezéke” mögül hirdették véleményüket. Gyakran került sor az úgynevezett hadikiállításokra, és arra is, hogy az ellenségtől szerzett nehézfegyverzetet – többnyire ágyúkat – a városok forgalmas helyein közszemlére tettek.
A paraszti társadalom a nők erejére hagyományosan épített, de a gyengébb nem képviselői néha dolgoztak már a háború előtt a városokban is. Valaki cselédnek szegődött el, más gyerekeket tanított, gyárban dolgozott vagy telefonos-kisasszonyként keresett. Mivel a gazdaság teljesítménye csökkent, kezdettől nagy mértékben vették igénybe a nők erejét is, akiket néha a korábban kizárólag férfiak által űzött munkakörökben is foglalkoztattak. A fővárosi utcaképben ekkor tűnnek fel a női utcaseprők, villamos-kalauzok, kéményseprők, tűzoltók vagy postások. A korábban nem sokra tartott cselédek a háborús körülmények miatt elkezdtek a jobban fizető állásokba igyekezni, a számukban megmutakozó hiány miatt, pedig az ázsiójuk jelentősen nőtt.
Egyes korábban elzárt „pályák” megnyíltak a nők előtt. Egy újságcikk arról emlékezett meg, hogy hadügyminiszter rendeletben engedélyezte, hogy a katonai irodák megfelelő napidíj mellett nőket alkalmazhassanak. Szenzáció volt, amikor a Bihar vármegyi Kisháza körjegyzői állását a „modern gondolkodású” főszolgabíró egy egyedüliként jelentkező nővel töltötte be. A háború alatt a legnehezebb helyzetbe a férfierő nélkül maradt falusi gazdaságok asszonyai jutottak, akik az állatok gondozásán túl a legkemény mezőgazdasági munkát, az aratást is sokszor egyedül, vagy legfeljebb gyermekeikre támaszkodva végezték. Aligha vitathatóak tehát Szászy-Schwarcz Gusztáv egyetemi tanár 1914. decemberi beszédének gondolatai. Ahogy fogalmazott:
„A nő háborús szerepe nem merül ki a rettegésben. A nő kiveszi részét a háború munkájából is, a nő a háború munkájának is hőse”.
A háború következtében egyre több nő érettségizhetett le, a pedagógusok körében és a korábban csak szórványosan látogatott egyetemeken pedig szintén megnőtt a nők aránya. Voltak egyetemek, amelyek valósággal „elnőiesedtek” ebben az időben: az 1917–1918-as tanévben a Budapesti Tudományegyetem hallgatóinak már több, mint 40%-a volt nő, a bölcsészettudományi karon pedig arányuk meghaladta az összes hallgató felét.
Az ekkor született visszemlékezésekben gyakran fogalmazódik meg, hogy a hosszú háború kikezdte az ország erkölcsi rendjét is. Az egymástól hónapokra – a hadifoglyok esetében akár öt-hat évre – elszakított párok sokszor valóban nehezen viselték a másik nem „távolságát” és engedtek – ki így-ki úgy – a kérők udvarlásának. Ahogy legutóbbi adásunkban is hallhatták a mindennapos halállal szembesülve a bakák közt gyakran dívott a carpe diem életérzés és igyekeztek a háború poklának szüneteit féktelen szórakozással és mámorral eltölteni. Otthon viszont nemegyszer a gazdaságban dolgoztatott hadifogoly, a felmentett falubeli, vagy a hatalmával visszaélő „gazda” alakított ki viszonyt az „elárvult” feleséggel. A köznyelv az ilyen kapcsolatokból született gyerekeket hívta „hadigyerekeknek”. Egy ilyen esetről számol be olasz hadifogságba esett férjének írt levelében egy feleség is, aki testi szolgálataiért cserébe ingyen takarmányt kapott a jószágának, de emiatt „van egy kislány a gazdátul”. Ha a férj túlélte a küzdelmeket, és hazatért, dönthetett, hogy elfogadja-e az új gyerekeket és megbocsát hűtlen arájának, vagy inkább elhagyja feleségét.
Krúdy Gyula a fővárosi nőkről 1917-ben írta a következő, cseppet sem hízelgő sorokat:
„Szeretik önmagukat hírbe hozni. Leülnek a szalonban és szemérmetlenül panaszkodnak udvarlóik csalfaságáról. Egymást rontják, biztatják, eltökélik. A rossz példa oly ragadós! Szinte fehér holló a tisztességes asszony a várodban! […]azok akik a premiereken, éttermekben, cukrászdákban henteregnek, oly elvetemedettek, hogy nincsen olyan férfi a városban, aki megmentené őket a máglyától, ha még fennállana ez a derék szokás. Pedig a kócsagtollas büszkék, a semmitmondó arcú uszályosak, gőgös delnők és finnyás előkelősdiek, az áltisztességesek, a sopánkodók, az unatkozók és mindent fitymálók: ruha nélkül olyanok, hogy az egész női nemből kiábrándulnak a férfiak. Hogy még van kedvük Pesten a férfiaknak cserélgetni a barátnőiket, a szívhölgyeiket, a titkos ismeretségeiket! Hisz majdnem mindegyik divathölgy keresztülmegy valamennyi férfi kezén[…]”
Az elesett katonákat követően a háború legnagyobb kárvallotjai éppen a nők voltak. Az öldöklés végére tulajdonképpen alig akadt olyan, aki férjet, apát, testvért, vagy fiúgyermeket ne gyászolt volna. Őket aligha kárpótolhatta a háborús erőfeszítéseikért kapható kitüntetés, vagy az önkéntes munkájukért adományozott díszérem.
Az ország nőinek erőfeszítéseit 1917 karácsonyán mondott beszédében a volt miniszterelnök, Tisza István is elismerte, amikor az „otthon hősnőinek” példamutató magtartását dícsérte. A nők háborús erőfeszítései nem múltak el nyomtalanul: a szigorú alá-fölé rendeltségi viszonyok és a merev társadalmi struktúrák a háború következtében oldódtak. Azáltal, hogy a gyengébb nem képviselői ennyi erőről tettek tanúbizonyságot, a világháború nemcsak lökést adott a nőmozgalmaknak és az általános választójogi küzdelmeknek, de a közgondolkodást is formálta. Így az első világháború hozzájárult a modern nő ideájának megteremtéséhez is.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Bihari Péter: 1914 A nagy háború száz éve – Személyes történetek. Kalligram, 2014. 396–399.
Bödők Gergely: A Balassi Intézet (N)ők is hősök – Magyar női sorsok az első világháborúban című kiállításáról. (http://ujnautilus.info/nok-a-munka-frontjan-a-nok-is-hosok)
Hajdu Tibor: Krúdy a világháborús Budapestről. In: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője. 12. Budapest, Hadtörténeti Múzeum, 2011. 35–40.
Saly Noémi: Hadiháztartás, avagy hősnők a konyhában. In: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője. 12. Budapest, Hadtörténeti Múzeum, 2011. 41–48.
A hanganyag a vasárnapi adás után itt is meghallgatható.
