Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A torontói születésű, magyarul tökéletesen beszélő Annával a 2023-as clevelandi Magyar Kongresszuson ismerkedtem meg, ahol legújabb dokumentumfilmjét vetítették. Halk szavú, zárkózott, de nagyon kedves és érdeklődő hölgy, akivel a megosztott szállodai szobánkban hajnalig beszélgettünk a torontói magyarokról, említett filmje és az akkoriban megjelent első diaszpóra-interjúkötetem kapcsán. Kalandos magán- és szakmai életét akkor még nem, csak egy évvel később ismertem meg részletesen, amikor Torontóban járva meglátogattam és kikérdeztem, nemcsak 96 éves ‘56-os édesapjáról, hanem rendszerváltáskori egyetemista „szovjetuniós”, majd családos afrikai kalandjairól, erdélyi filmes útjairól, ‘56-os projektjéről, valamint legújabb terveiről.
Édesapád 1956-ban hagyta el Magyarországot, mégis Debrecenben talált feleséget magának 10 évvel később…
Édesapám Nyírség egy kis falujában, Nyírbélteken született 1929-ben. Ő volt az első a családban, akinek úgymond „városi élete” volt, és aki egyetemre járhatott. Később családja Debrecenbe költözött. 1956-ban Budapesten dolgozott mérnökként, és látta, mi zajlik körülötte. Ő nem az a típus, aki könnyen elhagyta volna a hazáját, de amikor látta, milyen irányba fordul a társadalom, a politika, és a forradalom elbukott, elmenekült ő is. Többször mesélte nekem, hogy ott volt a tüntetéseken, és meglepődött, mekkora ereje volt a tömegnek, fantasztikus érzés volt köztük lenni, ugyanakkor félt is, mert úgy érezte, nem lesz jó vége… A forradalmi napokban sok munkahelyen a kommunista vezetés elmenekülése után a munkások első dolga volt megnézni az ún. káderlapokat, és akkor értette meg, hogy ha elbukik a forradalom, neki el kell hagynia az országot. Kiderült, hogy kuláknak minősítették a szüleit, annak ellenére, hogy édesapjának nem is volt saját földje, csak azt bérelte, de mivel nem voltak szegények, módosabb gazdának, azaz szinte automatikusan „kuláknak” címkézték.
Úgy emlékszem, két osztálytársával menekült; az egyik elintézte, hogy legyen egy hivatalos papírjuk, miszerint gyárlátogatásra mennek az osztrák határ mellé. Ausztriából Wales-be került, ott tanult meg angolul, és onnan vándorolt ki Kanadába. Van egy csodálatos fényképem, ami a legnagyobb helyi újságba, a Toronto Star-ba is bekerült, amelyen sok fiatal kezet fogva láncot alkot az óceánparton, mintha hidat építenének Kanadába, ahova kivándorolni készültek. Édesapám sokáig nem alapított családot; erre csak azután került sor, amikor a magyar állam amnesztiát adott az ‘56-os menekülteknek, így 1966-ban ő is visszamehetett Magyarországra látogatóba. Édesanyja mesélte neki, hogy van egy nagyon helyes lány a szomszédban, aki annyira megtetszett édesapámnak, hogy elvette feleségül. Anyukám ‘67-ben költözött Torontóba. Egyébként ő Szabadkán született, a háború alatt. Az is egy viharos történet… Annak ellenére, hogy a szerb partizánok besorozták fogorvos nagyapámat, mivel magyar származásúak voltak, úgy döntöttek, inkább kitelepítik a családot. Már a vonatállomáson álltak, amikor végre egy ismerősön keresztül engedélyt kaptak arra, hogy visszamenjenek a házukba. A nagyon bizonytalan helyzetet látva nem maradtak ott sokáig, először Békéscsabára, majd Debrecenbe költöztek. Édesanyám ott nőtt fel, ott tanult és kapott matematika-fizika tanári diplomát.
Amikor megismerkedtek, nem merült fel, hogy édesapád maradjon otthon?
Nem, ez nem volt kérdés, de édesanyám mindig azt gondolta, hogy egyszer visszamennek majd Magyarországra. Nem tudom, ezt hogyan képzelte, mert már az sem volt könnyű, hogy megkapja az engedélyt, hogy kiköltözhessen édesapámhoz. 1966 nyarán találkoztak, amikor csak néhány hetet lehetett otthon apukám. Miután visszajött Torontóba, leveleztek, majd apukám 1967 januárjában ismét elment Magyarországra, ahol megtartották az esküvőt, de neki megint vissza kellett jönnie. Úgy tudom, anyukám csak kilenc hónappal később kapta meg az engedélyt, hogy elhagyhassa az országot. Tulajdonképpen alig ismerték egymást. Ehhez képest hosszú és szép házasságuk van, azóta is harmonikusan élnek együtt. Akkoriban a fiatalok jellemzően még egy életre választottak párt, és ki is tartottak egymás mellett, amiben az is segíthetett, hogy sokkal inkább tisztában voltak azzal, mit várnak el maguktól és egymástól…
Mihez kezdett édesanyád Kanadában?
Amikor megérkezett, még nem beszélt angolul, a következő évben megszülettem én, majd két évvel később érkezett öcsém. Apukámnak volt munkahelye és magyar ismerősei, később anyukám is tanított matematikát egy gimnáziumban, és negyven éven át volt tanító az Arany János nevét viselő hétvégi magyar iskolában. Akkoriban nagyon sok magyar élt Torontóban. A Szent Erzsébet Magyar Iskola a ‘30-as évektől működik a Szent Erzsébet katolikus plébánián. Viszont amikor 1972-ben egy új és nagyobb épületet vásároltak a torontói Magyar Ház számára, jött az ötlet és az igény, hogy ott is foglalkozzanak gyerekekkel. Az első évben egy Családi kör nevű gyerekfoglalkozást indítottak. Abban a nyugodt, játékos, családias hangulatban tanultam meg én is hímezni és horgolni. Volt ott egy tornaterem is, így a foglalkozások után még elmentünk kosárlabdázni. Nagyon jól éreztük magunkat. A második évtől elkezdődött az iskolai tanítás, szombat délelőtt kilenctől tizenkettőig, és utána, aki szeretett volna, maradhatott a Családi körre. Balogh Tamás és Erzsébet alapítók számára nagyon fontosak voltak a népi hagyományok. Minden magyar népi ünnepet megünnepeltünk; volt ének- és tánctanítás is. Én is, majd évtizedekkel később két fiam is végigjárta. Felnőttként sokat segítettem anyukámnak, különösen a gyerekszíndarabokkal; azt mindig nagyon élveztem. Egyébként a hétvégi magyar iskola most is működik, immár a kb. tíz éve épített új, szép Magyar Házban.
Nem voltál cserkész, de tagja voltál és vagy ma is a Kodály Táncegyüttesnek.
Nacsa Vera néni tanította a néptáncot az Arany János iskolában; szerintem neki köszönhető, hogy annyira megfogott a néptánc. 14 évesen beléptem a Kodály Együttesbe. A gimnáziumi évek alatt végig táncoltam, de az egyetemen már nem. Viszont régi magyar iskolatársam, Dobi Gábor az együttes oszlopos tagja lett, és azóta több hagyományőrző projektet is elindított. 2000-ben elkísértem Moldvába és Gyimesbe, majd 2017-ben Székre, hogy kamerával rögzítsük az ottani, még élő, értékes népi hagyományokat.
Dobi Gabi mindig kereste a különböző közép-kelet-európai népek – magyarok, lengyelek, szerbek, ukránok – kultúrája közötti kapcsolatokat. Ezáltal az egész népi kultúrát, és a térség történelmét egy szélesebb perspektívából látja. Tavaly például egy fantasztikus színházi előadást rendezett ‘56-ról, amelyben nemcsak tánc volt, hanem olyan eredeti interjúk is, amelyeket én készítettem ‘56-os menekültekkel. Ő kezdte el tíz évvel ezelőtt a Kodály Alumni csoportot is, ahol a régi táncosok időnként együtt táncolnak. Nem fellépésekre készülünk, „csak” továbbfejlesztjük a tánctudásunkat. Én is beléptem, és lelkesen járok próbákra. Azóta elindult egy másik felnőtt kezdőcsoport is, amit szintén Gabi alapított és vezet. Észrevette, hogy ha nem gyakorlott táncos emberek táncházba mennek, a moldvain kívül nem nagyon tudnak bekapcsolódni a táncba. Nagyszerű persze csak nézni a táncosokat, de sokan többet szeretnének. Látta tehát, hogy van erre igény, és létrehozott egy új, jó hangulatú és nagy létszámú kezdő felnőtt csoportot.
A magyar iskolában kezdődő néphagyomány-szeretet és -művelés tehát több erdélyi utazáshoz és dokumentumfilm elkészítéséhez vezetett. Mesélj még róla!
Ennek előzményei kicsit messzebbre nyúlnak… Miután közvetlenül az egyetem befejezése után férjhez mentem, az ő kérésére Afrikába költöztünk, és amikor négy évvel később visszajöttünk, észrevettem szüleimnél egy meghívót a Kecskeszem együttestől, Dobi Gabi szervezésében, a Bede-Fazekas Zsolt helyi rádiós alapította Paraméter Klubban, a gyimesi és moldvai csángó szokásokról. Semmit sem tudtam róluk, de elmentem, és elvarázsolódtam a fantasztikus műsortól. A Kodály Táncegyüttes egyes táncosai, köztük egy lengyel srác csángó népdalokat énekeltek, zenéltek, táncoltak, természetesen népi ruhában, és közben meséltek a csángókról. Valami akkor nagyon felébredt bennem; úgy éreztem, ezzel kellene foglalkoznom. Régóta nem voltam a magyar közösségben, és ez az esemény úgymond visszaszippantott. Azt mondták, pénzt gyűjtenek egy kamerára, hogy megörökítsék a még élő karácsonyi népszokásokat Gyimesben és Moldvában.
Férjem támogatta, hogy Afrika után azzal foglalkozzam, amivel szeretnék, így mi megvettük a kamerát. Emlékszem, olyan gyorsan történt minden, hogy csak a repülőn kezdtem el nézegetni a kamera használati utasítását… Tulajdonképpen így kezdődött a dokumentumfilmes pályafutásom. Rettenetesen izgultam, ugyanakkor azt éreztem: ott a helyem. Fantasztikus élmény volt. Először Sára Ferihez mentünk Gyimesközéplokra. Ő szintén nagyon érdekes figura volt, sajnos nemrég meghalt. Egy palóc származású városi táncos ember Magyarországról, akinek annyira megtetszett a Gyimesben, hogy elhatározta: ott fogja leélni az életét. Odaköltözött párjával, Zsuzsával, együtt éltek a helyiekkel, és két kislányuk született. Dobi Gabi akkor ismerte meg, amikor Feri egyszer eljött Torontóba a Kodály Együtteshez tanítani. Egyik szervezője volt a budapesti Csángó Bálnak, nagyon sok táncos, zenész, néptánc- és zenekutató megfordult nála. Karácsony előtt értünk oda, így a szentestét is náluk töltöttük, és akkor láttuk, hogyan mennek a csángók egymás házához, volt kántálás, láttuk az aprószentek ünneplését, a vesszőzést, disznóvágást… Sok helyi zenésszel találkoztunk, köztük hetven év feletti bácsikkal is, akik furulyáztak, énekeltek és meséltek nekünk, én pedig mindezt rögzítettem. Az út fénypontja volt, amikor eljutottunk Külsőrekecsinbe, és láttuk a szilveszteri urálást, amiről én addig még nem is hallottam. Többen jelmezbe öltöztek, és úgy táncoltak, mint az őrültek – a szó jó értelmében. Sokan románul beszéltek, de voltak, akik magyarul táncoltatták a hagyományos tarka kecskebábut. Még egy lakodalomba is eljutottunk. Nagyon egyszerűen éltek, Feriék is, például mosógép nem volt, a patakban mostak. De egy pillanatig sem éreztük, hogy kényelmetlen lenne az életük, inkább azt, hogy gyönyörű… Még a krumplipucolás közben is végig énekeltek az asszonyok, akiktől így gyönyörű dalokat tanultunk.
Zerkula János híres hegedűst is meglátogattuk; fantasztikus pillanatokat kaptunk el vele: épp a szomszédasszonya fogát húzta ki, és azt mutogatta nekünk, amikor megérkeztünk hozzá. Mert hát a faluban ő nemcsak zenész, hanem amolyan csontkovács, orvosféle is volt… Ha nem megyünk oda, és nincs időnk minderre, akkor ezeket a dolgokat nem látjuk és nem tudjuk meg, valójában hogyan élnek vagy éltek. Nem mentem nagy világítással, igyekeztem mindig a háttérben lenni, amennyire csak lehetett, hogy csak minimálisan zavarjuk meg a mindennapjaik természetességét. Boldog vagyok, hogy ott lehettem. Nem tudom, mennyire élnek még ezek a szokások, hiszen lassan 25 év eltelt azóta… Jóval később, 2017-ben a húsvéti időszakban visszatértünk Erdélybe, ezúttal Székre, hogy a locsolást és egyéb élő, ismertebb népszokást rögzítsünk. Azokból a felvételekből is készítettem egy dokumentumfilmet.
Menjünk vissza az időben. Mit tanultál, mivel foglalkoztál a filmezés előtt?
Történelem szakon végeztem a Torontói Egyetemen, majd mesterfokon orosz és kelet-európai történelmet tanultam. Éppen a rendszerváltás időszakában végeztem a mesterfokozatot, amelyben volt gazdaságtan, politika, nyelv és történelem, de ezen belül ott is a történelem volt a figyelmem középpontjában. Mindig is nagyon érdekelt, elsősorban a magyar történelem, nyilván édesapám miatt, viszont éreztem: a magyar történelmet úgy tudom a legjobban megérteni, ha a szomszédos országok és népek történelméről is olvasok és tanulok. Így Magyarország történelmét a szomszédos nagyhatalmak – egyik oldalon a németek, másik oldalon a Szovjetunió – nélkül szerintem nem lehet megérteni. Egy ilyen kis ország nem tud független lenni, akármennyire is szeretne. A magyarokban azt szeretjük és értékeljük, hogy mindig kiállnak a szabadságukért, és mindig igyekeznek külön utakon járni, de ezzel mindig nagyon nehéz dolguk van… Egy kis ország nem létezhet úgy, hogy ne vegye figyelembe mindazt, ami körülötte van… Ezért aztán németül és oroszul is megtanultam, és mindkét országban éltem néhány hónapot… Érdekes, hogy soha nem éltem Magyarországon, mindig egyik vagy másik oldalról közelítettem meg. Lehet, épp azért nem, mert azt hittem, oda bármikor mehetek…
Hiszen élnek ott rokonaid… De hogyan kerültél Német- és Oroszországba?
Először cserediák voltam Berlinben, majd Hannoverben dolgoztam tolmácsként egy biztosító irodánál és oda mentem volna vissza dolgozni az egyetem befejezése után, ha nem hívnak meg Moszkvába… Miután befejeztem az alapképzést, kihagytam egy évet, hogy eldöntsem, milyen irányba tanuljak tovább. Volt egy egyetemi társam, aki épp a rendszerváltás előtt ment oda egy szovjet-orosz nyelvprogramra, és éppen jelen volt, amikor összeomlott a Szovjetunió ’91 decemberében. Már előtte hívott, hogy látogassam meg, de akkor azt éreztem, ott kell lennem. ‘92 januárjában látogattam meg, eredetileg két hétre érkeztem, hiszen várt az állásom Németországban, de amint megérkeztem, rögtön láttam, hogy mennyire izgalmas dolgok történnek, így ott maradtam szeptemberig, és megtanultam oroszul. Életem legkalandosabb és legszebb kilenc hónapja volt… Szeptemberben pedig elkezdtem azt a kétéves mesterprogramot, amelyen keresztül lehetőségem nyílt visszamenni Moszkvába. ‘93 nyarán mentem ismét, a Torontói Egyetem szervezésében, de azt a lehetőséget is meghosszabbítottam, és ismét maradtam néhány hónapig.
Mit csináltál tulajdonképpen 22 évesen az éppen összeomlott Szovjetunióban?
Az első ottlétem alatt elsősorban oroszul tanultam, de volt egy kis állásom a kanadai nagykövetségen is. Nagyon sokat utaztunk, többször bejártuk a balti országokat, ott vettünk először autót, ott tanultam meg vezetni. Hatalmas utakat tettünk meg például Moszkvától egészen a Krím-félszigetig, majd onnan Ukrajnán keresztül Magyarországra. Nagyon sok emberrel megismerkedtem és beszélgettem; dolgozott velünk egy újságíró, akinek segítettem interjúkat készíteni és kutatni egy kicsit. Amikor pedig másodjára mentem oda, egy angol banknál, a Barclays-nél dolgoztam, ami szintén nagyon izgalmasan alakult, mert éppen akkoriban történtek a nagy gazdasági változások. Elsősorban az volt a feladatom, hogy felkutassam, milyen bankok lehetnek működőképesek a régi Szovjetunióból. Minden egyes intézményt felhívtam: léteznek-e, mekkora a tőkéjük stb. – mindezt azért, mert a Barclays szeretett volna kapcsolatokat teremteni és befektetni az olaj- és gáziparba, ahogy sokan mások is, és ehhez kerestek helyi partnereket. Ez tulajdonképpen egy kutatói munka volt, ahol elsősorban a nyelvtudásom számított. Első látásra akár unalmasnak tűnhet, de nagyon izgalmas volt, mert közben láttam magam körül, hogyan alakul a szétesett birodalom helyzete. Akkoriban is rengeteg emberrel beszélgettem és sokat utaztam; például eljutottam Kirgizisztánba, tolmácsként egy filmessel, aki dokumentumfilmet akart készíteni a vándorló jakokról. Olyan emberekkel találkoztunk ott, akik előttünk még soha nem láttak nyugati embert. Az is gyönyörű félév volt. Azóta is visszavágyom… Utána befejeztem az egyetemet.
Mi lett a sok kaland és tapasztalat után a szakdolgozatod témája?
Olvastam egy cikket arról, hogy Horthyt újratemetik. Számomra nagyon érdekes volt, hogy ezt a témát mennyire másképp kezelték a kommunizmus alatt, és arra gondoltam, milyen érdekes lenne megnézni a gimnazista tankönyvekben, hogy a különböző korszakokban hogyan írnak a Horthy-korszakról. Az egész szakmai életutamat inspiráló, Magyarországon élő, akkor a Nemzeti Múzeumban dolgozó nagynéném segítségét kértem, aki elment könyvesboltokba és antikváriumokba, hogy összeszedje nekem a régebbi negyedikes gimnazista történelem tankönyveket. Végül négy-öt korszakot vizsgáltam meg; az első tankönyv a Rákosi-korszakból származott. Ezt a kutatást szívesen vittem volna tovább, mert azóta is sokat változott a politikai helyzet Magyarországon, és továbbra is nevetségesnek tartom, hogy minden korszakban egészen másként értékelik ugyanazt a történelmi eseményt, időszakot.
Mikor ismerkedtél meg a férjeddel és hogyan kerültetek Afrikába?
Az egyetemen találkoztam vele, és ahogy befejeztem mesterfokú tanulmányaimat, rögtön összeházasodtunk, és kérésére Ugandába költöztünk; az volt a nagy álma. Ő matematikus, de mindig is volt üzleti hajlama és kedve valami új vállalkozásba fogni. Uganda azért tetszett nagyon neki, mert ott angolul beszélnek, nagyon szép az éghajlat, és a polgárháború után kezdett felépülni az ország, és férjem úgy érezte, hogy jó üzleti lehetőségek vannak ott. Uganda egy agrárország, ahol a kávé a fő exportcikk, de a kukoricát is igyekeztek exportra termelni. A környező országokban, ahol akkoriban még háborúk dúltak, Ugandából vették a fehér, nem édes kukoricát, hogy megszárítsák és kását főzzenek belőle. Viszont nagy gondot jelentett e vásárló országoknak és a World Food Programnak, hogy jó minőségű, tiszta kukoricához jussanak. Ugandában nincsenek nagy települések, nincs jelentős közúti hálózat. Nem gyarmatosították úgy az országot, mint például Kenyát, ahol nagy ültetvények vannak. Ugandában az apró, tenyérnyi parcellák az általánosak, így nehezebb a tömegtermelés, illetve a polgárháború alatt teljesen összeomlott a beszállítói rendszer is. A férjem tulajdonképpen ez utóbbit próbálta újjáépíteni azzal, hogy kis falvakban hozott létre gyűjtőhelyeket, ahová behozták az emberek a terményüket. Ezeken a gyűjtőhelyeken sok vevő rossz mérleget használt; erre a gazda vizet meg köveket rakott a kukoricába, hogy nehezebb legyen. Ezért sok időt kellett arra szánni a fővárosban, hogy megtisztítsák és megszárítsák a kukoricát, mielőtt továbbadják a World Food Programon keresztül.
A férjem viszont kitalálta, hogy a háromfajta minőségért háromfajta árat ad; és, hogy ne legyen csalás, minden héten bemondta a rádióban, hol van gyűjtés és milyen ára van a kukoricának – így próbálta megszüntetni a korrupciót. Még mindig megvan egy lelkes levél egy embertől, aki megköszönte a férjemnek, hogy megérte nekik a kukoricát szépen, tisztán beadni, így jutott pénz arra, hogy mind a négy gyerekét egyszerre iskolába küldje. Amikor először mondtuk a World Food Programnak, hogy mi tiszta kukoricát adunk, amit nem kell megtisztítani és szárítani, nem hitték el, csak akkor, amikor megkapták az első szállítmányt. Utána már ők is több pénzt adtak nekünk. Viszont a korrupció elleni harc miatt egyre veszélyesebb lett az ottani tartózkodásunk – én erről nem is tudtam, csak később vallotta be a férjem. Hazatérésünk másik oka az volt, hogy a befektetőink azt mondták: csak akkor folytatják a finanszírozást, ha ott maradunk, mert férjem személyisége kulcsfontosságú volt a program sikeréhez. Én viszont nem akartam tovább maradni, és azt hiszem, már ő sem … Eredetileg egy évre mentünk, miután azt mondtam (leendő) férjemnek: mivel ő eljött volna velem Oroszországba, én is elmegyek vele Afrikába. Soha nem gondoltam volna, hogy négy év lesz belőle…
Te mivel foglalkoztál a négy év alatt?
Férjem miatt mentem Afrikába. Eleinte segítettem neki, de aztán növekvő pocakkal már nem bírtam vidékre járni. Később egy nagyon érdekes projektben vettem részt. Geológusok készítettek jelentéseket a bányászat iránt érdeklődő befektetők számára arról, hogy milyen geológiai anyagok vannak arrafelé, de rájöttek, hogy ez nem elég: tájékoztatni kellene őket az országról is; annak történelméről, politikájáról, gazdaságáról. Azokat az útmutatásokat írtam angolul, amelyek arról szóltak, hogyan lehet bányászni Afrikában. Tehát tulajdonképpen kutattam, elmentem hivatalokba, hogy megtudjam, hogyan kell különböző engedélyeket beszerezni. Mivel ott éltünk négy évet, többet is tudtam írni a száraz engedélyezési adatoknál, például a különböző szokásokról, egy keveset a gazdasági helyzetről, adózásról és a korrupcióról. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert huszonévesen ilyen életre szóló kalandokba bocsátkozhattam – ráadásul viszonylagos biztonsággal –, és közben rengeteget tanulhattam. Fiatalon megvolt a szabadságom is, hiszen aránylag könnyen meg tudtam valósítani ezeket az utazásokat. Öcsém mindig azért gyűjtött pénzt, mert a hobbiautóját akarta megjavítani, én pedig állandóan repülőjegyekre gyűjtöttem.
Egy amerikai vagy kanadai fiatalnak ez aránylag könnyen mehetett, egy magyarországinak nyilván sokkal kevésbé volt lehetősége ilyesmire… Említetted, hogy nehéz volt számodra az a négy év Afrikában. Miért?
Ugandában a kisgyerekek jelentős aránya meghal, leginkább maláriában, mert sem a betegséget, sem az orvosságot nem bírják. Amikor a mikrobuszon utaztam a belváros felé, az út szélén lehetett látni, ahogy az asztalosok – mint mindenki más –, kiteszik a portékájukat, és bútorok mellett a legnagyobb tömegárut a koporsók, a babakoporsók jelentették… Közben a férjem három különböző alkalommal volt maláriás; egyszer nagyon súlyosan. Nemcsak őt kellett féltenem, hanem a kisfiunkat is… Egyszer, még a terhességem alatt, bekúszott egy kígyó a házunkba, s mivel a férjem akkor épp vidéken volt, nekem kellett a kígyót agyonverni…
Visszatérve a filmezéshez… A két erdélyi út között is filmeztél? És miért lettél végül vágó?
Elsősorban vágóként dolgozom, ugyanakkor dokumentumfilm-készítőként is tekintek magamra. Meghatározó pont volt a gyimesi utunk a hivatásom kiteljesedésében. Részben a projekt értékteremtő mivolta okán, részben azért, mert az ezredforduló táján nyílt meg a lehetőség, hogy ne csak egy stúdióban, hanem otthon is profi módon meg lehessen vágni kép- vagy hanganyagot. A gyimesi utunk során készült anyag feldolgozása közben jöttem rá, mennyire szeretek vágni. Ez lett a fizetett munkám is – játékfilmeken, riportokon, dokumentum- és reklámfilmeken dolgoztam asszisztens vágóként, illetve vágóként. Időközben a magyar hagyományőrző tevékenységről készült anyagaim is megjelentek a médiában, például a Duna Televízióban és az itteni magyar tévében. A CNN-nek is készítettem egy riportot a lovasíjászatról. Több kisebb riportom és összefoglalóm született, továbbá írtam egy cikket az itteni táncházmozgalomról, amiről előadást tartottam a budapesti Táncháztalálkozó kongresszusán 2012-ben, a 40. évfordulón.
És most végre mesélj az ‘56-os interjúgyűjteményről! Hasonló kaliberű munka az USA-ban a Memory Projekt, de az talán jobban fel van dolgozva…
Mindig a tudatomban voltak az ‘56-os események, nyilván édesapám miatt és azért is, mert történelmet tanultam. Ahogy közeledett az 50. évforduló, arra gondoltam, hogy ezeket a történeteket és interjúkat a legjobb lenne most rögzíteni, később már talán túl késő lesz… Először arra gondoltam, hogy a Torontói Egyetem támogatásával készítem el azokat, de végül a Rákóczi Alapítvány jóvoltából valósult meg a projekt. Az elején a Multicultural History Society of Ontario archívumában lettek elhelyezve az interjúk, ahol tulajdonképpen Kanada bevándorlói történetét őrzik, de nagyon örülök, hogy több évvel később sikerült a teljes anyagot eljuttatni a budapesti Országos Széchenyi Könyvtárba, ami kutatói szempontból a legjobb hely.
Hogyan zajlott maga a gyűjtési munka?
Kiadtunk egy felhívást, melyben önkénteseket kerestünk, akik interjút tudnak készíteni az ‘56-osokkal. Természetesen sok unoka jelentkezett, de volt 15-20 önkéntesünk Kanada-szerte, elsősorban Ontario, British Columbia és Alberta tartományokban a cserkészeten és más ismeretségeken keresztül. Egy lány például közel 40 interjút készített Hamilton környékén. Összesen 100-120 interjú készült. Az anyagok nem voltak egységesek – volt, amit videokamerával készítettek, és volt, amit csak hangfelvételként –, de a beszélgetések menete hasonló volt, mert fontos volt számomra, hogy egyforma kérdések legyenek. Mindig a személyes adatokkal kezdődtek, majd kértük, meséljen az alany a gyermekkoráról, az ‘56 előtti időszakról, majd arról, hogyan élte meg ‘56-ot, mit látott, részt vett-e a harcokban, hogyan született a döntés az ország elhagyásáról, mikor és kivel hagyta el az országot, milyen úton – Jugoszlávián vagy Ausztrián keresztül, hol és meddig élt menekülttáborban stb. –, hogyan és mikor jutott Kanadába, mik voltak az első benyomásai, hogyan alakult az élete, hogyan tartotta meg a magyarságát és a kapcsolatát más magyarokkal, és végül: mi az, amit fontosnak tart az elmúlt 50 évből. Képzéseket tartottam az önkénteseknek arról, hogyan kell a felszerelést használni, hogyan kell egy interjút elkészíteni, és egy kis történelmi felvilágosítást is adtam nekik, hogy például tudják, mi is a Corvin-köz. Az interjúkat többen személyes fényképekkel, rajzokkal, egyéb dokumentumokkal egészítették ki.
Emellett volt egy másik felhívás is, amivel egy másik munkatárs foglalkozott, aki szabadon szerkesztett, írott formátumú visszaemlékezéseket gyűjtött ‘56-ról.
Az interjúkból, a fényképekből és a rajzokból készült egy nagyon szép kiállítás a torontói városházán, ahol a polgármester is felszólalt. Van egy kedves fényképem erről a kiállításról, amin apukám és az unokája, vagyis a fiam is szerepel. A kiállítás később több helyen, például a Magyar Házban is megfordult. 10 évvel később, a 60. évfordulóra a Rákóczi Alapítvány folytatta a projektet, amelyet ekkor már a magyar kormány is támogatott. Én is készítettem nekik még néhány interjút.
Melyik volt számodra a legemlékezetesebb, legkülönlegesebb beszélgetés?
Volt egy olyan, amit soha nem fogok elfelejteni. Amikor egy fiatal házaspár – de az is lehet, hogy akkor még nem voltak házasok –, Ausztriába menekült az elaknásított zöldhatáron, a férfi azt mondta: ő megy elöl, hogy ha valami baj történik, akkor vele történjen. Amikor valamelyikük megbotlott, nagyon megijedtek, és eldöntötték, hogy nem egymás mögött fognak tovább haladni, hanem egymás mellett: ha felrobban egy akna, akkor együtt haljanak meg. Ez a történet nagyon megmaradt bennem. Ahogy az is, amikor többen elmesélték, hogy a kisgyerekeknek erős altatót, például mákteát adtak, hogy ne sírjanak fel. Egy néni azt mesélte, hogy a határ túloldalán nem tudta felébreszteni a gyerekét, csak egy erős kávéval… Egy nagyon idős bácsi elmondta, hogy ő hajóval jött Halifax-ba, és amikor később építészmérnök lett, a kikötő épületét ő maga tervezte újra. Egy református lelkész arról mesélt, hogy egy kanadai konferencián egy asztalnál ült egy orosz lelkésszel. Sosem gondolta volna, hogy valaha is békében tud imádkozni egy orosszal, és hálát adott az Istennek, hogy ez itt, Kanadában megvalósulhatott.
Hamarosan jön a 70. évforduló. Van még ötleted a témában? Vagy másban?
Egy kicsit félek kimondani hangosan, bár tény: az ‘56-osok mostanra már gyakorlatilag kihalnak… Még él egy-kettő, akikre nem jutott idő annak idején, és akiket még meg szeretnék kérdezni, és eljuttatni a beszélgetéseket az Országos Széchenyi Könyvtárba. Amivel viszont már egy ideje szeretnék foglalkozni, csak még nem sikerült, azok az erdélyiek, akik részt vettek a romániai forradalomban ‘89-ben, elsősorban Temesváron Tőkés László lelkész mellett. Szeretnék elbeszélgetni azokkal az emberekkel; tudtommal más még nem tette meg. Elsősorban ‘56-os menekültek gyerekeivel együtt nőttem fel. Azóta viszont több hullámban jöttek ide „újak” és ‘89 óta főképp az elcsatolt magyar területekről volt élénk a magyar bevándorlás Kanadába. Tapasztalom az iskolában, de máshonnan is tudom, hogy sok helyen erős erdélyi, felvidéki, délvidéki csoportok léteznek – ezek képviselőinek kivándorlási és azt megelőző élettörténetét szeretném megörökíteni.
Most a Szent Erzsébet iskolában tanítasz. Őket is bevonod ezekbe?
A hatodikosok egy nagyon jó korosztály, akikkel olyan projekteket csinálok, amelyek minden alkalommal meghatnak. Nekem fontos, hogy a gyerekek tudjanak a családi múltjukról, ezért kérem tőlük, hogy legyenek ők is egy kicsit történészek és kérdezzenek ki egy olyan családtagot, aki Torontóba menekült. Ha már nem él az illető, akkor olyannal készítsenek interjút, aki tud róla mesélni. Megadom nekik a kérdéseket is; utána pedig tartaniuk kell egy bemutatót a közösségről vagy városról, ahonnan az illető jött: földrajzilag milyen az a tájegység, kulturálisan miről híres, történelmileg milyen fontos események történtek ott stb. Ilyenkor is feltűnik, hogy gyerekek nagy többsége erdélyi. Legutóbb egy olyan kérdést tettem fel nekik: hol voltak a te szüleid, nagyszüleid, rokonaid ‘56-ban? Azt gondoltam, nem nagyon fognak írni erről, de volt egy kislány, aki leírta, hogy az ő nagyapja tagja volt az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének. Az EMISZ-t Brassóban alapították fiatal munkások, egyetemisták; együttérzésüket és tiltakozásukat kifejezve a budapesti események kapcsán. 1957. március 15-én Segesváron összegyűltek a Petőfi- emlékmű előtt, ahol a román hatóságok letartóztatták őket. A lány nagyapja hét év börtönbüntetésre és munkatáborra ítéltetett. Nem tudtam arról, hogy a forradalomnak ekkora visszhangja volt Erdélyben; ezt a gyerektől tanultam meg. Nagyon jó ez a közös tanulás…
A népi hagyományok szeretetét is igyekszel átadni nekik?
Igen, és ebben a gyimesi út nagy ihletforrás volt számomra. Tavaly a karácsonyi szereplés kapcsán összefogtam más tanárokkal, hogy bemutassunk kevésbé közismert karácsonyi magyar népszokásokat; nemcsak a kántálást, betlehemezést, aprószentekeket, hanem például az említett urálást is. Jólesett, hogy amit 25 évvel ezelőtt a csángóknál láttam, meg tudtam mutatni itt, Kanadában is. A gyerekek nagyon élvezték, mert más volt, mint amit megszoktak, vidám volt és hangos… Tavasszal pedig összeállítottunk egy népi divatbemutatót az évzáróra, az is nagyon sikeres volt és a gyerekek, különösen a lányok nagyon élvezték felvenni a népviseleteket. Két évvel ezelőtt szerveztem egy karácsonyi betlehemest, aminek az volt a lényege, hogy a különböző magyarlakta területekről jönnek a gyerekek a kis Jézushoz, és az adott tájegységre jellemző ajándékokat hoznak neki. Felöltöztek népviseletbe; volt, aki Matyóföldről matyó ruhában matyó díszes párnát, másvalaki Debrecenből mézeskalács szívet, Tokajból pedig bort hoztak…
Vegyes nyelvi családban felnőtt fiaid hogyan állnak a magyarságukhoz?
Már nem élünk együtt a férjemmel, de ő mindig támogatott – nemcsak tűrte, hanem támogatott – az önkéntes magyar munkáimban. Nem beszél magyarul, de soha nem érezte azt, hogy ki lenne zárva, és mindig ott volt velem a magyar rendezvényeken. Az ő támogatása nélkül ezeket az önkéntes magyar munkáimat nem tudtam volna kivitelezni, és a két gyerekünk sem beszélne ilyen jól magyarul. Vannak olyan magyar dolgok, amelyek nagyon megtetszettek neki, például elkezdett lovasíjászkodni, ami végül hobbija lett; többször volt táborban Magyarországon nélkülünk. Nagyon szerencsés vagyok, mert nem minden vegyes házasságban alakul így. Abban is szerencsésnek érzem magam, hogy mindig sikerül(t) találnom olyan projekteket – nemcsak magyart, kanadait is – , amiről úgy érzem, hogy érdemes akár önkéntes munkában is megvalósítani.
A nagyobbik fiam mérnök, a kisebbik is az iránt érdeklődik, tehát a nyelv nem úgy erősségük, mint nekem, de mindketten néptáncolnak: a 16 éves Tamás még a Kodály Táncegyüttes tagja, a 27 éves Attila pedig mostanában tért vissza, mert a közelgő kerek évforduló kapcsán meghirdették, hogy várják vissza a régi táncosokat. Nagyon jó érzés, hogy kedden, amikor elmegyek az Alumni próbára, már nemcsak a 10 éve megszokott táncosokkal találkozom, hanem mostanában jönnek fiatalok, ahogy a fiam is, és néha együtt táncolunk. Korábban pedig mind a ketten szívesen jártak szavalóversenyre, szép eredményeket értek el sok éven keresztül; nagyon megfogták őket például az Arany-balladák. Sajnos a kanadai oktatási rendszerben egyáltalán nem foglalkoznak versekkel, memorizálással; nincs lehetőség kívülről megtanulni egy szöveget és kiállni a közönség elé. Múlt héten volt egy koncert Tamás zeneiskolájában, ahol ő konferált. Egészen biztos, hogy sokat segített neki az, hogy a magyar iskolában gyakran volt alkalma kiállni közönség elé, ezért nem fél és tudja, hogyan kell a színpadon viselkednie. Tehát olyan dolgokat kaptak a magyar közösségtől, ami a mostani életüket is segíti. Ilyen a néptánc is: egy lánnyal egymást kölcsönösen tisztelni, egymáshoz megfelelő módon hozzáérni, egymás szemébe nézni, a tánc végén megköszönni, esetleg megölelni – mindez sok szépre megtanítja őket a párkapcsolat tekintetében.
Gondolod, hogy mindebből vissza is fognak adni a magyar közösségnek?
Csak remélni tudom, hogy megadtam nekik a megfelelő alapot, aztán azt csinálnak ezzel a kulturális örökséggel, amit akarnak és tudnak… Nem várom el tőlük és nem is kérem, hogy segítsenek nekem a magyar iskolában, megvan nekik a maguk dolga. Az, hogy Attila visszajött táncolni, engem is meglepett. Hogy mit hoz a jövő, nagyon sokban azon múlik, milyen családot alapítanak. Ha nem lesz magyar származású a feleségük, akkor is meg lehet oldani a kétnyelvűséget, hiszen én is itt születtem Kanadában, a férjem pedig nem magyar. Reményre ad okot számomra például, hogy nyáron együtt voltak Magyarországon. Jó érzés volt számomra, hogy együtt vannak ott, mind a kettő jól beszél magyarul, otthon érzik magukat Magyarországon és nélkülem is elboldogulnak…
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Szakály Anna archívumából származnak.
