Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A New York-ban is szolgáló, immár 88 éves Csete Iván atya gyakran emlegette kedves barátját, Oroszlány Lászlót, és többször hívott, hogy látogassam meg azt a másik (nem magyar) templomot Port Jervis-ben (New York államban, közel a három tagállam – New York, New Jersey és Pennsylvania – hármashatárán), ahol havonta egyszer magyar misét tart az ő „felvidéki magyarjainak”. Január első vasárnapján sikerült eljutnunk hozzájuk, de László már előtte elküldte nekem „Életem: Az első 83 év.” címet viselő könyvét, melyben kalandos élettörténetét foglalta össze, így „csak” azokat a kérdéseket tettem fel neki, amelyek könyvét elolvasva felmerültek bennem.
„Ember tervez, Isten végez” – ez a leggyakoribb mondat a könyvedben…
Nagyon sokszor alakult másképp az életem, gyermek-, fiatal- és felnőtt koromban is, mint ahogy elterveztem… Hol a történelem lépett közbe, így a második világháború, amelynek magyarországi, végső szakaszát 8-9 éves gyerekként éltem meg, az azt követő kommunista diktatúra, majd 20 éves koromban az ‘56-os forradalom és szabadságharc és annak leverése. Hol egy baleset, aminek köszönhetően Tóni bátyámmal Olaszországban ragadtunk, örökre lemaradva a Kanadába tartó repülőjáratról, hiszen utána már csak az Egyesült Államokba vándorolhattunk ki, ahova egyáltalán nem akartunk, és aminek köszönhetően elvesztettem első szerelmemet, Annát. Hol egy betegség, ami miatt 32 év házasság után elvesztettem első feleségemet, Katit. Hol pedig egy általános iskolai osztálytalálkozó, ahol 50 év után egymásra találtunk második feleségemmel, Anival… Ezért ma is gyakran mondom a fiataloknak: „Ne mérgelődjetek, ha valami nem sikerül, nézzétek meg az én életemet: lehet, hogy jobban vagy rosszabbul sikerült, mint amit én akartam; de sok mindent hiányolnék, ha másképp alakult volna, és semmiképpen nem szeretném elcserélni azt, ami van. Hiszen, ha valami más lenne az életemben, mint ami történt, akkor az azt is jelentené, hogy ami van, az nem lenne, és arra még csak gondolni sem akarok…”
A legutóbbi Hálaadás napján volt éppen a 68. évfordulója annak, hogy bátyámmal megérkeztünk Olaszországba, ezért azt kértem a családomtól – tíz Oroszlány jött össze a közös vacsorára és én voltam a legidősebb –, hagyjanak nekem egy picivel több időt. Elmeséltem nekik, hogy én egyáltalán nem akartam eljönni a hazámból és semmiképpen nem akartam Amerikában élni, mégis hálát adok az Istennek, hogy úgy alakult az életem, ahogy, és az a családom van, akik most körülvesznek. Ha ez nem így történt volna, akkor ők sem lennének. Egészen más lenne a bátyám családja is, és ugyanezt elmondhatja az a 17 éves lány is, akivel Olaszországban végleg elváltak útjaink egymástól, és csak 23 évvel később, egy „véletlen” találkozás során derült ki az igazi ok: annak idején édesapja – Anna szavaival élve – „kicenzurázott” minket egymás életéből… Amikor ezt megtudtam, eldöntöttem: szülőként nem fogom gyerekeimet ennyire irányítani. Nagyon sokszor előfordult, hogy mást szerettem volna, mint amit a két gyerekem akar, de mindig csak egy bizonyos pontig mentem el. A fegyelmezésben hiszek, az erőszakban és az ilyen beavatkozásokban nem…
A családod kuláklistára került, nem járhattál gimnáziumba. Budapestre költöztél, munka mellett technikumba jártál, ami több tanulással járt, mintha gimnáziumot végeztél volna. Olaszországban megtanultál olaszul, Amerikában egyetemre jártál. Mi hajtott arra, hogy ne add fel és tanulj?
Miután nem mehettem gimnáziumba, mindegy volt, hogy mit, csak tanuljak.
Mielőtt a technikumba mentem volna, különböző tanfolyamokra jártam. Levizsgázott hegesztő vagyok, bár soha nem dolgoztam hegesztőként. Eljártam egy repülőklubba, pedig nem is lehettem volna repülős, mert az orvosi vizsgán kiderült, ha megpörgetnek, akkor szédülök. Szerettem iskolába járni, szerettem tanulni egész életemben – egészen a közelmúltig, mert most már lassabban fog az agyam. Azon kívül szerettem a szerelést és a precíziós munkát, szerettem otthon javítgatni, fiatal kisgyerekként ezermester voltam, és szerettem mindent jól megcsinálni. Kiegyenesítettem a szeget, kifaragtam dolgokat, például magamnak szánkót, és ha nem volt szerszámom, akkor megfigyeltem a kovácsot, hogyan kell elkészíteni azt. Összesen hét évig dolgoztam és tanultam Budapesten, majd New Yorkban, és azalatt nem nagyon volt időm szórakozni, barátkozni… Amerikában pedig azért jelentkeztem egyetemre, mert képezni akartam magamat, és többre vinni mint, ahol akkor tartottam. 22 évesen, úgy éreztem, van erre még időm. Megjegyzem, amikor az első feleségemmel megismerkedtem, akinek másvalakit néztek ki a távolabbi rokonok, én csak egy mechanikus voltam a szemükben, de amikor megvolt az eljegyzésünk, utána úgy mutattak be, hogy főmérnök. Pedig egyik sem voltam…
Viszont sikeres mérnök lettél, miközben a zene vonzott…
Bár tizedik születésnapomra egyik nővéremtől egy kottapapírt kaptam, sose tanultam meg zongorázni, csak egy kézzel tudok játszani. Nagyon szerettem volna zenét tanulni, csak nem volt rá lehetőségem. Amikor Budapesten munka után esténként otthon tanultam, mindig szólt a rádió a háttérben; így végül autodidakta módon sok mindent megtanultam a zenéről is. A balesetem után, nem egészen 22 évesen Meranóban a báró Monti családnál laktam hét hónapig – a dédapa Monti ezredes 1848-as szobra a budapesti Nemzeti Múzeumnál található. Rendszeres beszélgetéseink során rengeteget tanultam tőlük, és közben a zenei tudásom felől is érdeklődtek, majd végeztettek velem egy gyors tesztet. Dr. Monti eldúdolt egy általam is ismert olasz dalt, egy ismert áriát, amit nekem le kellett írnom. Egy kis hibát ejtett, én pedig azzal együtt jegyeztem le, mire a bárónő meglepetten jelezte: hét és fél évig tanult zongorázni, mégsem vette észre azt a hibát. Ezek után még inkább kérleltek, hogy maradjak Olaszországban és tanuljak zenét az ottani Zeneakadémián, de nem fogadtam el a lehetőséget. Egyrészt azért, mert a bátyám csak miattam maradt Olaszországban, másrészt azért, mert minél előbb el akartam jutni Kanadába, hogy megtudjam, mi történt Annával…
De ezzel nem ért véget a kapcsolatod a zenével…
Olyan értelemben nem, hogy írtam pár dalocskát szöveggel és anélkül is. Az íróasztal fiókjába került egyik nóta másolatát később öcsémnek adtam, ő pedig megmutatta Pesten egy opera-operett-énekes barátjának, Zsuzsa Mihálynak, aki később nekem is jó barátom lett. Ő elénekelte a nótát, és azt mondta: ez túl jó ahhoz, hogy a fiókban maradjon, miért nem küldöm be a Nótaolimpiára. A ‘30-as évek óta négy évente megrendezett, majd a háború miatt sokáig elmaradt, később újraindított rendezvényre csak ismeretlen, korábban be nem mutatott dalokkal lehetett pályázni és csak jeligével, tehát a zsűri nem ismerte a szerzőt, amikor döntött. Beküldtem. Kiderült, hogy a 150 dalból – nem is gondoltam volna, hogy ilyen nagy lesz a mezőny – kb. száz tipikus, amolyan „sírva vigadó” dal, a maradék ötven pedig csárdás volt. A zsűrielnök egy Kossuth-díjas zenész volt, a nevére már sajnos nem emlékszem, de a lényeg, hogy – ahogy mondani szoktam – nem a lajosmizsei traktorállomás nagygyűlésén mutatták be a nagyközönségnek, hanem egy nagy, elegáns, teltházas színházteremben.
Ez 11 évvel ezelőtt történt, és mivel éppen akkor Magyarországon jártunk, így a VII. Nótaolimpia díjátadóján mi is megjelentünk a feleségemmel, a bátyámmal és az öcsémmel együtt. Nagyon csodálkoztam, hogy ilyen sokan érdeklődnek a magyar nóta iránt… Az én nótámat Farkas Rozika énekelte és első díjat nyertem vele, amin rendkívül meglepődtem. A nóta úgy kezdődik: „Édesanyám kis kertjében kinyílott a rózsa…”, ezért a kód, amivel beküldtem, „Katóka néni” volt, hiszen édesanyámat Katalinnak hívták. A hátsó sorokból felhívtak a színpadra, mint a „Katóka néni” jeligéjű szerzőt. Kaptam serleget, oklevelet és aranyérmet. Nagy esemény volt ez számomra. Nem sokkal később, Passaic, New Jerseyben Áder János köztársasági elnök is gratulált e sikerhez. Az öcsém lefényképezett, és mindjárt föltette az internetre, amin a rokonaim is nagyon meglepődtek, hiszen még a gyerekeim sem tudtak róla, hogy beneveztem. Utólag rengeteg gratulációt kaptam minden irányból, ami nekem azért is volt olyan meglepő, mert már 55 éve távol éltem a szülőhazámtól. Kárpótlásként éltem meg azért, hogy nem tanulhattam zenét…
Ez a legfrissebb, de vannak korábbi zenei sikerélményeid is, igaz?
Van néhány további dalom is, amelyeket megírtam, majd megzenésítettem, ahogy azt is, amit Ani írt a találkozásunkkor. Ha még lenne hangom, el is énekelném… de már nincs. Évekig énekeltem, Katival együtt is, a New York-i Szent István templom híres Hitszava nevű énekkarában. Mivel fiatalon Magyarországon is énekeltem templomi énekkarban, így New York-ba kerülve szintén azonnal csatlakoztam. Több mint 20 évig voltam az énekkar tagja, jó néhányszor felléptünk a Szent Patrik katedrálisban, vagy a Carnegie Hallban magyar ünnepélyeken és utóbbi egyik termében önálló koncertünk is volt. Egy időben vendégkarmesterünk volt Darázs Árpád, aki 1956-ban a Magyar Rádió Kórusának karmestere volt. Ő is disszidált ‘56-ban, Long Islanden lakott, ahol saját kórust vezetett. Harkai Róbert, énekkarunk egyik vezetője hívta meg. Kevés rendesebb embert ismertem életemben, mint Róbert barátomat, aki a New Yorki-i Arany János Magyar Iskola és a Széchenyi Társaság igazgatója is volt. Neki köszönhetem azt is, hogy rám mosolygott Mindszenty bíboros és ennek maradandó nyoma van…
Miért, mi történt Mindszenty bíboros és közted?
Amikor Mindszenty bíboros először nyugatra jöhetett, külföldi útját New York-i templomunkban kezdte, utána pedig az elegáns Waldorf Astoria szállodában tartottak egy fogadást a tiszteletére, ahol Róbert volt a műsorvezető. Egyenként bemutatott minket Mindszenty bíboros úrnak. Nem hiszem, hogy valaha találkoztam nála nagyobb formátumú emberrel. Számomra szent ember volt. Nálam volt egy könyve, és megkértem, hogy dedikálja, mire azt válaszolta, ő nem szokott dedikálni könyveket, mert akkor mások is ugyanezt akarják majd… Ekkor én viccesen azt válaszoltam neki: nem gond, majd körülálljuk, hogy mások ne lássák, mit csinál. Erre elmosolyogta magát, és a hivatalos fényképész éppen elkapta ezt a nagyon ritka mosolygós pillanatot, amit én is megkaptam fényképen, és azóta is nagy becsben tartok. Visszatérve a templomi kórusra: a végén sajnos már nagyon kevesen maradtunk… Egyszer mondtam is Harkai Róbert özvegyének, Józsának – aki most 93 éves, és még mindig tartjuk a kapcsolatot –: „Ha már csak ennyit tudunk, inkább ne csináljuk…”
Nemcsak a zenei pályán értél el sikereket, hanem szakmai téren is…
Az Apollo-űrprogramban több száz kis cég vett részt beszállítóként, többek között az én 1966-ban alapított, és közel 42 éven át üzemeltetett Apollo Machine Shop nevű vállalkozásom is, amelyről írt az Aero Magazin című magyarországi repüléssel, űrkutatással foglalkozó tudományos újság is. Sosem lett nagy cég, de én büszke vagyok rá, mert nem sok kis cég létezik ilyen hosszú ideig ebben a szektorban… Amerika három legnagyobb repülőmotorgyárjának egyikében, a Pratt & Whitney-ben kb. 10 évig nem volt egyetlen olyan motor sem, amelyben ne lett volna néhány olyan alkatrész, amit mi gyártottunk, például az, ami a motorban a hőmérsékletet méri, és amit nagyon gyakran, azt hiszem, 25 ezer mérföldenként cserélni kell, ezért rengeteget gyártottunk belőle.
Mielőtt az amerikai magyar közösségeidről beszélünk, nem hagyhatjuk ki ‘56-ot, amelyről és az azt megelőző időszakról részletesen írtál a könyvedben, így most csak azt kérdezem: mely pillanat volt számodra a legemlékezetesebb?
A könyvben is említett legemlékezetesebb élményeimen kívül – kialudt a vörös csillag az Országház tetején; a Sztálin szobor ledöntése és szétdarabolása stb. – feledhetetlen látvány volt még a minden előző szervezés nélkül összegyűlt hatalmas, félmilliós tömeg október 23-án az Országháznál. Egyik legszomorúbb emlékem pedig amikor október 24-én délelőtt megláttam a legelső halottat, egy fiatal szőke lányt egy kis teherautón…
Hogyan kapcsolódtál be a New York-i Szent István templom közösségébe?
1959. február 26-án, amikor megérkeztünk bátyámmal New Yorkba, óriásit csalódtunk. Keserves helyre kerültünk, a szálloda órára volt kiadva, az utcán pedig az első ember, akibe belebotlottunk, egy hajléktalan volt, aki tőlünk, a friss menekültektől kért pénzt… Még aznap nagy búsan elhagytuk a szállodát, gyalog sétáltunk fel a magyar negyedbe, legelőször a 69-es utcai református templomhoz, ahol sok újonnan menekült magyarral találkoztunk, és megtudtuk tőlük, hogy Kovács Imre tiszteletes úr sok magyarnak segített, felekezettől függetlenül. Tőlünk is csak azután kérdezte meg, milyen vallásúak vagyunk, miután fél órán át beszélgetett velünk, majd amikor megtudta, hogy katolikusok vagyunk, lelkünkre kötötte, hogy feltétlenül menjünk el és jelentkezzünk be a Szent István templomba, amit még aznap, tehát megérkezésünk másnapján meg is tettünk. Akkoriban Slezák Imre atya volt a pap. Ő Magyarországon született, de még kisgyermek korában került családjával Amerikába, itt szentelték pappá, és törve beszélte a magyart.
Néhány hét múlva sikerült beköltöztünk a magyar negyedbe, de már kezdettől fogva jártunk a vasárnapi magyar misékre. Gyerekkoromtól kezdve minden vasárnap – bárhol vagyok, akár még egy hajókiránduláson is – templomba megyek. Így nőttem fel, és remélem, még a temetésem napján is eljutok majd a templomba… Amikor elkezdtünk odajárni, még rengeteg fiatal volt a templom körül, és sok magyar összejövetelt szerveztek. Röviddel érkezésünk után egy magyar bált szerveztek a Fehér Teremben – ott ismertem meg például Kazella Évát. A templomon kívül még számos magyar szervezet működött akkoriban, például a Szent Imre Ifjúsági Klub, ahol megismertem Somogyi Balázst és Csillát, későbbi feleségét, aki nagyon szép, és az egyik legjobb táncos lány volt. Tőlük eltérően a Hungária néptánccsoportba nem jártam, csak nyitótáncos voltam néhány bálon. A ma egyetlenként létező Piarista bálon kívül a báli szezonban még legalább négy magyar bál volt New Yorkban akkoriban, ahol az első bálos magyar lányoknak – köztünk az én jövendőbeli első feleségemnek – a West Point Katonai Akadémia hadapródjai voltak a kísérőik. A bálokat nagyon elegáns helyeken tartották; hol a Waldorf Astoriában, hol a Plaza Hotelben. Utóbbi két tánctermében két különböző zenekar is zenélt.
Említetted, hogy idővel lassan elfogyott a kórus. Miért nem jöttek új tagok? New Yorkba mindig jönnek új bevándorlók, magyarok is, akkor is, most is…
Egyrészt New Yorkban mindig gondot okozott a parkolóhely hiánya. Bármilyen földhözragadtnak is tűnik a téma, de nem mindenki vállalta, hogy hetente egyszer távolról bevezet Manhattanbe és fizetős garázsba parkol. Másrészt elolvadt maga a magyar negyed is. Amikor idekerültünk, még rengeteg magyar üzlet működött: három magyar könyvesbolt, négy magyar hentesüzlet; bátyámnak is volt egy ideig hentesüzlete ott, számos cukrászda és legalább 15 magyar étterem, köztük például a magyar Csárda nevű éjszakai klub, ahol magam is hallottam énekelni a világ egyik leghíresebb magyar tenorját, Kónya Sándort, aki néhány évig a Metropolitan Operaházban lépett fel. Az elmúlt 30-40 évben azonban fokozatosan minden magyar hely megszűnt, egy cukrászdát kivéve… Harmadrészt, s talán ez a legfontosabb, nem sikerült a fiatalabb nemzedékeket bevonni, aminek számos oka volt… Először is, nagyon úgy tűnt, nem volt rá akarat az egyház részéről. Ne feledjük, a Szent István templomot magyarok építették 120 éve, de rá nem sokkal, a nagy gazdasági világválság idején, 1930 körül nem tudták kifizetni még a hitelkamatokat sem, ezért akkor úgy mentették meg a templomot a bezárástól, hogy az amerikaiak – először a ferencesek, majd az egyházmegye – átvették azt, és attól kezdve már nem magyar plébániaként, magyar plébánossal működött. Magyar pap még volt, sokáig egyszerre két-három is, de – ahogy mondani szoktam – az 1930-as évektől mi, magyarok már csak albérlők voltunk ott… Sajnos az amerikai plébánosok esetében nem az volt a kérdés, magyarellenesek-e vagy sem, hanem mennyire azok. Annyira szomorú és olyan nehéz elhinni, hogy papok tették ezt… Én hiszem, hogy a legtöbb pap hívő és rendes ember, de nekünk nem adták meg, amit kellett volna – hogy ezt a maguk akaratából vagy valamilyen központi utasításra tették, nem tudom… Az utolsó plébánossal, Angelo Gambatese atyával nekem is komoly összetűzésem volt, amikor az egyházközség tanácstagja és a világi bizottság elnöke voltam jó néhány évig.
Miért, mit tett Angelo atya?
Furcsa dolgai voltak… Amikor meglátogatott minket a szegedi, akkor már nyugdíjas Gyulay Endre püspök úr, és ezért eljött hozzánk Kiss Barnabás atya is Detroitból – akivel egyébként sokat dolgoztunk együtt a Kapisztrán Ifjúsági Alapítvány kapcsán –, nagyon sokáig vártunk rá, és amikor végre megjött, leült egy hátsó asztalhoz, és még kérésre sem jött oda üdvözölni a nyugalmazott püspököt… Utána írtam neki egy levelet angolul, hogy nagyon szomorú nekem ezt a levelet megírni, rettenetesen bánt, hogy ez történt. Bár angolul megtanultam, egyetemre jártam, a nyelvvel nem volt problémám, de azért mielőtt elküldtem, elolvastattam az itt született, több diplomás Erika lányommal, hogy nincs-e benne valami sértő. Megmutattam egy magyar fiú angol-amerikai feleségének is, aki azt mondta, ő se tudtam volna jobban megírni. Válaszként kaptam a plébánostól egy nagyon durva levelet, hogy velem nem lehet együtt dolgozni, és hogy ő le fogja váltani a világi bizottságot – nem teheti meg, mert az az egyháztól független, mindenesetre nagyon kellemetlen időszak volt. Az is, ahogy utána kiabált velem a parókián. Hallgattam, nem szóltam semmit. Utána fél óra múlva odajött hozzám: „László, te nagyon sok mindent csinálsz ennek a templomnak…”
A fiatalok – köztük Mezei Mária és későbbi férje, Honti Balázs – a 2000-es évek elején péntekenként magyar klubot szerveztek; volt, amikor ötvenen is összejöttek. Mária készített egy nagyon szép festményt, ami sokáig ki volt téve a templomban, ahol később az esküvőjüket tartották. Akkoriban még Angelo atya is nagyon barátságos volt velük, egy darabig minden nagyon jól ment… A nagyteremben lehetett pingpongozni, sőt mellette volt egy kisterem, oda is szerveztek színvonalas, kreatív eseményeket. Az utolsó nagy esemény, amit ott szerveztek, egy álarcosbál volt hatalmas sikerrel, mindkét terem megtelt. Mégis, utána valahogy hirtelen nem lett hely a fiatalok számára, kiadták a termet másoknak… Amikor a templom előtt egy magyar vásár volt, Angelo atya dühösen odament Máriához, és rákiabált, hogy mit csinálnak itt, mire Mária visszakiabált neki. Talán nem kellett volna visszaszólnia, de miért kell egyáltalán egy plébánosnak kiabálni, különösen az utcán? Lehet, hogy én is visszakiabáltam volna, nem tudom…
Még egy példa: a karzat felét odaadta az iskolának, akiknek az lett a raktárjuk, így nem lehetett fölmenni oda, ahol azelőtt az énekkar volt, és az orgonát sem lehetett használni, a lenti zongorát kellett használnia a kántornak – aki a templom utolsó éveiben az a Sandro volt, aki most is orgonál a 2015-ben bezárt Szent István templom ma még létező közösségének a Szent József német templomban tartott heti miséin. Amíg bejártunk, olaszul beszéltem vele, mert az olasz nyelvtudásom még mindig megmaradt… Nem tudom, hogy ennek az egésznek csak a plébános kiszámíthatatlan hangulata, vagy más oka is volt… Esetleg már akkor számítottak rá, hogy a templomot bezárják, és a háttérben már alkuk köttettek a sorsáról… Tény, hogy a templom nagyon értékes telken épült, ezért gyanús, hogy anyagi szempont is volt a bezárás hátterében. A részleteket azért sem ismerem, mert nyilván nem volt érdekük, hogy kiderüljön, de nagyon úgy tűnt, mintha azt akarták volna, hogy ne maradjon meg a magyar templom… A magyar hívek elmaradásán túl tehát az amerikai és az otthoni egyházi vezetőség hozzáállásán múlt a templom sorsa. Még azt is megkaptuk tőlük, hogy: „Tudtok ti angolul, menjetek angol templomba…!” Azóta egész New York államban nincs már egyetlen magyar katolikus templom sem. Előtte Younkers-ben is volt; annak záró szentmiséjén felszólaltam és kértem a híveket, hogy ezután jöjjenek el New Yorkba, mert ha nincs elég látogatottságunk, idővel mi is elveszünk… Sajnos éppen így történt.
Mit tudtál tenni ezügyben egyházközségi tanácstagként?
A saját vállalkozás és család mellett nem kis áldozatomba került, hogy havonta egyszer este hét órára bemenjek az Egyházközségi Tanács gyűlésére Manhattanbe. Mégis mindig ott voltam, és állandóan kerestem az alkalmat, hogy a magyar ügyekben elérjünk valamit. A tanácsban sokkal több amerikai volt, mint magyar, akik közül legtöbbször csak én szólaltam fel. Az amerikai tagokat egyébként általában érdekelte, amit javasoltam. Emlékszem, hogy egyszer télen voltunk Magyarországon, és Szegeden a kéttornyú Rókusi templomban a misén a miséző pap fülvédőt viselt, mert olyan hideg volt – ezt elmeséltem ott a gyűlésen, mire elkezdtek nevetni. Ekkor arra kértem őket, gondoljanak csak bele, milyen körülmények között járnak Magyarországon az emberek a fűtetlen templomba… Ettől teljesen megváltozott a gyűlés hangulata, még gyűjtést is akartak szervezni. Tehát a nem magyar tagokat is érdekelte, amit mondok, csak a plébánost zavarta, hogy gyakran beszélek és mindig magyar témákról…
Erről jut eszembe: még előtte, az ‘56-os forradalom 50. éves jubileuma alkalmából is volt egy komoly nézeteltérés a templomban…
A New York-ban működő nagyon sok, egyházi és világi magyar szervezetet képviselve 49 személy alakított egy ‘56-os bizottságot. Ezek közül sokan voltak, akiknek más a vallási, politikai, világnézeti beállítottsága. A katolikus és a református templomoknak nagyon jó volt a kapcsolata egymással, és a más vallásúakkal is: ők eljöttek a mi rendezvényeinkre, mi az övékére. Tehát az ‘56-os bizottságban mindenki benne volt, az egyik utolsó magyar pap, Csorba Domonkos ferences atya is, aki, ha jól emlékszem egy vagy kétezer dollárt adott is a szervezésre. Amikor a már idős Domonkos atya visszament Magyarországra, jött két fiatal ferences pap egymás után. Az elsőt, Hess Dénest figyelmeztettük, mégis a végeredmény az lett, hogy mindenki benne volt a bizottságban, kivéve a Szent István templomot… Miközben mi a Carnegie Hall-ban ünnepeltünk egy szép megemlékezésen, hangversennyel egybekötve, volt egy „ellen-ünnepély” a templom Fehér termében, ami nagy törést okozott a közösségben, sokan nem is jöttek vissza a templomba, és már soha többé nem ment száz fölé a templomba járók létszáma…
Nehezen viseltem Dénes atya csipkelődéseit… Egy példa: Anival írtuk és adtuk ki a heti Híradót, és Szent Erzsébet napja kapcsán Szent Erzsébetről írtam egy kétoldalas anyagot, amit piros tollal látványosan kijavított, így a következő alkalommal kénytelen voltam bevinni neki azt a három könyvet, ahonnan az adatokat vettem, mire azt mondta: „Hát akkor a könyvek szerzői is tévedtek…” Ő volt az utolsó magyar ferences papunk, aki 2006-tól 2009-ig szolgált itt. Alig egy hónappal Dénes atya érkezése után jött egy másik, szintén fiatal magyar pap, Ágoston atya, aki nagyon népszerű lett, a fiatalok és az idősebbek is megszerették, mire Father Angelo persona non grata-nak, tehát nem szívesen látott személynek minősítette… Ez úgy derült ki, hogy ő tanulni jött New Yorkba, majd visszament Washington DC-be, ahol nincs magyar templom, de vannak alkalmi magyar misék több templomban is, ő ott volt három évig, és mi nem tudtuk, miért nem maradt itt nálunk. Washingtonból többször utazott Connecticut államba, ami elég messze van, és ott is misézett, mert ott sincs magyar pap, és egyszer visszafelé megállt nálunk. A parkolóban megkérdeztem tőle, miért nem jön be? Akkor mondta el, hogy nem kívánatos személynek lett nyilvánítva. Nekem nagyon nehéz elfogadni, hogy papok így bánjanak egymással és közben tönkretegyenek egy egész közösséget…
Utána már nem volt állandó magyar pap sem New Yorkban, igaz?
Sajnos nem, csak heti egy magyar mise vasárnap délután két órakor. De ez is csak azért, mert először Connecticut államban, másfél órára tőlünk szolgáló Pawel Cebula atya, egy lengyel pap minden vasárnap délutánját feláldozva eljött hozzánk, hogy legalább heti egy magyar misénk legyen. Később hasonlóan távolról, New Jersey államból, Passaic-ról jött felváltva Vas László atya és New Brunswickból Juhász Imre atya, majd még messzebbről Csete Iván atya. Amikor Vas László egészen fiatalon, rövid, de súlyos betegség után meghalt, utódja, Balogh László, folytatta ezt Csete Iván atyával felváltva. Amióta „Laci atya” visszament Magyarországra, ismét Juhász Imre atya jár oda, Csete Iván atyával felváltva.
Hány évig szolgáltál tanácselnökként?
Jó néhány évig a világi bizottság alelnöke voltam. Az elnök beteg lett, és jó három éven át őt helyettesítve intéztem mindent. Nemcsak, hogy én írtam a heti Híradót, de a nyomtatási költségeket is álltam. Nem azért mondom, mert ezért külön dicsőség járna, de engem zavart, mikor valaki csak egy dollárt tett a templomi perselybe. Akkor inkább semmit, hiszen abból nem lehet fenntartani… A közösség időt és energiát áldoz, van, aki többet és van, aki kevesebbet tud, de akinek több van, annak többet kellene adnia, nem egy dollárt… Mi is támogattunk különböző szervezeteket, egyházon kívülieket is. Dr. Eleonor Kelley sokáig járt az énekkarba, a férje befutott a tőzsdén, és amikor hirtelen meghalt, nagyon magas összegű életbiztosítása volt. Eleanor Amerikában született magyar származású lány volt – édesanyja a Felvidékről származott –, és a férje halála után egymillió dollárból létrehozott egy magyar alapítványt, a Hungarian Christian Education Fundot (HUCEF). Mi is tagjai lettünk Anival. Éveken keresztül támogattak magyarországi diákokat, hogy fél évre jöhessenek Amerikába tanulni. 2002-ben a szervezet egyik gyűlését Washingtonban tartottuk meg, ahol kitüntetést kaptam a magyar ügy támogatásáért, amit Jeszenszky Géza akkori amerikai magyar nagykövet adott át, egy fogadás keretében. Meg is jegyeztem neki viccelődve, hogy a Kossuth-érem olyan értékes számomra, mint másnak otthon a Kossuth-díj.
Az anyagi támogatással kapcsolatban meg kell jegyeznem: hiszek abban, hogy a közösségért időnként zsebbe kell nyúlni. Sosem volt mély a zsebem, de amikor az első feleségem meghalt, jó néhány templomban felkerült róla egy-egy emléktábla. Magyarországon, ahol az öcsém lakott, épp akkor építettek egy templomot; ott is van az oltáron egy Memory of Catherine Oroszlány emléktábla. Budapesten a XVII. kerületben áll egy Nemzetőr szobor, amire bátyámmal mi is adományoztunk – nem is emlékeztem rá, csak az avatáson vettük észre a hátoldalán a nevünket.
Amikor bezárták a templomot 2015-ben, akkor is tanácselnök voltál?
Akkor már nem. Néhány évvel a bezárás előtt ide, Pennsylvania államba költöztünk, jó 15 éve már, és onnantól már nem vállaltam. Átadtam először egy évre Soltész Jánosnak. Ő olyan volt, mint a néphagyomány magyar királya, Dobzse László, mindenbe beleegyezett… Időnként, ha vezető pozícióban vagy, kell számítani arra, hogy lesz, aki nem ért veled egyet. János nagyon rendes magyar ember, de nem vezető… Nem is akarta elvállalni, csak én kérleltem. Utána jött egy másik magyar fiú, egy vállalkozó, aki viszont a munkája miatt csak ritkán ért rá eljönni a templomba – úgy sem lehet ezt végezni, egy ilyen feladat áldozattal jár…
Aztán Keleti Márta vezette egy ideig a bizottságot. Amikor Angelo atya az elmondottak szerint nem jött oda hozzánk a nyugalmazott magyarországi püspököt köszönteni, akkor Márta asztalához ült, mert vele mindig nagyon jó barátságban volt… Márta nagyon be akart kerülni a világi bizottságba, de nem tudom miért, mert nem jelent meg soha a konyhai közös munkán, és a gyűléseken sem szólalt fel soha. Azt mondtam neki: az lesz a vezető, akit megszavaznak a tagok. Amikor nem szavazták be őt a vezetőségbe, Angelo atya kinevezte őt elnöknek… Többet nem akarok mondani róla, mert jót nem tudok, rosszat meg nem akarok… Őt követte Winer Róbert, aki nagyon lelkesen és rendesen vezeti a templom nélkül maradt közösséget, és akinek azt mondtam, amikor elvállalta: miért nem jött korábban?…
Végül mesélj a Port Jervis-i közösségről, ahova most jártok!
Amikor Csete Iván atyának még megvolt a (nem magyar) temploma, ahol plébánosként szolgált, innen fél órára, Forestburgh (New York állam), ott voltak havi magyar misék és összejövetelek. 15 évvel ezelőtt költöztünk erre a környékre, oda jártunk, és segítettünk a templom körül a kertet rendbehozni. Amikor azt a templomot bezárták, a parókia még néhány hónapig működött, egy termet kitakarítottunk, és átalakítottuk kápolnává, ahol magyar mise volt minden hónap első vasárnapján. Azt hiszem, Iván atya más alkalmakkor is mondott ott misét, tehát nem csak magyaroknak, de csak rövid ideig használhatta, mert azt is eladták. Úgy bezárták, hogy még a kulcsot is elvették, és nem engedtek többet bemenni… Rendkívül csúnya ügy volt az is. Utána Iván atya fél évre egy szerzetesházba költözött. Onnan jött autóval ide, Port Jervis-be misézni vasárnaponként, innen pedig bevonatozott New Yorkba, ahogy most is teszi hosszú évek óta. Erre mondta Erdő Péter bíboros, amikor Washingtonban találkoztunk: „Akkor most már van egy papotok, aki vasárnap ott misézik…” Neki nem volt rá módom, de Kiss Rigó László szegedi püspöknek később elmagyaráztam, hogy az majdnem olyan, mintha valaki Győrből járna Makóra minden vasárnap délután misézni. A püspök döbbenten nézett rám. Ezt is nehéz elfelejteni…
Visszatérve a Port Jervis-i templomra, amikor egyszer Iván atya parkolóhelyet keresett, hogy továbbvonatozzon New Yorkba, bement ebbe a katolikus templomba megkérdezni, hogy itt hagyhatja-e az autóját a templom mellett. A nagyon szimpatikus plébános nemcsak igent mondott, hanem elbeszélgetve felajánlotta neki, hogy költözzön oda, mert onnan könnyebben be tud járni New Yorkba, és akkor esetleg segíthetne misézni, mint rezidens pap. Azóta él itt. Egy ideig a nagy templomban tartotta a magyar misét, de később a lenti kápolnában, ahol most is voltunk, ez valahogy meghittebb, és szépen meg is töltjük. Egy rövid időszakot kivéve, amikor még Passaic-ról is többen jártak az itteni havi magyar misékre, illetve a Covid-járvány időszakát, amikor többen meghaltak vagy elköltöztek, a létszámunk nem nagyon változott, 25-35 fő körül mozog, de sajnos öregszünk és csak ritkán csatlakoznak újak. Két éve Zita főz, Zoli a kávét készíti, Erzsike pedig a süteményeket. Emellett Iván atya továbbra is besegít a régi templomában, vannak még ottani kapcsolatai, például az ottani tűzoltók lelkigondozója, eljár gyűlésekre oda is. Emellett kéthetente beutazik New Yorkba magyar misét tartani. Aggódunk, hogy meddig bírja, hiszen egyidősek, közel 90 évesek vagyunk, és neki komoly egészségügyi gondjai vannak…
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
