Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a 777blog.hu-n

Bóna Richárd utolsó éves szeminarista volt Pozsonyban, amikor távoli rokona, Roskó László atya, a clevelandi Szent Margit templom utolsó plébánosa elhívta Amerikába, hogy legyen a magyar közösség papja. Amikor azonban a szemináriumot befejezte, környékbeli amerikai templomokba, majd nyolc év szolgálat után Washingtonba küldték továbbtanulni. Bóna atya útja hosszú kitérővel, de végül mégiscsak a magyar közösséghez vezetett (vissza), hiszen három éve a clevelandi Szent Imre és a Szent Erzsébet magyar katolikus templomok plébánosa. Beszélgetés egy felvidéki magyar hivatásáról, amerikai kalandjairól, a clevelandi magyar közösség helyzetéről – és a latin nyelvű mise népszerűségésről.

 

18 éves korára már biztosan tudta, hogy pap szeretne lenni, de már hamarabb is voltak olyan gondolatai, hogy ez lesz a hivatása. Milyen korán kezdett el ezzel foglalkozni?

ReklámTas J Nadas, Esq

Pozsonyban születtem, vallásos családban és hitben nőttem fel, templomba járni vasárnap természetes dolog volt. Másodikos-harmadikos koromban kezdtem ministrálni. Szlovákiában ma is csak fiúk vagy férfiak ministrálhatnak, és én akkor azt hittem, ez azt jelenti, hogy aki ministrál, annak később papnak kell lennie. Megkérdeztem erről a szüleimet, és ők viccből rám hagyták, így elfogadtam, hogy pap leszek. Persze később rájöttem, ez nem így működik, de a gondolat, hogy Isten engem papnak hív, kiskoromtól bennem volt; lehet, hogy ezen a történeten keresztül is, amit nem felejtettem el később sem. Hetedikes-nyolcadikos koromban majdnem nyolcvan százaékos bizonyossággal tudtam, hogy pap leszek.

Utána bekerültem egy magyar gimnáziumba – korábban szlovák iskolába jártam -, és ott sem változtak meg a dolgok ebből a szempontból, így érettségi után, ’94-ben a (szlovák) szemináriumba jelentkeztem, máshova nem. Ötvenen jelentkeztünk, de annak csak a felét vették föl. A rendszerváltás után még ilyen népszerű volt a szeminárium, válogathattak. Már öt éve tanultam ott, csak egy év volt hátra, amikor távoli rokonom, Roskó László atya, a clevelandi Szent Margit templom – akkor még nem tudtuk, hogy utolsó plébánosa, elhívott ide, hogy legyek a magyar közösség papja. Gyorsan kellett döntést hoznom, elfogadom-e a hívását, mert már abban az évben voltam, hogy diakónussá szentelnek, és utána már egy egészen más folyamaton kellett volna keresztülmennem: azt már a püspöknek kellett volna engedélyeznie. De természetesen így is a püspököm áldásával jöttem ide.

Így viszont az Amerikába költözés a saját, hosszú távú döntése volt. Miért mondott igent?

Valóban nagy döntés volt. Nehéz megmondani, miért mondtam igent, mert az ilyesmi sokszor az ima eredménye, nem lehet tudományosan leírni. Lehet, hogy vannak jelek is, amik segíthetnek, megmozdíthatnak vagy belelökhetnek a döntési folyamatba, de azon átmenni az én dolgom, nekem kell elfogadni az isteni akaratot. Valahogy rá kell jönni, hogy mi a helyes út, mi az Isten akarata. Azt hiszem, Isten akkor sem haragudott volna, ha otthon maradok.

Ebben kellett valahogy kiigazodnom: fölismerni, mi lehet az Isten terve velem.

Két hónapnyi imádkozás és beszélgetés után oda jutottam, hogy feltettem magamnak a kérdést: ha már hívtak, mi az az ok, ami miatt ne mennék, miért kellene nemet mondanom? Nem találtam erre jó választ, így aztán elfogadtam, ez Isten akarata, mert ezt én sose terveztem. Megnyugodtam, sőt, később, sokkal jobban tudatosítottam vagy fölismertem, hogy ez Isten akarata volt. Szüleim elejétől fogva támogattak, akárhogy döntök, nem akartak semmilyen nyomást gyakorolni rám.

Milyennek tűnt akkor Amerika és a szeminárium, mennyire gyorsan sikerült megszoknia?

Meg kellett szokni Amerikát, és a tanításban is voltak különbségek. 1999 augusztusában jöttem ki, és azonnal kapcsolatba léptem az itteni egyházmegyével. Azt akarták, hogy egy évig ne menjek szemináriumba, csak szokjam, tanuljam az angolt. Utána persze könnyebben ment a tanulás, de már ebben az első évben is észrevettem sok különbséget. Itt sokat kell dolgozni a szemeszter alatt: három hetente dolgozatot kellett írni, ahhoz el kellett olvasni 100-150 oldalt, a professzor úr visszakérdezett az olvasmányra. Otthon nem így volt: csak hallgatni kellett, félévente bemagolni a tananyagot és visszaadni; aztán kiüríteni a fejet, és az újabb tananyagot bemagolni. Otthon a vizsgaidőszak három-négy hétig tartott, és azalatt rengeteg vizsga; nagyon stresszes időszak, de utána félévig semmi számonkérés. Itt viszont folyamatosan kellett tanulni, így jobban meg is maradt.

A szervezettség is más volt, mint amit én tapasztaltam otthon, ami egyrészt érthető, mert a kommunizmus alatt erősen kontrollálva volt minden, másrészt sokszor a püspök vagy az érsek temperamentumától is függ, hogyan működik a püspöki vagy érsekségi kúria. Itt minden sokkal szervezettebb, talán túlságosan is; sokszor átesnek a ló másik oldalára: mindent a programokba akarnak betenni, már-már nincs is a Szentléleknek tere, hogy működjön.

Milyen volt kapcsolata a tanulóévei alatt a magyar közösséggel? Miért nem került oda végül?

Amikor egy évig angolul tanultam, a Szent Margit templomba jártam misékre és néha magyar eseményekre, ebédekre, szüreti bálra, cserkészbálra. Abban az időben három magyar katolikus plébánia működött Clevelandben: a most 131 éves Szent Erzsébet, Amerika első, legnagyobb és legszebb magyar római katolikus temploma a Buckeye Streeten, az egykori „magyar negyedben”, amit Antal András atya vezetett; a város másik felében épült Szent Imrét pedig Siklódi Sándor atya. A Szent Margit is a Buckeye-on épült, csak később elköltözött.

Egyházmegyés pappá szentelésünk kilenc osztálytársammal együtt, a belvárosi székesegyházban zajlott 2003-ban. Utána mindenki megtartotta az első miséjét ott, ahova tartozott (én a Szent Margitban, angol-magyar nyelven), majd pár hét múlva mindenkit elhelyeztek. Engem Rocky Riverbe, a Szent Kristóf templomba. Roskó atya nagyon csalódott volt, de amikor idejöttem, nemcsak neki mondtam igent, hanem az egyházmegyének, és az ő döntésük el kell fogadnunk. Négy év után áthelyeztek North Royaltonba, a Szent Albert plébániára, ott is négy évet szolgáltam. Azalatt az időszak alatt, tehát a 2000-es években én alig voltam bevonva a clevelandi magyar plébániák életébe.

Önnek nem jelentett csalódást, hogy nyolc év évig amerikai plébániákon szolgált angolul?

Én elfogadtam az Isten akaratát. Amikor elfogadtam azt, hogy Ő azt akarja, hogy itt legyek, akkor rábíztam az életemet. Azóta sem tervezem az életemet. Nem terveztem Amerikába jönni, nem terveztem itt lenni, sem a Margitnál, sem az Imrénél vagy az Erzsébetnél. A szemináriumban angol nyelvűek között éltem és tanultam, így az angolom sokat fejlődött. Örülök az akkoriban szerzett tapasztalatoknak, mert jobban megismertem az amerikai pasztorációt és olyan dolgokkal találkoztam, amelyekkel kisebb plébániákon talán nem tudtam volna. A Szent Kristófhoz 2900 család tartozott, Szent Alberthez 4000 család. Utóbbi talán az egyik legnagyobb plébánia az egyházmegyében, ahol sokat tanultam, megfigyelhettem, és ezeket a tapasztalatokat máshol is tudom használni, például itt is.

Sokszor előfordul, hogy amikor kihoznak Magyarországról egy papot Amerikába, ő nem ismeri az itteni szervezettséget, szokásokat, és így sokszor nem tesz meg olyan dolgokat, amit lehetne vagy kellene.

Vagy tesz olyasmit, ami otthon működött, de Amerikában nem biztos, hogy sikerrel jár… Tehát úgy látja, hogy ennek a nyolc évnek utólag megvan az értelme?

Mindennek megvan az értelme. És igen, lehet, hogy majd életünk vagy a világ végén megértjük azokat a dolgokat, amiken most átmegyünk. De nem feltétlenül szükséges, hogy most mindent megértsünk. Nincs senki, akire jobban rábízhatnánk magunkat, mint Istenre. Ennél több nem kell.

Ön ezt tette később is. A nyolc év után jöttek az újabb tanulmányok. Azt sem Ön akarta?

Ugyanúgy nem terveztem azt sem. Felkérés jött a püspökségtől, hogy tanuljak kánonjogot. Megkértek, hogy segítsek az egyházmegyei bíróságon hetente egyszer, s mikor megtudták, hogy a közeledik a diszpozícióm vége, megkérdezték: továbbtanulnék-e. Akkor is sokat imádkoztam, aztán azt mondtam magamnak: én ezt se terveztem, de ha Isten elém hozta, akkor elfogadom. Megvárták, hogy befejezzem a negyedik évet, majd mehettem Washingtonba. Megszakítottam a pasztorációs munkámat, és újra diák lettem. Három évig tartott a licenciátus, majd a doktorátus további négy évig tartott. Két és fél évig még ott maradtam Washingtonban, hogy dolgozzak és kutassak, majd 2016 karácsonyán jöttem vissza Clevelandbe, és itt fejeztem be a szakdolgozatomat, amelyet ’18 végén védtem meg, és ’19 januárjában volt a hivatalos diplomaosztóm.

És utána újra dolgozni kezdett a bíróságon? Mit jelentett ez a munka?

Nem, már azt követően, hogy visszajöttem Clevelandbe, ’17 júliusában kezdtem teljes állásban dolgozni az egyházmegyei bíróságon. Legtöbbet házassági ügyekkel foglalkoztam: olyan katolikusok ügyével, akik elválnak, de szeretnének újból házasodni, amit a katolikus hit szerint nem lehet, mert a házasságkötés egy életre szól, de vannak okok, amelyek miatt a házasság érvénytelen lehet. Az egyház azt mondja: ha valaki úgy gondolja, hogy történt valami, ami érvényteleníthette a házassági kötést, szerződést, akkor be adhatja a kérvényt, behívjuk interjúra, kivizsgáljuk a kérvényüket, és eldöntjük, hogy támogatható-e vagy sem.

Ez a folyamat teljesen független a polgári házasságtól és civil válástól. Ezen a téren is szükség van segítségre, de az a baj, hogy nagyon elterjedt az az elvárás: ha beadják a papírokat, akkor az egyházmegye érvénytelenítse a házasságot és akkor újból házasodhatnak katolikus szertartással. Mindez a ’70-es években kezdődött, amikor még nagyon lazák voltak ezek a procedúrák, és itt Amerikában csak úgy jöttek ki sorra az érvénytelenítési döntések, ami beépült az emberek tudatába. A ’80-as évek vége fele kezdtek jobban odafigyelni, II. János Pál pápa indította el azt a folyamatot, hogy ne vegyük ilyen könnyelműen, hiszen a házasságnak életre szólónak kellene lennie, ráadásul egy szentségről van szó, tehát Isten szeme előtt kell ezt a döntést meghozni. Lassan kezdett javulni a helyzet, de még ma is találkozhatunk ezzel a felfogással. Nem csak az a helyzet, hogy ilyen szomorú esetekkel dolgoztam, hanem sokszor nyomást is gyakoroltak rám: tudtam, hogy nem mondanak igazat, mert újra akarnak házasodni, és elvárták, hogy az egyház segítsen nekik ebben. Voltak olyanok is, akik azt hitték, ha befizetik a díjat, akkor muszáj megengednünk nekik az érvénytelenítést. Kellemetlen volt. Kellenek jó egyházjogászok, sőt, ma már nemcsak papok, hanem laikusok is lehetnek bírók, akik őszintén és csak a tényeket nézve döntenek, és a feleknek el kell fogadniuk az egyházi bíróság döntését, akkor is, ha nem szeretik, hogy nemet mondunk.

Persze, hogy én is szeretnék jót tenni mindenkivel, de itt nem én döntök, az egyház dönt általam, tehát nekem az egyház gondolatát, döntését kell képviselni.

Csak erről szólt a munkája? És azóta is ott dolgozik, miközben plébános lett?

Nemcsak erről, de abban az időben ez volt a munkám legnagyobb része. Most is dolgozom, de amióta 2020 júliusában kineveztek adminisztrátornak, aztán plébánosnak, levettek a házassági ügyekről. Most részmunkaidőben és papi ügyeken dolgozom: laicizálás (kilépés), anyagi és/vagy erkölcsi botrányok. A püspöknek segítek, előkészítem a papírmunkát. Az se valami kellemes vagy kényelmes…

Ha nem figyelünk oda, akkor mi papok is mindenre képesek vagyunk, akár a laikusok. A sötétség senkit nem kerül ki. Én hiszem, hogy az ördög azért akarja a papokat megbuktatni, mert sokak hite rajtuk múlik, és ha ők elbuknak, majd sokan elhagyják az egyházat. Persze, ez nem jó felfogás, mert hát miért nem figyelnek oda a szentéletű papokra is? Az is egy emberi gyarlóság, hogy a rosszat hamarabb észrevesszük, meg sokkal inkább kinagyítjuk, mint a jót. És az is lehet, sokan csak arra várnak, legyen egy kifogásuk.

Lassan elérünk a jelenhez, de először még beszéljünk arról, hogy időközben, 2009-ben bezárták a Szent Margit templomot. Hogy történt és Roskó atya hogyan élte meg a döntést?

Nyugdíjba ment, mert már idős volt, és nagyon fájt neki. De nemcsak a Szent Margitot, hanem a Szent Imrét is bezárták. A háttér ugyanaz, mint máshol Amerikában: a clevelandi egyházmegye a három magyar plébániából csak egyet akart megtartani. Mindegyiknek volt papja és pénzük is, csak a hívők száma volt kevés – ez volt az indok. A püspökség kényszerítette, hogy jöjjenek össze a tanácstagok a három templomból, beszéljék meg egymással és tegyenek ők javaslatot, melyik templomot hagyják meg. Persze, hogy senki sem akarta megszavazni a saját bezárását, sajnos veszekedés is előfordult, és végül az volt a javaslatuk, hogy egyik se zárjon be. A püspökség természetesen nem fogadta el ezt, és kiválasztotta a Szent Erzsébetet, hogy az maradjon meg. Ugyanis „papíron” mindannyian befértünk oda a méretei miatt, tehát ilyen szempontból praktikus döntés volt, de hát mindegyik magyar templomnak megvolt a saját története, és akkor még elegendő embere is – szóval ez egy elhamarkodott döntés volt. Lehet, hogy lassacskán úgy is odaértünk volna, hogy csak egy magyar templomunk lesz, de abban az időben még nem tartottunk ott. Mégis bezárták a másik kettőt.

Nehéz helyzet lehetett…és ezzel nincs vége, hiszen ma mégis működik a Szent Imre templom!

A Szent Margit és a Szent Imre közötti különbség az volt, hogy az utóbbi fellebbezett, az előbbi nem. És még tizenegy másik templom is az ötvenből, amit akkor a clevelandi egyházmegyében bezártak. Sok olyan amerikai plébániáról volt szó, ahova nagyon kevesen jártak vagy nem volt pénzük. Akkor még nem voltam kánonjogász, nem tudtam segíteni Roskó atyának. Két év múlva, 2012-ben jött a válasz Rómából, hogy az itteni egyházmegye hibázott és mind a tizenegy fellebbezést elfogadták. A Szent Imre így két év szünet után újból kinyithatott, de mivel a Szent Margit nem fellebbezett, zárva maradt. Amikor ezt meghallotta Roskó atya, gyakorlatilag belehalt, két hétre rá elment… Ő ugyanis nagyon sokat tett azért a templomért. Ahogy említettem, korábban a Szent Margit templom is a Buckeye utcában, vagyis az egykori magyar negyedben épült, és a ’80-as évek végén ő javasolta, hogy költözzenek át a külvárosba, mert a lakosság addigra szinte teljesen kicserélődött és a környék már nagyon nem volt biztonságos, a magyarok is külvárosokban éltek.

Akkor ő mentette meg a templomot, de 20 évvel később ezt már nem tudta megtenni, és ez nagyon fájt neki.

Mi történt azután? Hiszen Ön csak 2020-ban került ide.

Amikor a Szent Imrét bezárták, Siklódi atya Chicagóba ment az ottani magyar Szent István templomhoz. A püspök másik papot akart idetenni, de a Szent Imrés közösség ragaszkodott papjához, aki némi huzavona után novemberben visszajött, de kilenc hónapra rá, ’13 nyarán meghalt. Azután Antal atya, a Szent Erzsébet plébánosa néha beállt misézni a Szent Imrébe is, aztán kineveztek egy amerikai papot adminisztrátornak. Közben az egyik plébániai házaspár, akik elmentek Magyarországra papot keresni, és több püspökségnél is jártak, megtalálták a veszprémi érsekségen keresztül Mezei András atyát, aki három évre kapott engedélyt, de aztán meghosszabbították két évvel a mandátumát, így öt év után ment vissza Magyarországra. 2018-ban Antal atya is nyugdíjba vonult, ezért Mezei atyának odaadták a Szent Erzsébet adminisztrátori tisztségét is. Így amikor ő elment, egyszerre két templom maradt pap nélkül, így jutott nekem mindkettő. Azért nekem, mert én voltam egyedül az egyházmegyében, aki beszéli a nyelvet. Járvány volt, az egyházmegyének ez tűnhetett könnyű megoldásnak. Amikor megtudtam, hogy Mezei atya hazamegy, már sejtettem, hogy fel fognak kérni, de nem jelentkeztem; megvártam, legyen meg az Isten akarata; és amikor felkértek, elfogadtam.

Ennek éppen három éve. Hogyan alakul azóta a két magyar templomi közösség sorsa?

A Szent Imrében 80 és 110 fő között mozog a létszám a vasárnapi miséken. Ha van valamilyen ünnepélyesebb ok, akkor többen eljönnek, néha akár 140-150 fő is, egy-két havonta van gitáros misénk, ilyenkor még többen eljönnek. De én azt szeretném elérni, hogy az emberek azért jöjjenek ide, mert támogatni akarják a magyar nyelvű szentmisét, meg persze a szentségeink miatt. Az a baj, hogy sokszor csak azért jönnének, mert valamilyen program van. Meg kell tanulnunk szeretni az Istent önmaga miatt és nem azért, amit ő adhat nekünk; nem azért, amit éppen megtapasztalunk az életben. Én erre akarom nevelni őket, és magamat is persze: járjunk templomba Isten miatt. Jó, hogy van magyar nyelvű szentmisénk, akarjuk is támogatni, de ha egyszer úgy történne, hogy nem lesz magyar templom vagy magyar mise, akkor is fogunk járni misékre, fogjuk az Istent szeretni úgy, ahogy addig is.

Azt tapasztalom, hogy itt Amerikában az érzékekre összpontosítanak és ez hatással van az egyházi életre is. A nagy amerikai templomok próbálnak sokszor pénzt fektetni abba, hogy legyen valamilyen program, például olyan zenészek, akiknek az előadásától jól érzik magukat az emberek, mert majd azt mondják, hogy a misén olyan jó volt a zene, a prédikáció stb. Azonban ez hosszú távon nem működik, mert csak rászoktatja az embereket, hogy csak akkor érdemes menni, ha valami jót érzünk vagy tapasztaltunk ott. Nekünk meg kell tanulni azt, hogy ha nem is tapasztalunk semmit, ha száraz is az imaéletünk, az nem azt jelenti, hogy Isten otthagyott minket, vagy most nem figyel ránk. Akkor is megyünk misére, ami persze sokkal nehezebb. Néha kell a program, nem vagyok ellene, de ne úgy csináljuk, hogy az emberek csak azért jöjjenek templomba. Akkor is örüljenek, hogy voltak misén, ha nem volt zene vagy gyenge volt, ha rossz volt a prédikáció, vagy elestek a lépcsőn kifele menet.

Ilyenkor is kell tudnunk, mi a szentmise értéke: ott van Jézus Krisztus személyesen az Oltáriszentségben, a tabernákulumban.

Ha rosszra fordul a sorsunk, és mint Mindszentyt, börtönbe vetnek, akkor is megtartjuk a hitünket, mert megtanultunk jó meg rossz időkben is kitartani. Úgy, mint egy házasságban, ahol, gondolom, nem minden rózsás. Vannak nehéz pillanatok és unalmas dolgok, de az ember nem hagyja abba. A szeretetet kell gyakorolni, minden szituációban.

És mi a helyzet a Szent Erzsébet templomnál? Ma közel százan voltak az összevont misén.

A Szent Erzsébet az első, legnagyobb és legszebb amerikai magyar templom, egész Észak- és Közép-Amerikában, beleértve Mexikót, meg Kanadát is; sőt valakik azt mondják, hogy Dél-Amerikát is beleértve. A legelső magyar katolikus plébánia az Újvilágban. Egy emlékmű, amit meg akarunk menteni, de sajnos nagyon kevesen járnak oda. A templomba 1100 fő fér be, az oltártól nem szép látvány, amikor a padokban csak 20-40 ember ül és mindegyik máshol. Ma összevont mise volt, ebéd és program, azért voltak többen. De egyébként nagyon kevesen.

A bezárási döntésnél ezt a templomot jelölte ki a püspökség, hogy megmaradjon, mert a legnagyobb meg legszebb. És mert nem lehet eladni. Most is azon dolgozunk, hogy megmentsük. Már van egy konkrét terv, ami nemsokára hivatalossá is válik: a Szent Imre lenne a plébániatemplom, míg a Szent Erzsébet elveszítené a plébánia titulust, de kineveznék kegyhelynek és bérbe adnánk egy katolikus szerzetesrendnek. Ők Chicagóból jönnek és latin miséket mondanak, az a missziójuk vagy karizmájuk; több templomot is megnéztek, és megszerették a Szent Erzsébetet. Így, gondolom, mindenki jól jár, mert lesz, aki fenn tudja tartani a helyet.. Az egyházmegye beleegyezett ebbe, a szerzetesrend pedig abba, hogy ápolni fogják a templom magyar identitását, hogy évente három magyar misét tarthatunk ott – lehet, hogy csak szombat este vagy vasárnap kora délután, mert nekik is lesz saját miserendjük, még nem tudom –, és magyar eseményeket is, például Erzsébet napkor. Az alagsori helyiséget is lehet majd használni közösségi ebédekre, amelyekbe ők is belekapcsolódnak, mert meg lesznek hívva.

Magyar kézben maradna, és főbb kérdésekben továbbra is Ön döntene. Mit szólnak a hívek?

Minden megmaradna, a belső díszítés és a magyar szentek is, mert beleteszem a szerződésbe, hogy ha valamit el akarnak mozdítani, beleegyezést kell kérniük tőlem, mint a Szent Imre plébánosától. Mert papíron a Szent Erzsébet a Szent Imréhez tartozna, tehát továbbra is magyar kézben maradna – függetlenül attól, hogy később ki lesz majd a püspök. De egyébként ez egy jó szerzetesrend, nem hiszem, hogy lesznek gondok; vagyis, remélem, hogy nem lesznek.

A hívek látják a túlélés lehetőségét. Már decemberben találkoztunk, amikor még erről nem volt szó, csak átbeszéltük, hogy súlyos helyzetben vagyunk, valamit csinálni kell. Kora tavasszal leültünk, majd április végén újra találkoztunk, és akkor már konkrétabban mondtam, hogy van egy ilyen javaslat, senki sem volt ellene, megkérdeztem. Persze szomorúak, mert ez változást jelent, ez mindig szomorú. És mivel ezek az emberek odajártak egy egész életén át, ezért a szerzetesrenddel abban is megegyeztünk, hogy temetésre és esküvőre is lesz lehetőség.

És az a szerzetesrend vajon meg fogja tudni tölteni a templomot a latin nyelvű miséivel?

Most tizenkét helyen van latin mise az egyházmegyében, és a püspök ide fogja terelni őket: a Szent Erzsébet lesz a latin nyelvű misézés központja, amellett talán egy vagy két templomban megengedi majd a latin misét, a többi nyolc-kilenc latin misézőhely megszűnik. Sokan nem tudnak erről a latin nyelvű újjáéledési folyamatról, de a fiatalok nagyon szeretik a latin misét, mert transzcendens karaktere van. A latin nyelv miatt is, meg azért is, ahogy az egész misét végzik: jobban összpontosítanak az isteni misztériumra. Ha belegondolunk, a modern misében sosincs csend: valaki beszél vagy énekelünk. A latin misébe viszont bele vannak építve a csendek, és ezt az emberek szeretik, mert akarnak Istennel találkozni. Amikor a ’70-es években beindult a liturgiai reform, nagyon leegyszerűsítettük a misét, hogy közérthető legyen. De nem érthetünk meg mindent! Ha magyar nyelven is énekeljük: „Szent vagy, szent vagy”, akkor sem tudjuk teljesen, mi az, hogy Ő szent. Nem tudjuk megérteni, felfogni vagy leírni. Mindig lesz valami, amit nem fogunk érteni, az az irányzat, hogy most mindenkinek meg kell érteni mindent, kissé túllőtt a célon.

Sőt, bár több mint 50 éve hatással van a liturgiára és az egyházra, sajnos nem állította meg a hívők fogyását sem. A hit ennél több.

A latin miséknek nagyon nagy újraéledése van világszinten is, de főleg olyan helyeken, ahol visszaélések voltak a liturgiában, mint például Amerikában, Németországban, Ausztriában, Franciaországban. Ahol a miséből előadást, a papból bohócot csinálnak: vannak helyek, ahol például húsvétkor a pap nyuszinak öltözve prédikál. A gyerekeknek tetszik, ezért a szülőknek is, de vajon milyen hitélet van ott?  Persze, nem arról van szó, hogy latin mise egy csodaszer – ott is csalódhat az ember –, hanem arról, hogy az emberek segítséget keresnek egy stabil lelki élethez, elmélyedni akarnak az imában és Istenszeretetben, és ezeken a helyeken ezt gyakran meg is találják. Ez az egyház egyik fő feladata, erre kell összpontosítanunk: elmélyíteni a hitet. Ahogy Jézus is mondta: „Duc in altum” („Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat”, Lk 5:4).

És mi van a hitoktatással? Van egyáltalán?

A közösség többsége idős, a középkorúakból sincsenek sokan. Van három-négy fiatal család, akik rendszeresen eljönnek, de ők elviszik a gyerekeiket az angol plébániákhoz felkészíteni, nekik úgy egyszerűbb.

Idén nálunk is volt hitoktatás, az egyik plébániatag készítette elő, nekem nem volt rá időm, csak meglátogattam őket. Nemrég volt bérmálkozás is, őket én készítettem fel, ezt megelőzően hat évvel ezelőtt volt az utolsó bérmálkozás.

Tehát magyar hitoktatót kellene találni és munkába állítani, és valahogy becsalogatni fiatalokat, hiszen az udvaron van a cserkészház, a templom épületében meg a magyar iskola…

Meg magyar kántort, az is fontos lenne. A cserkészet péntekenként van, a magyar iskola hétfőn. Mise meg szombat este vagy vasárnap délelőtt, ezért nehéz ügy, de a hitoktatás talán segítene, hogy vasárnap is eljöjjenek. El kell gondolkodnom azon, hogyan lehet ezt beindítani. Már többször említettem a híveknek, hogy szeretnék hétköznap teológiai órákat tartani, ahol sok mindenről beszélhetnénk, néha Bibliáról, teológiáról, néha a hamis jelenésekről.

Ha nem is jó érzés hallani, mi fog történni a Szent Erzsébettel, jó tudni, hogy magyar kézben marad és vannak tervek a jövőre, arra, hogyan lehetne a közösséget életben tartani…

A Szentlélek segítségével.

 

Antal-Ferencz Ildikó

először megjelent a 777blog.hu-n

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.