Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a 777blog.hu-n

Keresztes Béla és Erzsébet annak idején tíz év alatt jutott ki Erdélyből Amerikába. Útközben első két gyermeküknek még kettő, Amerikában pedig további négy testvére született. Szülei szabadságvágyát, életigenlését, kitartását, mély hitét örökölte a hatodik gyermekükként született Ferenc is, mindenkinek csak Feri. Több szakmát kitanulva rengeteg állásban dolgozott, s közben 50 évig orgonált a passaic-i Szent István templomban (New Jersey állam), ahol évtizedeken át volt a világi tanács tagja és többször elnöke is. 

Szülei hosszú úton jutottak Amerikába, és már útközben nagycsaládosok lettek…

Apu a székelyföldi Kászonban, anyu Brassóban született. Házastársként mentek Magyarországra, és 10 évig vándoroltak, amíg ki tudtak jönni Amerikába. Anyu hamarabb menekült el, apu csak a háború végén követte. Induláskor már megvolt Erzsi és Magdi; Béla és Józsi Németországban születtek, és anyu már az ötödiket várta, amikor Amerikába érkeztek. Irén, én, Jutka és Laci már itt születtünk. Először úgy volt, hogy Nebraska államba mennek, volt egy szponzoruk, aki egy farmra akarta elvinni őket, hogy neki segítsenek, de anyu nem akart oda menni. Hadihajón érkeztek a New York melletti, Ellis Islandre. (Ez akkor még az Amerikába tartó bevándorlás fő idegenrendészeti szűrőállomása volt – a szerk.). A szponzor bemondta apu nevét a hangosbemondóba, de nem tudta azt kimondani rendesen, így apu nem hallotta őt meg, és így nem is reagált rá. Ugyanakkor hallott valakit, aki nagyon tisztán magyarul kimondta a nevét. Hilbert Béla volt az Passaic-ról, aki rögtön el is vitte őket. Berakta a családot egy szállásra, másnap értük ment és elhozta őket ide, Passaic-ra. A Szent István templom ugyanis a magyarok érdekét nézte, és nem akarták, hogy azok elmenjenek máshová, ahol nem, vagy alig élnek magyarok.

ReklámTas J Nadas, Esq

Családunk kapott egy szobát a templom melletti épületben, de csak egy hétre, és közben segítettek apunak munkát keresni. Apu Magyarországon villanyszerelő volt, a katonaságnál dolgozott. Amikor kijött Amerikába, nem tudott angolul, de mindenkinek szólt, hogy munkát keres és minden munkát elvállalt. Egyszer elindult gyalog Passaic-ról és bement az utcáról egy műhelybe, ahol neonlámpákat készítettek; ott elkezdett a gyenge angolságával beszélni a főnöknek, mire az megkérdezte: miért nem beszél magyarul? Mivel ott szakszervezet volt, apu nem mehetett oda dolgozni, de a magyar főnök mindenféle munkát adott neki a saját háza körül; addig, amíg apunak lettek papírjai és bekerülhetett a műhelybe. Ott dolgozott addig, amíg megtanult angolul és letette a villanyvizsgát; utána saját vállalkozást alapított és öt-hat emberrel dolgozott.

Elképesztő kitartást és életerőt látok a szüleidben…

Nagyapám azt mondta apunak: 18 éves vagy, fiam, kimész az életre. Kalandos életéről apu írt egy könyvet is. Abban benne van például az is, hogy anyut akkor rakták fel vonatra a két gyerekkel, amikor vége volt a háborúnak, feladták a harcot. Apunak küldtek üzenetet, hogy anyu hol lesz. Később küldtek neki egy másik üzenetet, hogy azt a vonatot, amelyiken a felesége meg a gyerekek rajta voltak, lebombázták. De nem így történt: Magdi testvéremmel történt valami, ezért anyu nem tudott felszállni a vonatra; így lemaradtak és megmenekültek. Apu leírta azt is, ahogy később megtalálták egymást és mindig együtt maradtak. A menekülttáborokban a magyarok, főleg a cserkészek nagyon összefogtak. A nők és a férfiak is nagyon támogatták egymást, és a családok mindent együtt csináltak. Ez segített szüleimnek is, ott és később, Amerikában is; ezek a családok a passaic-i templom körül is nagyon össze voltak kapcsolódva.

Én kicsit más vagyok, mint a testvéreim. Amikor megszülettem, tüdőgyulladást kaptam. Hirtelen meg kellett kereszteljenek.

A kórházban azt mondták a szüleimnek, meg fogok halni, jöjjenek és nézzenek meg utoljára és vigyék haza a ruháimat is, mert nem fogom megérni a reggelt.

Reggel megint üzentek a szüleimnek, jöjjenek be a kórházba, mert jobban vagyok.

Ezek szerint a jó Istennek terve volt veletek, veled. Még mindig azon gondolkodom, hogyan tudott ekkora családot édesapád idegenben eltartani? Ebben is segített a közösség?

A közösség is segített, igen, de apu állandóan dolgozott, hétvégéken is. Mindenfajta munkát elvállalt, minden munkalehetőséget megragadott. Ahogy említettem, villanyszerelő volt, de építkezett, kőműves munkát is végzett. Az első fia, Béla volt a fő segítsége, de ő 20 évesen meghalt, balesetben. Amikor 16-17 éves voltam, tiltakoztam, ha hétvégén is hívott segíteni, de azért mindig elmentem vele. És örülök, hogy ezt tettem, mert mellette tanultam meg, mit és hogyan kell csinálni.

Mesélj magadról: mi volt az első zenei élményed?

Ott, ahol öt éves koromban laktunk, volt egy hangszer, amit pumpálni kellett, és ha beraktad a tekercset, szólt a zongora. Szüleim mesélték, hogy órákig ott ültem, pedáloztam ezt a zongorát, hallgattam és közben néztem, hogyan játszik. Nagyon kedveltem a jazzt. Annyit ültem ott, hogy a hátam már vörös volt, ahogy nekidőltem. Nekik kellett szólniuk, hogy hagyjam már abba. Hétéves koromban anyuék vettek egy kis zongorát nekem.

Kottát sosem tanultam meg olvasni, de bármit meghallok, le tudom játszani.

Szüleim elvittek tanárhoz, de nagyon szigorú volt, nem engedte, hogy mást játsszak, csak amit ő adott. De azt mind tudtam. Annyira megundorodtam az egésztől, hogy tízéves koromtól körülbelül hat-hét évig nem is játszottam. De nagyon szeretem a népdalokat, mert én is jártam cserkészetbe, és ott sokat énekeltünk. Egyszer voltunk táborban a pennsylvaniai Magyar Tanyán, és ott volt egy zongora. Elkezdtük énekelni népdalokat, én meg elkezdtem játszani őket a zongorán. Ott újra megszerettem. Két-három évre rá megkértek, hogy játsszak a templomban. Ness Feri bácsi, az akkori kántor nyugdíjba ment és el is költöztek, nem volt, aki orgonáljon. A közösség tudta, hogy én tudok zongorázni, megkértek rá. Mondtam, hogy megpróbálnám, mire Feri bácsi így szólt: akkor jövő vasárnap te csinálod. Mondtam neki, hogy még nem ismerem az énekeket, mire mutatott egy-két fogást, és megígérte, hogy ott lesz és énekel velem. Ennyi volt a „beiktatásom” az orgonához, amit aztán ötven évig csináltam.

Erre még visszatérünk. Mi történt még akkoriban veled? Te is korán saját lábra álltál?

Igen. 19 évesen házasodtam először, de nem tartott sokáig, öt évig. Akkoriban még apuval dolgoztam én is, négy évig villanyt szereltem mellette, ott tanultam ki a villanyszerelő szakmát. Apunak volt egy partnere, akivel nem jöttem ki, így végül amikor egy munka során a megbízó keresett valakit, aki tudna gépeket is szerelni, meg a villanyt és a vizet, akkor elmentem hozzá, és hat éven át nála dolgoztam, amíg a műhelye elköltözött. Akkor újabb munkát kerestem: egy ismerősünk kőbányában dolgozott, és neki kellett segítség, a nagy terepjárókat szerelni. Amikor a tulajdonos rájött, hogy a villanyhoz is értek, én lettem a villanyszerelőjük, s végül az egész üzemet én vezettem.

Ekkor már harminc év körül voltam, saját vállalkozást alapítottam, vettem egy terepjárót, és ha valakinek kellett kő vagy kavics, szállítottam, ebből volt plusz keresetem, amíg be nem zárt a kőbánya.

Utána még egy teherautót vettem, valakit fölvettem magam mellé, és négy évig fuvaroztunk. Amikor pénzügyi okokból elváltak útjaink, eladtam a járműveket, és belefogtam valami teljesen másba: ez az üzlethelyiségek felújítása volt, ami angolul „commercial renovation”. Volt egy ismerősöm, aki elkészítette a terveket, a dizájnt, én pedig kiviteleztem. De aztán azt is abba kellett hagynom, így megint belefogtam valami újba: audio-video technológia. Egy ismerőssel jártam ilyen eszközöket beszerelni majdnem 25 évig.

Közben egyre komolyabb szerelési munkákat is kaptam, például Washingtonban, a Capitoliumban (az amerikai parlament épületében – a szerk.) is dolgoztunk. Ezeket a munkákat nem én szereztem, hanem a partnerem, akivel együtt dolgoztam: ő egy nagyvállalattól sok ilyen fontos munkát kapott, ami tazért bízott rám, mert tudta: amit elvállalok, megcsinálom, és jó munkát végzek. Így fogalmazott (angolul): „Adjátok oda neki, ő elintézi. Fejfájásuk nekünk nincsen.” Így tudtam bejutni ezekre a komoly helyekre. Egész Amerikában jártam. Nagyon sok munkát csináltunk a nagyobb bankoknak, Concorde, Morgan Stanley, stb. Nekem kellett beépíteni az adott épületbe a teljes technológiai hátteret. Ez általában úgy ment, hogy elküldték nekem a tervet, odautaztam pár napra, szereltem, utána bemutattam, mi hogy működik, és mentem tovább a következő munkára. Ez 2001. szeptember 11-ig tartott. Az az esemény nagyon megváltoztatott mindent: már nem akarták, hogy odarepüljek, inkább helyi embereket kerestek.

Jól sejtem, hogy akkor kerültél megint nagyon közel a halálhoz?

Szeptember 10-én este ott voltam az egyik toronyépületben, és az épület tulajdonosának képviselője, akivel gyakran dolgoztam, megkérdezte, nem tudnék-e segíteni neki bemutatni, mit hova kell beszerelni, hogy a villanyszerelők a következő nap meg tudják azt csinálni. Tehát azt kérte, hogy másnap menjek be oda dolgozni. De közben volt egy másik dolgom is: egy programozó tanfolyam, amire szintén el kellett mennem, és amit ugyanarra a napra szerveztek. Így abban maradtunk, hogy inkább elmegyek a tanfolyamra, és csak bejelölöm ragadós cetlikkela villanyszerelőknek, mit hova tegyenek. Másnap leomlott az épület a terrortámadás következtében, és az a villanyszerelő is meghalt.

Ma is őrzőm emlékül azokat a belépőkártyákat, amiben bemehettem a ma már nem létező épületbe…

Huszonnyolc évvel fiatalabb a feleséged, hogyan ismerted meg Rékát? 

Ez egy nagyon személyes kérdés, de azért megpróbálok válaszolni rá. Réka a KMCsSz-alapító Bodnár Gábor unokája. Mi sokat voltunk Bodnárékkal, a két család nagyon jól ismerte egymást. Rékát pici kora óta, egész életében ismertem, láttam őt felnőni. Én ’53-ban születtem, Réka ’81-ben született, tehát 28 év van köztünk. 23 éve vagyunk együtt, és 18 éve vagyunk házasok. Én mindig úgy éreztem, – és most is ebben hiszek –, hogy nekünk azért adott ajándékokat a jó Isten, hogy másoknak jót tegyünk vele. Én nem úgy nézem, és sosem úgy néztem a feleségemet, hogy én vagyok a férj, ő az asszony, és mindenki végezze a maga dolgát. Én mindig csak úgy néztem: együtt vagyunk, megbeszéljük a dolgokat, és aki jobban tudja csinálni, az csinálja. Ha nekem mosogatnom vagy főznöm kellett, nem mondtam azt, hogy nem csinálom, mert én férfi vagyok. Rékával sokkal jobban együtt tudunk dolgozni azért, hogy elérjük a közös céljainkat. Nekem ugyanis a felfogásom az, hogy egy meg egy az három, nem kettő.

Ha azt, amit én tudok, és azt, amit a Réka tud, összetesszük, abból lesz egy harmadik; a legjobb, amit ketten össze tudunk rakni. Ilyen például a gyermek is. Első lányunk, Amália Erzsébet 16, Gabriella Réka 14, Tessza Magdolna 10, Tóbiás 8, Mátyás 5 éves. De persze ez nemcsak a gyermekekre igaz, hanem úgy általában is. Rékával így működünk: mindegy, mi és milyen nehéz, a kérdés az: hogyan tudjuk megcsinálni? Gondolom, hogy apu meg anyu is ilyenek voltak, azért tudták vállalni a nyolc gyereket. Én pedig tudat alatt megtanultam tőlük. Sok mindent megéltem már, de a család a legjobb, ami történt velem. Amikor megvettük az első házunkat, épp egyikünknek sem volt munkája, de hittük, hogy Isten megsegít, és így is történt.

Réka mivel foglalkozik?

Mikor összeházasodtunk, Réka rendőr akart lenni, el is kezdett egy iskolát, két évet tanult. Tulajdonképpen FBI-ügynök akart lenni, de én nem voltam nagyon oda érte, mert az egy olyan élet, ahol sokkal több rosszat látsz, mint jót. Meg persze veszélyes és nem családbarát. Közben ő is rájött erre. Akkoriban Atlantic City-hez közel laktunk, ott sok a kaszinó, Réka pedig kitanulta az osztó munkáját és rögtön kapott is munkát az egyik kaszinóban. Ezzel foglalkozott amíg megszületett Matyi. Ketten csinálunk mindent: én nappal dolgoztam, ő meg este, és akkor én voltam otthon a négy gyerekkel. Matyi születése után már nem szeretett volna visszamenni. Szerencsénkre pont akkoriban megint sok munkát kaptam. Egészen addig, ameddig el nem költöztünk, és még a múlt évben is, ő otthon volt, én dolgoztam. Most pedig elhoztam magammal a négy gyerekeket, hogy tudjon dolgozni, most épp pincérként. Ha majd visszamegyünk, akkor én is dolgozni szeretnék, de nekem még fel kell építeni a vállalkozásomat.

Miért költöztetek Alabamába? Ezzel nemcsak a munkát, az életeteket is újrakezdtétek, nem?

Az élet Alabamában teljesen más. Az emberek sokkal kedvesebbek, nem azt nézik, mit fogsz tőlük elvenni, hanem azt, hogyan segíthetnek neked. Még azok is, akiket nem ismersz. És ott nagyon hisznek a személyes szabadságban; nem engedik meg, hogy az állami, vagy a városi közigazgatás bármit elvegyen tőlük. Az autómon még ott a New Jersey-i rendszám, ezért sokszor szólnak, hogy ide ne hozd azt a káoszt, ami ott van… A gyerekek is sokkal szabadabbak: gyakran bemennek az erdőbe, ami a területünk része, építenek ezt-azt és boldogan megmutatják. Továbbra is otthon tanulnak, van egy otthontanuló csoport, akikkel összedolgozunk. Amália két év múlva befejezi az iskolát, de már most felvett egyetemi órákat, és Alabama állam fizeti az egészet. Szóval sokkal többet adnak, többet törődnek az emberekkel. A tenger fél órányi autóútra van, meleg és olyan tiszta, hogy ha bemész nyakig és lenézel, mindent látsz benne.

Magyarok, illetve cserkészek vannak arrafelé? Ezeket a felmenőik miatt is kérdezem…

Magyarok sajnos nincsenek. Kerestem magyar templomot a környéken, de nincs. Otthon szoktam zenélni nekik, máshol nem tudok. Rékával általában magyarul beszélünk, de nem mindig. A legnagyobb gyerekünk mindent ért, de nincs hozzászokva, hogy magyarul beszéljen, a többiek nemigen értik.

Akkor most végre mesélj arról az 50 évről, amíg kántor voltál Passaic-on, négy-öt pap alatt.

Az első pap, akinél orgonáltam, Dunai atya volt, de akkor még nem voltam annyira benne az egyházi életben, mert még szinte gyerek voltam, és itt nem volt szokás komolyan venni a gyerekek véleményét. De apuval már akkor is sokat dolgoztunk a templomnak. Akkoriban építették a magyar iskola újabb részét. Kellett a pénz, és kitaláltuk, hogy összeszedjük az újságokat, azaz papírgyűjtést végzünk. Nagyon sokan a templomból összeálltak, apunak volt saját teherautója, azzal körbementünk és fölszedtük a használt újságokat, elraktároztuk és egyszer egy hónapban levittük a templomhoz. Olyankor mindenki behozta a gyűjtött újságokat oda is, és elvittük az egészet egy műhelyhez, ahol újrahasznosították. Akkoriban fizettek érte, ez volt a mi havi pénzgyűjtésünk (fundraising). Dunai atyáról csak annyit tudok mondani róla, hogy jó pap volt, és sokat kritizálta az orgonálásomat. Amikor meghalt, jött Török atya. Volt akkoriban egy csoport ember, aki állandóan dolgozott a templomnak, például Károlyi Laci bácsi – ő az első feleségem apja, de mi a válás utána is megmaradtunk barátoknak; utána is állandóan együtt dolgoztunk. Sokszor kérdezte: „Ferike, meg tudod ezt csinálni?”. „Igen, megcsinálom” – válaszoltam. Én igazából tőlük vettem át a munkát és később a világi tanácsi feladatokat is.

Abban az időben minden évben megyebálokat is tartottunk. Németh János rajzolta a megyéket – azokat a képeket, amiket most is látsz a falon. Jó pár ilyet végigcsináltunk, de végül kifáradtak a szervezők, és akkor átvettem tőlük. Voltak múzeum-bálok is, amit Kerkay Emese és LaciMagyar Kálmán és Lipóczi Miklós szerveztek; ők is kérték, hogy segítsek. Ezek mind olyanok voltak nekem, mint egy-egy tanfolyam. Amikor nekik már elegük volt, akkor átvettem azt is, hogy összetartsuk a társaságot. Csináltunk egy reneszánsz bált, mindenki fölöltözött korabeli ruhákba. Olyan jól sikerült, hogy mindenki lelkes lett és még öt évig csináltuk. Mivel az épületben iskola működött, mindent csak hétvégén lehetett előkészíteni és utána mindent vissza is kellett rendezni. Nagyon sok munka volt, de az embereket összetartotta, mert úgy érezték, hogy tartoznak valahova.

De még előtte, Török atya idejében, amikor ’87-ben kiégett az iskolaterem, a biztosító fizetett, de gyorsan kifogytunk abból pénzből, mégsem az a tető került rá, ami elő volt írva. Akkor már saját vállalkozó voltam, ezért a tanácsülésen fölajánlottam, hogy a megmaradt pénzből megcsinálom a termet. De kértem hozzá segítséget, önkénteseket. És akkor sokan, Kerkay Laci, Károlyi Laci, Lipóczi Miklós segítettek. Amikor másfél-két év múlva sikerült befejezni, elmentem a gyűlésre, és elmondtam, hogy befejeztük, de kellene még pénz, csináljunk egy nagy ebédet vagy vacsorát. Nem jelentkezett senki. Végül mérgesen azt mondtam, hogy akkor megcsinálom a bált is. Anyu főzött, apu csinálta az egész szervezést, én segítettem a díszítésben. Amikor teljesen befejeztük a termet, megnyitottuk napközben, hogy mindenki be tudjon jönni ingyen és megnézze, mit csináltunk. Este pedig kezdődött a vacsora, belépővel. Mindenkit kihívtam a színpadra, aki a munkában segített. 13 ezer dollárt hoztunk be aznap este, és csak négyet költöttünk. Utána mindenki kedvet kapott és még kb. hat hónapig szerveztünk.

Török atya után jött Mustos atya. Ő nagyon lelkes volt minden tekintetben, mindig biztatott, hogy csináljuk. Akkor már engem is komolyan vettek, nagyon együtt dolgoztunk, tényleg nagyon sok mindent csináltunk együtt vele, majd Vas László atya és persze Balogh Laci alatt is. A bálok akkor maradtak abba, amikor Vas László atya idejében a templomi széthúzás történt; akkor még a tanácsot is újra kellett szervezni. Én akkor voltam először a tanácselnök, mert mondtam neki, hogy itt vagyok és mindenben segítek. Utána Horváth Istvánnal és Bálint Dezsővel felváltva voltunk elnökök. A helyzet tehát azóta rendeződött, de ilyen bálokat ma már nem lehet csinálni.

Miért? Nincs kivel vagy nincs kinek? Ez mind önkéntes munka volt, mindenki részéről, igaz?

Mindkettő. Igen, önkéntes munka, ami sokszor a saját, fizetős munkánk kárára ment. De nekem mindig is az volt a felfogásom, hogy ezt nem magamért csinálom, hanem azért, mert mindig úgy éreztem, hogy ez a templom az én nagy családom, és ezért köteles vagyok kivenni a részemet belőle; mert ha nem csinálom, akkor más se kap belőle. Az orgonálást is ezért vállaltam, és nem a pénz miatt: amikor elkezdtem, 150 dollárt fizettek egy hónapra, és 48 év után is ugyanannyit. Végül nekem kellett emelést kérnem, mert két órára laktam és még a benzinre sem volt elég a pénz. Akkor elintézte Balogh Laci atya, hogy legalább annyit kaptak, amennyit mindenki más kap a környéken. Nem tudok kottát olvasni, nem vagyok profi, de én ezt tudtam adni a közösségnek. És ha ezzel el tudtam érni azt, hogy valakit lelkileg közelebb hozzak az Istenhez, hogy az ember érezze, hogy ő most tényleg templomban volt; hogy ha bármilyen nehéz hét után a templomból kijőve frissebbnek és könnyebbnek érzi magát, akkor én megtettem a dolgom.

Az utolsó tizenöt évben mindig be voltam választva a tanácsba. Nem mindig tudtam elfogadni, hiszen két órára laktam innen, de még akkor is beszavaztak, amikor mondtam, hogy rám nem lehet szavazni. Vas László atya halála utána egy ideig nem volt papunk, s mivel akkor épp én voltam a tanácselnök, nekem kellett az egész templomot vezetni. A misét is én vezettem odaföntről, a kórusból. Angolul mondta az adminisztrátor, mi magyarul válaszoltunk, és magyarul énekeltünk. Azt mondták az emberek: a templom azért áll, mert te itt vagy. Én nem gondolom, hogy így lett volna, de nekem tényleg fontos volt, hogy együtt maradjunk. Mert nekem ez egy nagy család volt. Én azt akartam, hogy mindenki azt érezze: ha problémád van, akkor idejöhetsz. Nekem mindig ez volt a célom. Amikor Vas László atya meghalt, elmentem a temetésére és a templom képviseletében beszéltem a püspökökkel, hogy muszáj valakit kiküldeniük. Ne engedjék, hogy az elmúlt sok-sok év el legyen pocsékolva. Szóval addig, ameddig meg nem mondtam, hogy elköltözök, mindig benne voltam a tanácsban, és legtöbbször tanácselnök voltam Horváth Istvánnal felváltva.

Amikor úgy döntöttetek, hogy elmentek Alabamába, akkor ezt a nagy családodat, a templomot is itt kellett hagynod. Mennyire volt nehéz a döntés ebben a tekintetben?

Mind az öt gyerekünk itt volt keresztelve. Mindegyik keresztelő után csináltunk egy bulit, amire az egész templomot meghívtuk; nemcsak a családot, nemcsak néhány kiválasztott barátot, hanem mindenkit, aki a templomba járt. S mivel én az angol misén is orgonáltam és angol ismerőseim is voltak, őket sem akartam kihagyni, szerintem egyformán kell mind a két közösséget gondozni; még akkor is, hogyha kevesebben vannak az angolul beszélők. Igaz, egy idő után már a saját családom is azt mondta: „Meg vagy őrülve? Miért csinálod ezt?”. „Mert ezt akarom csinálni. Nekem ők a nagy családom. Lehet, hogy nektek nem, de nekem az” – válaszoltam. Ezt most csak azért mondtam neked, hogy lásd: az én célom mindig az volt, hogy az embereket összetartsuk, mert én ezt láttam azoktól, akik ugyanezt csinálták előttem: anyu, apu, Kerkay Laci bácsi, Lipóczi Miklós, Kormann Frici bácsi. Két héttel azelőtt, mielőtt meghalt, Frici bácsi odajött hozzám, és azt mondta nekem: „Feri, csináld, ne hagyd abba, csináld!”…

A költözéssel kapcsolatban sokat imádkoztam, sokat beszélgettem az Istennel arról, hogy ez volt a feladatom, amit remélem, jól tudtam beteljesíteni, és mondja már meg, hogy menjek vagy ne. És oda jutottam, hogy jól van, megtettem a dolgomat, most már foglalkozzam a kis családommal. A szívem nagyon nehéz volt, mert nehéz volt itthagyni mindent. Szívesen csináltam, imádtam orgonálni, azt mondták, a lélek átjön az én orgonálásomon, ami nem jön át mindenkitől. És amikor tudok, visszajövök, szívesen segítek, ahogy most is. Legjobban az emberek hiányoznak, nem is annyira a templomépület. Gyönyörű templom, tudom, hiszen annyit dolgoztam benne, mégis az emberek hiányoznak jobban. De tartjuk a kapcsolatot, hívjuk egymást; követem az online miséket is, és ha mondanivalóm van, felhívom az atyát. De ami leginkább hiányzik, az a zene. Mielőtt eljöttünk Passaic-ra, voltunk egy amerikai templomban, ahova elhívtak orgonálni. Meglátjuk. Ha az, amit én tudok adni, jó lesz nekik, akkor csinálom.

50 év után először nézed kívülről a templomot és a közösséget. Milyennek látod őket egy év távlatából? Szerinted mit kellene tenniük ahhoz, hogy ez a közösség sok év múlva is létezzen?

Nagy örömmel láttam viszont mindenkit, elsősorban Horváth Istvánt és családját, és az atyát. Nagy várakozással tekintettem a vasárnapi mise elé, ami lehetőséget ad a gondolkodásra. De valami hiányzott. Igazán boldog voltam, hogy ott lehetek, de az ottlétem gyorsan érzelmi hullámvasúttá változott: a jelenlévők többé-kevésbé ugyanazok voltak, mint régen, de valami hiányzott. Ahogy körülnéztem, nem láttam az ismerős arckifejezéseket és gesztusokat, amiket megszoktam. Úgy tűnt, mintha csak nézőket látnék, akik nem engedik meg maguknak a pillanat átélését. A kérdés: miért? Hová tűnt az én nagy családom? Az azóta eltelt négy hétben ezen gondolkodtam, hogy megtaláljam a választ, és arra jöttem rá, hogy a válasz a család fogalmánál keresendő. Azt gondolom, hogy egy igazi családban nincsenek kedvencek, mindenkit egyformán elfogadnak olyannak, amilyen, és tudják, hogyan tiszteljék a különbségeket, segítsenek egymást lelkileg felemelni és megmutatják egymásnak, hogyan kell szeretni. Plébániai közösségként mi is egy család vagyunk. A szeretet egyszerű definíciója: adni magunkból. Minél többet adok magamból, annál jobban megtanulok szeretni. A kulcs tehát: szívből adni. A változás jó dolog lehet, ha mértékletesen történik, de tisztelnünk kell a múltat ahhoz, hogy felépíthessük a jövőt. A plébánia jövője minden egyes személyen múlik, aki részt vesz benne és otthonának tartja, és akkor virágzik, ha megtanuljuk szolgálni és nem azt várjuk, hogy minket szolgáljon. Ezt mindannyiunknak tisztán meg kell értenünk. Hiszem, hogy Isten csodákat képes elérni e templom közösségével, ha képesek vagyunk megtanulni hallgatni rá. Végülis Ő az, aki a legjobban tudja, mire van a leginkább szüksége ennek a családnak. Szeressétek egymást!

Antal-Ferencz Ildikó

először megjelent a 777blog.hu-n

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.