Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Kingát a New York-i Szent István templomi közösség eseményein ismertem meg, ahol Winer Róbert világi bizottsági elnök meghívására szokott énekelni. Amikor megkértem, mesélje el, mikor és hogyan kerül a zene révén New Yorkba, illetve miért jár egyre gyakrabban haza, megtudtam, hogy tíz éve azon dolgozik, hogy az otthon méltatlanul mellőzött Szamosi Lajos énekpedagógus szakmai örökségét továbbvigye, fősodorba nem illő, szabad éneklésen alapuló értékes módszerét megismertesse New York után az otthoni énekes és énekpedagógiai közösséggel.
Családi örökség nálad a zene, az éneklés szeretete és művelése?
Részben. Szüleim nem voltak zenészek, „csak” egyszerű emberek, akik szerették a zenét a maguk módján, viszont nagyon támogatták a gyermekeik zenei képzését. Nagypapám kórusénekes volt a helyi templomban, nagymamám pedig csak otthon énekelt, de nagyon szép hangja volt. Tehát valamilyen muzikalitás volt a családban, ugyanakkor profi szinten senki nem volt zenész, miközben számomra már óvodás koromban egyértelmű lett, hogy zenei pályára fogok menni. Budakeszin nőttem fel, és amikor elvégeztem az óvodát, a helyi általános iskolában működő zenei tagozaton Béres Kati néni lett az énektanárom. Majd épp akkor, amikor befejeztem az általános iskolát, zenei tagozat indult a XII. kerületi Táncsics Mihály Gimnáziumban, ahol Klembala Géza lett az osztályfőnököm és énektanárom. Onnan egyből felvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Iskolai Énektanár és Karvezetés szakára, ami arra jogosít, hogy általános iskolai vagy gimnáziumi énektanár lehetek, illetve bármilyen kórust vezethetek.
Mivel az éneklés mindig nagy vágyam volt, szerettem volna ezzel is foglalkozni. Amikor a Zeneakadémián hangképzésről terveztem írni a diplomadolgozatomat – mindig is vonzott ez a téma –, kezembe került a Szamosi Lajos által írt Szabad éneklés útja című könyv, amit éppen akkor adtak ki. Nem egy egyszerű nyelvezetű szöveg, mégis úgy éreztem, hogy ezt az embert a sors vezette hozzám, minden gondolata az éneklésről megegyezett azzal, amit magam is gondoltam. Mintha valaki leírta volna a fejemben akkoriban keringő gondolatokat. A könyv végén olvastam, hogy Szamosi két gyermeke Bécsben él és tanít, ezért arra gondoltam, majd egyszer, ha úgy alakul, milyen jó lenne felkeresni őket és tanulni tőlük… Ez végül néhány évvel később megtörtént, szintén sorsszerűen. A Zeneakadémia elvégzése után jelentkeztem egy speciális posztgraduális képzésre Hollandiába, ahol régi vokális zenét tanultam. Egy idő után Hágába költöztem, mert nagyon vonzott az elegáns holland, de mégis franciás királyi város. A költözés tervezése közben szólt egy ismerősöm, hogy van egy énektanár ismerőse, aki szobákat ad ki Hágában. Amikor megismerkedtem azzal a hölggyel, már az első pillanatban éreztem, hogy nekem valami fontos dolgom lesz vele. Heent Prins végül az én énektanárom is lett, ugyanis kiderült, hogy Szamosi Lajos egyik növendéke volt. A sors keze tehát megint a megfelelő módon avatkozott az életembe…
Mielőtt továblépünk, kérlek ismertesd velünk röviden Szamosi Lajost.
Szamosi Lajos életéről és életművéről érdemes lenne egy külön szakmai cikket vagy akár egy egész könyvet írni, hiszen sajnos alig ismerik Magyarországon, miközben Kodály Zoltánt gyakorlatilag mindenki, annak ellenére, hogy előbbi is egy komplex pedagógiai rendszert dolgozott ki élete folyamán. Szamosi ideálja a régi olasz énekiskolák voltak, azok hagyományait és esztétikáját akarta követni. Autodidakta módon, mérhetetlen kíváncsiságtól és nyughatatlan tudásvágytól vezérelve tanulmányozta a hangképzéssel kapcsolatos irodalmat és járt saját „hanghibája” kiküszöbölésének lehetőségei után, amelyet az akkori legnevesebb magyar és nemzetközi magánénektanárok sem voltak képesek megoldani, mi több, nem is tartották elég komolynak ahhoz, hogy igazán foglalkozzanak vele. Ő viszont bejárta fél Európát hogy orvosi, gyógypedagógiai, énekpedagógiai, sőt, pszichológiai szempontból is megértse saját gondját. Végül nemcsak azt – és sok más énekes hangprobléjámát – orvosolta, hanem megalkotott egy teljesen új énektanítási pedagógiát is, amelynek fő gondolatait az előbb említett A szabad éneklés útja című könyvében összegzett.
1944-ben zsidó származása miatt kénytelen volt elhagyni Magyarországot. Olaszországba kerül, ahol műtermet bérelt Róma egyik zenész negyedében (Prati), és tanítványokat fogadott, többnyire olasz énekesekből, akikkel látványos eredményeket ért el. Néhány hónap múlva már házi koncerteket szervezett, és neve egyre ismertebbé vált. A sajtó is elkezdett felfigyelni rá, különböző újságokban jelentek meg róla cikkek. Rájöttek arra, hogy tud valamit, amit más énektanárok nem. Azt állították róla, hogy megtalálta „a bel canto elveszett titkát”. Tanári állást ajánlottak neki a nagy tekintélyű Santa Cecilia Római Zeneakadémián, ám ehhez le kellett volna mondania magyar állampolgárságáról, és felvenni az olaszt. Gyakorlatilag a világhír küszöbén állt, amikor választania kellett a családja és hazája, illetve szakmai előrelépése között. Mivel két fia és unokája Budapesten maradt, és neki ott is ígértek egy jó állást, hazatért. Sajnos nemcsak az állást nem kapta meg, hanem szakmai féltékenységből nem engedték, hogy előrejusson. Az otthon töltött hat év, 1956-ig nagyon nehéz volt számára. A sok mellőzés és támadás elkeserítette, ezért végül ismét külföldre költözött. Bécsben a Burgtheater két színésze hangjának gyors és sikeres gyógykezelése után a bécsi Zeneakadémia elnöke tanári megbízást adott neki. Nyugalomba vonulása után magán növendékei voltak. Haladó tanítványaiból kamaraegyüttest hozott létre Collegium Canticorum néven, amellyel osztrák és nemzetközi turnékat szervezett. A holland és svéd sajtó is felfigyelt rá, cikkek jelentek meg róla. Egyik tanítványa Plácido Domingóval Oscarként, Luciano Pavarottival Musette-ként lépett fel. Munkájában fia, Edvin és lánya, Hedda segítették. Élete utolsó napjáig tanított; 1977 őszén, 83 éves korában bekövetkezett halála után pedig két gyermeke folytatta apja magántanári tevékenységét. A sok munka következtében sajnos nem készült el régóta tervezett, átfogó jellegű könyvével.
Mi a szabad éneklés módszertanának lényege és mi fogott meg benne téged?
Szamosi Lajos szerint az éneklést magas rendű lelki tevékenységnek foghatjuk fel, amelynek során jelentkező gátlások abból fakadnak, hogy az éneklés közben áradó érzelmeket cenzúrázzák az emberi erkölcsi minták, azaz igyekeznek elfojtani azokat, mielőtt az egyáltalán tudatosulna az énekesekben. Ez a lelki folyamat a hangszervek működésében is megmutatkozik. Őt idézve: „Mert művészi énekről csak ott lehet szó, ahol a hang mint művészi kifejezési eszköz, túl egyszerű akusztikai jelentőségén, – a csak az érzéki küszöbre ható csengéskomplexumon –, színezésében es dinamikájában, más szóval: kicsendülésének formai és tartalmi kvalitásában immár a lélek átéléseinek is alázatosan hű tükrévé tisztult.” Vagyis énekpedagógiájában a légzés és maga az ember felszabadításáról van szó.
Miközben a mai énekoktatás fősordában valamiféle technikát, sablont akarnak ráhúzni minden egyes növendékre, ami vagy működik vagy nem; Szamosi azt szerette volna, hogy mindenki megtalálja a saját, teljesen különleges hangját. Nem futószalagon gyártani az énekeseket, hanem minden emberből kihúzni azt, ami benne a legegyedibb. Ez nem annyira könnyű, mint ahogy esetleg elsőre tűnik, mert egyénre szabottan kell tanítani. A tanárnak hatalmas eszköztárral és mély empátiával kell rendelkezni, azért hogy megérthesse, hogy a növendéke hol tart és hova akar eljutni. Tehát ez egy nagyon egyéni munka, olyan, mint egy nyomozás – épp ezért nagyon izgalmas számomra. Kell hozzá egyfajta érettség, önismeret és kíváncsiság a növendék részéről is saját maga irányában, mert az énektanár csak az utat tudja mutatni és segíteni neki, de nem tud helyette végigmenni rajta. Nagyon fontos, hogy ezt megértse mindenki, aki így akar éneklést tanulni. Ráadásul minden ember egy hátizsáknyi bajt, bánatot, traumát stb. hordoz magával, amelyek mind az éneklés és kifejezés útjában állnak – azaz a légzésben, ahogy az életben is –, és ezzel a pedagógiával ezeket is fel lehet lazítani egy kicsit. Emellett a szabad énekléshez mindenképpen kell egyfajta bátorság is, mert ami nagy szabadságot ad, az félelmet is tud kelteni. Én viszont mindig is imádtam ezt a fajta szabadságot, ezért éreztem első perctől azt, hogy ez a pedagógia nekem lett kitalálva.
Térjünk vissza a hágai évekre… Mire emlékszel a legszívesebben?
Heent férje, Ralph Prins zsidó származású kiváló holland művész volt, aki megjárta a holokausztot, Heent pedig Indonéziában élt gyermekként a második világháború alatt, ahol európai volta miatt a japánok lágerbe zárták. Mindketten átélték a bezártság és állandó fenyegetettség poklát. Miután megismerkedett férjével, Heent felvette a zsidó vallást és aszerint nevelték három gyereküket. Nagyon különleges nő volt, akit második édesanyámnak tekintek, mert egy olyan világot nyitott meg számomra, amelyre valahol mélyen mindig is vágytam. Hozzájuk kerülve olyan érzésem támadt, mintha megérkeztem volna. Szamosi Lajosról egyébként a ‘60-as évek legelején hallott a rádióműsorban, és éppen akkoriban jelent meg róla egy újságcikk is Hollandiában, amelyek hatására egy pillanat alatt eldöntötte, hogy nála akar énekelni tanulni. Annak ellenére, hogy épp akkoriban született meg az első kisfia, elment Bécsbe éneket tanulni, és tanára haláláig kitartóan járt hozzá.
Egyébként a ‘90-es évek elején számomra Hollandia is olyan volt, mintha egy másik bolygóra érkeztem volna a kommunista Magyarországról. A hollandok hihetetlen nyitottak. Évszázadokon át hajóztak, gyarmataik révén sok mindent összegyűjtöttek, sokféle nemzetiség élt náluk, olyanok is, akikről nem is hallottam azelőtt. Amikor kimentem a piacra, megdöbbentem, hogy az ott látott zöldségek, gyümölcsök nagy részét nem ismertem. Elkezdtem rádjönni, hogy az a világ sokkal hatalmasabb és érdekesebb, mint amiben én addig éltem. Emellett teljesen magával ragadott Heent egyénisége, aki nemcsak a Szamosi Lajos által kidolgozott énekpedagógiát követte, hanem a Rudolf Steiner alapította antropozófia híveként nagyon vonzotta a Waldorf iskolák emberközpontú, holisztikus megközelítése a tanításban és a gyermeknevelésben. Nagyon jó volt a közelében lenni.
Meddig maradtál Hollandiában és miért tértél vissza Budapestre?
Elvégeztem az egyébként nagyon jó posztgraduális képzést, amiért odamentem, de a Heenttel való találkozás akkora változást hozott az életembe, hogy szinte csak rá emlékszem azokból az évekből… Rengeteg benyomás ért, nagyon sok mindent kellett hirtelen megtanulnom és átgondolnom. Azt is éreztem, hogy folytatnom kellene a tanulmányaimat, így jelentkeztem a Hágai Konzervatórium énekszakára, ahova fel is vettek, viszont az ott töltött ötödik évben váratlanul nagyon erős honvágyam támadt. Elkezdtem érzelmileg labilissá válni; úgy éreztem, nem bírok tovább Hollandiában maradni. Miután hazamentem, Heent egyszer eljött Bécsbe, és bemutatott Edvinnek és Heddának. Az ismét egy életre szóló, fantasztikus pillanat volt számomra, hiszen öt éve még csak álmodoztam arról, hogy ez megtörténjen. Onnantól kezdve gyakorlatilag megpecsételődött a sorsom…
Talán ezért kellett Hollandiába menned, majd onnan hazajönnöd?…
Lehetséges, hogy ebben is a sors keze volt: talán tényleg elég volt nekem az öt év, hiszen Szamosiék Bécsben laktak, ahova nekem könnyebb volt eljutni Budapestről, mint Hágából… Budapesten elkezdtem tanítani, de évente kétszer-háromszor elmentem Bécsbe; egy ottani kis operánál énekeltem, majd koncertezni kezdtem, és közben Edvinhez jártam énekórára. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy 10 évig tudott engem is tanítani, amíg egészséges volt. Hedda ugyan jóval fiatalabb volt nála, viszont akkoriban már nagyon beteg volt, a tinnitus (fülzúgás) nevű borzalmas betegség kínozta. Szerencsétlen évtizedekig élt úgy zenészként, hogy nemcsak tanítani, de még zenét hallgatni sem tudott… Nemcsak tanítványuk és házuk gyakori vendége lettem, hanem családtagként kezeltek és befogadtak maguk közé, ahogy korábban Heenték is. Edvinék nem követték a zsidó hagyományokat, bár ők is ortodox zsidó családban nőttek fel, de számukra a holokauszt megváltoztatott mindent, és már egyáltalán nem voltak vallásosak, mert azt érezték: lehetetlen, hogy van Isten, ha ilyesmit megengedett. Első perctől kezdve úgy éreztem, fontosabb vagyok nekik, mint egy egyszerű növendék. Egyébként minden növendékükhöz így viszonyultak, ezért is tudott kialakulni egy nagyon szoros énekesi közösség körülöttük. Ott tanultuk meg azt, hogy a Libero Canto pedagógiát miként kell értelmezni és tanítani. Közben Edvin 16 éven át évi kétszer-háromszor eljött New Yorkba, Deborah Carmichael kolléganőm meghívására, ahol szintén felépített egy osztályt és egy közösséget. Deborah-t Bécsben ismertem meg; egyébként neki is megvan a saját csodálatos története, hogyan került a Szamosi család közelébe. Miután egészsége romlani kezdett, Edvin érezte, hogy eljött a pillanat, amikor át kell adnia a stafétabotot. 2010-ben az összes növendéke közül Deborah-nak és nekem adott hivatalos engedélyt, hogy folytassuk ezt a pedagógiát.
Mennyire volt ez meglepetés a számodra? Ezért költöztél New York-ba?
Mindig úgy éreztem, hogy Edvin folyamatosan igyekezett úgy terelgetni kettőnket, hogy legyenek közös koncertjeink, workshopjaink – nagyon fontos volt számára, hogy nagyon jól megértsük egymást és mindig tudjunk egymásra számítani. Azóta Deborah az én külső fülem, én pedig az ő külső füle. Két ember tudja csak mindezt igazán jól csinálni. Végül azért döntöttem el, hogy 2014-ben ideköltözöm New Yorkba, mert rájöttem: kettőnknek egy helyen kell lennünk ahhoz, hogy közös terveinkből – egy énekstúdió létrehozásából – ténylegesen legyen valami. New York-ban Edvin már felépített egy közösséget az itt töltött 16 év alatt. Itt már volt egy tanítványi kör, 20-30 ember, aki ismerte és tanulta a Szabad Éneklés Útja énekpedagógiát, amikor én idekerültem. Ráadásul Deborah családja révén az iskola anyagi háttere is biztosítva volt. Azóta az egyéni tanítás mellett rengeteg workshopot tartottunk, koncerteket és továbbképzést szerveztünk énektanároknak és a haladóbb diákoknak. Megpróbáljuk minél jobban kiszélesíteni az énekesi és énekpedagógiai közösséget, azaz “szórni a magvakat” mindenfelé Amerikában és Európában is. A végső célunk pedig a tanárképzés létrehozása, hogy azok, akik tényleg ráharapnak erre a pedagógiára – ahogy annak idején mi is – továbbvigyék azt. Ambíciónk, hogy ne nálunk akadjon el ez a nagyon értékes tudás, tovább tudjuk adni a következő generációnak. New Yorkban 2020-ban indítottuk el az első hivatalos tanárképzésünket, amelyben két év alapképzést két év asszisztens tanári képzés követ, amely során tanítási tapasztalatokat szereznek a tanárjelöltek, illetve workshopjainkon asszisztenseink lehetnek, majd az egész folyamatot egy vizsga évvel zárjuk le.
Magyarországra is ezzel a céllal tértél vissza?
Igen. Tavaly úgy éreztem, hogy itt az idő a budapesti Libero Canto közösség létrehozására; és muszáj is, mert mi sem élünk örökké. Ha most elkezdem a közösség felépítését, akkor lehet, hogy tíz év múlva már tanáraink lesznek. Ezért kezdtem el tavaly óta intenzívebben tevékenykedni otthon is. 2024. januárjában a Magyar Zene Házában tartottam egy előadást, idén pedig a Párbeszéd Házában és két budapesti zeneiskolában. Nyáron pedig június 28-tól július 6-ig tartok egy workshopot, ami azért lesz különleges, mert az énekpedagógiánk alap dalanyagával, a régi olasz barokk repertoárral fogunk foglalkozni. Alessandro Parisotti a XIX. század végén összesen 100 olasz barokk áriát adott ki, amelyeket a világon minden énektanár ismer és használ. Viszont most a Libero Canto Énekiskola elindított egy nagy projektet, amelyet James Gray Olaszországból és Földesi Johanna Hollandiából vezet. Célunk, hogy megtaláljuk és előadjuk e barokk áriák eredeti formáját. Ugyanis Parisotti átírta az eredeti áriákat, leegyszerűsítette őket az ő idejében nagy népszerűségnek örvendő baráti szalon koncertek miatt. Johanna és James már rengeteget dolgoztak különböző olasz könyvtárakban kutatva, és a megtalált dalokból kb. húszat fogunk előadni az idei nyári workshopon korhű barokk hangszerek kíséretében. A Simplicissimus Kamaraegyüttes magyarországi barokk kamara zenekarral két koncertünk is lesz, július 5-én Budapesten, az V. kerületi Szabolcsi Bence Zeneiskola dísztermében, július 6-án a gyönyörű zebegényi Havas Boldogasszony Katolikus Templomban.
Ha már említettél más neveket, hadd kérdezzem: a Szamosi-iskola akkor mégsem csak Bécset és New Yorkot jelenti, annál nagyobb és nemzetközibb?
Mint említettem, Szamosi több országban élt élete folyamán: Magyarországon kívül Romániában, Olaszországban és Ausztriában. Karizmatikus ember volt és nagy tudású énektanár, rengeteg énekes kereste fel a világ minden tájáról, például rengeteg japán tanítványa is volt. Mégsem lett nagyon híres, talán azért is, mert a történelem mindig állandóan közbeszólt. Magyarországon csak az említett könyvét ismerik és csak szűk körben, viszont családi és szellemi örökösei révén a Libero Canto megközelítést a mai napig a világ több nagyvárosában, New Yorkban, Torontóban, Prágában, Firenzében, Bécsben, Hágában és Tilburgban is alkalmazzák. Rengeteg tanítványa van tehát a világon, akik maguk is tanítottak, tehát egy nemzetközi közösség is kialakult körülötte, de közülük már sokan nagyon idősek vagy meghaltak, és sajnos sem ő, sem gyermekei nem foglalkoztak a tanárképzéssel. Ezért ránk vár ez a nagy feladat, hogy elindítsuk a Libero Canto Énekpedagógia hivatalos tanárképzését, különben félő, hogy a szétszórt magok nyomtalanul eltűnnek.
Egyébként szerveztünk nemzetközi konferenciákat is még a pandémia előtt. 2016-ban Hollandiában volt az első; akkor még Heent és Hedda is velünk voltak. Ezután minden évben megszerveztük a nemzetközi találkozónkat. Egyik alkalommal San Vigilióban, Olaszországban találkoztunk, egyszer Torontóban, Kanadában, és egyszer pedig Bécsben, Ausztriában – olyan helyeken, ahol még vannak Szamosi leszármazottak vagy növendékek. A konferencia jó módja az ismeretterjesztésnek és a kapcsolatépítésnek, de a Covid-járvány után teljesen abbamaradt, mert közben sajnos elhunyt Hedda is és Heent is. Főleg miattuk találkoztunk, hogy még láthassuk őket. Ezeken a konferenciákon találkoztunk Teri Blumová (Vajda Teri) növendékeivel is. Ő Szamosi Lajos asszisztense volt a II. világháború előtt; utána Prágába költözött és ott tanított évtizedekig, nagyon sok növendéke volt, akik rendkívül hálásak voltak neki. Tanításában Szamosi Lajos korai pedagógiai elveit követte, aki viszont az olasz évek alatt rengeteget tanult és így változott a pedagógiája is, ezért végül eltávolodott egymástól a két ág.
Hogy látod, Magyarországon te is nehézségekbe fogsz ütközni?
Elsődleges célom, hogy minél többet tudjanak arról, hogy létezik ez az alternatív énekpedagógia. Mivel nagyon sok mindenben nagyon máshogy gondolkozunk az énektanításról, mint a főirányzat, ezért nehéz bevinni a meglévő intézményekbe. A rendszerváltás után a politikai helyzet nyilván megváltozott, a nagyon nehéz ‘50-es évek elmúltak, mi már nem ütközünk ugyanazokba az akadályokba, mint Szamosi Lajos annak idején, de nem meglepő módon senki sem is segítik a munkánkat. Mivel a Libero Canto énekpedagógia egy teljesen más paradigmát mutat, ezért a fősodorba nem sikerült bekerülnie – már csak azért sem, mert a hagyományos énekiskolákban nagyon feszes tempójú a tanítás; kőkemény számonkérések és szereplések vannak, ami a miénkben nincs, mert nem látjuk értelmét, hiszen mindenki más ütemben fejlődik. Ezért nem is tudnánk bekapcsolódni egy ilyen iskolába; nekünk tehát az alternatív út az egyetlen lehetőségünk: felvenni azokat az énekeseket és énekpedagógusokat, akik szintén nem tudnak bekapcsolódni a mai főirányzatba. Sokan vannak, akiknek a hagyományos énekoktatás nehézséget okoz, mert máshogy fejlődnek, illetve olyan problémákkal küzdenek, amikkel nem tudnak mit kezdeni az zeneiskolákban, konzervatóriumokban az állandó teljesítménykényszer miatt kialakult időhiány miatt. Éppen ez volt a fő gondom nekem is annak idején. De mára már Magyarországon is terjedni kezdtek az alternatív módszerek, például a Waldorf iskolák vagy az Alexander technika. F. M. Alexander színésznek folyton elment a hangja, ezért elkezdett kísérletezni, és rájött: rosszul használja a testét. Egy egész pedagógiát dolgozott ki arra, hogy jobban tudja használni a hangadó szerveit. Velük is igyekeztünk együttműködni, és már volt rá példa, hogy sikerült. Azt hiszem, nekünk az lenne az utunk, ha találnánk egy olyan intézményt, amely összegyűjtené az alternatív pedagógiákat és minket is befogadna. Nagyon nehéz új utat törni a hagyományos módszertan mellett ott, ahol még nincs közismertsége az alapítónak, azaz esetünkben Szamosi Lajosnak – ezért kezdtük el az ismeretterjesztést, hogy visszavigyük a köztudatba.
Említetted, hogy sokan vannak, akik nem férnek be, vagy nem akarnak beleférni a hagyományos énekoktatásba… Tehát van rá igény?
Igen, sokan. Tavaly, amikor kórusénekesekkel foglalkoztam, közülük is nagyon sokan érdeklődtek az alternatív énekpedagógia után. Az idei kurzussal pedig olyan embereket szeretnék megszólítani, akik már valahol tanultak énekelni, azaz
magasabb szinten énekelnek, de mégis keresnek alternatív lehetőségeket. Mert ilyen is biztosan sok van, csak meg kell találnunk őket. Szeretném, ha azok, akik keresik a másfajta utat, és mi, akik felajánlunk egy új megközelítésmódot egymásra találnánk. Ha már az Szamosi Lajos körül kialakult milliőt nem is tudjuk újrateremteni, legalább a módszert ismertessük meg minél többekkel. Szamosi egy zseniális magyar énekpedagógus volt, aki imádta Magyarországot – azt, amelyik még a második világháború előtt létezett: azt a hihetetlenül gazdag zsidó kulturális és értelmiségi ismeretségi-baráti kört, ahol tudósok, zenetudósok, művészek, pszichológusok, énekesek, zongoristák rendszeresen összejöttek, és egymást támogatták. Amikor Edvin mesélt nekem erről, akkor is éreztem, hogy valami egészen elképesztően csodálatos, különleges, egymást gazdagító közösség lehetett. Apja talán azért is jött vissza Olaszországból: azt hitte, hogy az a régi világ megmaradt vagy újrateremthető, de azalatt az öt év alatt annyit változott az ország, hogy ez az álma vagy vágya teljesen lehetetlenné vált…
…hiszen a nácik, majd a kommunisták célja épp e közeg megsemmisítése volt… Nincs már senki azokból a körökből, aki titeket most felkarolhatna?
A ‘30-as, ‘40-es évekről beszélünk, tehát azóta már eltelt 80-90 év. Azok az emberek szó szerint eltűntek, disszidáltak vagy meghaltak, leszármazottaik pedig már más emberek, mert már más világban élünk. Öt év alatt is sokat változott a világ, 90 év alatt már rá sem lehet ismerni… Mi csak nosztalgiával gondolunk rá, de visszahozni sajnos nem tudjuk. Még Edvin és Hedda sem tudták visszahozni, csak egy kis közösséget tudtak fenntartani; a saját otthonukban őrizték az emlékeket, az elmúlt kor hangulatát és ezt fantasztikus szellemi örökséget. Amikor Deborah rátalált Edvinre és felkarolta őt; akkor vált a pedagógia megint egy nagyobb kör számára elérhetővé. Deborah volt az, aki nemcsak felismerte, hogy ez egy zseniális énekpedagógiai megközelítés, hanem anyagi lehetőségeivel élve meghívta Edvint New Yorkba, majd létrehozta a New York-i Libero Canto Énekiskolát. Deborah-nak köszönhetjük, hogy létezik még ez az énekesekből és énektanárokból álló közösség, akik ma a Szabad Éneklés Útja énekpedagógiával foglalkoznak, különben az már teljesen eltűnt volna a világból.
Más téma. Mikor, hogyan kerültél Szent István katolikus közösségbe?
Arnóczy Margit invitált ebbe a közösségbe, még a pandémia alatt, amikor megállt a világ és érdekes módon változott meg a mi iskolánk helyzete is. Nem tudtunk előadásokat, képzéseket vagy konferenciákat szervezni, ugyanakkor számomra éppen ezért kinyíltak az itteni magyar közösségek, amelyekkel korábban nem volt időm és vágyam sem foglalkozni. Azóta e közösséggel, és azon belül Winer Róbert világi bizottsági elnökkel nagyon szoros barátság alakult ki. Nem vagyok hívő katolikus, de az ő meghívására – ha egy fontos hivatalos vendég érkezik, ha ünnepi vagy halotti mise van, ha egy esemény színvonalát kell emelni – szívesen jövök énekelni, amikor csak tudok, mert nekem ez a szolgálat. Volt, amikor ők láttak minket vendégül, két koncertet is tartottunk a templomukban. A New York-i magyar főkonzulátusnak is felajánlottuk a közreműködésünket, amit örömmel fogadtak a pandémia alatt, mert akkorian ők sem tudtak máshonnan művészeket hívni. Viszont azóta sajnos nem hívnak olyan sokszor, pedig én nagyon szeretném továbbra is szolgálni a New York-i magyar közösséget. Szívesen dolgoznék például a New York-i Magyar Iskolával és a helyi cserkészekkel is…
Emlékeim szerint tavalyelőtt volt egy jótékonysági koncertetek a Magyar Házban. Hogyan, miért jött létre és vajon várható a folytatás?
Az Ágról Ágra műsorunk bemutató koncertje volt az a bizonyos jótékonysági hangverseny, amelyet 2022-ben a New York-i Magyar Házban tartottunk, és a bevételt a helyi magyar cserkészcsapat javára ajánlottuk fel. A műsor megszületésének és kidolgozásának szép története van. Deborah anyukája nagyon szerette a zenét, és a születésnapját mindig házikoncerttel ünnepeltük. Egyik ilyen alkalommal elénekeltem neki egy magyar népdalt, ami annyira megtetszett neki, hogy azt kérte, csináljunk egy egész estés műsort belőle. Ő szóló magyar népdalokra gondolt, de én továbbgondoltam, változatosabbá tettem. Először kiválasztottam a népdalokat, hozzáadtam Bartók-darabokat, s végül felkértem négy zeneszerzőt – egy argentint, egy koreait, egy portugált és egy amerikait – hogy dolgozzanak fel négy különböző magyar népdalt. Az Ágról Ágra műsorunk így nagyon különleges lett: van benne tiszta magyar népdal, Bartók-darabok, és modern, nemzetközi népdal-feldolgozás. Sokan imádják és tanulmányozzák errefelé a magyar népzenét. Bartók zenéjét mind a jazz zenészek, mind a fiatal zenészek nagyon nagyra tartják itt Amerikában.
A bemutató után volt néhány kisebb turnénk is. Az előadás bármikor feléleszthető, sőt az is tervben van, hogy Magyarországon is bemutatnánk.
Vannak még más terveid is az elhangzottakon túl?
Az életemet most teljesen kitölti a Libero Canto énekpedagógia tanítása, fejlesztése és terjesztése. Nagyon remélem, hogy Magyarországon is el tudom indítani a tanárképzést. Emellett, mivel nemrég két alkalommal is vezényeltem egy vegyeskórust, a vezénylés is visszajött az életembe, és nem szeretném elengedni: szeretnék egy saját kórust. Ha valaki vevő lenne erre a magyar közösségben, nagyon szívesen felajánlanám, hogy az itt élő magyar gyerekekkel, vagy akár felnőttekkel elkezdenénk énekelni. Azt is el tudom képzelni, hogy projektszerűen eljönne hozzám egy csapat gyermek vagy felnőtt, vagy én elmennék hozzájuk időnként egy-egy hétvégére és együtt dolgoznék velük. Tehát nemcsak New York-i gyerekekről lehetne szó, hanem távolabbiakról, például Long Island-ről vagy a szomszédos tagállamokból. Ezért hajlandó lennék bármire, mert a kóruséneklésnek sok pozitív hatása van az éneklőkre, mi több, csodálatos közösségteremtő ereje van.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Cserjési Kinga archívumából származnak.
Borítókép: Cserjési Kinga tanít a Libero Canto énekiskolában, New York, 2016. Fotó: Eileen Olivieri
