Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Réka, mint a Magyar Társaság éves konferenciájának legfiatalabb előadója, a Balassi Intézet hallgatójaként szerzett magyarországi élményeit osztotta meg velünk. Tapasztalatairól és többedik generációs, amerikai-magyar vegyes családi hátteréről is kérdeztem az agilis, 18 éves fiatal lányt.
A családi háttered nem jött szóba az előadáson. Mesélj róluk is egy kicsit.
Az anyai dédnagyszüleim Budapestről vándoroltak ki, nagyszüleim „útközben”, Ausztriában, Nádas Krisztina, anyukám viszont már itt, Chicagóban született. Apukám amerikai katona volt, sokat költöztünk, minden testvérem más államban született. Én Kaliforniában, húgom Georgiában, ahol ott öt évig laktunk, és miután az apukám meghalt, Clevelandbe költöztünk. 12 éve lakunk itt. Anyukám párja is amerikai, így még mindig félig magyar, félig amerikai az életem; otthon továbbra is mindkét nyelven beszélünk. Anyukámmal többnyire magyarul, de ha jelen van a párja, akkor angolul beszélgetünk. Négy testvérem van: három bátyám közül a legidősebb 24 éves, a húgom pedig 15 éves.
Hogyan ápoljátok a magyarságotokat?
A cserkészek között sokaknak mindkét szülője magyarul beszél, mi viszont sokkal többet beszélünk otthon angolul, mint magyarul. Ha például az amerikai iskola volt a téma, angolul beszélgettünk, de ha nem arról volt szó, akkor próbáltunk magyarul beszélni. Gyakran előfordult, hogy elkezdtünk angolul beszélni, anyukám pedig magyarul válaszolt, és így tett mindaddig, ameddig nem jutott eszünkbe, hogy nekünk is magyarul kellene megszólalnunk. És volt olyan is, hogy ránk szólt. Szerintem vegyes családi hátterem ellenére azért is volt annyira jó a magyar nyelvtudásom, mert rengeteg magyar program van itt, Clevelandben. Hétfőnként magyar iskola, keddenként regös (hagyományőrző) foglalkozás, péntekenként magyar cserkészet; emellett vannak fellépéseink és több napos táboraink. Hetente háromszor-négyszer is van alkalmunk arra, hogy családon kívül is beszéljünk magyarul. Ha ez nem lett volna, nem is nagyon tudnék magyarul. Természetesen az otthoni nyelvhasználatot sem lehet mellőzni, sőt az is nagyon fontos, de nekünk az nem lett volna elég, annak ellenére, hogy az apánk e tekintetben együttműködő volt. A testvéreim is mind jártak magyar iskolába és cserkészetre. Az egyetlen, ami nem volt kötelező nekünk, az a regös csoport, az a mi döntésünk volt, anyánk ránk bízta. Az ugyanis már arról az önálló döntésről is szólt, hogy kit mi érdekel, de mivel az is egy jó közösség, egyik bátyámat kivéve mindannyian jelentkeztünk oda is. Én is, és nemcsak azért, mert magyar nyelven akartam magyar népi táncokat és magyar kultúrát tanulni, hanem mert ott voltak a magyar cserkész barátaim.
A Balassi Intézet programjára viszont egyedül te jelentkeztél a családból.
Igen, annak ellenére, hogy korábban az volt a tervem, hogy a gimnázium után egyetemen tanuljak. Arra, hogy egy évig külföldön éljek, egyáltalán nem gondoltam, de egy Bostonban tanuló barátnőm javaslatára végül úgy döntöttem, fontosabb az, hogy most elmenjek Magyarországra és bővítsem a szókincsemet és tanuljak a magyar kultúráról, mert a Covid-járvány alatt nagyon gyengült a nyelvtudásom, ahogy másnak is, hiszen nem tudtunk közösségekbe járni. Azt is tudtam, ha már Európában leszek, utazhatok más országokba is. Nyilván nem ezért mentem, a legfontosabb szempont a döntésben a magyartanulás volt. Viszont amikor megérkeztem Magyarországra, nagyon hátrányban éreztem magam. A tanárom magyar nyelvtudása tökéletes volt, így amikor megszólaltam, mindig úgy éreztem, hibásan beszélek. Még most is vannak hibák a beszédemben és az írásomban. Ez eleinte nehéz volt, pedig a résztvevők közül voltak, akik még annyira sem ismerték a magyar nyelvet, mint én.
Előtte is jártál már Magyarországon?
Igen, többször is. Anyukámnak van ott egy jó ismerőse, akivel Kaliforniában találkozott; az ő férje is katona volt. Amikor Magyarországra utaztunk két-három hétre, mindig ott laktunk náluk, hogy az anyukám több időt tölthessen velük. Majdnem minden rokonunk Amerikába költözött, csak egy-két távoli rokonunk él Magyarországon. Viszont pár éve a nagybátyám feleségül vett egy magyar nőt, és most ott laknak, ami nekem nagyon jól jött, mert így jobban megismerhettem őket és a kisgyermekeiket is, mert a Covid-járvány alatt nem tudtunk eljutni hozzájuk. Idén nyáron én is részt vettem a regösök három hetes Kárpát-medencei körútján húgommal. Öt évvel ezelőtt anyukám és a két idősebb bátyám csatlakozott hozzájuk, azalatt mi, a húgommal és harmadik bátyámmal lovastáborba mentünk. Egy másik alkalommal, amikor az anyukám tánctáborban vett részt, testvéreimmel vitorlástáborba jártam. Tehát én már korábban is vettem részt magyar programokon, már beleéltem magamat az ottani kultúrába, és úgy éreztem, Magyarország is az otthonom. Mégis az első pár hónapban turistának éreztem magam, mert mindent meg akartam nézni, hiszen Budapestet még nem ismertem annyira. A tömegközlekedést is meg kellett tanulni.
Mi volt a legmaradandóbb ebből az évből a számodra?
Szerintem az egész egy nagy, életre szóló élmény volt, mert jó volt a társaság és nagyon-nagyon klassz programokat terveztek. A bostoni barátnőm lett a szobatársam, de megismertem az összes, kb. 40 résztvevőt, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot, és egyik legközelebbi barátom egy spanyol lány lett. Én a magyar nyelv és kultúra programban vettem részt, de voltak másfajta kurzusok is, összesen 200-an laktunk a Körszállóban, tehát rengeteg új emberrel megismerkedtem. A 40-ből a magyarul jobban beszélők 18-22 évesek voltak és legtöbben cserkészek, a kevésbé jól beszélők kicsit idősebbek, 18-35 évesek voltak. A kirándulások is biztosan megmaradnak örök emlékül. Ősszel Egerbe és környékére, tavasszal pedig Erdélybe, Torockó környékére vittek el, ahol beleláttunk az ottani vidéki életbe. Egyszer elmentünk a bugaci pusztára is egy egész napra, ahol voltak előadások és eljutottunk egy borkóstolóra is. Hétközben pedig voltunk a Művészetek Palotájában, a Ludwig Múzeumban és egyszer színházban is.
Azt mondtad, a legbüszkébb a záródolgozatodra vagy. Miért?
Huszonnégy oldalt írtam le magyarul, de nemcsak az írás, hanem az egész kutatás magyarul zajlott. Ehhez el kellett olvasni a könyveket magyarul, ki kellett találni, hogy mi mit jelent, és hogyan akarom az olvasottakat megfogalmazni. Ez egy egész éves foglalkozást jelentett: a témát már novemberben ki kellett választani, év végéig vázlatot írni, év elején kutatni és májusig megírni, június végén megvédeni. A témavezetőm végig nagyon sokat segített. A témám a matyóhímzés volt, és azért választottam ezt, mert korábban a cserkészeten volt egy olyan programunk, ahol hímeztünk. Minden őrs kapott egy-egy motívumot különböző tájegységekről; nekem egy matyó rózsa jutott. Nagyon megszerettem, de nem tudtam semmit arról, hogy kik a matyók, hol élnek, miért ilyen mintákat hímeznek, miért ilyen színeket használnak, és elkezdtem érdeklődni iránta. Így kezdődött.
És mi az, amit esetleg hiányoltál a programban?
A magyarországi diákokkal való kapcsolattartást kellene kicsit szorosabbra venni, mert nem volt lehetőségünk a helyiekkel ismerkedni. Nagyon sok olyan program volt, ahol a külföldiek találkoztak egymással, de egyáltalán nem szerveztek programokat, ismerkedési lehetőségeket a helyi magyarokkal, ami szerintem nagyon fontos lenne, és valahogy be kellene hozni a programba, hiszen velük is jó lenne megismerkedni, különösen annak – és ők nem kevesen vannak – , akik esetleg további magyarországi tervekben gondolkodnak, ahogy én is. Nem feltétlenül odaköltözésben, de akár abban is. A másik, hogy nincs hivatalosan szervezett alumni (azaz öregdiák) program. Végül azt említeném, hogy meg lehetne ismerni jobban a népi kultúra mellett a mai kortárs kultúrát is. Nagyon érdekesek voltak a múzeumok, szívesen mentem volna többször is, ahogy galériákba, színházakba is.
Milyen kulturális különbségeket kellett eleinte megszoknod?
Amerikában ahhoz vagyok szokva, hogy ha elmegyek egy bevásárlóközpontba, ott mindent egy helyen megtalálok, Budapesten mindenért más boltba kellett menni. A tömegközlekedést is meg kellett szokni, mert Clevelandben mindenhova vezettem. Bostonban sincs kocsim, ott is tömegközlekedést használok, de az nem annyira jó, mint Budapesten. És magát az oktatást is meg kellett szoknom. Nemcsak azt, hogy mi ugyanabban a teremben maradtunk, és a tanárok jöttek hozzánk, ami Amerikában fordítva van, de a kiscsoportos tanulást is meg kellett szokni. Kicsi volt az osztályterem és csak hét-nyolcan voltunk egy csoportban. Korábban 20-30 fős osztályokba jártam, és biztosan volt olyan órám, ahol nem akartam válaszolni, ezért nem néztem a tanárra, és mindig volt valaki, aki válaszolt. A Balassi Intézet kiscsoportos óráin viszont mindig kellett mondani valamit. De sokkal közelebbi kapcsolatot tudtam kialakítani a tanárokkal is, tehát összességében jó volt, csak szokatlan.
Mit kezdtél a program során tanultakkal hazatérésed után? Milyen magyarországi terveid vannak?
Most még nem tudom, de a tanév végén leginkább azt akartam megmutatni az ittenieknek, amivel a záródolgozatomban foglalkoztam. Annyira sok tudást gyűjtöttem a matyó hímzésről, hogy szerettem volna a tanultakat a cserkészeknek bemutatni. Sajnos most annyira el vagyok foglalva az egyetemi tanulással, hogy nincs elég időm a cserkészetre. Viszont amióta visszajöttem és meséltem másoknak a Balassiról, tudom, hogy több ismerősöm is el akar menni erre a programra, tehát érdemes így is népszerűsíteni. Ami a magyarországi terveimet illeti, még nincs semmi konkrétum, egyszerűen csak annyira jól éreztem ott magam, hogy szeretnék majd visszamenni, de még nem tudom, hogyan.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
