Tóth Gergely német nyelvtanárként és nyelvészként, doktori tanulmányokra került a kaliforniai Berkeley Egyetemre 26 évvel ezelőtt, ahol szakmai munkája mellett hamarosan belemerült a helyi magyarság életébe: közösségi események hangfelvételes, majd fényképes rögzítése, s az amerikai magyar diaszpóra dokumentumainak szisztematikus gyűjtése mellett a helyi szervezetek önkéntes munkájába is. Gyűjtőmunkája idővel kiterjedt a teljes magyar emigráció tárgyi emlékeire Kanadától Dél-Amerikáig, Nyugat-Európától Ausztráliáig. Közben a Hadak Útján című periodika főszerkesztője, majd nemrég az azt kiadó szervezet vezetője lett. Sokrétű munkájának eredményeit saját fényképgalériás honlapján túl egyelőre a lakásában őrzött irdatlan mennyiségű nyomtatott anyag jelenti, amelyet előbb-utóbb a „nemzet asztalára” kíván helyezni.
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Hogyan kerültél annak idején Amerikába és miért laktál azóta több tagállamban, sőt jelenleg két kontinensen is?
Budapesten születtem 1970-ben; 1997-ben diplomáztam az ELTE-n német szakon, egy egyéves heidelbergi egyetemi tartózkodást követően. 1998-ban kerültem a kaliforniai Berkeley Egyetemre, Irmengard Rauch német származású professzor meghívására; ott végeztem doktori munkámat nyelvészet (szociolingvisztika) témában és közben hét évig tanítottam idegen nyelvi lektorként a német nyelvet. Bár 2005-ben ledoktoráltam, tovább maradhattam az egyetemen. A Berkeley-n van magyar nyelvű oktatás is, és amikor az akkoriban magyart tanító tanárnő 2007-ben megbetegedett, megkért, hogy vegyem át tőle az oktatást. 2012-ig éltem Kaliforniában, utána átköltöztem Utah államba, a Salt Lake City melletti Park City-be, húgomék közelébe, hogy két unokaöcsémet jobban megismerjem. Öt évet töltöttem ott, azalatt nagyon sokat voltunk együtt. Ebben az időben a University of Utah-n tanítottam németet, szintén lektori minőségben. 2017-ben húgom családja hazaköltözött Magyarországra; én viszont nem akartam visszamenni Kaliforniába. Florida nem igazán az én világom, de már ismertem korábbi útjaimról. A tanév végén, a legnagyobb hőségben indultam el oda egy teherautóval és a mögé kötött kocsimmal, nem volt sem szállásom, sem munkám, azt leszámítva, hogy 2015-ben a clevelandi Szentkirályi Endre megkért, hogy vegyem át tőle az általa indított online magyar felnőttoktatási programot az Cleveland Állami Egyetemen. 2019 januárjában munkát kaptam a Florida Atlantic University-n, ahol azóta is németet tanítok, a covid óta online. Így tudok például rendszeresen Budapesten tartózkodni ősszel, tavasszal pedig visszamenni Floridába vendéglátózni. Ezt a főállásként végzett „másodállást” még Kaliforniában kezdtem el. Horváth Attila mérnök barátommal, aki szintén a Berkeley-n volt akkoriban, de már ő is hazaköltözött Zalaegerszegre, együtt vettük észre egy újságban egy bárpultos képzés hirdetését. Érdekesnek találtuk, és abban maradtunk, hogy egyszer majd kipróbáljuk. Miután 2006 elején ő hazajött, újra megtaláltam az újságot, és elmentem a két hétvégés képzésre. Azóta dolgozom a vendéglátásban is, mert a tanítást ott sem fizetik meg. Utah-ban bármenedzser voltam; luxus szállodákban, éttermekben, a legmagasabb szinteken is dolgoztam. De vissza Floridához: épp azután, hogy Fort Lauderdale-be költöztem, egy hónap múlva áthaladt a környéken egy nagy hurrikán. Már azon gondolkoztam, visszaköltözöm Utah-ba, de végül maradtam, és azóta is ott élek minden évben kb. fél évet, ugyanakkor lassan a végéhez közeledik magyarországi hazaköltözésem többéves folyamata.
Erre még visszatérünk, most beszéljünk a nagyon sokrétű értékmentő tevékenységedről; ami, ha jól sejtem, több, mint hobbi. Hogyan kezdődött?
Valóban több, mint hobbi, inkább szenvedély, amitől nem lehet szabadulni. Van, aki síel, van, aki lepkét gyűjt, én ezt csinálom. Kérdezik néhányan, akik nem értik, miről is van szó: mi ebből a hasznom? Természetesen nem az (anyagi) haszonra megy ki a játék; azért csinálom, mert magával ragadott a „detektívmunka” izgalma, az értékek felfedezése és az emberekkel való találkozás öröme. Tulajdonképpen így, a járatlan utakon haladva ismeri meg igazán az ember az országokat, nem a turistalátványosságokon keresztül. Azok is fontosak, de ez az igazán izgalmas. Egy rozsdaövezeti, régi iparváros valahol Pittsburgh környékén, vagy egy bányavidék Virginiában olyan helyek, ahova egy átlagos turista soha nem megy el, eszébe sem jut, valószínűleg nem is érdekli mindaz, amit ott láthat. Engem viszont nagyon.
Kaliforniában találkoztam először a magyar közösségekkel. Nagybátyám említette, hogy egy volt iskolatársa San Francisco környékén lakik. A néhai Szoboszlay Aladár adott nekem egy címlistát az Öböl-környéki magyar szervezetekről, amit érdekesnek találtam. Nem voltam teljesen zöldfülű a témában, előtte is tudtam, hogy Nyugaton is élnek magyarok, mert sokat hallgattuk a Szabad Európa Rádiót és családom ismerősei is éltek külföldön, Torontóban és Melbourne-ben, akiket én nem ismertem közelről, de a családi közbeszéd részei voltak. Először kinéztem a listáról egy közismert nevet: Rékay Andrást, a Szabadságharcos Szövetség San Franciscó-i csoportjának elnökét, aki ‘56-ban gyerekként került Ausztriába, majd ’59 táján Amerikába. Feleségével, Cecíliával meghívtak magukhoz beszélgetni Oaklandbe, amiből életre szóló barátság kerekedett. Felesége sajnos azóta meghalt, de Andrással rendszeres kapcsolatban vagyok. Nekik köszönhetően nyílt meg előttem az észak-amerikai magyar világ. Egyik kapcsolódás jött a másik után, és a beszélgetések során felmerült, hogy interjúkat kellene készítenem. András nővére éppen látogatóban volt náluk New Yorkból, így vele kezdtem az interjúsorozatot, 1999 karácsonyán. Elég intenzív munka volt kb. tíz évvel ezelőttig; de most már lecsengőben van. 250 ún. oral history interjút készítettem (MP3-as hanganyagként) főleg ‘45-ösökkel és ‘56-osokkal, de néhány ún. öregamerikással is, akiket még az utolsó pillanatban sikerült elcsípnem. Ez volt a munkám egyik első szála…
Mielőtt továbbmennénk, részletezd kérlek, hogy kikkel találkoztál?
Nem lehet mindenkit megemlíteni, de felsorolok néhányat. Rékay András és Cecília, a Szabadságharcos Szövetség San Franciscó-i csoportjának vezetői mellett meg kell említsem Dr. Fabó Lászlót, aki a magyarságnak élt; aztán Phoenixben Pongrátz András szabadságharcost, Gergely öccsét, aki részt vett a Sztálin-szobor ledöntésében; New Jerseyből Sisa István író-újságírót; Pásztor László ’56-ost, az Amerikai Magyarok Országos Szövetsége (AMOSz) elnökét, aki a rab nemzetek képviselőjeként a Fehér Házba is bejáratos volt; vagy a két „hontalan sast”, Beodray Ferencet és v. Bernhardt Bélát. Ismertebb személy volt még az interjúalanyaim közül Szörényi Éva művésznő Los Angelesből, a Nemzeti Színház volt tagja, vagy Jancsó Gyula, az ottani Csárdás vendéglő tulajdonosa. Az egyházi személyek közül Szabó Sándor református püspököt említeném a kaliforniai Ontarióból, és Ludwig Kálmán püspököt Hammondról (Indiana). Katolikus részről Németh Maurusz bencés atyát, a San Francisco-i Magyar Katolikus Misszió lelkészét, Mustos atyát Passaic-ról, Skerl Alfonz atyát East Chicagóból, vagy Horváth Gerlák menekült premontrei szerzetest a kaliforniai Silveradóból.
Az egész dél-amerikai társaság voltaképpen egzotikumnak számított, a Buenos Aires-ben, Sao Paulo-ban vagy Rio de Janeiro-ban élő magyarok ugyanis nagyon sokáig el voltak vágva a magyar világtól, és ‘56 óta nincs számottevő utánpótlásuk magyar szempontból. Ott először a cserkészvezetőkkel ültem le, például a Piller-házaspárral, aztán a Magyar Királyi Honvédség egykori tagjaival, illetve helyi magyar gyülekezetekben dolgozókkal. Olyan újságírókat is kérdeztem, mint az Argentínai Magyar Hírlapot alapító és szerkesztő Haynalné Kesserű Zsuzsannát. Ausztráliában Csapó Endre újságírót is mindenképpen meg kell említenem; ő a lapszerkesztés nagy öregje, legendás nemzetpolitikai újságíró volt, hatalmas rálátással a világra, és jóval 90 fölött is olyan tájékozott volt minden magyar ügyben, mintha otthon élt volna. Melbourne-ben beszélgettem v. Fazakas Sándorral, aki azt hiszem, ma is a legidősebb élő ludovikás. Az Új-Zélandon élő Szentirmay Klára is fontos személy, akinek édesapja volt ott az első tiszteletbeli magyar konzul, és aki elindította az Új-Zélandi Magyar Szó-t. Párizsban Sujánszky Jenő ‘56-os szabadságharcossal beszélgettem, aki a kommunisták börtönében ült sokáig, és ő szervezte a párizsi ‘56-os megemlékezéseket a Diadalív tövében, egészen haláláig. Európából emlékezetes alanyom még Galambos Iréneusz bencés, a Burg Kastl volt magyar menekült-gimnázium volt igazgatója, szintén ‘56-os, akivel a burgenlandi Alsóőrön beszélgettünk, ahol élete végén szolgálta a magyarokat. Vagy v. Somorjai Béláné St. Gallenben, akinek kartográfus férje határozta meg, pontosan hol volt elásva Mattseeben a Szentkorona. Egyik kedvencem a hihetetlen Saáry Éva Luganóból. Szerintem ő volt azok egyike, akik az „ideális” emigrációs létet testesítették meg, ha létezik ilyen fogalom. Munkásságának külön képsorozatot nyitottam a honlapomon. Egy másik pedig Ugri Mihály, a gráci magyarság mindenese, aki tényleg megértette, mi ez, amit csinálok.
Ahogy említettem, a pennsylvaniai ligonier-i Bethlen Otthonban 2003 táján sikerült elkapnom néhány öregamerikást, illetve még egyet-egyet Kaliforniában, Kelet-Chicagóban, Indiana állam csücskében, és South Bendben. Ők még azt a dialektust beszélték, ami azóta már nem létezik Magyarországon, de a szüleik még azt vitték magukkal a tengerentúlra, így a velük való beszélgetés emiatt is külön élmény volt. Egy „öregkanadás” házaspárral is beszélgettem, Daku Péterrel és Piroskával a saskatchewani Békeváron. Rengeteg nevet lehetne még említeni, Amerikából például Dr. Nádas Gyulát, a clevelandi Magyar Társaság elnökét, az örökmozgó Vörös Katalint, a passaic-i Kerkay házaspárt, aztán a budavári kitörés két túlélőjét, Borbás Károlyt és v. André Lászlót, de rajtuk kívül is sokakra „kivetettem a hálómat”. Két éve sikerült beszélnem az egyik utolsó élő recski rabbal, a San Francisco mellett élő Dr. Déness Istvánnal, tavaly nyáron pedig Müller György fafaragóval, a Burg Kastl Gimnázium ma is annak közelében élő nevelőtanárával. Fontosnak tartom megjegyezni: én csak azokat keresem meg, akik letettek valamit magyar közösségi szempontból az asztalra; nem azt nézem, hogy mennyire érdekes valaki menekülésének története vagy későbbi szakmai sikere.
Mi lesz a rengeteg hanganyag sorsa?
Még nem tudom pontosan, hogy mit kezdjek velük, mert soha nem írattam alá az alanyokkal ún. beleegyező nyilatkozatokat ahhoz, hogy az interjút közzétegyem; igaz, nagyon sokan mondták, hogy „azt csinálsz vele, amit akarsz”. Az elején nem is gondoltam arra, hogy bármilyen papírra szükség lenne, az elkészítés volt a cél. Az interjúknál, ahogy később a fényképezésnél is, nekem a megörökítés az elsődleges, és persze az emberekkel való találkozás. Sajnos az interjúalanyok kb. 80 százaléka már nem él, s talán jogászokat is jó lesz majd megkérdezni, hogy a leszármazottakhoz kell-e fordulnom, ha valamilyen módon publikálni szeretném a sorozatot vagy egyes darabjait. A felvételek egyelőre tehát nem publikusak. De egy kis tematikus válogatást már eljuttattam az egyik magyarországi kutatóintézetnek azzal a megkötéssel, hogy amit kaptak nem publikálható, de kutatható. Az interjúk mellett 2015-ig több száz magyar rendezvényt, eseményt – szentmiséket, ma már odakint ritkaságnak számító görög-katolikus misét is, istentiszteleteket, ünnepi műsorokat, Magyar Kongresszusokat – is rögzítettem. Jegyzékük megjelenik Nóvé Béla emigrációtörténeti kézikönyvének második kiadásában az Országos Széchényi Könyvtár égisze alatt, amelyhez adtam neki kb. hatvan képemet is. Ő már az első kiadásban is külön, névszerinti szakaszt szentelt nekem.
Mesélj a munkád második száláról. Ez a fényképezés?
Nem, komolyan fényképezni csak később, 2007 táján kezdtem. Még San Franciscóban élve bekapcsolódtam a helyi szervezetek tevékenységébe, például a Katolikus Misszióba. Katolikusként hozzájuk jártam szentmisére, de elmentem a református templomba is, mert ott is élénk – nemcsak gyülekezeti, hanem kulturális – élet zajlott a Partiumból származó Katona Jenő tiszteletes ideje alatt. Sajnos azóta már ő is elhunyt, de vele is nagyon jó barátságba kerültünk. A legmélyebben átérezte és hirdette a magyarság hányattatásait, ugyanakkor egyedülálló humora volt. Ahogy az egyetemmel párhuzamosan belemerültem a helyi magyar közösségi életbe, egyre több önkéntes munkát vállaltam. Például a San Franciscó-i Magyar Örökség Alapítvány titkára, majd szervezőbizottsági tagja lettem. 2012-ben elkezdtük szervezni a helyi Magyar Örökség Fesztivált, ami azóta is nagyon sikeres esemény. Már akkoriban több mint 2500 jegy kelt el rá, ami komoly érdeklődést jelentett. Emellett beléptem a Szabadságharcos Szövetség helyi csoportjába, fiatal támogató tagként. Elkezdtem cikkeket írni olyan emigrációs újságokba, mint az Ausztráliai Magyar Élet, a Nemzetőr, a Californiai Magyarság, az Új-Zélandi Magyar Szó, a torontói „Kékújság”, a Hadak Útján, a Bécsi Napló, vagy az Argentínai Magyar Hírlap. És ha már tisztségek: tagja vagyok a clevelandi Magyar Kongresszus égisze alá tartozó Árpád Akadémiának, akiktől 2010-ben kaptam meg az Árpád érmet; valamint az Amerikai Magyar Tanáregyesület (AHEA) folyóiratának technikai szerkesztője is voltam 2010-2012 között.
A Hadak Útjánba nemcsak írtál, hanem főszerkesztője lettél, sőt a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) vezetője is vagy. Ez hogyan alakult?
Az MHBK az egyik legrégebbi emigrációs szervezet, amely 1947-ben alakult Ausztriában, hogy összefogja a szétszóródott Magyar Királyi Honvédség tagjait. Még ma is mind a négy földrészen működik, de tevékenysége kizárólag hagyományápolásra, illetve az újság kiadására szorítkozik. 2011-ben interjút készítettem a már említett Borbás Károllyal, az MHBK lapjának, a Hadak Útján akkori főszerkesztőjével Torontóban. 2013 januárjában, amikor ő már a 90. évén is túl volt és megromlott a látása, átadta nekem az újság szerkesztését. Én pedig beledolgoztam magam. Nem vesz túl sok időt igénybe, de az ügynek megfelelő figyelemmel kell intézni a szerkesztést, nyomtatást, postázást, kapcsolattartást. Ez persze mind önkéntes munka. 2020-ban pedig a chicagói Simonyi László, az MHBK központi vezetője kért föl, hogy vegyem át az egyesület vezetését. Most már ő is a 92. évében van, de még mindig nagyon aktív, gyakori kapcsolatban vagyunk, s meg szoktam kérni, hogy írjon az újságba, mint a háborús időkre emlékező utolsó tanúk egyike. 2021 óta tehát kettős tisztséget viselek, amire ígéretet tettem nekik. Vannak alkalmi segítőim is, de a munka zöme rám hárul. 2023 őszén az volt a legfőbb eredményünk, hogy emléktáblát állítottunk Magyarországon. Nem könnyen, de megvalósult ez a Ludovika Akadémián; ott, ahol az MHBK-s tisztek végeztek. Az előcsarnokban egy reprezentatív helyen felavattuk tehát a szervezet első igazi magyarországi emlékét, ami összefoglalja rövid történetét is.
A Hadak Útján egyébként 1949-ben indult, és a harmadik legrégebbi magyar sajtótermék a Kárpát-medencén kívül. Nála régebbi csak az 1900-ban indított Calvin Synod Herald, a clevelandi Krasznai püspök úrék református újságja, illetve az evangélikusok clevelandi székhelyű, 1937-ben indult Erős vár című lapja. A Hadak Útján tartalma két részre oszlik; az egyik az emigrációs csoportok hírei. A tagok kihalása miatt igazán működő csoport mára már tulajdonképpen csak a dél-ausztrál csoport Adelaide-ben, s talán még a chicagói, a buffalo-i, a torontói, calgary-i, Sao Paulo-i csoportok aktívak valamennyire. Az újság másik része pedig a rendszerváltás után lehetővé vált magyarországi hagyományőrzésnek ad helyet; ide főként a Honvéd Hagyományőrző Egyesület (HOHE) küld híreket Kecskemétről, Miskolcról, Nagykanizsáról és Veszprém környékéről. Amire én még külön hangsúlyt helyezek, az az, hogy megkeresem az utolsó élő tanúkat, akik már mind 90 év felett vannak, hogy az ő eredeti, mai visszaemlékezéseiket jelentessem meg. Hála Istennek eddig mindig sikerült találni olyanokat, akik ilyen vezércikkeket biztosítanak. Megemlítek egy érdekes dolgot: két alkalommal sikerült összekötnöm olyan katonákat, akik 50-60-70 éve nem tudtak egymásról. 2007 táján például két, Los Angelesben illetve Buenos Airesben élő magyar királyi ejtőernyős tisztet hoztam össze, akik annak idején nagyon jó barátok voltak, de az emigrációban elvesztették egymást szem elől. Meg is látogatták egymást; nagyon megragadt bennem az a jelenet, ahogy a két öreg bajtárs egymásra talál. Ezek egyedi, szívet melengető élmények. Ezt is megírtam az újságban.
Visszatérve, hogy is kezdődött a fényképezés?
2005-ig főként csak eseményeket örökítettem meg a két helyi templomban, illetve a San Franciscó-i Gloria Victis ‘56-os magyar emlékmű éves koszorúzását. Akkoriban még csak esetlegesen, hobbiként fotóztam, 2007-ben indult be igazán a ma is teljes gőzzel folytatott, a Kárpát-medencén kívüli, „nem őshonos”, azaz az emigrációs vagy diaszpóra-magyarság látható tárgyi emlékeinek megörökítése. Most már eseményeket és személyeket nem fényképezek, mert az egy külön embert kívánó feladat lenne és egy idő után parttalanná válna a dolog, hanem kifejezetten tárgyi emlékeket: magyar templomok, házak, klubok, egyesületek épületeit, utcanévtáblákat, magyar szobrokat, emlékműveket, Mindszenty-emlékeket, mindenféle összejöveteli helyeket – akkor is, ha (már) nem magyar tulajdonúak, de (még) rendszeresen találkozik vagy találkozott ott a helyi magyar közösség. Magyar üzleteket, vendéglőket, sőt 2017 óta még a temetőket is bevettem a „repertoárba”. Az utóbbitól eleinte ódzkodtam, mert az is egy teljes embert kívánó munka, de aztán rájöttem, hogy a temetői magyar emlékeket nem lehet kihagyni a gyűjtésből és az idő vasfoga nagyon meglátszik rajtuk is. Emellett majdnem ugyanannyi időt töltök azzal, hogy az említett tárgyakról szóló vagy róluk említést tevő nyomtatott anyagokat is lefényképezem. Tehát minden egyes helyszínről, amit lefényképezek, igyekszem találni valamit nyomtatásban is: legalább egy említést, rövid beszámolót, újságcikket, régi fényképet. Célom megtölteni élettel a régi helyeket és így rekonstruálni az adott objektum vagy közösség történetét – már amennyire ezt egy kívülálló 2024-ben megteheti.
Fotóid „csak” a magyarnegyed.com nevű honlapodra kerülnek fel vagy máshová is?
Az is egy küzdelmes történet. A honlap első változata 2010-11-ben készült el, de egy-két év után sajnos nem bírta el a képek mennyiségét. Néhány év szünet után, 2015-ben elkészült egy második változat, Utah-ban. Ott viszont a helyi cég, aki létrehozta, nemigen magyarázta el, hogyan is működik, és később már nem lehetett őket elérni. Aztán ígéretet kaptam a San Francisco-i Jackovics Tamás ‘56-os szabadságharcostól a támogatásra, hogy egy tényleg profi, strapabíró honlap legyen belőle. Azért tartott ennyi ideig, mert elsődleges célom a képek begyűjtése volt. 2022-ben végre sikerült a mai, harmadik változatot létrehozni, egy pesti informatikus srác készítette. Jelenleg 20 ezer képem található meg itt, de további kb. 80-90 ezer darab még feltöltésre vár. Ez egy kétnyelvű képgalériás honlap, ami földrajzilag lebontva ábrázolja az egyes helyszíneket és tárgyakat. Kb. 1500 objektum vagy cím szerepel majd az oldalon. Emellett összeállítottam egy többszáz oldalas listát, amiben benne vannak a helyszínek címei, kontaktszemélyek, akik révén bejutottam az épületekbe, illetve azok rövid története és egyéb tudnivalók. Tehát egy komoly adatbázisom van már a lefényképezett helyekről és tárgyakról. Az első honlapom több képét viszontláttam azóta itt-ott, mert akkoriban még szabadon letölthetők voltak a képek. Azóta kiokosodtam ezügyben is, már le van tiltva a letöltés, hiszen komoly munka van mögötte. A képvásárlási funkció még nem működik, de tervbe van véve. Az USA-n belüli képeim egy része viszont bekerült a HuGo alkalmazásba, melyet a washingtoni székhelyű Hungary Foundation gondoz.
Hogyan fényképezel? Melyek voltak a legemlékezetesebb fotózásaid?
Igyekszem a helyszíneket túraszerűen bemutatni, mert egyébként idegenvezetéssel is foglalkoztam diákkoromban. Például egy utcanévtábla fotózásánál nemcsak maga a tábla szerepel, hanem az egész utcakép, hogy a néző el tudja képzelni a környezetet is, vagy például azt, hogy mire vitte az utcanévadó. A miami autópálya-rendszer egy szakasza például Don Shula-ról, a ‘60-70-es években rekordokat döntő amerikai, magyar származású futballistáról van elnevezve. Kigyalogoltam az autópályához és készítettem egy-két képet a Don Shula Expressway útszakaszról – végül is magyar vonatkozású teljesítmény ez is. Persze nem mindenkinek jut autópálya-szakasz. Most nyáron Ohióban eljutottam a Congo nevű egykori szénbányásztelep környékére, ahol az egyik környékbeli faluban rátaláltam a Tóth Drive-ra, egy kertbe vezető, 15 méteres autóbejáróra. Ez a Tóth egy helyi gazda lehetett, akinek akkor megvolt az a joga, hogy magáról nevezze el a saját telkén lévő csapást. A tágabb környéket is lefényképezem tehát, hiszen nagyon sok magyar épületnek már nyoma sincs, de szeretném, ha a néző látná, hogyan néz ki most az az utca, ahol régen magyarok töltötték meg a házak zömét.
Az ohio-i Congoban most nyáron szerencsém volt: nem tudtam, hol van a két egykori magyar templom, ezért a helyi kocsmában kérdeztem utánuk, mire valaki megmutatta mindkettőt. A felső templomnál találkoztam egy Almáshy-leszármazott asszonnyal, aki először csak megkérdezte, mi járatban vagyok, és amikor látta, hogy komolyabb céljaim vannak, mondta, hogy előszed nekem régi családi fényképeket. Amikor emiatt visszaértem hozzájuk, már el kellett menniük valahova, de kint hagyta a verandán a fotókat, és még egy levelet is írt arról, ki kicsoda a képeken. Adtam neki egy erdélyi hímzéses terítőt köszönetképpen, ami igen meghatotta. Igazi élmény, ha magyar leszármazottat is találok, amiből talán egy kezemen meg tudnám számolni, hányan voltak ebben a bányászfaluban.
És van még egy idei ohiói történetem. Mivel egész nyáron a Bethlen Otthon archívuma és múzeuma rendezésén dolgoztam, a hétvégéken sok fényképezendő helyre eljutottam a környéken, egy kb. 300 km-es körzetben. Ohio keleti részén, kb. egy órányi autóútra a pennsylvaniai Pittsburgh-től van egy Crescent nevű földrajzi terület, nem önálló település, szintén egy mára már kimerült bányavidéken. A magyar református Bethlen Naptárak régi számaiban bukkantam rá a crescenti magyar presbiteriánus templomra, egy takaros kis fehér fatemplomra, ami a ‘90-es évek végére megszűnt. Indulás előtt megpróbáltam az internetes utcanézőben kideríteni, van-e ott egyáltalán még valami, mivel pontos címet egy forrás sem közöl. Láttam a tűzoltóságot, előtte pedig egy hirdetőtáblán egy eseményt, keresztnévvel, telefonszámmal. Felhívtam a számot, Melissa fel is vette, aki amerikai volt, de derengett neki, hogy volt ott valaha egy magyar templom. Mondta, hogy menjek el a tűzoltóság augusztus 10-i fesztiváljára, keressem meg a szervezőket, ők majd segítenek. Oda is mentem, megtaláltam a rendezőt, aki elvitt a tűzoltóparancsnokhoz, akiről kiderült, hogy ő a második szomszédja annak a teleknek, ahol régen a templom állt. Már nincs meg az épület, de a földbe süllyesztve van róla egy emléktábla. Odamentem, egy-két fényképet készítettem, és már jött is ki egy öreg a szomszéd házból, kérdezve, hogy mit keresek. Mondtam neki, hogy magyar vagyok és a templomot keresem. Mire izgatottan bekiabált a feleségének, hogy jöjjön ki. Kiderült, hogy bár nem ebbe a templomba jártak, de valóban a szomszédos épület volt a magyar templom. A 80 év körüli magyar származású feleség pedig elmondta, hogy az utolsó főgondnok – akiről az egykori forrásokból tudtam, hogy Bassa Róbertnek hívják – az unokatestvére, és néhány házzal lejjebb lakik. Elmentem hozzájuk, örömmel fogadtak. Az öreg Róbert még pötyögött egy-két szót és kifejezést magyarul, mint például „Isten áldja” vagy „szalonnasütés”. Mutattak régi fényképeket, amiket szintén lefotóztam. Mivel már esteledett, két héttel később visszamentem, hogy jobb képeket készítsek. Vittem neki egy régi magyar nyelvkönyvecskét, hogy a gyermekkori magyar nyelvi emlékeit feleleveníthesse. Utána beült a kocsimba és elvitt a temetőbe, ahol rokonsága és más magyarok nyugszanak. Nagyon kellemesen és hasznosan telt az a néhány óra, amit velük töltöttem: ők vissza tudtak gondolni a múltra, hálásak voltak, hogy valaki érdeklődik, nekem pedig összeállt az anyagom.
A munkádhoz és honlapodhoz kapcsolódik egy komoly archív gyűjtemény is. Hogyan kezdődött ennek az összeállítása? Milyen „ínyencségekre” bukkantál?
Igen, ezt a gyűjteményt szintén az elmúlt húsz évben állítottam össze úgy, hogy nagy része mostanra már itthon van, Budapesten. Most is éppen azt rendezem, mert nemrég egy köbméter anyag érkezett haza. Jelenleg a padlómon vannak kiteregetve az újságkupacok és egyéb írott, nyomtatott anyagok, könyvek, programfüzetek, templomi hírlevelek, bulletinek, mindenféle egyéb iratok, a régi belépőjegyektől kezdve a jegyzőkönyveken át régi fényképekig. Ezeknek nagy részét idős magyarok bízták rám dobozszámra az útjaim során, mert a gyerekeik, unokáik már nem beszélik a nyelvet, illetve nem jelenti nekik ugyanazt, mint az öregeknek, ezért előbb-utóbb kidobták volna a papírokat.
Ezirányú gyűjtőmunkám Kaliforniában, a San Franciscó-i Katolikus Misszió heti hírleveleivel kezdődött, aztán a különböző közösségi eseményekről szóló szórólapokkal meg az újságokkal folytatódott, így jött össze a több köbméternyi anyag. A 2000-es évek elején még elég sok emigrációs újság létezett, de már elindult a digitalizáció és lehetett tudni, hogy a nyomtatott újságok kora leáldozóban van, ezért több emigrációs újságra az utolsó pillanatban előfizettem legalább egy évre, hogy legyen meg egy teljes évfolyamom. Így a Nemzetőr és a Hadak Útján mellett olyan „egzotikus” lapokat is begyűjtöttem, mint például a Chilei Magyar Értesítő, az Új-Zéland-i Magyar Szó, a Victoriai Magyar Értesítő, a Californiai Magyarság – ami 1922-ben indult és úgy hirdette magát, mint a Mississippitől nyugatra a legnagyobb magyar nyelvű hetilap –, az Argentínai Magyar Hírlap, vagy A Brazíliai Magyar Segélyegylet Híradója. Most épp stószokban állnak nálam a különböző évfolyamok és példányok. Ezekből is nagyon sok mindent – említéseket, fényképeket, hirdetéseket, jó és rossz híreket –, ami egy adott helyszínhez kapcsolódik lefényképezek és beillesztem a képsorozatokba.
Érdekes felfedezésem történt Buenos Airesben, ahol kaptam egy paksamétát, amiben találtam Mindszenty hercegprímás által személyesen megírt 8-10 darab üdvözlőlapot. De máshonnan az ő eredeti bécsi gyászjelentése is megvan nekem, ahogy Tollas Tiboré is, vagy kisbarnaki Farkas Ferencé. A második világháború utáni bajorországi, illetve ausztriai menekülttáborok életére vonatkozó anyagokat is kaptam, például Buffalóból, illetve New Yorkból két-három évvel ezelőtt egy dossziét, amiben az is szerepelt, kik voltak a táborlakók, honnan származnak, milyen tábori munkákban, napi intéznivalókban vettek részt. Ezek nagyon nehezen fellelhető adatok, és engem amúgy is különösen érdekel az az időszak. A háború utáni menekültiskolák szinte mindegyikét bejártam. Egy szó mint száz: rengeteg iratom van; most tartok ezek rendezése közepén.
Hol fér el ennyi anyag, és mit kezdesz velük, ha lefényképezted őket?
Amikor még amerikai lakásaim voltak, a gardróbszekrények legalább fele ezzel volt tele; emellett a lakásokhoz kapcsolódó tárolóhelyiségben is, de például a húgomék pincéjét is használtam erre a célra, amikor a közelükben laktam. A kapott anyagokat fokozatosan hazajuttattam. Van egy nagy tárolós ágyam, amit épphogy le tudok csukni, annyira tele van. Bizonyos részét pedig már elvittem levéltárakba is, például a Veritas Intézetbe azt a két koffernyi anyagot, amit Calgary-ban bízott rám valaki és én hazahoztam saját költségemen. Azóta már publikációk is készültek ebből. Így is lehet tehát anyagot menteni. De jövőre majd elkezdem rendszerezetten elhelyezni az anyagot levéltárakba, persze meggondoltan. Az archív anyagok feldolgozását szeretném jövőre befejezni, de maguknak a fényképeknek a feldolgozása még sokáig állandó része lesz a munkámnak. Szeretném majd azt is befejezni egyszer. Nem akarom a végtelenségig húzni, és szeretném látni a befejezett produktumot. A fényképezést lezárni sohasem lehet, mert mindig lesz olyan dolog, amit közben fedezek fel. Így volt most a nyáron Nyugat-Pennsylvaniában is: egy lépés előre, kettő hátra. De a tárgyi emlékek fényképezését illetően már látom az alagút végét.
Mennyi időt tudsz évente szánni minderre? Merre jártál és mik a terveid?
Négy-öt-hat hetet évente. Jártam az Egyesült Államok mellett Kanadában, Dél-Amerikában, Ausztráliában, Új-Zélandon és Nyugat Európa egy részében. Nagyon kevés kivétellel, 95%-ban saját költségen megy ez a munka. Ugyanakkor annak, aki segít nekem, akár némi pénzzel, vagy leggyakrabban szállással, helyi kalauzolással, útravalóval, mindig hálásan köszönöm. Gyakorlatilag ez egy egyszemélyes vállalkozás. Én vagyok a világon az egyetlen, aki ilyen mélységben és minőségben fényképezi ezeket a régi tárgyakat, épületeket, helyszíneket. Mert például nekem nem elég egy templom homlokzati képe és oltárképe, minden magyar vonatkozású részletre szükségem van. Például Youngstownban nemrég zárt be a Szent István templom, ahol van 60-80 pad, mindegyiken egy-egy adományozó neve, ezért az összes padot végigfényképeztem, mert ez is dokumentum értékű. Ilyenkor időnként meg kell állnom és várnom, mert a vaku túlmelegszik. Tehát engem nem annyira az épületek vagy tárgyak építészeti vagy művészeti értéke érdekel, hanem kifejezetten a magyar vonatkozások; a tekintetben viszont minden, a pincétől a padlásig. Hogy egy New Jersey-beli példát említsek, Passaic-on, Balogh Laci atyánál háromszor is megszálltam, és ez lehetőséget adott arra, hogy alaposan bejárhassam az egész épületegyüttest és környékét. Még a harmadik alkalom végén is fedeztem fel olyasmit, amit korábban nem vettem észre.
Nem vagy ilyenkor magányos?
Független típus vagyok, jól érzem magam, ha egyedül kell dolgokat megoldani, elintézni, tehát soha nem érzem magamat magányosnak. Ezt a munkát nem lehet társaságban végezni. Ha hosszabb távot kell mennem, akkor akár az egész napot levezetem úgy, hogy nem állok meg még ebédelni sem. Gyakran félig nomád körülmények között, sátorban vagy országúti parkolóban alszom, ha éppen úgy jön ki a lépés. Más nem bírná ezt a tempót. Tavaly, amikor az USA-n belül két hónapot tudtam erre szánni, összesen 18.400 mérföldet vezettem – ez az Egyenlítő háromnegyede. Ebből a leghosszabb szakasz 26 órás volt, Phoenixből Missouri dél-keleti sarkába tartva, egy háromórás megszakítással egy útmenti pihenőhelyen.
A feszített tempó oka az anyagiakon túl nyilván a múló idő. Volt olyan helyszín, amit épp az utolsó pillanatban kaptál el? És olyan, ahova már túl későn értél?
Igen, ez a munka tulajdonképpen versenyfutás az idővel. Ha nyugdíjas lennék, akkor nyilván jobban ráérnék, de az egyéb munkáim, a tanévhez között oktatás és a szezonális vendéglátózás, az évszakok, no meg a hazautazásaim mind behatárolják, hogy mikor tudok ezzel foglalkozni, tehát előre kell tervezni, és amennyit csak lehet, belezsúfolni az adott időbe. A nyár néha nehéz a szabadságolások miatt, ugyanakkor a fényképezés miatt jobb, mert naposabb az idő és szebb a környezeti háttér. De ha esetleg esik, akkor is igyekszem az időt kihasználni arra, hogy tájékozódjak, hogy legközelebb már könnyebben megtaláljam, amit keresek.
Másrészt nagyon sok helyre valóban az utolsó percben érkeztem: utána egy-két héttel, hónappal már eladták vagy lebontották az adott épületet, és ki tudja hova került a belső dekoráció. Rengeteg olyan helyen is jártam, aminek már csak a hűlt helyét találtam, mert évekkel, évtizedekkel az érkezésem előtt megszűnt. De én a megszűnt intézmények, épületek helyére is elmegyek, ha van hozzá megfelelő történet és van jelentősége annak, hogy lefényképezzem. Köztudott, hogy Cleveland keleti oldalán van a Buckeye Road, a valamikori híres magyar negyed. Detroitnak is volt egy Delray nevű magyar negyede, szintén közismert New Yorkban a Yorkville nevű városrész, Torontóban a Bloor és a Spadina, vagy Sao Pauloban a Vila Anastácio. De nagyon sok kevésbé ismert magyar hely és épület is létezett, amelyek egyre-másra tűnnek el. Például New Yorktól északra, Yonkersben 2011-ben megálltam a Szent Margit katolikus templomnál, ami már akkor le volt lakatolva. Bemásztam a kerítésen, kívülről lefényképeztem, s még Mindszenty bíborosról is találtam egy tablót a fal mellé támasztva. De mindig halogattam, hogy mikor menjek vissza belülről is lefényképezni, esetleg előtte az egyházmegyét felhívni. 2022-ben majdnem eljutottam oda, mert épp New Jerseyben jártam, de már délután volt, s akkor már nem érdemes fényképezni, ezért megint elhalasztottam a látogatást. Amikor viszont 2023-ban, egy vasárnap odaértem, már bent voltak a telken a bontógépek és a konténerek…
Vagy ott a Szent István templom New Yorkban, ahol 2005-ben még Csorba Domonkos ferences atyával interjút is készítettem a parókián, továbbá csináltam néhány képet belül, fent és az alagsori híres Fehér teremben, de akkoriban a fényképezést még nagyon felületesen végeztem. Aztán tíz évvel később sajnos elvesztette a magyar közösség a templomot, egy amerikai plébániához csatolták és iskolaépületnek használták. 2021-ben és idén is megpróbáltam bejutni, helyi katolikus referenciáim is voltak, az amerikai plébános mégis elzárkózott a látogatástól mindkét alkalommal. Legutóbb azt írta, éppen felújítják a templomot, ezért sem lehet bemenni, amit azért nem hagytam annyiban: odamentem, és sikerült is egyetlen fényképet készítenem, de az iskolaigazgató nem engedte meg a fotózást. Megbizonyosodtam róla, hogy a Mindszenty-emléktáblát is elmozdították. Az oltár mögötti szép festett üvegablakot, amin Szent István felajánlja a koronát, szerencsére meghagyták, de egyébként minden mást kiszedtek, nincs már sem oltár, sem pad, tehát ebből már nem lesz miséző hely. Lehet, hogy iskolai előadóterem lesz, nem tudom. Maga az épület tehát megmaradt, de arról lemaradtam, hogy jobb, részletesebb képeket készítsek a templombelsőről.
Milyen formában tervezed még hasznosítani ezt a rengeteg élményt és tudást?
Például előadásokat tartok, de csak meghívásos alapon; nem járok utána, mert van elég tennivalóm, de ha hívnak, akkor szívesen mesélek és mutatok képeket. Ezek megtalálhatóak a honlapomon is. Hosszú távon pedig az a célom, hogy a nemzet asztalára letegyem ezt a hatalmas anyagot, de csak a megfelelő formában és megfelelő biztosítás mellett, nem csak valahol elfekvőben. Természetesen jó lenne, ha egy-két helyen nyomtatva is megjelenne belőle valami. Édesapám is felhívta a figyelmemet, hogy az internetet bármikor, egy gombnyomással meg lehet szüntetni, de a nyomtatott anyag jobban megmarad. Ezért is örülök, hogy Lizik püspök úr kérésére segítettem összerakni egy képeskönyvet az Amerikai Magyar Református Egyház 100. évfordulójára, amelynek száz, térítésmentesen odaadott képem adja a gerincét. Később szeretnék több ilyen képeskönyvet is megjelentetni. Meglátjuk, hogyan adódnak a lehetőségek, mint például az említett emigrációtörténeti kézikönyv is. A fényképanyagot tematikusan lebontva szívesen eljuttatnám például a különböző magyar egyházak levéltáraiba. De most még mindig a képek begyűjtése a legfontosabb teendőm, ez tart izgalomban.
A hazaköltözés folyamatában vagy, említetted. Miért döntöttél így?
A történethez hozzátartozik, hogy már kétszer elváltam, volt feleségeimmel tiszteletteljes kapcsolatban vagyok azóta is, tehát család nem köt Amerikába, de egyre jobban érzem, hol vannak a gyökereim és igazi kötődéseim. Ha fennkölt akarok lenni, azt mondanám, „hí a haza”, ha közhelyes, akkor azt: „mindenütt jó, de legjobb otthon”. Nagyon sokat köszönhetek amerikai éveimnek, és nagy tisztelettel adózom a legtöbb ottani érték iránt, de itt az ideje, hogy végleg letelepedjek; és minden, ami Amerikában hiányzott, az itthon megvan. A hazaköltözésről már öt-hat éve döntöttem, 2021-ben pedig elindult a folyamat, egy lakásfelújítással. Ugyanakkor az elmúlt 25 év alatt mindig megvolt minden érvényes magyar papírom, ilyen szempontból sokkal egyszerűbb a visszaállás. Sokat fogok utazni, viszont a bázisom most már Budapesten marad. Az összes fontos holmim már itt van, Floridában már csak a mindennapi élethez és a munkához szükséges dolgaim maradtak. A fényképezés sincs még befejezve, az is odaköt, onnan könnyebb nekiindulni a még hátralévő szakaszoknak: Chicago és környéke, aztán New Jersey és New York, Pennsylvania bányavidéke, Nyugat-Virginia, Kentucky, és Michigan és Wisconsin – meglátjuk, hogyan lesz praktikus. 2025 nyarán visszatérek Kanadába, a Winnipegtől keletre eső részt fogom fényképezni. Amikor Észak-Amerikával készen leszek, visszamegyek azokra a helyekre, ahol létezik magyar diaszpóra, Dél-Amerikába, Ausztráliába, elmegyek Dél-Afrikába, és Nyugat Európában is sok minden van még. Majd meglátjuk, hogy jön ki a lépés, de ezeket már magyarországi bázisról intézném. A hazaköltözés részeként az idei tanév végével átadom az ohiói online magyar felnőttoktatást egy kollégának, ami nagyon megtisztelő felkérés volt, tíz évig vittem, de nem akarom ezzel is tovább aprózni magamat.
A felfedezés izgalmáról, a találkozások öröméről esett szó, de mennyire terhel meg a munkád? A legtöbb helyen az elmúlás jeleit tapasztalod…
Hála Istennek nem terhel meg nagyon. Nyilván van, ami megérint, és amit komolyan kell venni, azt komolyan is veszem. Bár nincs történészi vagy régészeti végzettségem, mégiscsak hozzájuk hasonlóan elsősorban a régi dolgokat keresem én is, ugyanakkor a jelen is érdekel, egész új dolgokat is lefényképezek. Igyekszem racionálisan nézni azt, hogy mindennek van egy életciklusa, körforgása, és nem elfelejteni: szomorú, de természetes dolog az elmúlás. Épp ma fényképeztem le a Katolikus Magyarok Vasárnapjának 1938-as kalendáriumát, amely felsorolja az Amerikában működő magyar katolikus templomokat. Akkor legalább hatvan volt, ma csak három: Detroit, Cleveland és Passaic. A lényeg, hogy ami múlandó, abból őrizzünk meg a jövőnek annyit, amennyit lehetséges.
A kör bezárul – hallottam például a néhai Szappanos Istvántól, a Clevelandi Magyar Múzeum volt igazgatójától a vele készített 2003-as interjúmban, ahol elárulta: hamvait hazaviteti Kecskemétre, mert a kör így fog bezárulni. Ez egy megható, de logikus döntés. Nekem is sokszor fáj a szívem, amikor régi magyar negyedekben, mára gyakran lehangoló gettókká züllött utcákon járkálok, és tudom a régi dokumentumokból, hogy itt állt a Magyar Ház vagy egy templom, ott egy üzlet, ami ma már csak üres telek vagy félig leégett épület. Ugyanakkor azt az örömet is érzem ilyenkor, hogy bizonyos értelemben magyar földön járok. Az érzések érdekes keveréke ez. Mindenesetre a benyomások és az emlékek velünk maradnak. Még a lakásom falaira is kitettem néhány fényképemet…
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A képek Dr. Tóth Gergely arhívumából származnak.
Borítókép: Makk Imre festőművésszel, aki amerikai elnököknek is festett portrékat
