Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a 777blog.hu-n

Anna családját a passaici Szent István Magyar Templomközösségében ismertem meg. Amikor egyszer hosszabban és kettesben tudtunk beszélgetni, nagyon sokat és szívesen mesélt szüleiről és öt testvéréről. Megtudtam, hogy erdélyi nemesi származású nagyapja meghatározó alakja volt a Kolozsvár melletti Ajton nevű község életének, édesapja pedig az amerikai magyar közösségnek: volt cserkészparancsnok (ahogy Anna is) és magyar iskola igazgatója is. Hat gyermek mellett dolgozó amerikai felesége mindenben támogatta; házasságuk erős közös alapja volt a hit. Nagyon sajnálom, hogy már nem ismerhettem meg őket személyesen, ezért arra kértem Annát, róluk is emlékezzünk meg ezzel a beszélgetéssel.

Az aranykor

Sándor István Kolozsváron született a primor csíkszentmihályi Sándor nemesi családban, a szomszédos Ajtonban nőtt fel, három nővére volt: Etelka, Judit és Margit. (A Csíki Székely Krónika is a családhoz köthető). Elődeik között sok a politikus (nagyapja, Sándor János belügyminiszter volt a Tisza-kormány alatt, valamint Tisza István unokatestvére és sógora), de apja, Sándor Béla katonai szolgálata után inkább gazdálkodással és kereskedelemmel foglalkozott, cégeket és gazdasági egyesületeket alapított és vezetett. (Ő volt a Tordai Gázművek alapítója és a Minerva Biztosító vezetője.) Béla és Zeyk Margit a falusi református templomban házasodtak, mivel akkoriban nem volt engedélyezve a vegyes házasság, és csak évtizedekkel később, Amerikában került sor a katolikus esküvőre. A feleség a háború alatt képzett nővérként követte férjét az olasz frontra. Később egyedül vezette a birtokot, míg férje munkaügyben sokat utazott. A falu legnagyobb földesurai voltak, a lányok nem jártak iskolába, tanítókat fogadtak melléjük, s mert a nagyszülőknek fontos volt a tudomány mellett a művészet, a zene és a nyelvek oktatása, rengeteg művészt hozattak a házhoz; többek közt Reményik Sándor, Dsida Jenő, Kemény János és Gál Ferenc is megfordult náluk. A három lány anyjuk után reformátusok voltak, a fiú apja után katolikus, és a kolozsvári piaristákhoz járt iskolába. „Mondhatjuk, hogy a menekülésig a fiatalok aranykorban éltek” – kezdi a mesélést Dorogi Anna.

A Sándor család 44-ben indult el Erdélyből, és került először DP-táborba („displaced persons) Ausztriába, amelynek a családfő lett a vezetője. Amikor Amerikában (Louisiana State University) ösztöndíj-lehetőségek nyíltak számukra, István megpályázta az egyiket a Keresztény Ifjúsági Egyesületen (Young Mens Christian Association vagyis YMCA) keresztül, így került Louisianába egyetemistaként. Itt ismerte meg feleségét, Carolynt, aki Missuoriban (Kansas City) született egy erősen vallásos katolikus, ír származású családban és nővérével együtt a Sacré Coeur nővéreknél tanult. A fiú nemzetközi marketinget hallgatott, a lány tanárnak készült, s az egyetemi katolikus diákegyletben találkoztak, amelynek egyik fő feladata a háború miatt menekült diákok megsegítése volt, így István volt az egyik diák, akit felkaroltak. A koreai háborút illetően a családi emlékezet megoszlik a tekintetben, hogy a fiatal férfi hálából jelentkezett vagy pedig behívták katonának. Nagyon jó nyelvtudása volt, hét nyelven beszélt, így kerültek Franciaországba.

ReklámTas J Nadas, Esq

1953-ban házasodtak össze, hat gyermekük született, gyors egymásutánban négy: Margit, János, Péter, Erzsébet, majd még kettő: Béla és Anna.

Később kihozhatták magukhoz, Louisianába István szüleit is, akik közös hitük és hasonló érdeklődési körük mentén lassan „összemelegedtek” Carolyn szüleivel, Ernest és Margaret Wilsonnal.

A Sándor család Amerikában

Carolyn a sok gyermek mellett is végig dolgozott, először tanárként, de miután István munkája miatt másik államba költöztek (Louisianából először Minnesotába, majd New Jersey államba, közel New Yorkhoz), és ott különbözeti vizsgákat kellett volna tennie, ami az akkor ötgyermekes, majd hamarosan hatgyermekes anyának már nem állt módjában, végül elvállalt egy titkárnői állást  kényszerűségből letagadva gyermekeinek teljes számát , s nyugdíjas koráig teljes munkaidőben, több mint ötven évig ugyanannál a cégnél dolgozott. Anna tudomása szerint a család nem nagyon akart elköltözni Minnesotából, mert nagyon szép helyen laktak és szerették, de a családfőnek a magyar rokonság fontosabb volt, mert „neki mindig az volt az álma, hogy vezetőket neveljen, akik majd visszamennek Magyarországra vagy Erdélybe…” Addigra ott lakott legfiatalabb nővére, Hámos Ottóné Sándor Margit férjével és két fiával, Árpáddal és Lászlóval. (A 2019-ben elhunyt Hámos László a Hungarian Human Rights Foundation későbbi társalapítója és elnöke volt.)

Az Annáékkal élő magyar nagymama tanította a kisebb unokákat magyarul, a nagyobbak magyar iskolába jártak. „Vannak emlékeim, ahogy nagymamám nyáron is tanít minket Bélával magyarul írni, olvasni. Apám nagyon szigorú volt abban a tekintetben, hogy vele mindig magyarul kellett beszélni; akkor is, ha a szobában jelent volt az anyukánk is, akivel viszont mindenki angolul beszélt. Anyám sosem tanult meg magyarul, de például karácsonykor ő énekelte a magyar énekeket a leghangosabban… És szerintem többet értett magyarul, mint mi gondoltuk. Emlékszem, egyszer nálam aludhatott egy gimnazista magyar barátnőm; egész este beszélgettünk, anyám hallgatózott, és másnap megjegyezte: milyen érdekes, hogy mindig akkor váltottunk át az angolról magyarra, amikor izgalmas dolgokról, például fiúkról volt szó!”

Amíg dolgozott, édesanyja nem járt a családdal a heti magyar közösségi programokra (magyar iskola, cserkészet stb.), mivel a kilencfős háztartással és a házzal foglalkozott. Viszont a magyar eseményeken, mint például a magyar máltaiak többnapos lelkigyakorlatain (merthogy István máltai lovag is volt), a New York-i Magyar Ház és az Erdélyi Szövetség jótékonysági adománygyűjtő rendezvényein, koktélpartikon vagy erdélyi táncesteken mindig részt vett. Ezekre azért is járt szívesen, mert ott több olyan hölggyel is megismerkedett, akik ugyancsak a Sacré Coeur nővérekhez jártak, így sok ismerősre, barátnőre tett szert a magyar nemesi családok között. Erős katolikus hitük is összekötötte őket; volt, akivel szinte testvéri kapcsolatot ápolt. Ahogy erről mesél, Annának eszébe jut egy történet az édesanyjáról: „’73-ban – Mindszenty látogatásakor – a bíboros hallott a családunkról és kérte, hogy a tiszteletére összegyűlt New York-i tömegből az anyámat vigyék oda hozzá. Amikor ez megtörtént, megköszönte neki áldozathozatalát: magyarul nem beszélő amerikaiként magyarul és vallásosan neveli hat gyermekét és mindig támogatja férjét a család és a közösség építésében”.

„Szüleim házasságát elsősorban a hit tartotta össze. Úgy emlékszem, apám minden nap járt misére, és amikor hazajött a munkából (vagy később nyugdíjasként a miséről), mindig megbeszélték anyámmal a hallottakat, ahogy az EWTN katolikus tévécsatorna adásait is, amit naponta követett.” Az akkor még gimnazista lányát is gyakran elvitte magával, aki leginkább annak örült, hogy utána kocsival mehetett iskolába. „Apám mély hite valószínűleg a gyermekkorból eredt, s a háborút és a menekülést átélve, majd a házasságában feleségének is köszönhetően tovább erősödött. Amikor mozgássérültként idősgondozásra szorultak, nagyon megtörte mindkettőjüket, hogy nem járhattak templomba. Még nem volt online mise, ami szerintem egy nagy áldás az idősek számára.” Felesége halála után István nagyon hiányolta ezeket a beszélgetéseket. Kisgyermekes, dolgozó nőként lánya sem tudott hosszabban mellette lenni, de végül egy olyan gondozót talált neki, aki a közeli protestáns templomban volt lelkész, s akivel megtalálták a hangot, jókat tudtak beszélgetni. Anna hiszi, hogy mindez a mennyei Gondviselőnek köszönhető.

Magyarországra és Erdélybe ritkán jutottak el a család létszáma és a felnőttek munkája miatt. Anna gimnazistaként került először oda, magyarországi unokatestvérével, még a rendszerváltás előtt, titokban. „Apám minden évben, még öregkorában is, pünkösdkor „hazautazott”, és magyar máltai lovagként részt vett a Csíksomlyói búcsún. Nagy támogatója volt a Csibészek és Angyalvár Alapítványok munkájának. A testvéreim is mentek, a legnagyobb három hátizsákostól egy egész nyarat töltött Magyarországon, és Erdélybe is eljutottak, végigjárva az összes rokont, ahogy most én is teszem a fiammal. Engem csak később, a rendszerváltás után vitt el  édesapám a két kisebb bátyámmal, és együtt végigutaztuk Székelyföldet. Ajtonban a templom mellett egy udvaron egy nő kertészkedett, és amikor meglátott minket, elsírta magát, ahogy apám is: apám nevelőasszonya volt és felismerte őt annyi év után. Engem pedig egy magyarul nem beszélő román férfi húzott be a házába – amitől először megijedtem –, és mutatott egy régi fényképet egy nagy mezőgazdasági gépről, majd a lábszárán egy hosszú sebhelyet. Apám tolmácsolásából megtudtam, hogy Margit nagymamám mentette meg a lábát egy szörnyű baleset után, amit a gép okozott. A férfi azt mondta: még most is hálás ezért a nagyságos asszonynak.”

A Sándor család a cserkészetben

A hit és a magyarság ápolása a cserkészet révén is összefonódott a Sándor családban. Amikor New Jersey államba költöztek, családostul a New York-i magyar közösségbe csatlakoztak be. Annát ott is keresztelték, elsőáldozók, ministránsok, olvasók, kórustagok is az ottani Szent István templomban voltak. István a helyi hétvégi magyar iskola igazgatója is volt egy ideig. „Amíg kicsi voltam, apám hétvégenként a New Yorkban lakó két nagynénjénél hagyott, amíg a nagyok magyar iskolába és cserkészetbe mentek. Nagyon sokat köszönhetek a néniknek: ők tanítottak meg mindarra a helyes viselkedésre, ami az ő nemesi világukban még nagyon fontos volt. Emlékszem, rengeteg köszönőlapot írtunk, gyakoroltuk a szépírást, terítést, helyes viselkedést az asztalnál, stb. Kötés-horgolásból éltek, én is sokat kézimunkáztam velük. Nagyon élveztem a társaságukat, ugyanakkor alig vártam, hogy én is mehessek végre a magyar iskolába és a cserkészetbe.”

Idősebb gyermekeivel együtt István is hivatásos cserkészvezető lett. „Apámat nagyon megfogta a kiscserkészvilág, többek közt bábmester lett. Fantasztikusnak tartotta, hogy egy bábfigurával a mesén keresztül mennyi értéket, jellemet lehet tanítani a kicsiknek, hiszen a magyar népmesekultúra tele van jellemnevelő kincsekkel. Rengeteg bábszínházat szervezett a táborokban, New Yorkban is mindig volt bábszínház a Mikulás-ünnepségeken, ahol Szent Miklós legendáját mutatták be. A mostani idősek még emlékeznek rá, nagyon szerették. Az ötévente megrendezett Jubi-táborokba az egész család ment; én is velük tartottam, mert akkoriban még a kiscserkészek is mehettek oda. Emlékszem, van egy fénykép, ahol az apám és mind a hat gyereke cserkészruhában, illetve népi ruhában állunk egy székelykapu előtt.”

István így megismerte többek közt a Külföldi Magyar Cserkészszövetség ügyvezető elnökét, Bodnár Gábort is, aki később jelezte neki, hogy szétesőben van a garfieldi csapat (épp a Külföldi Magyar Cserkészszövetség, a KMCsSz székhelyén), mire ő átvitte az akkor tízéves lányát Garfieldre és a passaic-i magyar plébániai közösségbe, így Anna oda járt magyar iskolába és templomba is. „ Apám a cserkészet misszióját irányítóeszközként használta, de mivel az tűpontosan megegyezett saját értékrendjével, élte is; erős példát mutatva nekünk is. Sőt, meg is követelte tőlünk, hogy igyekezzünk mi is mindig „emberebb embernek és magyarabb magyarnak lenni”, így remélve, hogy együtt fogjuk építeni a magyarság jövőjét. Amikor átvette a csapatparancsnokságot, nagyon komolyan vette a szabályt, hogy „Isten, Haza és Embertárs” egyformán fontos. Nem járhatott cserkészetre, aki nem járt magyar iskolába vagy templomba. A templomban nem csak vasárnapi miselátogatók voltunk, nagyobb eseményeken  például egy Magyarországról érkező püspök látogatásán – felvonultunk, még ha csak öten-hatan is.” Karácsonykor betlehemezni vitte a csapatot a magyar családokhoz. Néhány szülő segítségével két héten keresztül minden este terjesztették a Megváltó születésének örömhírét. Sőt, évente egy csak angolul beszélő nyugdíjasapáca-otthonba is elmentek. (Ma is teszik.) A cserkészek minden évben részt vettek a magyar máltai lovagok által megszervezett egy hétvégés lelkigyakorlaton is, annak külön a fiataloknak szánt programjain. Rengeteg munkával toborzott és épített közösséget. Akkoriban a Magyar Liga is tevékeny volt, így bőven volt magyar közösség, ahonnan új tagokat lehetett hívni. Előadásokat szervezett a cserkészházba – ahogy annak idején szülei is Erdélyben –, s néhány évre pezsgő kulturális életet hozott létre, ami a cserkészet fellendítésén, megmentésén is sokat segített.

Anna mégsem tudott Passaic-on bérmálkozni, mert nem volt elegendő létszámú fiatal az ő korosztályában, édesapjának viszont annyira fontos volt, hogy ezt magyarul tegye, hogy kedd esténként bevitte New Yorkba, az ottani magyar paphoz felkészítőre. Közben kiderült, hogy a New York állambeli Yonkersben indítanak egy előkészítő csoportot, így odautazott hetente és ott bérmálkozott. Mivel ott is volt egy létszámproblémákkal küzdő cserkészcsapat, az akkor már őrsvezető Anna péntek esténként újra Yonkersbe járt kiscserkészeknek foglalkozást tartani, onnan pedig Garfieldra jöttek szombatonként a nagyok cserkészkedni. A csapatok együtt kirándultak, közösen neveztek be a híres tavaszi akadályversenyre, s ez segített a garfieldi csapat magára találásában is. (Ez a kölcsönösség ma is jellemző a keleti part három cserkészcsapata között.)

Sándor István a csapatparancsnokságát követően is a cserkészet vonzásában maradt, kisegítőként, támogatóként, az anyagi támogatást és a cserkészház fenntartását intéző ún. fenntartó testület tagjaként. Amikor lánya csapatparancsnok lett, jobban a háttérbe vonult, de mindig figyelt rá és Anna tanácsadóként mindig számíthatott reá. Közben a lány biológiát tanult, de a negyedik egyetemi évben halasztott és gyakornok lett egy iskolások számára természetismereti programokat vezető, New York állam északi részén található, 1500 holdas területen működő szervezetnél. (Ez hasonló a magyarországi erdei iskolákhoz, de ott nem az iskolai tanárok tanítanak, hanem saját tanári karuk van, akik ott is laknak, és jellemzően egész évben működnek, hétvégén felnőtt konferenciákat, cserkészcsapatokat, nyáron több száz táborozót fogadnak). Anna lelkesen, és a cserkészet miatt nagy természetismereti, pedagógiai és vezetői tapasztalattal érkezett, s fél év múlva már állásajánlattal távozott, s az egyetem után még tíz évig ott dolgozott. (A munkaadójával kapcsolatban megjegyezte: bár ez ugyanaz a YMCA, mint amivel annak idején édesapja kikerült Amerikába, míg Európában még az ő egyetemista korában is nagy hangsúly volt az egyesületben a kereszténységen, Amerikában nem: „Itt, legalábbis ezen a környéken, már akkor is kicsi volt az a bizonyos C betű, és azóta is egyre csökken…”)

Anna a munkahelyén élt, de a garfieldi csapatparancsnokság miatt minden hétvégén másfél órát utazott, s mivel közben elvégezte a regösvezető-képző tábort, elindította Garfieldon a regöscsoportot is, a cserkészvezetők hagyományőrző, népművészeti körét. „Azért tettem, hogy az őrsvezetőket a csapatban tartsam, de ehhez nyújtani kellett nekik is valamit. Ezek a fiatal vezetők az iskola, edzés, munka és magyar iskola mellett önkéntesen vállalták a gyerekek nevelését. A péntek esték csak róluk, nekik szóltak, csapatépítő játékokkal, népművészeti témájú foglalkozásokkal. Egyszer például egy egész parasztházat építettünk fel modellként.” Nemcsak Garfieldon, New Brunswickon is voltak regösök, s Clevelandben is virágzott a regös-élet, emellett évente volt regöstábor egy buffaloi vezetővel, aki felkarolta és tanította Annát, aki később maga is vezette a tábort. „Kutattunk; s mivel még nem volt internet, többek között Orbán Balázs könyveit bújtuk, és különböző életeseményeket vagy tájegységeket dolgoztunk fel. Észak-Amerika nyugati partjának cserkészcsapatainak, gimnazista és egyetemista cserkészeinek szólt, így nagyon sokfelől, még Kanadából is jöttek résztvevők.”

A csapatparancsnokság lejártával Anna újra teljes gőzzel a karrierjével tudott foglalkozni, minden hétvégén dolgozott, közben menedzsmentet tanult, és elvállalta a konferenciaszervezést is. „A legjobb állás volt a világon: a természetet jártuk, nem könyvekből tanítottunk. Több száz embernek tartottam előadásokat, tanári kiképzéseket vezettem, az intézményvezető jobbkeze voltam, és minden percét nagyon élveztem. De tíz év után rájöttem, hogy az életem csak erről szól, éjjel-nappal dolgozom, bármikor elérhető vagyok, de nincs magánéletem. Harminc év felett viszont már vágytam volna társra és családra, de ezt a kollégák között nem találtam meg.” Így végül a szervezeten belül területet váltott, iskoláskorú gyermekek gondozásával kezdett foglalkozni, és iskola után programokat, több száz fős nyári táborokat szervezett és vezetett. Visszaköltözött szüleihez, onnan ingázott a munkahelyére, közben újra csatlakozott a helyi egyházközségbe. Később önerőből vett egy saját lakást, de mire beköltözött volna, megismerkedett Zolival.

A Dorogi család

Ezzel teljesen új fejezet kezdődött Anna életében, mégpedig a tengerentúlon. Leendő férje, a gépészmérnök végzettségű, magyarországi (tatai) származású Zoli ugyanis Angliába ment dolgozni. A távkapcsolatot Anna munkája és az időeltolódás miatt nem lehetett fenntartani, így végül Anna is Angliába került. A polgári esküvőjükre Tatán, a templomira Passaic-on került sor, 2007-ben. Anna szakmájának megfelelő munkát talált Angliában, először az YMCA-n keresztül. Egy idő után azonban azt tapasztalták, hogy nem angol állampolgárként nagyon nehéz a „hosszú távú meggyökerezés”. Közben szülei is egyre idősebbek lettek. Ingáztak Magyarország és Amerika között, végül férje időközben megkapott zöld kártyája eldöntötte a kérdést, és 2014-ben másfél éves Kálmán kisfiukkal visszaköltöztek Amerikába, Anna szüleinek házába.

Anna papíron részmunkaidős volt, de gyakorlatilag teljes állásban dolgozott egy helyi iskolakörzetben, közben éveken át ápolta betegeskedő idős szüleit, akik 2017-ben és 2019-ben haltak meg. A végén Anna éjjel-nappal ott volt mellettük, sőt, saját kérésére kisfia is. Amíg lehetett, férje fizikai támogatásával tolószékestül oldották meg a családi templomba járást és szülei bekapcsolódást a magyar eseményekbe. „Amilyen különleges volt szüleim földi élete, olyan érdekesen alakult sorsuk a haláluk után… Anyám az általa nagyon szeretett magyar apósa mellett van eltemetve Louisianában, magyar nagymamám viszont utolsó éveiben Budapesten élt, így ott van eltemetve; a 46 évesen elhunyt legidősebb bátyám Ajtonban, ahol időközben visszakaptuk a családi kúriát, és végül édesapám is odakerült.” István közvetlenül a járvány előtt halt meg, de kérésére – amikor lehetett – gyerekei hazavitték Erdélybe. A megható temetési szertartáson az unokája volt a ministráns; aki ovisként és kiscserkészként magyar iskolába járt és ugyanabba a csapatba került, amit anno nagyapja, majd édesanyja vezetett. „Apám mindig is ezt szerette volna, ha Kálmán ministrál, és Balogh Laci atya, a plébánosunk is hívta, de ő valamiért sokáig nagyon nem akart. Végül váratlanul elhatározta magát, de már apám halála után. Apám annak is nagyon örült volna, ha a férjem megkeresztelkedik. Én ezt nem erőltettem, a hit kegyelmét kierőszakolni nem lehet. Megtaláltam benne a számomra fontos keresztény értékeket, a többit pedig a Jóistenre bíztam. És ő szép lassan elvégezte a munkát. Ahogy anyám is mindig hangsúlyozta: sosem lehet tudni, hogy a Szentlélek kinek mikor érinti meg a lelkét… A férjem velem és apámmal eljött a templomba, de sokáig nem volt élő hite, aztán egyszer csak elkezdett énekelni, imádkozni. Tavaly, számomra is teljesen váratlanul, hirtelen eldöntötte, hogy megkeresztelkedik. Nagyon sajnálom, hogy apám ezt sem érhette meg, bár tudom, hogy mindent lát… Így azt is, hogy Zoli idén lesz elsőáldozó Kálmánnal együtt, ráadásul utána, a templomunk 120 éves évfordulójának ünnepségén bérmálkozni is fog.”

Mivel ezen a ponton elértünk a jelenbe, tulajdonképpen el kellett volna búcsúznunk, de Annát láthatóan mélyen megérintette az időutazás, így egy kis csend után így folytatta (én pedig megilletődve hallgattam): „Gondolom, mással is előfordul időnként, hogy a mindennapi rohanás, a jelen nehézségei, a jövő aggodalmai közepette valami hirtelen leállítja, és összekapcsolódást érez a múlttal. Mintha az elődeink erőt löknének felénk, vagy akár odaátról megfognák a kezünket, és életük példájából merítve adnának egy emlékeztető útba igazítást a Jó és a Szeretet felé… Eddig főleg apámról meséltem, de a családomban csodálatosan jó példák állnak előttem a múltból és a jelenből is, elsősorban nők személyében. Fiatal édesanya, aki egy gödörben a saját testével egyéves kisfiát védi menekülés közben a körülöttük lezuhanó bombáktól… Nagylelkű nagynénik, akik a saját fontosabb dolgaikban és magasabb nívójú szférájukban megállva megkérdezik tőlem, hogy vagyok és komoly odafigyeléssel meg is hallgatják szerény válaszomat… Mély hitű és ebből fakadóan szinte örökké vidám nővér… Rengeteg családi élményt feláldozó édesanya, aki érzi a gyermekei kétnyelvűségének, kettős kulturális identitásának fontosságát, még ha az nem is az övé, és aki közben örök tanítóként, mélyen gyökerező hitéből merítve, csendes erkölcsi inspiráló: „Bízd az Istenre a keresztjeidet”… És így tovább, sorolhatnám még sokáig… Ezek biztatnak most is és a jövőre nézve is. Erdélyi, ír és amerikai gyökerekkel, Magyarországon született férjemmel, Angliában született fiammal, Amerikában, szülőföldemen élek, továbbra is az „Isten, Haza és Embertárs” szellemében.”

Antal-Ferencz Ildikó

először megjelent a 777blog.hu-n

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.