Antal-Ferencz Ildikó írása, megjelent angolul a hungarianconservative.com weboldalon.

„A XX. század kezdetén elődeink sokat nélkülöztek, mégis megteremtették és fenntartották az egyházközséget. Ma, a XXI. század elején, még akkor is, amikor látszólag mindenünk megvan, nehéz fenntartani az egyházközséget! Követnünk kell elődeink példáját. Ők Istenhez fordultak és egymásba kapaszkodtak, mert Istenben van minden reményünk és összefogásban van az erőnk. Ha ezt a gondolatot tartjuk szem előtt, akkor ezt a krónikát azok is fogják olvasni, akik egyházközségünk 200. évfordulóját ünneplik majd’ – így szól a 1903-ban alapított passaic-i (New Jersey) R. K. Szent István plébánia 100. évfordulójára készült emlékkönyvben Marshall Tamás tanár, cserkészvezető, egyháztanácstag és plébániai ifjúsági felelős egyik bejegyzése. Gondolatai manapság, 20 évvel később talán még aktuálisabbak, mint akkor, ahogy feladatai is: elérni, hogy nemcsak az idősek, hanem a fiatalok is rendszeresen járjanak a templomba, vagyis a középkorú szülők is jöjjenek, hozzák gyerekeiket, vegyenek részt az egyházközség életében – ily’ módon is továbbadva hitüket és magyarságukat a következő generációk számára.

Amikor 2022. július 3-án először beléptünk a passaic-i Szent István templomba, azonnal otthon éreztük magunkat. A templom belseje, a gyönyörű oltár és a díszes ablakok sokban hasonlítottak az otthoniakhoz (sőt, engem erdélyi nagyszüleim kis falusi templomára is emlékeztettek); a misén résztvevők közül szinte mindenki magyarul beszélt, nyitottsággal és érdeklődéssel fogadtak minket. A 25. évi ezüstmiséjét ünneplő Balogh Laci atya úgy köszöntött, mint aki régóta ismer, a misét vendégpapként celebráló budapesti (városmajori) Bokros Levente atya pedig így szólt hozzánk: „Jézus tudta, miért kell ide jönnötök!”, majd a hívekhez fordult: „Fogadjátok be őket, ebben ti jók vagytok!”. Ezzel arra is utalt, hogy a passaic-i Szent István templom mára Észak-Amerika keleti partjának egyetlen megmaradt magyar egyházközsége, a többi az utóbbi néhány évtizedben vagy teljesen megszűnt (mint például a New York-i Szent István magyar plébániatemplom), vagy ma már nem önálló (mint például a szintén New Jersey államban található New Brunswick-i Szent László templom).

A miséző pap szavai és hívek kedvessége sokat jelentett ötfős családunk számára az akkor még nagyon újnak és idegennek érzett országban. Azóta már mi is aktív részesei lettünk az egyházközség életének, így a 120 éves évforduló november 12-i ünneplésének is. Kevin J. Sweeney patersoni egyházmegyés püspök beszédét hallgatva, eszembe jutottak érkezésünk első pillanatai, és elgondolkodtam: vajon hány embert fogadtak be előttünk a 120 év alatt? Vajon hány keresztelő, elsőáldozás, bérmálkozás, esküvő és temetés zajlott az épület falai között? A korábbi magyar papok és adminisztrátorok az évforduló kapcsán a sekrestyéből kihozott és a templomtérben kiállított arcképeiről próbáltam leolvasni a hosszú múlt örömteli és szomorú pillanatait. Gondolataim összecsengtek a püspökével, aki prédikációját azzal kezdte: gondoljunk bele, hány keresztelő – vagyis, az ő szavai szerint, olyan esemény, ahol a hit ajándékát először megkapjuk – történt itt a 120 év alatt. Az aznapi evangéliumra hivatkozva kiemelte: olyan társadalomban és kultúrában élünk, amely nem támogatja hitünk megélését, ezért különösen fontos felismerni a saját felelősségünket és minden nap vigyázni a fényre, amit kaptunk, felkészülve minden várható helyzetre.

ReklámTas J Nadas, Esq

Sweeney püspök prédikációjában többször is hangsúlyozta, mennyire örül a sok fiatalnak: a sok jelenlévő ministránsnak, cserkésznek és a magyar népviseletbe öltözött híveknek – akik, mint mondta, a szüleik, nagyszüleik és dédszüleik miatt vannak itt. „Az amerikai nemzet egyik nagy ajándéka, hogy bevándorló nép vagyunk. Országunkat megáldották a más országokból hozzánk érkezők. Ezt jelenleg nem mindenki értékeli, de az Önök jelenléte itt ma arról a közös hitről szól, amelyben osztozunk, és amit ezek a fiatalok szüleiktől és nagyszüleiktől kaptak, akik szintén itt vannak ma velünk, akár fizikailag a templomban, akár a távoli Magyarországon, akár a mennyországban. Felelősek vagyunk mindazért, amit a családban kapunk, és amit továbbadunk gyermekeinknek és unokáinknak. Mai társadalmunkban és kultúránkban a hit fényét oly’ sokféleképpen fenyegetik, ezért különösen védeni kell, amit manapság leginkább otthon, a családban tudunk megtenni.”

A hálaadás közelgő ünnepére hivatkozva jelezte: „Az Eucharisztia a mi hálaadó imánk. Minden alkalommal, amikor Isten családjaként összejövünk a templomban, és meghallgatjuk az Ő szavát, hálát adunk Neki. Ma hálát adunk a 120 évért is, ezért a csodálatos épületért a gyönyörű ablakokkal, amiről László atya olyan jól gondoskodott az utóbbi években, az Önök segítségével, és a dicsőségért, amiben e falak között részesedünk.” Mint mondta, a hálaadás ünnepe emlékeztet minket arra, hogy tulajdonképpen minden nap a hálaadás napja. Annyi mindenért hálásak lehetünk: Istenért, szüleinkért és gyermekeinkért, az áldásért, amiben nap mint nap részesülünk, létünk és hitünk ajándékáért, és azokért is, akik hivatásuk által szolgálnak minket – fejezte be prédikációját. Utána következett az új templomi ügyeletesek megáldása.

A szentmise után a templom melletti egykori iskolaépület Mindszenty-termében állófogadás, majd ünnepi műsor – a hittanos gyermekek szavalata, énekkara és néptánc bemutatója – várta a közel száz vendéget. Az ünnepi műsor előtt felszólalt az öt éve Passaic-on szolgáló Balogh László plébános, emlékeztetve, mely szavakkal köszöntötte 1904. augusztus 21-én az egyházközséget alapító Messerschmiedt Géza atya a templomot felszentelő püspököt: „Ez az a nap, melyet az Úr adott nekünk, ujjongjunk és vigadjunk rajta”, majd így folytatta: azért vagyunk itt, hogy emlékezzünk, ünnepeljünk és hálát adjunk. Mit jelent a 120 év; sok vagy kevés? – tette fel a költői kérdést, majd így válaszolt: 1.440 hónap,  43.830 nap, 1.051.920 óra, 63.115.200 perc, 6.240 órányi vasárnapi mise, 11 plébános, ki tudja hány püspöki látogatás, megszámlálhatatlanul sok vendég és sok ezer hívő, aki a 120 év alatt idejött, imádkozott, elsőáldozott, bérmálkozott, kibékült Istennel, egymással vagy önmagával. Talán ez utóbbi a legfontosabb, mert ezen alapul az összes többi – jegyezte meg.

„A templom találkozási pont. Találkozás Istennel, aki megteremtett minket, aki megbocsát és megerősít. A hely, ahol elbúcsúzunk attól, aki elment. Jézus ad reményt arra, hogy újra találkozunk vele a túloldalon. Hányszor szólalt meg a harang a halottakért, ki tudná megszámolni? Vagy a könnycseppeket, a vigasztaló szavakat, a gyereksírást, az énekeket, az imákat, kéréseket, hálaadásokat, dicsőítéseket, Miatyánkokat, gyónásokat, beleegyezéseket a házasságba – ez is mind a 120 év.” Mint fogalmazott, Isten országában nincsen idő és hely, az az örökkévalóság; a templom pedig a hely, ahol találkozunk az örökkévalósággal. Érezzük a feszültséget a 120 év és az örökkévalóság között? – tette fel az újabb kérdést.

Ezután arról beszélt, hogy ez egy magyar templom, vagyis magyar fejjel és szívvel épített és fenntartott templom, Amerikában, azaz abban az országban, amit sajátos magyar gondolkodásunkkal, tehetségünkkel gazdagítottunk. „Többé-kevésbé amerikaiak vagyunk; akkor is, ha letagadjuk; többé-kevésbé magyarok vagyunk, akkor is, ha letagadjuk. Sőt, Isten gyermekei is vagyunk – remélem, ezt nem akarjuk letagadni. Hűségesek vagyunk földi hazánkhoz – amiből nekünk kettő is jutott: az Egyesült Államok és a szülőhaza, ami azoknak is szülőhaza, akik útközben vagy már itt születtek, ők is így emlegetik Magyarországot – és az örök hazánkhoz, ami mindannyiunkat vár.” Beszédét hálaadással zárta: „Mondjunk hálát Istennek, az alapítóknak, az elődeinknek és adjuk tovább, hogy majd 120 év múlva egy következő pap elmondhassa dédunokáitoknak ugyanezt a hálaadást, angolul és magyarul. Isten áldja a Szent István egyházközséget!”

Az ünnepség után a közösség néhány oszlopos tagjához fordultam. A már említett Marshall Tamás ifjúsági felelős szervezte meg a közel harminc gyereket és néhány szülőt felvonultató műsort, Bíróné Vámos Ági és Skreli (Pándi) Orsolya hittantanárok, illetve Schachinger Tamás és Lívia néptáncoktatók segítségével. Elárulta: amikor a műsor összeállításán gondolkodtak, arra jutottak, hogy azt kell megmutatniuk, ami az amerikai magyar diaszpórában náluk egyedi: a sok gyermeket és fiatalt. „A mai műsor szépen bemutatja, milyen a közösségünk: vannak olyanok, mint ti, akik nemrég jöttetek, és olyanok is, akiknek már a nagymamája is itt született. Mindannyiunkat összeköt a magyar nyelv, a magyar kultúra és a sok közös élmény, amit a templomban, a hétvégi magyar iskolában és a cserkészetben együtt megélünk. És azt is megmutatja, hogy bár vannak értelmiségi szülők és kétkezi munkások köztünk, amikor együtt vagyunk, ez sem számít. Mindannyian magyarok vagyunk, akik szeretjük a gyerekeket, a közösséget és Istent; ez tart minket össze.” Tamás már itt született, részt vett a 80. és a 90. évfordulón is, a 100. szervezésében pedig már szervezőként segített. Elmondása szerint a 90. jubileumi mise is szép volt, de azt inkább a 100. „előjátékának” tekintették, utóbbira viszont két éven át készültek: évkönyvvel és zenés műsorral a New Brunswick-i egyházközséggel együttműködve. Hasonlóan, ezt a 120. évfordulót a 125. évforduló előzetesének tartják; amire már el is kezdtek készülni: ismét terveznek emlékkönyvet, szeretnék felkutatni a régi, még élő, de különböző okokból már nem ebbe a templomba járó híveket, és Laci atya kezdeményezésére minden vármegyéből összegyűjtenek egy kis földet, amit majd az oltár alá helyeznek és ezzel azt fogják üzenni a híveknek: magyar földön áll a templom.

Keresztes Ferenc (mindenkinek csak Feri) ötven évig volt a templom orgonistája, majd kántora, mielőtt tavaly a távoli Alabama államba költözött hétfős családjával. Viszont az idei augusztus 20-i templomi búcsú után ismét ellátogatott Passaicra, hogy a jelenlegi kántor távollétében zenei szolgálatot teljesítsen a templomban és az ünnepi műsorban. Mint mondta, nagy megtiszteltetés volt számára a felkérés, aminek örömmel tett eleget, ötből négy, 5-14 év közötti gyermekével húsz órát utazva. Gyerekei annyira jól érzik itt magukat barátaik között, hogy kérésükre maradnak a jövő heti Erzsébet-Katalin-bálra is, és karácsonyra is jönnek. „Nagyon szeretem ezt a templomot, az itteni közösséget a nagyobb családomnak érzem, és nagyon remélem, hogy képesek szeretettel és egymás iránti elfogadással valódi családként létezni és hosszú távon fennmaradni. Jó érzés volt visszajönni, szép volt a műsor, de fájó szívvel láttam, hogy csak legfeljebb százan gyűltünk össze”.

Horváth István szintén kevesellte a résztvevők számát, és fájlalta, hogy a sok készülődés és reklámozás ellenére csak ennyien jöttek el. Ő 15 éve szolgál a egyházközségben, afféle mindenesként: állandó tanácstag és gyakran tanácselnök, de övé az eseti szerelési-felújítási munkálatok és a rendszeres konyhai feladatok (a havi templomi közösségi ebédek) felelőssége is. Mint mindig, most is feleségével, lányával, valamint állandó munkatársával, Aminger Évával készítették elő a felszolgált ételeket. „Ahogy máskor sem, most sem tudtuk előre, hányan jönnek el, így most is száz fővel számoltunk, és sajnos bejött.”

Kerkayné Maczky Emese, aki korábban igazgatóként 30 éven át vezette a hétvégi magyar iskolát, készítette el a Mindszenty-terem falait díszítő, a plébániai közösség gazdag életét bemutató, szó szerint és átvitt értelemben is színes tablókat. Elmesélte: a ’90-es években az akkor még létező passaic-i Amerikai Magyar Múzeum részére több ilyen, 20-30 tablóból álló magyar történelmi sorozatot készített, 1848-as, trianoni, 1956-os stb. témakörökben. Ez adta az ötletet a 100 éves jubileumi szervezőbizottságnak, hogy az emlékkönyv mellett ilyen látványosan kellene bemutatni az egyházközség elmúlt 100 évének életét, eseményeit is. Ezért felkérték Emesét a 100 éves jubileumi sorozat elkészítésére, ami egy szintén kb. 30 tablós összeállítás lett. A 110. évfordulóra csak néhányat készített, de most, amikor a 120. évfordulóra készült, azokat is kiegészítette. A digitális világ előtt papírképeket használt, amelyeket hosszú hónapokon át gyűjtött, ezúttal viszont – az utóbbi 10-20 évet lefedve – kizárólag a saját maga és férje, Kerkay László által készített képekkel dolgozott, lényegesen kevesebb gyűjtőmunkával, de így is rengeteget idejét rászánva: a képválogatás, a képaláírások megfogalmazása, a nyomtatás és a ragasztás tablónként több napot vett igénybe. A legutóbbi 20 év eseményeiből kiemelkednek az előző két plébánosról, Mustos atyáról és Vas László atyáról szólók; nemcsak szolgálataikról, hanem temetésükről is külön tablók készültek. Emese egy-egy tablót szentelt a 2013-as 110. éves évfordulónak, a washingtoni ún. katolikus főtemplom (Basilica of the National Shrine of Immaculate Conception, ami országos jelentőségét tekintve az esztergomi bazilika magyarországi jelentőségéhez hasonlítható) magyar kápolnájának 2015-ös évi avatásának (amelyen Erdő Péter bíboros úr is részt vett), a két legutóbbi plébános közötti, átmeneti 2018-as évnek, a Covid-járvány nehéz éveinek, Balogh Laci atya 2022-es évi ezüstmiséjének, a Szent István-napi piknikeknek, illetve sok szempontból emlékezetes 2023-as évi Szent István-napi búcsúnak. Az idei búcsú különleges jelentőségét az adta, hogy a egyházközség legutóbbi fél évszázados történetében, sőt az egész amerikai magyar diaszpórában is ritkának számító nagy létszámú, 26 gyermek elsőáldozása és bérmálkozása zajlott Veres András püspök úr jelenlétében és celebrálásával.

Isten éltesse és áldja a passaic-i Szent István egyházközséget még legalább 120 évig!

Antal-Ferencz Ildikó

Képek: Kerkayné Maczky Emese és Antal-Ferencz Ildikó

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.