Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a 777blog.hu-n

A sokoldalúan aktív Fischer Viktor bácsival gyakran lehet találkozni a New York-i magyar közösségi eseményeken, sőt időnként a garfieldi vagy New Brunswick-i cserkészeseményeken is, de Antal-Ferencz Ildikó először unokái elsőáldozásán, majd az általa 70 évvel ezelőtt elindított ifj. Keresztes Béla Atlétikai Emlékversenyen beszélgetett vele hosszabban. Megtudta, hogyan került ki 13 évesen szüleivel Amerikába és hogyan lett – ahogy ő fogalmaz – „lifetime cserkész”, aki még a pedagógusi hivatását is az amerikai (külföldi) magyar cserkészetnek köszönheti. Antal-Ferencz Ildikó helyszíni riportja.

Érkezés Amerikába és a New York-i cserkészetbe

Viktor bácsi szülei a Veszprém megyei Pétfürdőn éltek, amikor ő ’38 decemberében megszületett. ’44-ben el kellett hagyniuk a települést a sűrű bombázások miatt (a háború kitörésekor a helyi üzemnek a nitrogén műtrágyagyártásról át kellett állnia benzingyártásra és ezért kiemelt hadi célponttá vált), de ’45 áprilisáig Magyarországon maradtak. Apja az első világháborúban volt katona, négy évig volt orosz fogságban, ahol már megtapasztalta a kommunizmust, felségének édesapja pedig Erdély visszafoglalásakor viselt olyan katonai tisztséget, ami miatt a szülők végül a menekülés mellett döntöttek. Útjuk kalandosan alakult: tizenegy pétfürdői család, négy teherautónyi karavánnal együtt hagyták el a magyar határt, de Ausztriában, a Dráva menti Spittal városnál egy amerikai légitámadás érte őket: a Fischer család holmijait szállító teherautó telitalálatot kapva kiégett, a hamuból kiásott és félig elégett családi okmányokat tudták csak megmenteni.

Csak ahogy voltak és egy másik teherautóban elhelyezett konyhai eszközökkel mentek tovább, Bajorország felé. Először az ugyancsak sűrűn bombázott lindaui pályaudvarra kerültek, ottani vagonokban laktak 3-4 hétig, a padokon aludva, utána szállást kerestek helyi parasztoknál. A francia zónában nem volt szervezett menekítés, de mint mondja, „elég tisztességesen” bántak a Németországot ellepő magyar és a kelet-európai menekültek (balti államok, ukránok, románok stb.) összesen több milliós tömegével.

ReklámTas J Nadas, Esq

Lindauban édesapja alapított egy játékokat (kartonpapíról kivágható és összeragasztható házakat és templomot, valamint babákat) készítő, négy alkalmazottat foglalkoztató céget, ami akkor jelentősnek számított a nagy munkanélküliségben. Miután ’48-ban a gazdasági válság alatt a vállalat tönkrement, egy francia cégnél dolgozott térképészként. Viktor Magyarországon még nem volt iskolás, de mivel Lindau am Bodensee-ben épp nem indult első osztály, egyből másodikos lett, német nyelvtudás nélkül, de szülei tudtak segíteni a kezdeti nyelvi akadályok leküzdésében. Később Offenburg, Badenbe költöztek, onnan indultak New Yorkba, ’51 novemberében. A yorkville-i „magyar negyedben” (tehát a Manhattan-sziget észak-keleti részének Yorkville nevű utcáiban) kaptak lakást, Viktort beíratták a Szent István Egyházközség által fenntartott iskola harmadik osztályába, majd egy hónap múlva a negyedikbe, az év végére már a hetedik osztályt végezte el. Elég jól tudott németül, angolul még nem.

„Annyi magyar élt ott akkoriban, hogy nem is kellett angolul beszélni. Jóformán bármelyik üzletbe (cipész, borbély, patikus, cukrász, vendéglők, stb.) bementél, a kiszolgáló vagy a tulajdonos vagy mindkettő magyar volt.

Bármit el akartál intézni, magyarul is tudtad. Az ’56-os forradalommal újabb hullám jött ki, a ’70-’80-es években pedig főleg erdélyiek érkeztek; majd csökkent az emigráció, miközben az első generációsok meghaltak, elköltöztek vagy beolvadtak. A rendszerváltás után sokan visszaköltöztek Magyarországra, és akik utána jöttek, már teljesen más céllal és mentalitással vándoroltak ki, mint annak idején mi, az ún. „DP”-k (azaz „displaced persons”, világháborús menekültek). Mi nem akartunk eljönni otthonról, és sokáig vártuk, hogy visszamenjünk, de aztán jöttek a mindenféle hírek, hogy kit hova cipeltek el, így maradtunk. A családban mi mindig magyarul beszéltünk, de nyelvtudásom megmaradását elsősorban a cserkészetnek köszönhetem. Sőt, még a hivatásomat is.

Ennek előzménye, hogy ’51 októberében Vasvári Zoltán, azaz „Zolibá, egy idegenbe szakadt magyar katonatiszt”, New York-i lakásán összehívta az általa ismert magyar családok fiait, hogy elindítsa a magyar cserkészetet. ifj. Fischer Viktor ’52 tavaszán csatlakozott az első, 5-6 fős őrsbe, és mint mondta, „azóta benne maradt a cserkészbacilus. Vasvári mélyérzésű magyar ember volt, aki nagyon tudta lelkesíteni a gyerekeket és tudott az ő nyelvükön beszélni – engem ez fogott meg. Ő is volt cserkész, de meghatározó volt a katonatisztsége: sok volt az alaki gyakorlás, és ez nekünk imponált. De a kirándulások is vonzóak voltak.” Mint mesélte, Zolibá elment az egyik magyar egyházhoz is, hogy megkísérelje az oda tartozó magyar gyermekek verbuválását, ott azonban azt mondják neki, nincs gyerek, sőt még a magyar cserkészet értelmét is megkérdőjelezték azzal, hogy úgyis be fognak olvadni az amerikai életbe, legyenek inkább amerikai cserkészek… Ennek ellenére a Turul őrs rohamos fejlődésnek indult, első nyilvános szereplésük témája az október 6-i megemlékezés volt az aradi vértanúkról, amelyet egy nem magyar bronxi református egyház nem magyar lelkésze méltatott. Az akkori emigráció mostoha körülményeit jellemzi az is, hogy a „turulok” összejöveteleit eleinte a külföldi magyar cserkészetben megszokott módon az alapító, vagyis Zolibáék lakásán, ami egy raktárház legfelső emeletén volt, majd ugyanott egy külön helyiségben tartották. ’55-ben az alapító parancsnok és más lelkes magyarok által létesített Szent Imre Amerikai Magyar Ifjúsági Egyesület adott nekik helyet, végül ’67 folyamán cserkészszobát kaptak a Magyar Házban, s azóta is ott működnek.

Fotó: Cserkészek 2019-ben

Az első kirándulást ’52 őszén szervezték meg egy New Jersey-i nyaralóhelyre; Bugaci Pusztának nevezték el. Karácsonykor került sor az első fogadalomtételre is. Egy évre rá az őrs betlehemes játékot adott elő, ami nagy tetszést aratott és hosszú évekre hagyománnyá vált. Ekkor ’53-ban létrejött a szülőkből álló, a pénzügyi fenntartást vállaló Fenntartó Testület (FT). Ugyanebben az évben az őrs három vezetőjelöltet küldött a központi vezetőképző (VK) táborba, ahonnét egy segédtiszt és két őrsvezető (köztük ifj. Fischer Viktor) tért haza. Rövid időn belül elérték a szükséges 12 fős létszámot és teljes jogú csapattá váltak; az első csapat-összejövetelre 1954. január 24-én került sor; attól kezdve számítják a csapat hivatalos megalakulását. A fiatal csapathoz még előzőleg csatlakozott Mauksch Péter, aki még a ’48-as betiltás előtt Magyarországon volt cserkész, a budai Verbőczy (’46-tól Petőfi) Gimnázium 7. sz Erős Gusztáv cserkészcsapat tagjaként. Kérvényezésére a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) megadta a New York-i csapatnak a számot és a nevet; így ma már ők az egyetlen külföldi magyar csapat, amely egy volt hazai csapat számát és nevét átmentette a mába. Az első New York-i kiscserkész őrs ’55-ben alakult a Venezuelából New Yorkba költözött Kristó Nagy Katalin kezdeményezésére. ’60-ban a leányrajból megalakult a 46. sz. Kanizsay Dorottya leánycserkészcsapat, de rövid életűnek bizonyult, viszont ’66-ban ugyanazzal újjá alakult, ugyanazzal a számmal és felvéve a Bánffy Kata nevet, és azóta is így működik. A csapatot ’69-ben átvette és felépítette az Argentínából New Yorkba áttelepült Kesserű Judit, aki emellett számos szövetségi tisztséget is viselt. Később dr. Némethy György egykori 7-es cserkészvezető, majd szövetségi elnök felesége lett; jelenleg a KMCSSZ ’56-’96 közötti történetének megírásán dolgozik.

Magyarságnevelés és -szolgálat

A magyar kivándorlók egyes hullámai, ahogy más magyar szervezetekben, úgy a cserkészetben is tükrözik a változásokat. Az ’50-es években az ún. „DP”-k, majd az ’56-os szabadságharc alatt és után menekülők, végül ’68 után egészen a rendszerváltásig részben az erdélyiek gyermekei alkotják a csapatok gerincét. Az utóbbi 30-35 évben pedig mind az anyaországból, mind az elcsatolt területekről egyaránt érkeztek kivándorlók, sokan ideiglenes itt-tartózkodással és letelepedéssel. Ma már számos vegyes házasságból született gyermek is tagja a csapatoknak, ám máig alapvető követelmény a csapatokba való felvételnél a jelöltek magyar nyelvtudása. Ahogy más cserkészvezetők is megfogalmazták már nekem korábban, Viktor bácsi is hangsúlyozta: az, hogy cserkészek magyar nyelven, magyar közösségben és kortársaik között lehetnek szervezett foglalkozásokon, magyarázza a cserkésznevelés lényegét is. „Magyar kultúránk megismerése és annak fejlesztése a kezdetekkor a cserkészcsapatokban két személy nevéhez fűződik: egyikük a már említett néhai Mauksch Péter cserkészvezető, másikuk pedig néhai Andreánszky Károly, akinek oroszlánrész jutott nemcsak a népdalkultusz fejlesztésében, hanem mind a tárgyi, mind a szellemi néprajzunk megismertetésében is; a cserkészmunka kiegészítéseként. ’58-ban néptánccsoport is alakult, noha nem a cserkészet keretében, de vele karöltve, főleg a csapat vezetőiből.”

A magyar nyelvtanítás elsősorban a szülők feladata (lenne), a hétvégi magyar iskola New Yorkban is az ő munkájuk könnyítésére alakult meg. ’63-ban, amikor ifj. Fischer Viktor átvette a csapatparancsnokságot Zolibától, a cserkészvezetők elindították a hétvégi magyar iskolát a (2015-ben bezárt) Szent István római katolikus plébánia iskolájának tantermeiben. Az első kb. 15 évben többnyire cserkészvezetők adták a tanári kar nagy részét és több igazgatót is; később a tanári kar döntően Magyarországon képzett tanítókból állt. Az intézmény mai is működik, New York-i Arany János Magyar Iskola és Óvoda néven. Ugyancsak ’63-tól kezdve ’98-ig New Yorkban is szerveztek magyarságismereti tanfolyamot, amely a segédtiszti és cserkésztiszti képesítésre készülőket magyar kiegészítő érettségi-vizsga letételére készítette elő magyar történelemből, föld- és néprajzból, valamint irodalomból. ’63-ban szintén Viktor bácsi javaslatára és közreműködésével rendezték meg az első szavalóversenyt, amelynek megszervezését később több évig a hétvégi magyar iskola vette át. A két cserkészcsapat (jelenlegi parancsnoka: Jankura Krisztina, helyettese Pintér László) és a hétvégi magyar iskola (igazgatója: Mészáros Endre) közötti kapcsolat ma is erős, rendszeresen együttműködnek.

A New York-i cserkészcsapatok kiterjedt magyarságszolgálata az ’56-os menekültek beilleszkedésének támogatásával kezdődött: pl. az ’56-os melbourne-i olimpiai játékokról a magyarok egy része nem tért haza, külföldön telepedett le; a New Yorkba érkezőknek főleg a 7-es cserkészcsapat vezetői tolmácsoltak. A csapat az első időkben szeretetcsomagokat küldött az európai menekülttáborokban vesztegelők részére is. Gyakran szerepeltek a legkülönbözőbb helyeken, mind amerikaiak, mind magyarok előtt; népi bemutatókkal, ruhanemű gyűjtésével vagy egyéb szolgálatokkal. A leánycsapat például a ’72-es, az erdélyi árvízkárosultak javára szervezett rendezvényen népi táncokat adott elő. A New York-i magyar bálok, de főleg a központi cserkészbál első éveiben a munka hatalmas részét vállalták a két csapat vezetői. Számos alkalommal szerepeltek nemzeti ünnepeken (március 15., október 23.). ’98-ban, az 1848-as szabadságharc 150. évfordulóján tartott március 15-i ünnepély a Kossuth szobornál a környékbeli magyar társadalom részére egyetlen és túlnyomó részben cserkészvezetők által szervezett nyilvános rendezvény volt.

A felnőtt csapattagok közül többen bekapcsolódtak a magyar közéletbe: magyar szervezetek megalakításában és azok irányításában, különböző beosztásban vállaltak és vállalnak feladatokat, sok esetben vezetői szerepet is.

A New York-i Magyar Ház igazgatóságában és tulajdonosi körében ma is viselnek tisztséget felnőtt cserkészvezetők – például ifj. Fischer Viktor is, aki mindezt így foglalta össze: „Azok nagy része, akik régebben aktív cserkészek vagy vezetők voltak, megmaradtak magyarnak. Igaz, mások voltak a körülmények is; a mi szüleink már befutott emberek voltak otthon, amikor menekülniük kellett és ők nem is akartak eljönni az országból, ahogy már említettem. A legtöbb ’56-os nem is akart visszamenni; köztük elég sok egyedülálló kalandor is volt, nemcsak szabadságharcos. De még akkoriban is viszonylag sok magyar gyermek csatlakozott a cserkészetünkhöz, aminek fénykora az ’54 és ’63 közötti időszakra tehető, amikor a csapatok létszáma felment akár 60 főre is. A létszám növekedése ezután főleg a szabadságharc utáni időkben kijött családok gyerekeiből indult meg. Ami még érdekes volt: ’56 után a Szentpéterfa nevű határfaluból nagyon sok horvát származású menekült jött ide. Horvát anyanyelvű, horvát származású emberek, akik magyaroknak érezték magukat, ezért közülük is sokan csatlakoztak a külföldi magyar cserkészethez.”

Körülmények és kihívások

A KMCSSZ tehát egy kettős feladatú magyarságfenntartó szervezet, ellentétben az otthoni szövetséggel, ahol a magyarság adott. A külföldi magyar cserkészpróbákban a cserkészprogramokkal kapcsolatos feladatokkal karöltve, a KMCSSZ feladata a magyarság megtartása (ápolása, oktatása és számonkérése), és ez Viktor bácsi szerint is egy óriási kihívás. „Ezt még otthon sem mindenki érti meg, aki pedig nem volt cserkész, az még kevésbé. Aki viszont pedagógus, az jobban megérti a jellemnevelés fontosságát. Én is azért lettem tanár, mert a cserkészetben éreztem azt, hogy ehhez van érzékem, és hozzá akartam járulni a gyermekek neveléséhez.

Ha nem lettem volna cserkész, valószínűleg nem lettem volna tanár sem” – magyarázza, majd kérésemre folytatja a New York-i cserkészet legfontosabb nehézségeivel, amit korábban és manapság is elsősorban a speciális körülményeknek köszönhető.

Egyrészt New York nagyrészben „átjáróház” volt, ahol jellemzően nem sokáig laktak a magyar bevándorlók (sem): amint anyagi körülményeik engedték, továbbálltak – így a kezdeti „magyar időktől” eltekintve mindig is nehéz volt stabil közösséget fenntartani. Amikor még mindenki a „magyar környéken” lakott, a közelben volt minden: templom, cserkészet, iskola, magyar közösségek; ma viszont mindenki messziről szállítja gyermekét: szombat délelőtt magyar iskolába, délután cserkészetre, ezért vasárnap sokan már nem szeretnének elindulni újra, és inkább elmennek egy közeli templomba – ha egyáltalán járnak oda.

Ugyanis amíg a magyar szervezetekkel, különösen a magyar iskolával alapvetően jó és stabil, az egyházzal inkább hullámzó volt a cserkészet kapcsolata. Utóbbinak egyik oka az egyházak már említett kezdeti tartózkodásán túl az is, hogy nem mindenki viselte jól a cserkészek élénkségét, csínytevéseit. A másik pedig a mai szülők egyházzal kapcsolatos magatartásának változása, a mindenütt megtapasztalható csökkenő vallásosság.

Ha a szülők már ennyire elidegenedtek az egyháztól, nem tudod meggyőzni őket a hit fontosságáról. Nálunk a mai szülők többnyire nem másod- vagy harmadgenerációsak, hanem új emigránsok.

Most érik be nálunk az otthoni kommunizmus <gyümölcse>: ezeknek az utóbbi évtizedekben érkező fiataloknak már a nagyszülei is azalatt nevelkedtek és jellemzően eltávolodtak az egyháztól. Ezek után különösen nagy eredmény, hogy több mint tíz év után idén újra volt magyar elsőáldozás New Yorkban, ahol nem mellékesen a hét gyermekből hat cserkész, a hetedik pedig ősztől lesz az. Egyébként akik ma közösségi munkát végeznek a magyar templomi közösségben, azok között is vannak cserkészek, főleg egykori cserkész(nagy)szülők.”

Fotó: „Viktorbá” köszöntése (2023)

Sportszeretet és versmondás

Mivel legutóbb azon az atlétikai versenyen találkoztunk, melynek 70 évvel ezelőtt alapítója és 60 évig fő szervezője volt, rákérdeztem sportszeretete gyökereire, mire mosolyogva mesélte: ez még Németországban kezdődött. Elsős gimnazista korában tornatanárjuk kivitte őket a sportpályára, ahol 60 métert futottak és távol ugrottak – ez az élmény egy életre elindította benne a sportszeretetet. ’53-ban friss őrsvezetőként kivitte az akkor még rajként működő cserkészegységet a Central Parkba, kimérték a 60 métert, két fa közé kifeszítettek zsineget, az volt a magasugrás és baseball labdát távolságra dobtak. ’55-ben már a körzeti cserkésztáborban is rendezett egy atlétikai versenyt. ’56-ban Bronxban szervezte meg a versenyt (engedélyt kérve a várostól), ahova meghívták a közeli (garfieldi és New Brunswick-i) cserkészeket is. ’60-tól kezdve körzeti versennyé alakult. Az immár éves hagyománnyá vált verseny ’68-ban felvette ma is viselt nevét, a ’66-ban, 20 éves korában katonabalesetben meghalt garfieldi cserkész, ifj. Keresztes Béla emlékére.

A verseny – amelyet június második vasárnapján, általában New Jersey egyik városának polgári iskolájának atlétikai pályáján tartunk, és amelyre a versenyzők nagyrészt Garfield, New Brunswick és New York környékéről jönnek – ma is a külföldi magyar fiatalság egyetlen rendszeresen és hagyományosan megtartott atlétikai versenye, melynek fő célja felkelteni a cserkészekben az atlétika iránti érdeklődést. Alkalmat ad a csapatközi nemes versengés kialakulására és a barátkozásra; ezért nem is csúcsteljesítményekre törekszünk, hanem a cserkészek sokoldalúságát kívánjuk fejleszteni; a rendszeres sportolás amúgyis a cserkészpróba része” – magyarázta Viktor bácsi. A versenyszámok közt szerepelnek a hárompróba (futás, ugrás, dobás), lányoknak 400 m-es, fiúknak (és felnőtteknek) egy mérföldes síkfutás, valamint csapatoknak 4×100 m-es váltófutás. A cserkészcsapatok a vándordíj elnyeréséért küzdenek, amely három egymást követő csapatgyőzelem ellenében jár. A versenyen közel 40 bíró és rendező segédkezik, akiket a cserkészvezetői kar, a szülők és az érdekeltek közül kérnek fel; közülük többen szakmailag is foglalkoznak atlétikával, sőt, egy időben még egy volt hazai bajnok atléta és olimpiai válogatott is besegített.

A covid-járvány miatt kihagyott három év után idén júniusban 77 résztvevővel újra megszervezték a versenyt. Ezen mi is részt vettünk teljes családunkkal, így mi is átérezhettük annak különleges hangulatát.

A verseny imával kezdődik és végződik, az egymással versengő csapatok és csapattagok pedig (vezetőik és szüleik társaságában) a pályán kívül őszinte barátságban szurkolnak egymásnak és csapataiknak.

Az idei verseny azért is volt különleges, mert a 70. évforduló alkalmából Schachinger Tomi körzeti parancsnok külön köszöntötte Viktor bácsit. Mikor erről kérdeztem, szerényen csak ennyit mondott: „Nem az enyém az érdem, hiszen én már tíz éve átadtam Salopek Gábornak a főszervezést. A futószámokat még én vezetem, és a titkár is én vagyok, a szervezés egy részét is én végzem, de a versenyt már ő irányítja. Nem volt könnyű utódot találni, de ez a New Brunswick-i cserkésztisztünk nagyon megfelelő személy erre; s nemcsak azért, mert édesanyja, Vári Ida is egykori versenyző volt és évekig besegített, és nem is azért, mert ő is matematikatanár, mint én voltam. Ahogy egyébként dr. Kerekes Judit is, aki állandó bemondónk az atlétika- és szavalóversenyen is. Egyébként utóbbira is keresem már az utódomat évek óta…”

Fotó: Szavalóverseny 2022-ben

A körzetben első alkalommal ’63-ban, a New York-i cserkészcsapatok (és azon belül ifj. Fischer Viktor) kezdeményezésére rendezték meg az első szavalóversenyt. Húsz évre rá, ’83-ban az akkor kerületi és körzeti parancsnok Viktor bácsi ismét megrendezte New Yorkban: akkor hét cserkészcsapat 44 tagja mérte össze verstudását, ami létszámban azóta is a legnagyobbnak számít. 2004 óta pedig rendszeresen kétévente szervezik meg, a körzet hét városának változó helyszínein; tavaly New Yorkban volt, jövőre a Connecticut állambeli Wallingfordban tervezik megtartani. (A New York-i körzet Magyarországnál jóval nagyobb területet ölel fel Bostontól Sarasotáig, ezért egy ilyen verseny jellemzően ottalvással is jár, egyes résztvevőknek már pénteken meg kell érkezniük a versenyre, tehát őket el is kell szállásolni.) A versenyt 2012-ben elnevezték Cseh Tibor Szavalóversenynek, mert a névadó „Tiborbának” oroszlánszerepe volt a magyar népi kultúra terjesztésében, különösen a magyar irodalom terén, először Brazíliában, majd a New York-i körzetben.

A verseny ma is a körzet egyes cserkészcsapatain belüli elődöntővel kezdődik, négy korosztályban, amelyen minden cserkész egy kötelező és egy szabadon választott verssel indulhat, amelyeket a döntőn is előad. A kötelező verseket Viktor bácsi kb. tíz fős, hozzáértő irodalmárokból álló csapata választja ki, tavaly például ezeket: Móra Ferenc: A csókai csóka vagy Weöres Sándor: Déli felhők (10-12 évesek); Petőfi Sándor: A tintásüveg vagy József Attila: A csodaszarvas (13-15 évesek); Czuczor Gergely: Hunyadi vagy Kányádi Sándor: Mátyás-napi vásár (16-20 évesek); Illyés Gyula: Haza a magasban vagy Nagy László: Himnusz minden időben (21 évesek és azon felüliek). A szavalók kiértékelésénél egyenlő mértékben kerül elbírálásra a fellépés (mozgás, arcjáték, mozdulatok, kiállás), a verstudás (a szöveg pontos ismerete), a kiejtés és a hangsúlyozás (szép magyar beszéd és a vers megértése), valamint az átélés (a szavaló „végigrohan” a versen vagy át is éli). Az egyéni fellépések mellett a szavalók egyéni eredményei a csapatversenybe is beszámítanak.

A résztvevők túlnyomó része külföldön született vagy szüleivel nagyon fiatalon hagyta el Magyarországot, de vannak köztük olyanok, akiknek már szülei is Amerikában születtek, sőt, vegyes házasságból származó cserkészek is mondanak verset.

Legutóbb a legidősebb résztvevő egy 50 éves felnőttcserkész cserkészszülő volt, akinek gyermeke is szavalt. (Az esélyegyenlőség jegyében azok, akik magyar nyelvterületeken – tehát a történelmi Magyarországon – éltek folyamatosan legalább két évig, de nem több, mint három éve élnek külföldön, külön kategóriában versenyeznek.)

Mindez bizonyítja e családoknak a magyar nyelvhez és kultúrához, a magyarsághoz való ragaszkodását. Dicséret illet tehát minden versenyzőt, hogy vállalkozott a versmondásra, akkor is, ha kis unszolásra tette; és dicséret illeti az ő szüleiket és azon magyar iskolák tanárait, cserkészvezetőket, és mindenkit, akik a versmondók felkészítésében közreműködtek, hiszen a szavalóverseny célja nemcsak az, hogy a fiatalokat megismertessük a versekkel, hanem a szülőkben és a hallgatóságban is felébresszük az érdeklődést az irodalom iránt; valamint az is, hogy minden cserkész két verset megtanuljon, akár indul a versenyen, akár nem, és ezt szorgalmazni kell a szülők körében is” – magyarázta Viktor bácsi, és hozzátette: ő az öt fős zsűri vezetője; köztük szokott lenni Nagy Ildikó, a New York-i Magyar Ház igazgatója; többször zsűrizett már New Brunswickból dr. Horváth István, Bostonból dr. Balogh Kovács Éva tanárnő, és régebben a névadó felesége, Cseh Tiborné, Nusi is.

Viktor bácsi elárulta: a sport és a versek szeretete mellett van még egy szívügye: a zene. A New Brunswick-i éves Kodály hétvégéken például évekig volt furulyatanár. A program Gyulassyné Hites Györgyi, volt San Francisco-i cserkészvezető kezdeményezésére indult 2004-ben, miután átköltöztek New Yorkba. Ő is egy sokoldalú hagyományőrző a népzene és a kerámia terén. Viktor bácsi a furulyázást is a cserkészetben sajátította el Andreánszky Károly, egykor a New York-i csapathoz csatlakozó cserkészvezetőtől, és idővel annyira rákapott, hogy még egy furulyaklubhoz is csatlakozott, és maga is tanította a hangszert regöstáborokban. „Zenei családból származom: édesapám attól tanult zongorázni, aki Liszt Ferenctől tanult. Apám 44 éves korában születtem, ő pedig még a 19. században született. Anyám is zongorázott, engem is beírattak, két évig tanultam Németországban, aztán elfogyott a pénzünk. A fiaim is mind zenéltek, sőt még ma is: Zoltán és Endre klarinétoztak; Endre később hegedült, Miklós gitározott. Mindkét klarinétozó fiamat középiskolásként beválasztották az iskolák megyei zenekarába, ami nagy szó volt. Zoltán ma is komponál.”

Fotó: Fischer Viktor kormánykitüntetésben részesül

Cserkészszerelem és cserkészcsalád

Ha már szóba jött a család, röviden kikérdeztem róluk is. Felesége, Domonkos Judith családja szintén ’45-ös menekült, édesapja katonatiszt volt; ők az Ohio állambeli Youngstownban telepedtek le. Megismerkedésük egy ’57-es nagy magyar összejövetelnek köszönhető, amikor a Pennsylvania állambeli Gettysburgban az Eisenhower elnökről szóló magyar alkotó festményének leleplezési ünnepségére rengeteg magyar összegyűlt. Viktor 18 éves cserkészfiúként találkozott három díszmagyarba öltözött lánnyal, bemutatkozott nekik, köztük az akkor 15 éves Jutkának, aki már hallott róla, mert előző évi Jubileumi táborból az öccse hazavitt egy fényképet Viktorról, aki egy idő múlva kapott egy levelet a lánytól és elkezdődött a közel 805 kilométeres (800 kilométeres) távkapcsolat.

’60-ban a húsvéti vakációban Judit szülei meghívták Viktort hozzájuk, hogy jobban megismerjék. A sikeresnek ítélt bemutatkozás után a levelezés és telefonálgatás tovább folytatódott, néha találkoztak is cserkésztáborokban és végül, miután mindketten elvégezték az egyetemet, összesen hat év udvarlás után, összeházasodtak. Az esküvőre ’66-ban a Pennsylvania állambeli Sharon város magyar templomában került sor, majd New Yorkba költöztek.

Ha megint meg kellene nősülnöm, ugyanezt a nőt venném el – mondja szinte elpirulva Viktor bácsi.

Judith rajztanárnő volt, mielőtt megszülettek a fiúk, utána otthon maradt velük. Viktor 35 évig tanított matematikát egy külvárosi állami iskolában, ahol 50 éve alapított egy pingpong klubot is, iskolai versenyeket rendezett, amit 20 évvel ezelőtti nyugdíjazása után is folytatott, mert „a diákokkal való kapcsolat fiatalon tartja”, és mert életre szóló sportnak tartja, ezért hetente egyszer esténként ma is egy felnőtt klubba eljár pingpongozni.

Fotó: Fischer Viktor feleségével

Mindhárom fiuk járt cserkészetre. A cserkészettel is elfoglalt apának a magyar iskolára már nem maradt ideje, viszont feleségével együtt foglalkoztak velük otthon, így mind jól írnak-olvasnak-beszélnek magyarul. Zoltán csontkovács, Philadelphiában él amerikai feleségével és négy, 13-18 év közötti korú gyermekükkel, akik ugyan nem beszélnek magyarul, de érdekli őket magyar származásuk és szeretnének Magyarországon ösztöndíjjal tanulni. Miklós önálló vállalkozóként számítógéppel segített építészeti- és mozgásgrafikus tervező, a New York-i Brooklynban él élettársával. Endre hegedűkészítő, korábban öt évig élt és tanult Magyarországon; ott ismerte meg gyimesi csángó-magyar feleségét, Melindát. Két gyermekükkel, a 11 éves Endrével és a 9 éves Ilonkával (akik a nemrég elsőáldozók közé tartoznak) szintén New York környékén élnek.

Búcsúzáskor arról érdeklődtem Viktor bácsinál, kimaradt-e a beszélgetésből valami egyéb elfoglaltsága, és vannak-e még tervei, mire elárulta: ő a KMCSSZ újságjának, a Vezetők Lapjának főszerkesztője, és tervezi a New York-i magyar cserkészet teljes történetének, valamint a körzeti atlétikai versenyek történetének megírását is. Emellett, mivel a KMCSSZ-nek többszörös megszakítással 30 évig volt külügyi vezetője, azt is szeretné írásban összefoglalni, mi történt a nem magyar szövetségekkel való kapcsolattartás során. Szoros kapcsolatot ápoltak főleg a hat másik menekült cserkészszövetséggel (a balti államok, lengyelek, oroszok és ukránok szövetségeivel) is, gyakran meglátogatták egymást, külön szervezetet is alkottak, ami mára elhalt, mert a rendszerváltás után mindenki inkább a saját nemzeti újjáalakult szövetségével tartotta a kapcsolatot. Így a ’90-es évektől ő is inkább belföldi ügyekkel foglalkozott; az amerikai cserkészetről viszont vegyes a megítélése:

bár egyes magyar csapatok regisztráltak az amerikai cserkészszövetségnél, de mivel azok mindig is azt szorgalmazzák, hogy olvadjanak be, a KMCSSZ inkább „tisztes távolságot” tart tőlük.

Ugyanakkor megemlítette, hogy a jelenlegi, Clevelandben élő Horváth Mihály külügyi vezető nagyon tehetséges a velük való kommunikációban. Végül is vidáman felnevetett és így szólt: „A feleségem többször is megkérdezte: mikor hagyom már abba? Az unokákkal foglalkozni kell, a családi eseményeken részt kell venni. De ha a családi dolgok rendben mennek, akkor bele kell férjen az életembe a cserkészet is.”

Antal-Ferencz Ildikó
először megjelent a 777blog.hu-n

1 COMMENT

  1. A 70`es, 80`as években voltam a chicagói 19-es Hunyadi Mátyás cscs vezetője. A fillmore-i vk táborokban találkoztam Fischer Viktorral és sok más cserkészvezetővel. Mindig nagy élmény volt számomra. Nyugdíjasan Magyarországra költöztem és itt élek 14 éve.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.