Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A 23 éves Fizli Tisza Los Angelesben született, apukája magyar, anyukája afroamerikai. A néptánc és a cserkészet révén legközelebbi gyerekkori barátai magyarok, édesapjával mindig is magyarul beszélt és gyakran járt Magyarországon is. Egy év Balassi Ösztöndíj után a Diaszpóra Felsőoktatási Ösztöndíj Program révén tavalyelőtt bekerült a Corvinus Egyetemre. Jövőjét argentin magyar barátjával együtt Magyarországon képzeli el.
Magyarul beszélgetünk, miközben ez nem az anyanyelved, Amerikában születtél és nőttél fel, vegyes nyelvi hátterű családban. Hogy tudsz mégis ennyire jól magyarul?
Los Angelesben születtem 23 évvel ezelőtt és ott is nőttem fel. Apukám a kilencvenes évek legelején költözött ki Magyarországról Amerikába, nagynénémmel és nagymamámmal, annyi idősen, mint én amikor elindultam az ellenkező irányba… Anyukám afroamerikai származású, sokadik generáció óta amerikai. 19 éves koromig én is Los Angelesben éltem, utána egy tanévet, Balassi ösztöndíjjal Magyarországon tanultam, most pedig másfél éve a Corvinuson tanulok a Diaszpóra Felsőoktatási Ösztöndíj Program keretében. A magyar valóban nem az anyanyelvem, mégis annak érzem, mert születésem óta apukám magyarul beszél velem, ahogy nagymamám is. Anyukámmal angolul beszélek, ő nem tanult meg magyarul. Hároméves koromban apukám elvitt néptáncra a Los Angeles-i Kárpátok Néptánccsoportba és a külföldi magyar cserkészetbe. Tizenkilenc éves koromig jártam oda, sőt, most járok is, de most Magyarországon. Gyerekkoromban ők jelentették nekem a közösséget, a mai napig a legtöbb barátom magyar.
Mi vonzott téged a Los Angeles-i magyar közegben ennyire? Hiszen ők “csak” hétvégi barátok lehettek a számodra, hétközben amerikaiakkal voltál együtt.
Szerintem az, hogy nagyon megértettük egymást. Nagyon hasonló életünk volt: hétfőtől péntekig amerikai iskolába járunk, de hétvégén és a táborokban cserkészetre és néptáncra jártunk, ahol nemcsak rengeteg közös élményünk volt, de meg tudtuk beszélni például azt is, hogy milyen furcsa, hogy az amerikai iskolában nem tudunk ezekről a magyar élményeinkről mesélni, merthogy nem értik meg, hogy mit jelent például az, hogy a labanc meg a kuruc. Ezeken mindig nagyon jókat nevettünk. A közös élmények és hasonló sors összekapcsolt minket, ami nekem nem volt meg rajtuk kívül; az amerikai iskolában sem lettek ennél szorosabb baráti kapcsolataim.
Hogyan jött az első, és aztán a második ösztöndíj ötlete?
Amerikába két évet már egyetemista voltam, de 2021-ben úgy döntöttem, elég a covid-járvány miatti online oktatásból és mivel mindig is szerettem volna Magyarországon élni, jelentkezem a Balassi ösztöndíjra. A tíz hónap alatt találkoztam a barátommal, aki argentin magyar. Tíz hónap után jött a nagy kérdés: hogyan tovább? Úgy döntöttünk, mindketten megpróbálunk jelentkezni a Corvinusra. Én mindig is nagyon akartam oda járni, de őt is érdekelte a közgazdaságtan, úgyhogy együtt elmentünk egy egyetemi nyílt napra, megérdeklődni a részleteket. Akkor még nem hallottunk a Diaszpóra Felsőoktatási Ösztöndíj Programról. Egy hölgy hosszasan mesélt nekem a felvi.hu-ról, de az nem sokat segített, hiszen Amerikából jöttem, nem volt pontszámom és nem ismertem a magyar rendszert. Nagyon szomorú voltam, mert úgy éreztem, nem fog sikerülni. De amíg vele beszéltem, a barátom egy másik hölgyet kérdezett meg, aki megemlítette neki a Diaszpóra ösztöndíjprogramot. Ha az a nő nem szólt volna volna, nem is tudtunk volna róla. Nálunk nem is hirdették és nem is ismertünk senkit, aki hallott volna róla, mert akkor ez az ösztöndíj még nagyon friss volt és csak kevesen tudtak róla. Nagyon nagy szerencsénk volt. Decemberben mindketten hazamentünk, onnan intéztük a pályázatot, amire csak júniusban kaptunk választ, és szeptemberben kerültünk újra Budapestre. A pályázati folyamat elég hosszú és nehéz volt, mert még nagyon új volt minden, nem volt semmi információnk arról, mit hogyan kell kitölteni, ráadásul kétfelé is kellett figyelni, mert a programnak és az egyetemnek külön elvárásai voltak. Előbbinél minden jól ment, inkább az egyetemmel voltak problémák, gyakran nem küldték ki időben az értesítéseket, többször utolsó pillanatban kaptuk meg, hogy másnapra mit kell beadni, és volt olyan is, hogy hajnal háromkor kellett felhívni az egyetemet Amerikából, illetve Argentínából, valamit megkérdezni. A hosszú, féléves folyamat alatt tehát nagyon kellett figyelni az e-mailekre és a határidőkre. Azóta már kiismertem, sőt, több embernek is segítettem pályázni, de akkor úgy éreztem, hogy ez csak nagyon határozott, elkötelezett embereknek való.
Miért akartál Magyarországon élni és a Corvinuson tanulni?
Egyéves koromtól kilencéves koromig minden nyáron Magyarországra utaztunk, rokonaink is élnek itt. Utána szüleim elváltak, és pár évig nem jöttünk, legközelebb talán 15 éves koromban voltam újra, utána megint gyakrabban. Amikor 17 évesen, utolsó éves középiskolásként itt voltam nagymamámmal, azon gondolkodtam, milyen egyetemre szeretnék járni. Nagymamám elkísért a Corvinus egyetem épületét megnézni, ami nagyon megtetszett. Szerettem volna már akkoriban jelentkezni, csakhogy nagymamám beteg lett, ezért úgy döntöttem, hogy maradok Amerikában. Végül mégiscsak eljutottam ide, csak pár évvel később, aminek nagyon örülök.
Tehát amikor Magyarországon tanultál a Balassi ösztöndíjjal, nem ismerkedni kezdték egy új országgal, hanem egy régi vágyadat teljesítetted be? Milyen volt az az első év?
Nagyon-nagyon jó volt. Magyarországon lenni mindig nagyon jó… Amikor megérkezel és kisétálsz a repülőtéren, más illatokat érzel, más a levegő, más az étel… Amikor megérkeztem, még tartott a Covid-járvány, kijárási tilalom is volt, talán este tízig lehettünk csak kint az utcán. Kicsit féltem attól, milyen lesz a korlátozásokkal együtt élni, de nem volt probléma. Nagyon sokat segített, hogy a Balassin keresztül találkoztam olyanokkal, akik ugyanúgy nőttek fel, mint én, tehát velük is volt egy erős kapcsolódási pont, nagyon jól megértettük egymást. És egyébként is nagyon klassz volt itt lenni Magyarországon, rengeteg programot csináltunk együtt. Sokat utaztunk, és voltam másfél hónapot Erdélyben is, de azt nem az ösztöndíjjal.
Ezek szerint nem ért semmilyen kultúrsokk?
Szerintem nekem sokkal könnyebb volt abból a szempontból, hogy beszéltem magyarul és korábban már többször jártam Magyarországon. Ha valami nehezen megszokható körülményt mindenképpen említenem kellene, az a nehézkes bürokrácia: a kormányablakban órákat kell sorban várni, és az ügyintézők viselkedése nem mindig a legkellemesebb… Még nekem is nehéz volt elintézni dolgokat, bankszámlát nyitni, telefont venni, stb. Tudom, hogy a program többi résztvevőinek is nehéz volt. És magában a programban, pontosabban az egyetemen is elég sok a bürokrácia. Ugyanakkor elismerem, hogy nem könnyű velünk, hiszen minden egyes embernek más a helyzete. Van, aki állampolgár és van, aki nem; van, aki tud magyarul és van aki nem, és ez megnehezíti a dolgokat. Próbáltak nekünk segíteni, de nem mindig tudtak egyénre szabottan.
A legnagyobb kultúrsokk, ami ért, pozitív volt. Azért is vágytam mindig Magyarországra, mert nyaranta megtapasztaltam, milyen fantasztikus a tömegközlekedés. Tényleg nagyon könnyű közlekedni és 15 percnél többet sehol nem kell sétálni egy busz, metró vagy villamos után.
Amerikában tizenkilenc éves koromig mindenhova a szüleimnek kellett elvinniük, még az egyetemre is, miközben Magyarországon már a 12-13-14 éves gyerekek is egyedül közlekednek villamossal, metróval, mennek ide-oda, szóval itt sokkal nagyobb a szabadság. És a kapcsolatok lazasága, spontaneitása is nagyon tetszik. Amerikában nekem az a tapasztalatom, hogy ha szeretnék találkozni valamelyik barátnőmmel, akkor már három héttel előtte meg kell beszéljük, hogy mikor megyünk moziba vagy múzeumba, és be kell ülni az autóba és minimum egy órát vezetni, hogy találkozzunk. Itt pedig csak annyit kell megbeszélnünk, hogy hol találkozunk fél óra múlva. Los Angeleshez képest Budapest egy abszolút élhető belváros, nagyon szeretem.
Milyen programokon vettél részt? Az erdélyi utazás ötlete honnan jött?
A második félévben már nem volt semmilyen Covid-tilalom, bámit lehetett csinálni, úgyhogy sokat jártunk koncertekre, moziba. Tudom, hogy a Balassi alatt többen utaztak Európába is, de én inkább Magyarországon maradtam és Erdélybe utaztam, mert azt akartam átélni. Nagyon sok időt töltöttünk például Esztergomban, ahol egy Los Angeles-i barátnőm vett házat, és havonta többször mentünk neki segíteni felújítani. Azon kívül voltam Szegeden és Balaton környékén is.
A Los Angeles-i barátnőm családja eredetileg Brassóból származik, a nagyszülőknek van ott egy lakásuk és éppen ott töltötték azt a nyarat, így meghívtak minket is. Egy öt napos kirándulást terveztünk a Fogarasi-hegyekben, de amikor megláttuk a vonatjegy árát, úgy döntöttünk, tovább maradunk és csak egyirányú jegyet vettünk. A túra után még pár napot töltöttünk Brassóban, és közben barátom felhívta egyik Budapesten élő argentin-magyar ismerősét, aki sokat jár Erdélybe, főleg a néptánc miatt, ő pedig felhívott pár erdélyi családot, így töltöttünk Kovásznán még másfél hetet és Csíkcsomortánban is egy hetet. Mindenhol nagyon jól éreztük magunkat.
És milyen élmény számodra a Corvinuson tanulni? Ott is megtaláltad amire vágytál?
Gazdálkodás és menedzsment szakon tanulok és nagyon szeretem. Az elején szintén sokat kellett ide-oda rohangálni mindenért, de amikor már kitaláltuk, hogyan működik a rendszer, minden rendben ment. Vannak új barátaim, akikkel itt találkoztam a Corvinuson, jók a tanárok is, nagyon jól érzem magam. A Balassi ösztöndíjnál közös kollégiumban laktunk, itt választani lehetett, hogy kollégiumot kérsz vagy inkább pénzt, amiből magad intézed a szállást. A barátom szüleinek van egy lakása az Oktogonon, úgyhogy mi ott élünk. Hihetetlen jó programokat szervez nekünk a diaszpóra program, havi legkevesebb 3-4, de van, hogy 7-8 program is van, és mind nagyon jók. Például egy hónapja volt karaoke-est, tegnap bowlingozás, március 15-én séta a Várban, a Pilvax kávézóban és a Nemzeti Múzeumhoz. Van magyar nyelvklub, filmvetítés, jégkorcsolya, sportnap, strand, minden félév végén záró vacsora, és négy-öt hosszú hétvégés program: februárban voltunk busójáráson Mohácson, jövő héten megyünk Pozsonyba. Mindig van egy szuper idegenvezető, éttermekben eszünk, szállodában lakunk és minden ingyen van. Ilyenkor találkozunk a többi diaszpórás ösztöndíjassal is, már kialakult egy közösség, akikkel ismerjük egymást és akikkel jó találkozni. Sokan élnek itt egyébként olyanok is, akik idejöttek valamelyik ösztöndíjjal, de itt maradtak; ismerek olyan Balassi ösztöndíjast is, aki már tíz éve itt él. Rendszeresen találkozunk tehát külföldi magyar barátokkal, olyanokkal is, akik a Kőrösi Csoma Programon (KCSP) keresztül voltak kint Amerikában, de utána is nagyon közeli kapcsolatban maradtunk. Van tehát egy nemzetközi magyar közösségünk, akikkel például július 4-i partykat is szervezünk.
Akikkel tehát nemcsak a magyarságotokat, hanem például az amerikaiságotokat is meg tudják élni, igaz? Az ösztöndíjas időszakod közepénél tartasz. Mik a jövőbeli terveid?
Igen! És aki újonnan érkezik és be akar kapcsolódni egy ilyen nemzetközi magyar közösségbe, nagyon gyorsan találhat magának barátokat. Most még még nem tudjuk, mi lesz, de én már nem szeretnék újra Amerikában élni, itt sokkal szabadabbnak érzem magam, sokkal jobb az életem, sokkal több barátom van, akikkel sokkal gyakrabban tudok találkozni. Egyébként most már több amerikai magyar barátom él itt Los Angelesből, mint ott. Jobban érzem itt magam itt, nem telik el egy nap Budapesten, hogy nem érkezne valamilyen meghívó, ne lenne valamilyen program. Sokszor választanunk kell, mert egyszerre több helyre is hívnak, azt is nagyon szeretem. Tehát egyetemistaként nagyon jó Budapesten élni. Nyilván azt még nem tudom, milyen lenne itt dolgozni, de mindenképpen ki szeretném próbálni. Azelőtt még talán visszamegyek Amerikába egy-két évre, talán egy mesterképzésre, Argentínában is szeretnék valamennyi időt eltölteni, meg utazgatni is, de szerintem pár éven belül újra itt leszünk Magyarországon.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
