Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Dr. Mészáros Andrea

Virginiában született, hatévesen került Clevelandbe, ahol szülei után maga is a magyar közösség aktív tagja lett. Volt a helyi cserkészcsapat-, majd a cserkészkerület parancsnoka, jelenleg is aktív felnőtt cserkész. A helyi Magyar Múzeum igazgatósági tagja, de korábban volt elnöke és alelnöke is, újabban pedig a helyi magyar szervezeteket összefogó Egyesült Magyar Egyletek elnöke. Gyermekei családjaikkal távol élnek tőle, de mind a tizenegy unokájával magyarul tartja a kapcsolatot.

Hogyan kerültetek Clevelandra?

Szüleim Németországba menekültek a II. világháború vége felé, ott töltöttek öt évet különböző városokban. Édesapám egyébként ‘43-ban diplomázott a Debreceni Egyetemen orvosként, és utána rögtön kivitték az orosz frontra, ahol katonaorvosként szolgált. A kórházi alakulatot visszahozták Magyarországra, de ’45 elején az szovjet front nyomására tovább kellett vonulniuk Bajorországig. Azon a vonaton dolgozott ápolónőként az akkor frissen érettségizett édesanyám is. Amerikai hadifoglyokként házasodtak össze Neuburgban. ‘50 decemberében kerültek Amerikába. Édesapámat egy számára ismeretlen magyar származású zsidó orvos kollégája szponzorálta. Amikor megérkeztek New Yorkba, édesanyám már állapotos volt velem, de még nem volt túl a hatodik hónapon, ezért engedték repülőgéppel jönni Frankfurtból. (Az akkori szabályok szerint a hatodik hónapon túl már nem indulhatott volna el, ott kellett volna megszülnie engem Németországban, és majd csak később útra kelnie.) Én tehát még Németországban fogantam, de már Norfolkban, Virginia államban születtem meg. Első hat évemet ott töltöttem. Szüleim baráti és ismeretségi köre főleg Clevelandban lakott. Édesapámnak szerencséje volt: szakképesítést szerzett patológiából, Clevelandben pedig patológust kerestek. ‘57 késő nyarán érkeztünk Clevelandbe. Az első osztályt már ott kezdtem.

ReklámTas J Nadas, Esq
Dr. Vareska György és Márta – Németország 1949

Vannak emlékeid az első hat virginiai évedről?

Sok van, és nemcsak bennem maradtak meg, hanem a családi albumokban is, ugyanis édesanyám mindent fényképezett és albumba rendezett. Amikor elhagyták Magyarországot, ő egyetlen dolgot hozott magával, a családi albumot. Németországból és Norfolkról is vannak fényképei. Emlékszem, hogy velünk lakott édesanyám gyerekkori barátnője, aki keresztanyám lett és pár év múlva ott volt keresztapám is, akkoriban még ő is legényemberként. Emlékszem a gyönyörű húsvétokra; ott délebbre csodálatos, amikor a tavasz megérkezik. A húsvéti mise után mindig elmentünk Williamsburgbe, ott töltöttük a napot. Arra is emlékszem, amikor szüleim öt év után kérvényezték az amerikai állampolgárságot, ők és keresztszüleim egyszerre lettek állampolgárok, Jamestownban, az első állandó észak-amerikai angol településen. Az is egy szép emlék, amikor ‘56-ban Washingtonba utaztak, hogy csatlakozzanak az ottani felvonuláshoz. Rajtunk kívül még két-három magyar család élt Norfolk közelében, tehát összességében egy nagyon pici magyar kolónia voltunk, de a magyarság és a magyar közösségi érzés bennük volt.

Norfolk Virginia 1956

Csak magyarul beszéltetek otthon?

Igen. Édesanyám minden délután 3 órakor felhívta Hedda nénit, és egy fél órát magyarul, majd egy fél órát németül beszéltek, hogy ne felejtsék el a nyelveket. Előttem van, ahogy a kis lámpás asztal mellett ül ölében a fekete macskával, Péter cicával, mellette a kávé. Az az asztal velünk jött Clevelandbe, a lánykori szobámba, majd onnan a nyaralónkba. Én 4-5 évesen kerültem először amerikai gyerekek közé – azokon kívül, akikkel az utcán játszottunk –, amikor édesanyának el kellett mennie dolgozni, és bekerültem egy óvodába, ahol megtanultam angolul. Édesapám vitt minket autóval reggelente; először letette anyámat, majd engem, és úgy ment be a kórházba; útközben gyakran Maugliról mesélt nekem, mert ő cserkész volt Magyarországon a háború előtt, és ez volt az egyik keretmese a cserkészetben. Arra is emlékszem, miért kellett édesanyámnak dolgozni: Gyulán élő unokatestvérei kérték, hogy küldjünk gyermekbénulás elleni vakcinát nekik, ami 200 dollárba került. Keresztapám egyik amerikai mérnök kollégája kölcsönadott édesapámnak 200 dollárt, de ahhoz, hogy vissza tudják fizetni, édesanyámnak is dolgoznia kellett.

Arra is emlékszem, hogy borzasztó meleg volt nagyon párás levegővel, ezért kaptunk egy ablakba tehető léghűtő szerkezetet, amit szüleim hálójába szereltek fel, hogy édesapám tudjon aludni, és utána helyt tudjon állni a munkahelyén. Édesapám Zemplén és Szabolcs megyéből származik, édesanyám miskolci, a száraz meleget ismerték ugyan, de a pára nagyon megkínozta őket. És végül arra is emlékszem, hogy amikor Clevelandből barátok érkeztek, mindig elmentünk velük a Virginia Beach strandra, ami 20-30 perces autóútra volt tőlünk, hiszen nekik nem volt tengerpartjuk. Szóval nekem nincs rossz emlékem, de azt tudom, hogy édesanyámnak nagyon nehéz volt idegenben. Édesanyja otthon maradt a kisebbik lányával és nem tudták, mi történt annak férjével a háborúban. Édesapám megtudta, hogy húgát elhurcolták Oroszországba egy munkatáborba, a többi Szabolcs megyei fiatallal együtt, de már Clevelandben éltünk, amikor megtudtuk, hogy tífuszban meghalt. Akkoriban az embereknek még jellemzően nem volt telefonjuk, és ha valaki kapott egy táviratot, az sosem volt jó hír. A közösségünkben mindenkinek voltak Magyarországon családtagjaik és mindenki izgult értük. Azt hiszem, azért is volt jó szüleimnek Clevelandbe költözni, mert itt nem érezték annyira izolálva magukat. Mivel ‘57-ben érkeztek, sokan hitték róluk, hogy ‘56-osok.

Szüleid gyorsan bekerültek a clevelandi magyar életbe, ti pedig már abba nőttetek bele.

Igen, főleg az öcsém, aki már ott született. Clevelandben a magyar közösségben élés jó élmény volt. Édesanyámnak is nagyon sokat számított, hogy voltak miskolci ismerősei, apámnak egy gimnáziumi osztálytársa, és Németországból is elég sok közeli barát került a körükbe. Édesapám ízig-vérig cserkész volt, így gyorsan cserkészparancsnok lett, édesanyám pedig támogatta ebben. Nem tudom, hogy szóban is megállapodtak-e, de gyakorlatilag az történt nálunk, hogy ha az egyik vállalt valamilyen közösségi feladatot, a másik otthon maradt és ellátta a családot. Utóbbi inkább édesanyámra hárult, de a társadalmi kapcsolatokat és a szervezés jó részét is ő intézte. Ha az összes agglegénynek szilvás gombócot „kellett” főzni, anyám csinálta, apám pedig még a három hetes szabadságából is egy hetet „levett”, hogy a cserkésztáborban főzzön a csapatának.

Azt hiszem édesapám ‘58-ban vitt el először cserkészetre, és én azóta cserkészkedem. Akkoriban rengeteg cserkész volt Clevelandben: négy csapat, és még a kisebb csapatoknál is hatvan-nyolcvanan, a nagyoknál pedig százvalahányan, összesen tehát több százan voltunk. Most persze kevesebben vagyunk, de szerintem ugyanolyan életteli és jókedvű a mozgalom ma is, mint akkor volt. Így felnőni és magyarnak lenni Clevelandben nem volt nehéz. Akkoriban még megvoltak a magyar városrészek is, ahol a magyarok tömbben telepedtek le a város mindkét oldalán. Például a Buckeye negyed akkoriban, az ‘50-60-as években még magyar jellegű, életteli negyed volt. Mi sosem laktunk ott, mert édesapám közel akart lenni a kórházhoz, de sok olyan szombatra emlékszem, amikor édesapámmal vásárolni mentünk a henteshez, pékhez, az import üzlethez, a cserkész áruházba könyvekért s közben édesanyámat letettük a fodrásznál.

Te még édesapádnál is nagyobb „karriert” futottál be a cserkészetben. Ez hogy alakult?

Eleinte a 33-as lánycsapat tagja voltam, de miután a segédtisztképző tábort elvégeztem ‘67-ben, a 14-es csapatnak lettem a tagja, ugyanis a kiscserkészeket vezető Beodray Melinda megkért, hogy segítsek nekik, így kaptam meg 16 éves koromban a Kisdobos rajt. Az 5-6 évesekkel foglalkozni számomra újdonság volt és nagyon szerettem. ‘76-ban vettem át a 33-as lánycsapat parancsnokságát és vezettem őket ‘82-ig, amikor megszületett a második gyerekem. De cserkészszülőként továbbra is nagyon aktív maradtam, és miután a gyerekek nagyok lettek, átvettem a körzeti parancsnokságot is 7 évre. Hozzám tartozott a négy clevelandi csapaton kívül Chicago és Buffalo; Pittsburghben akkorra már nem volt aktív magyar cserkészcsapat. Sokszor felkerestek, ha kérdésük volt a szülőkkel való viszonnyal vagy a gyerekek magatartásával kapcsolatban, de egyébként nem olyan intenzív feladat, mint egy csapat parancsnoknak lenni. A 33-as csapat mellett választmányi tagja és jogi tanácsadója vagyok Cserkész Barátok Körének. A 33-as felnőtt leánycserkész csapat fő feladata a jótékonyság. Rendszeresen gyűjtünk tartós holmikat (ruhanemű, ágynemű, orvosság, mankók, cipők, játékok, hátizsákok, stb.), amelyeket a kárpátaljai Rahóra küld. A tizenvalahány év alatt több száz fontnyi eszközt küldtünk és több ezer dollárt költöttünk szállításra. Emellett segítünk az éves szeptemberi Cserkésznapon, és a különböző cserkészeseményeken.

KMCSSZ IB gyűlés – dr. Mészáros Andrea, Bodnár Gábor, Bocsay Klára -70-es években

Mielőtt áttérünk a további közösségi szolgálatokra, meséld el: hogyan lett családod?

Elemér már része volt a magyar közösségnek és a cserkészetnek, mire mi megérkeztünk Clevelandbe. Én ‘74-ben ismertem meg őt jobban, amikor Mindszenty bíboros úr Clevelandbe jött látogatóba és három-négy nap csak erről szólt. Felvonultunk a Szent Imre katolikus templomban, mert ott volt a cserkészet – saját cserkészházunk akkor még nem volt –, majd a katedrálisba mentünk misére, s utána a fogadáson én voltam a ceremóniamester. Van egy fénykép is arról, ahogy ülök a járda szélén és tanulok, mert a jog első évét akkor fejeztem be és vizsgáznom kellett a következő héten. Elemér éppen arra jött a parkolóhelye felől, és köszönt nekem. Előtte is ismertük egymást, egyetemista korunkban egy nagy társaságba jártunk, partiztunk, cserkészkedtünk. ‘80-ban házasodtunk össze, és három gyermekünk van: Misi Washington DC mellett lakik, építészmérnök és négy gyermek édesapja. Miután oda költözött, két-három évig a helyi cserkészcsapat parancsnoka is volt. Krisztina a pénzügyi szektorban dolgozik, Chicagoban él, három kisfia van, ő nem cserkészkedik, de anyagilag támogatja őket. András teológiát tanít egy írországi egyetemen és négy gyermek édesapja. Tehát tizenegy unokánk van, akiknek viszont csak egyik szülője magyar.

A gyerekek mégis tudnak magyarul…hogyan?

Misi felesége például, amikor tavaly ősszel elmentek Washingon DC-ben egy magyar bazári napra, annyira jól érezték magukat, hogy Marie azt mondta, meg fognak tanulni magyarul. A DuoLingo programot használják, én pedig heti egyszer videó híváson keresztül foglalkozom a gyerekekkel. „Jó reggelt kívánunkkal” köszönnek, mert azt is formálisan tanulták meg, de amikor elköszönünk, már azt mondják: „Szia!”. Krisztina férje, Don nagyra értékeli, hogy a gyerekvigyázóik erdélyi magyarok, hogy magyar ételeket esznek, és azt sem bánja, ha Krisztina egy nagyobb összeget akar adományozni a cserkészeknek. Sőt, már megtanult pár magyar szót is, ami belekever az angolba. András felesége, Julia pedig német, és amíg el nem jött Clevelandbe és meg nem látta, hogy András barátai hogyan tudják megtartani a magyarságukat, addig kicsit tartott attól, hogy nem fogja tudni átadni a német kultúrát és nyelvet a gyerekeinek. De akkor rájött, hogy ez nem lesz probléma, ezért náluk András magyarul beszél a gyerekekkel, Julia németül, egymással pedig angolul, így a gyerekek három nyelvet is megtanulnak. Velük is rendszeresen beszélünk zoomon, András pedig munkaügyben évente többször is jön Amerikába, és olyankor megáll nálunk is, ha tud. Évente egyszer meglátogatjuk egymást. És járnak Magyarországra is. Mi ‘19-ben voltunk utoljára, de Andrásék és Krisztináék együtt nyaraltak ott 2022-ben két hetet. Mi is tartjuk az otthoni rokonokkal a kapcsolatot, de nekik sokkal könnyebb dolguk van, mint szüleinknek volt. Krisztina és András minden rokonnal tartják a kapcsolatot a közösségi médián keresztül. Krisztina középiskolásként vett részt az első Regős körúton a Regősökkel, több hétig volt Magyarországon. András egy őrsvezetői cserkész körúton vett részt, és amikor Angliában tanult, Magyarországra is ellátogatott. Misi egy évet tanult Rómában építészmérnök diákként, és a karácsonyt Gyulán töltötte a rokonokkal.

A családod és a közösségi szolgálataid mellett dolgoztál is?

27 éven át dolgoztam ügyvédként, két év után magánpraxisban, otthonról, a kicsi gyerekeim mellett. Főképp hagyatéki ügyekkel és ingatlan adásvétellel foglalkoztam, illetve az itteni amerikai bevándorlási hivatalnak fordítottam. Egy magyar asszony hetente kétszer jött gépelni nekem. Később hét éven át történelemtanárként is dolgoztam egy katolikus iskolában, amit nagyon szerettem. Egyszer elhívtam a 6.-7.-8. osztályosokhoz két ‘56-os magyart, akik beszámoltak akkori élményeikről, a fiatalokat nagyon lekötötte ez a téma. A Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) nyári iskolatáborában is szinte minden évben tanítottam az utóbbi évtizedekben, csak két-három évet hagytam ki.

A helyi múzeum igazgatósági tagja vagy, de voltál alelnök és elnök is. Hogyan kerültél oda?

Az eredeti ötlet a Szent Erzsébet templomban szolgáló Nyeste atyáé, akinek egy helyi magyar múzeum volt az egyik álma. Egy végtelenül helyes, tanult ember volt, aki erre összpontosította energiáját. Valaki összehozta őt Friedrich Ottóval, akinek szintén ez volt az elképzelése, és a pincéjében már összegyűjtött különböző értékes tárgyakat. Ők ketten összehívtak embereket, hogy együtt kitalálják, hogyan kell egy amerikai magyar múzeumot elindítani. Azokon a gyűléseken, a ‘80-as évek közepén én is ott voltam. Engem kértek fel, hogy készítsem el és adjam be az alapító okiratot, hogy hivatalosan megalakuljon, majd készítsem el az alapszabályt, ami alapján a Clevelandi Magyar Történelmi Társulat működni fog. Mivel láttam, hogy a cserkészetben meg más magyar közösségekben egyesek nagyon sok ideig szolgáltak, amibe végül nagyon belefáradtak, ugyanakkor nehezen adták át a stafétát a fiatalabbaknak, ezért beleírtam az alapszabályba, hogy minden elnököt, alelnököt, jegyzőt és pénztárost csak egy évre vállasztunk és minden évben van közgyűlés, amikor a tagok újraválaszthatják a tisztségviselőket, de legfeljebb háromszor. Ha valakit nagyon nagyra értékelünk, és az egész tagság úgy érzi, az illető egy kulcsember, akkor esetleg külön határozattal egy-két további évre megválaszthatjuk. De nem akartuk, hogy valaki életfogytiglan erre legyen ítélve, hanem adjunk másoknak is lehetőséget. Szerintem egy múzeumnál is nagyon fontos, hogy mindig legyen valaki, aki új energiát, új tapasztalatot, új ötleteket hoz.

Te akkoriban kisgyermekes aktív cserkészszülőként mennyire tudtál részt venni a munkában?

Még vezetőképző táborokba mentem, ahova vittem magammal a gyerekeket is, de a múzeumnál akkoriban nem vállaltam más feladatot, viszont Magdolna sógornőm nagyon aktívvá vált, és hamarosan elindították az első kiállítást a Szent Erzsébet templomban. Az eredeti kezdeményezők közül még mindig elég sokan aktívak, köztük ő is. A közkedvelt, mindenki által tisztelt és szeretett Dr. Somogyi Ferenc volt az első elnökünk. Ottónak igaza volt: olyan valakit kellett erre a feladatra felkérni, akit az emberek széles körben tisztelnek és akiben megbíznak, mert az jó alapot és jó gyökeret ad egy új egyesületnek. Utána megválasztották elnöknek a férjemet; akkor kezdődött el például a ma is sikeres borkóstoló vacsorák hagyománya, de én még akkor sem voltam nagyon aktív, csak segítettem a férjemnek, például megírtam szép kézírással a meghívókat. Amikor a múzeum a vásárcsarnokba került, Temesváry András és Magdi jött az ötlettel, hogy legyen egy kis ajándékboltunk; ott hetente egyszer-kétszer önkénteskedtem. Aztán önkénteskedtem a múzeumban is ún. docensként, vagyis a látogatókat vezettem körbe. Nagyon sokan, akik bejönnek a vásárcsarnokba, azt sem tudják, hol van Magyarország, nemhogy a nyelvet és a kultúrát értenék, ezért nekik el kell magyarázni, mit látnak. Amikor Mária, Ottó felesége rákos lett, Szappanos Pista alelnök vette át tőle a vezetést. Ők is mind cserkészek, a múzeumban mindig sok cserkész dolgozott, mert a közösségi munka belénk van oltva. Pistabá 2006-ban kért fel, hogy vegyem át tőle az elnökséget.

Egyből elvállaltad?

Nem mondtam azonnal igent. Hazamentem, beszéltem Elemérrel, aki azt mondta: csináld, majd mi segítünk. Pista bá is azt mondta, hajlandó alelnök maradni és támogatni. Utána még végigtelefonáltam mindenkit a kurátortól az ajándékboltosokon át az önkéntesekig, hogy ők mit szólnának hozzá, és amikor egyöntetű támogatást éreztem, elvállaltam. Akkor már abban a belvárosi galériában működött a múzeum, ahol most is található, csak akkoriban az emeleten; most pedig a földszinten vagyunk. A múzeum akkorra már egyébként jól működött, mindenkinek megvolt a feladata. Volt, aki a havi előadásokat szervezte, más a könyvtárat és levéltárat rendezte, felügyelte, megint más az ajándékboltot vezette. Ez ma is így van: most Dr. Papp Klára vezeti a programbizottságot, Mary Jane Molnár viszi az ajándékboltot, Lázár András a kiállításokat, felesége, Andrea a kapcsolattartást intézi, sógornőm a könyvtárért felel, és van egy végtelen helyes igazgatósági tagunk, Zsula Marika, aki összeszedi az önkénteseket, ugyanis szerdán, csütörtökön és pénteken nyitva vagyunk. És végül ott a férjem, aki a múzeum befektetéseit intézi.

Részletezzük mindezt egy kicsit. Például milyen előadások láthatók a múzeumban?

Tavasszal és ősszel havonta egy előadásunk van. A Covid-járvány alatt és utána Zoomon tartottuk őket. Trianon 100. évfordulóján Ludányi András történész fantasztikusan érdekes online előadást tartott a békediktátum hátteréről. Voltak előadóink Magyarországról, Kanadából; járt nálunk már virtuálisan a magyar nagykövet is Washington DC-ből. Tavaly májusban felelevenítettük a Pilvax kávéházat; Tamásy Éva evangélikus lelkésznő rövid ismertetőt tartott Petőfi evangélikus hitéről; kérésünkre mindenki hozott magával egy Petőfi verset, amit elmondott vagy elszavalt. Csodálatos délután volt. Idén februárban a clevelandi állami egyetemen tanító dr. Fehér Krisztina adott elő angolul a magyar tájszólásokról; márciusban Gyékényesi Pali fog előadni a fociról. Májusban lesz egy újabb érdekes előadás, amikor Csadi Zoltán, a Rákóczi Alapítvány Torontóban élő KCSP-s ösztöndíjasa fog beszélni Budapest színházi életéről. Ez magyarul lesz, de az előadásaink zöme angol nyelven zajlik, mert a múzeum tagságának és támogató körének tetemes százaléka sokadik generációs magyar, magyar identitásuk ugyan megvan, de már csak angolul beszélnek. Így működik például az Észak-kelet Ohiói Kultúrközpont is, melynek elnöke Mary Jane Molnár a múzeumban is igazgatósági tag és az ajándékbolt vezetője. Náluk sokan dolgoznak olyanok, akiknek már a nagyszüleik is Amerikában születtek. Nagy többségük nem is beszélt otthon magyarul, de emlékeznek magyar felmenőikre. Az egy egészen másfajta magyar identitás és szolgálat. Évente több pikniket, ősszel szüreti pikniket szerveznek, a gyönyörű, egy erdélyi bácsi által faragott csodálatos székelykapus 40 hektáros parkjukban.

Clevelandi Magyar Múzeumban gyerek program, középen Dr. Mészáros Andrea

Ezenkívül vezetésem alatt kezdődött el a gyerekprogram is: december második szombatján eljön hozzánk a Mikulás. Négy éve Szigeti János elnökünk a Mikulás, aki mindenkit olyan nyelven szólít meg, ahogy otthon beszél, ezért a kisgyerekek szentül meg vannak győződve, hogy ő az igazi Mikulás bácsi, különben honnan tudná, kit milyen nyelven szólítson meg? Mindig van egy téma is; tavaly a cimbalom volt, megkértük a Harmónia zenekar ukrán-magyar határon született cimbalmosát, aki fantasztikusan játszik ezen a hangszeren, hogy mutassa be azt. Ilyenkor mindig van játék és tánc, kézművesség és mézeskalácsdíszítés. Van, amikor bábszínház is. Ma már 30-35 gyerek jön ezekre a programokra szüleikkel, nagyszüleikkel. A célom az: mindig tanítsunk is, főleg olyan gyerekeket, akik nem járnak sem magyar iskolába, sem cserkészetre, mert sokadik generációsok, vegyes családban élnek, de a szülők tartozni akarnak egy magyar közösséghez, és azt akarják, gyerekük lásson magyar népi ruhákat, halljanak magyar népzenét és játszanak magyar népi játékokat.

Milyen kiállítások vannak a múzeumban? És van könyvtár is, ugye?

Van egy állandó kiállításunk, amely a magyar történelmet fogja át a honfoglalástól a jelenig, beleértve az emigrációs történelmet is, mert a Magyarországról érkezőket érdekli, hogyan kerültek a magyarok Clevelandba, hogyan alakult az itteni magyar közösség sorsa. Ezért ha én viszem körbe az illetőt, mindig azzal kezdem, hogy több mint 600 ezer ember halt meg az amerikai polgárháborúban, emiatt óriási munkáshiány volt, s a polgárháborút követő évtizedekben rengeteg bevándorló jött Európából, nemcsak magyarok, lengyelek, németek, írek is. Ezek az „óamerikások” alapították a ma is működő egyházakat. Őket követte a II. világháború utáni ún. DP-generáció, akik a hétvégi magyar iskolákat és a cserkészetet indították el, majd jöttek az ‘56-os menekültek hulláma s végül az utóbbi évtizedek gazdasági kivándorlói. Az ideiglenes kiállítási helyen jó pár hónapja a rendkívül tehetséges művész Domján Evelyn kézműves alkotásai láthatóak: csodálatos fametszetek, gyönyörű párták, szépséges batikok, festett konyhaszekrény ajtók, amelyeket Texasban élő fia adott kölcsön nekünk. Emellett az egyik legszebb és legértékesebb kölcsönkapott tárgyunk a Magyar Szent Korona Herendi másolata. A könyvtárunkban több mint 8000 kötet van: újságok, magazinok, magyar és angol nyelvű könyvek, pár német is, különböző témakörökben: művészet, történelem, magyar nyelv és irodalom, költészet, szakácskönyvek, stb. Van egy nagyon értékes, egyedülálló része, a magyar emigráció költészete, írásai, regényei, folyóiratai, újságai, a clevelandi Magyar Társaság összes krónikája, a magyar cserkész magazin példányai, különböző tanulmányok elsősorban az itteni magyarságról, de még a brazíliai magyarságról is van könyvünk. Ez tehát nem egy kölcsönző, hanem kutató könyvtár, amit ma is a sógornőm vezet, ahogy a levéltárat is. A Homonnay Elemér levéltár,  Sirchich László levéltár, a Pereszlényi iratok, valamint a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének Clevelandi csoportjának iratainak egy részét is ott őrizzük; ez is gazdag kutatási anyag.

És végül mesélj a borvacsoráról, aminek rendezésében ma is részt vesz a férjed.

Van nekünk egy pénzalapunk, ahova mindig gyűjtünk és amire nagyon számítunk, mert a bérelt helységnek magas a rezsije, beleértve az őrzött és tisztán tartott parkolóhelyet. Ezért született meg a borkóstoló vacsora ötlete, amit 27 éve minden októberben megrendezünk. Van erre egy bizottság  – mert itt mindenre van egy bizottság  –, és idén már megvolt az első gyűlésünk is: ilyenkor kiválasztjuk a dátumot és a helyet, legközelebb majd összeállítjuk a menüt, és júniusban nálunk összejövünk, megkóstolunk 12 bort, amiből kiválasztunk ötöt. Ezek beszerzéséért ma is a férjem a felelős. Krisztina lányunk sokat segített azzal, amikor pár éve felhívta a figyelmünket egy új vállalatra Washington DC-ben, akik magyar borokat importálnak; azóta velük, a Taste Hungary-val dolgozunk. Akik nem tudnak eljönni a borkóstoló vacsorára, de szeretnének adományozni, borokat kapnak ajándékba. Ez egy nagyon hangulatos este, ahol a magyar zenét a Harmónia zenekar játssza. Nem olcsó a jegy, megkérjük az árát, mert ki kell fizetni egy csomó mindent, és maradnia is kell valaminek, amit a múzeumra fordítunk. Nagyon örülünk, hogy mostanában a negyvenes korosztály is elkezdett jönni erre az eseményre.

Borkóstoló vacsorán Dr. Mészáros Andrea és Szappanos Pista

Legújabb tisztséged az Egyesült Magyar Egyletek (EME) ernyőszervezet elnöksége. Hogyan lettél elnök? Erre sem mondtál azonnal igent?

Az EME 1902-ben létesült, régi magyar kezdeményezés. Az eredeti okmányokból kiderül, hogy a cél egy ernyőszervezet létrehozása volt, ami alá került az összes clevelandi magyar közösségi klub és egyesület, aki oda akart tartozni. A csúcsidőszakban több, mint ötven közösség volt tagja, aztán ez lecsökkent egész alacsonyra; most tizenöt tagszervezetünk van, továbbá hat templom és egy kegyhely, ugyanis a Szent Erzsébet templomból tavaly a Szent Imre templom alá tartozó kegyhely lett. Az EME hatásköre és feladata a közös nemzeti, és egyéb ünnepségeket megrendezni. Édesapám ismerte az egykori elnököket, például Menyhárt Sándor bácsit. Tőle Kőrössy János vette át, én még emlékszem egy általa rendezett március 15-re. Rátoni- Nagy Vali volt az, aki elhatározta, hogy a nemzeti ünnepeket szétosztja az egyházak között. De meg kell említenem Kemes Lászlót és Palasits Jánosné Kapossy Katyt is, akik szintén jó pár évig vezették az EME-t. Elődöm, Szentkirályi Endre ezt a jó alapot vitte tovább és hat év alatt még stabilabbá tette az együttműködéseket. A Múzeum tagja az EME-nek és az Amerikai Magyar Koalíciónak (HAC) is.

A legutóbbi őszi pikniken Endre felvetette, hogy vegyem át a vezetést, mire én azt válaszoltam: nem hiszem, hogy vállalom, de szívesen lennék alelnök, ha ezzel segíthetek. Később kiderült, hogy Endre nem az alelnökségre gondolt, és biztatott, nem olyan nehéz, nem kell hetente rendezni valamit, csak évi négy eseményt: március 15., október 23., a Hősök napja és a Kossuth megemlékezést. Így végül elvállaltam, de csak két évre. Csibi Loránd lett az alelnök; László Petra titkár vezeti a közös naptárat, így megpróbáljuk megelőzni azt, hogy egyszerre túl sok esemény kerüljön egy hétvégére. Földesi József lett a pénztáros, Endre jegyző, Sárosi Richárd és Nádas Tas pedig ellenőrök. A tisztikar között vannak fiatalok is. Most már nagyjából tudom, hogy ez a feladat miből is áll, de azt is, hogy ez egy komoly munka, hiszen megrendezni egy-egy nagy ünnepséget nem is olyan könnyű. Emellett Magyarország és a külvilág számára az EME képviseli a clevelandi magyar közösséget. Tegnap például másfél órán át hallgattuk dr. Szilágyi Péter helyettes államtitkár ismertetőjét a különböző, magyar diaszpórának szánt programokkal kapcsolatosan. Ha a követségről vagy Magyarországról érkezik egy közérdekű levél, mint például legutóbb egy magyar tanárgyűlésről, vagy akár egy kutatási adatkérésről, az általában először az EME elnökhöz fut be, és az küldi tovább a tagságnak, akik továbbítják a saját szervezeteik tagjainak legjobb belátásuk szerint.

Hogyan készültök az idei március 15.-i ünnepségre? Miben lesz más, mint korábban?

A két nemzeti ünneppel kapcsolatos megemlékezéseket felváltva tartjuk a templomoknál, mert Clevelandben sajnos nincs Magyar Ház. Van parkunk, cserkészházunk, több egyházunk és sok szervezetünk, de Magyar Ház sajnos nincs. Idén a március 15-e az evangélikusoknál lesz, október 23-a pedig valószínűleg a katolikusoknál. A programot illetően pedig nagy szerencsém van Szabó János Kőrösi Csoma Programos (KCSP-s) ösztöndíjassal, aki elvállalta, hogy megrendezi. Lesz benne drámai rész, szavalás, éneklés kórussal és olyan Kossuth dalokkal, amelyeket nem közismertek. Az evangélikusoktól is lesznek fiatalok, akik verset mondanak és zongoráznak, mert ilyenkor a házigazda közösségéből is mindig szerepelnek. Gazdag program lesz tehát, ami megidézi 1848-49 eseményeit egészen a világosi fegyverletételig, mert azt a tragikus szomorúságot, amit a nemzet akkor érzett, nekünk is át kell érezni. A korábbi műsorok mindig megálltak a Talpra magyarnál és a 12 pontnál, de ezt a szabadságharcot mi nem nyertük meg, viszont jó, hogy megtörtént. Azt szeretnénk, hogy mindenki érezze: a forradalom értékét a diaszpórában is fontosnak látjuk, hiszen az a magyar öntudat, ami a ‘48-as szabadságharcban felépült és virágzott, bizonyos fokig ma is létezik. Nem tudom, hogy Mózsi Gábor, a Chicagói Magyar Klub elnöke, szónokként mit fog mondani, de én ezt veszem ki ebből a programból: nem kell mindig győzni ahhoz, hogy legyen eredmény. Emellett valami újat is ki akartam próbálni, mert többször hallottam panaszt arról, hogy elfeledkezünk az „óamerikás ivadékokról”. Megkérdeztem ezért dr. Fehér Krisztinát, nincs-e valaki az osztályában, aki hajlandó lenne pár percet beszélni angolul arról, mit jelent neki a magyar identitás. Csodálatos módon ketten is jelentkeztek: a lány arról fog beszélni, mit jelent neki magyarnak lenni, honnan ered a magyar identitása, a srác pedig azt szeretné elmagyarázni röviden azok részére, akik különböző okok miatt csak most kutatják magyar hátterüket, hogy mennyire könnyű ebben a városban a magyar identitást megtartani. Mint mindig, most is lesz a műsor után egy közösségi összejövetel, ahol az emberek esznek-isznak, beszélgetnek. Az EME elintézte, hogy a városházán aznap magyar zászló lobogjon. A városházán egyébként két magyar zászló is van: az ‘56-os lyukas zászló, és a ‘48-as vörös zászló, és ők már tudják, hogy mikor melyiket kell kitenni.

Miről szól a másik két alkalom, a Hősök Napja és a Kossuth-megemlékezés?

Az amerikai Memorial Day-en, május utolsó vasárnapján tartjuk a magyar Hősök Napját is, ahol megemlékezünk a magyar hősi halottakról. Clevelandbe a háború után nagyon sok egykori katonatiszt került, s később sokan mentek katonai pályára az itteni magyar közösségből. Rengetegen közülük itt vannak eltemetve, de azokról is megemlékezünk, akik nem itt nyugszanak. Szentkirály Endrének van egy könyve, Egy amerikai város magyar katonái (Cold War to Warm Cooperation) címmel, amely a második világháború és 2014 közötti időszakot fogja át. Ilyenkor általában meghívják a helyi Nemzeti Gárdát is, hogy ők is vegyenek részt a megemlékezésen. Ugyanis a magyarországi rendszerváltáskor Ohio állam akkori kormányzója, George Voinovich összekapcsolta az Ohioi Nemzeti Gárdát és Magyar Honvédséget, akik azóta is életben tartják a kapcsolatot. A Kossuth-szobor megkoszorúzása pedig azért is fontos, mert a clevelandi történetírás onnan eredezteti az EME-t, hogy a több mint 100 évvel ezelőtti magyar közösség szobrot szeretett volna emelni Kossuth Lajos tiszteletére, amihez komoly összefogásra volt szükség. Az összefogás, mint cél nem változott a jelenkorban sem. Lesz egy rövid ismertetés angolul arról, mi történt március 15-én, majd valaki felolvassa a 12 pontot angolul. A szobor megkoszorúzása után pedig valaki – lehet, hogy én – elmondja a Himnusz első két versszakát. Sokszor azt veszem észre, hogy amikor az emberek eléneklik, nem figyelnek oda annyira; ha viszont szövegként hallják, jobban át tudják érezni.

Nemrég rangos díjat kaptál a nem magyar helyi közösségtől, de más díjak birtokosa is vagy. Melyek ezek és miért adták őket?

A Clevelandi Cserkész Barátok Körétől kaptam két Csodaszarvas-díjat: egyet a parancsnokságért, és pár évvel ezelőtt egy másikat, egy életműdíjat. A KMCSSZ-től megkaptam a Teleki-érmet, a magyar államtól pedig 2017-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, amit Bencsik Zita akkor chicagói konzul adott át. Utóbbit főképp a cserkészetben és a Magyar Múzeumban végzett tevékenységemért adományozták, ahogy a tavalyi Szabadság-díjat is, amit az Amerikai Nemzetiségek Mozgalmától (American Nationalities Movement) kaptam, ajánlás alapján. Ez a szervezet még az ‘50-es években alakult és akkoriban azoknak az országoknak a Clevelandben élő új bevándorlói tartoztak bele, akik a kommunizmus miatt szenvedtek, menekültek. Most már kibővült a kör, minden Cleveland környékén élő nemzetiség bekerült e körbe, például szíriaiak, libanoniak, vietnámiak. Most hárman kaptunk ilyen díjat. Egyet egy rutén hölgy az Eastern European Conference vezetőjeként, a másikat egy ír származású ohiói képviselő.

A Szabadság-díj kapcsán azt nyilatkoztad, hogy mielőbb érdemes elvinni a gyerekeket a közösségbe.

Igen. Én is a szüleimnek köszönhetem, hogy korán bekerültem a clevelandi magyar közösségbe. No meg persze a sorsnak is, hogy egyáltalán Clevelandbe kerültünk. És ami még fontos ebben a tekintetben: az ember élettársa, mert bizony sokat számít, hogy otthon nem kell harcolni azért, hogy az ember „magyarkodjon”. Elemér is sok mindenben benne volt, és még mindig aktív a múzeumban is, az őszi Cserkész Napon pedig harminc év után is szívesen árulja a sört és az üdítőket, önkéntesen. Támogatjuk egymás munkáját. És persze nagyon fontos maga a közösség. Hiszen az ember mindezt nem egyedül csinálja. Csak az a közösségi vezető tud sikeres lenni, aki maga köré tudja gyűjteni az embereket.

Erről jut eszembe: az EME-elnökség kapcsán arról is beszéltél, hogy nagy felelősség azt elérni, hogy a különböző habitusú emberek együtt tudjanak működni és mindannyian a közös cél által legyenek vezérelve. Egy ernyőszervezetnél ez még inkább fontos, igaz?

Igen, viszont a tapasztalatom az, hogy nincs olyan a közösségi munka, ami ne kívánná meg mindenki meghallgatását. Nem kell egyetérteni, de nem szabad személyeskedni és nem érdemes megsértődni. Van, aki ezt jobban tudja csinálni és van, aki nem. Én általában szeretem az embereket, szeretek velük dolgozni, és még ha volt is valamilyen feszültségem valakivel, azt elintéztem magamban, de nem hagytam, hogy elrontsa a viszonyt és a közös munkát. Engem halálosan idegesített, amikor hallottam édesapámtól, hogy az emberek mennyire tudtak veszekedni és személyeskedni, és azt gondoltam magamban: én ebben nem akarok részt venni. De most már olyan régen, az 1880-as évek óta „magyarkodunk” itt Clevelandben, és azóta annyi generáció jött és ment, hogy azt hiszem, a legtöbb ember rájött: ha a generációkon belül és között nincs együttműködés, akkor megszűnünk. Ha azt akarjuk, hogy itt az Erie-tó partján valamilyen magyar közösségi élet legyen 30 év múlva is, akkor jobb lesz, ha elnézzük valakinek, hogy más felekezetű; hogy katonatiszt volt vagy épp nem volt az; hogy beszél vagy épp nem beszél magyarul, hogy politikailag mást gondol, mint mi. Ha ezt félre tudjuk tenni, akkor a szekér tud haladni; de ha elakadunk a személyes, vallási vagy politikai különbségek miatt, akkor a szekér beleszalad a sárba, és hat ökör sem fogja tudni onnan kihúzni. Azt is tapasztalom a különböző közösségi munkák során, hogy a levelezés lehet nagyon jó dolog, de lehet nagyon káros is. Régebben sokszor én is rögtön válaszolni akartam valakinek, mert rosszul esett vagy egyszerűen nem tudtam elfogadni, amit írt, vagy csak nem értettem vele egyet. De nem tettem, és most a gépemen külön őrzöm azt a sok e-mailt, amire nem válaszoltam. Valakinek le kell állítani a mozdonyt, és akkor megszűnik a zsörtölődés. A jóindulat, a barátság, a közös munka fontosabb. Amikor körzeti csapatparancsnok voltam, Csajka Tomi csapatparancsnok mindig azt mondta: a „válasz mindenkinek” funkciót nem szabad használni, csak akkor, ha igazán azt akarod, hogy mindenki tudjon arról, amit írsz. Az írásos kommunikációval tehát még jobban kell vigyázni. Nem vagyunk egyformák, nem gondolkozunk és nem reagálunk egyformán, és ezt írásban még könnyebb félrevinni. A haragot sem szabad őrizni. Ha valakit megsértesz, vagy téged megsértenek, és benned vagy az illetőben van annyi jó érzés, hogy bocsánatot kér tőled, akkor azt el kell fogadni és el kell felejteni a dolgot. Van olyan is, hogy formálisan nem kérünk egymástól bocsánatot, de civilizált módon tudunk egymással dolgozni. Azt hiszem, hogy a fiatalabb generációk kicsit ügyesebbek ebben.

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

 

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.