Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a 777blog.hu-n

Magyar Kálmánt már sokan ajánlották interjúalanynak, de mivel évek óta Magyarországon él, én pedig hónapok óta Amerikában, eddig nem találkoztunk. Viszont az általa alapított Pontozó néptáncfesztivál, amelynek idén a lakóhelyünkhöz közeli New Brunswick adott helyet, és amelynek ő volt a zsűrielnöke, egy olyan lehetőség, amelyet nem hagyhattam ki. Szerettem volna kérdezgetni kalandos életéről is – 18 évesen vándorolt ki Amerikába édesapjával, miközben édesanyja ikernővéreivel már hat évvel korábban disszidált –, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a rendezvény legyen a fókuszban. Így főleg az amerikai magyar néptáncmozgalomról beszélgettünk, amelynek ’60-’70-es évekbeli felélesztésében, megújításában neki is meghatározó szerepe volt, és amelyről maga sem gondolta, hogy ötven évvel később is virágozni fog a diaszpórában.

Nemrég lett vége az idei versenynek. Mit gondol róla, hogyan értékeli – a kezdetekhez (is) viszonyítva?

Most még friss az élmény, de igyekszem összeszedni gondolataimat. Az összehasonlításhoz el kell mesélnem, hogyan kezdődött. A II. világháborút és ’56-ot követő nagy emigrációs hullámok után elkezdtek létrejönni tánccsoportok New Yorkban is, de közben elindult egy negatív versengés is: mindenki máshonnan szedte össze az anyagot, megtartotta magának, rosszat mondott a másikra, stb. Én ebbe csöppentem bele a ’60-es években, amikor a New York-i Hungária tánccsoport művészeti vezetője lettem, és nem értettem, hiszen én azt gondoltam, hogy az a közös célunk, hogy magyar népi kultúránkat egymással megosztva, közkincsként őrizzük meg. Ezért aztán ’74-ben összehoztuk az akkori HAAC-be (Hungarian American Atlethic Club) az összes New York-i tánccsoportot, ami akkoriban nagyon nagy dolog volt: egy színpadon léptek fel és pozitívan álltak egymáshoz. A fiataloknak egyébként nem volt egymással problémájuk, csak a vezetőknek… Emellett volt egy magyar fesztivál a holmdeli óriási, tízezres stadionban, amit Bertalan Imre tiszteletes úr indított el, New Jersey állam vezetőivel megegyezve.

ReklámTas J Nadas, Esq

Elmentem hozzá, és javasoltam neki, hogy vigyünk oda valami különlegeset, például csináljunk ott egy néptáncfesztivált. Az volt az első Pontozó.

Diszkvalifikáltunk három nagy csoportot, mert a kicsiket akartuk helyzetbe hozni, így hét-nyolc együttes jött el és egy amerikai nyerte meg a versenyt.

Közben a feleségemmel – akit a néptáncnak köszönhetek, hiszen a Hungáriában ismertem meg – elindítottunk egy újságot, a Karikázót. Ez egy negyedévente megjelenő lap volt az internet előtti korban, ahol tánceseményekről adtunk hírt, kritikákat osztottunk meg, ami együtt alakult a Pontozóval. Mivel mi akkor már Judittal eljártunk tánctáborokba tanítani, egyre nagyobb ismeretségi körünk volt és célunkká vált, hogy összefogjuk a New Yorkon kívüli tánccsoportokat is. Következő lépésként megszerveztük az első magyar néptánc-szimpóziumot, amiely szintén fontos esemény volt, mert lehetőséget adott a tanulásra: elhoztuk a legjobb tánctanárokat Magyarországról és élőzenét is biztosítottunk. Később a torontói Kodály együttest vezető Dreisziger Kálmán barátomat megkértem, vegye át a Pontozót, és megbeszéltük, hogy minden évben legyen egy kerületi verseny, és minden második évben egy fő verseny, az előző évi nyertesek számára. Magyarországi mintára építettük fel, ahogy nagyon sok mindent a néptáncban. A Szimpóziumot nem, ugyanis itt is voltak néptánctáborok, főleg balkáni népzenére, ezért szerveztünk magyart is.

Milyen magyar népi forrásból táplálkoztak akkoriban itt, a vasfüggönyön túl?

Akkoriban nem volt semmink – sem információink, sem anyagaink, sem élőzenénk, sem szakemberünk –, ezért nagyon lassan haladtunk. Amit itt tegnap és ma láttunk, már nagyon hasonlít a magyarországi amatőr versenyekhez – zenében és táncban is, hiszen egyre több élőzenészünk is van, amit ugyancsak ki kellett fejleszteni. Ma két zenekar is fellépett, és itt zenélt az otthon élő unokám, Hajdú-Németh Lacika is. A ’60-as, ’70-es években voltak olyan táncegyüttesek, akik Brahms zenéjére baletteztek, és azt hitték, hogy az a magyar néptánc. Ez érthető, de csak egy elképzelt romantika, nem volt köze az eredeti magyar népzenéhez és néptánchoz. Akkoriban kezdődött otthon a táncházmozgalom és a mi célunk az volt, hogy erre rávezessük az amerikai magyarokat is. Mi együtt nőttünk fel tehát az otthoni mozgalommal, amelynek érdemeit nem kell ecsetelnem, de ha egy mondatban kell összefoglalni, akkor ez lenne: a tradicionális falusi kultúra átmentése a városokba. Egyébként vannak újabb próbálkozások arra is, hogy ne csak a táncra fókuszáljunk, hanem a falusi életmód – állattartás, öltözködés, hitélet, közösségek – átmentésére is: például Kiscsőszön az egész falu élete erről szól. A clevelandi cserkészek, néptáncosok is ezt próbálják követni: rendszeresen elmennek Palócföldre, és együtt élnek az ottaniakkal – azért is tudták a lányok a karikázót olyan szépen bemutatni, mert a helyszínen megélték azt.

A másik nagyon fontos elem

a generációk közötti kapcsolódás, a mintaadás.

Az én gyerekeim és unokáim is zenélnek és táncolnak, Lacikát most idehívták prímásnak és együtt zenélt régi barátaival, és fellépett a másik nagyapjával is, aki a templomi kórust vezeti és a Férfierő nevű alkalmi produkciót segítette. De a Kosbor vagy a Tóth család is együtt volt a színpadon, és ezért tetszett annyira a Schachinger család műsora is. Ha bevonod a gyerekeidet, azaz nemcsak beteszed a táncoktatásra és elmész a magad dolgára, hanem együtt vesztek azon részt, akkor ez a kultúra sokkal jobban beleivódik a gyermekeidbe is, és valószínűleg egész életükre megmarad.

A Pontozó minőségben is elérte a magyarországi amatőr versenyek színvonalát?

A minőség nem mindig a legmagasabb szintű, de én most nem szeretnék kritizálni senkit, a zsűrinek sem ez volt a dolga, azt majd elintézzük a versenyt követő szakmai beszélgetésen egymás között, de ott sem szedjük őket szét például azért, mert a rábaköziben nem egy, hanem nyolc falu viseletét vették fel. Vagy például New Hampshire-ből ketten jöttek, ők tartják ott életben a magyar kultúrát – most miért szednénk szét a táncukat? Inkább megcsókolom őket százszor. Bostonban a március 15-i ünnepségre ők mennek táncolni, mert ott (még?) nincs tánccsoport. Ha erősen kritizálom őket, akkor elveszem a kedvüket. Mindenki kapott elismerést, mert megérdemli már azzal, hogy eljött, és hogy otthon hetente egyszer-kétszer foglalkozik a magyar népi kultúrával. De egyébként ez már az a színvonal, ahol nyugodtan mondhatjuk: minden lépés, minden tánc jó volt – hiszen sokkal előrébb tartanak, mint amikor elkezdtük. Emlékszem, amikor akkoriban itt turnézott az Magyar Állami Népi Együttes, és én panaszkodtam az első igazgatójuknak, hogy milyen nehéz itt nekünk, mert nincs sem anyagunk, sem élőzenénk, Rábai Miklós azt válaszolta nekem: „Kálmán, csak csináljátok, akárhogy is, mert az a fontos, hogy csináljátok”! Ezt iránymutatásnak vettem, és nem bántam, ha egy lépést rosszul csinálunk. De ma már tudjuk a jó lépést is, van, akiktől tanuljanak az itt élők.

És mi a helyzet a mennyiséggel? A clevelandi regöscsapatban huszonvalahány egyidős fiatalt láttunk, de ezt sehol máshol, a New Brunswick-i csapatok sem tudják (már?) felmutatni.

A mennyiség más kérdés, itt nem csak a népi kultúráról van szó. Egyértelmű, hogy a magyar közösségek folyamatosan fogynak, gyengülnek, de ez természetes, erre nem szabad szomorúsággal tekinteni, hiszen hála Istennek nincs nemzeti tragédiánk és így nincs tömeges emigráció sem, mint korábban, a világháborúk és ’56 után, vagy most például Kárpátalján. A pennsylvaniai, Pittsburgh körüli ukrán közösség most biztosan megerősödik, mert rengetegen jönnek oda a háború miatt. Ilyen nekünk nincs és ne is legyen! Pittsburghben vagy az ohiói Youngstownban óriási magyar közösségek voltak, de mára beolvadtak. Nincs tánccsoport már az ohiói Akronban sem, de vannak máshol, például Clevelandben, vagy itt, New Brunswick-on. De itt is csökken a magyarság száma: a HAAC-ben régen sorban álltak az asszonyok, hogy főzzenek; ma alig van, aki vállalja. Emlékszem, a New York-i Szent István-templomban minden héten olyan fánkot készítettek, hogy a világ végéről is eljöttek érte – de azok az asszonyok meghaltak és a fiatalok nem vették át tőlük. De mint mondtam, ez egy természetes és megállíthatatlan folyamat; főleg, hogy már nem vagyunk elszigetelve.

Biztosan megállíthatatlan? És ez azt jelentené, hogy nem lehet és ezért nem is érdemes tenni ellene?

Nem erről van szó. Van Pécs mellett egy zsákfalu, Óbánya, ott jártunk nemrég, és a vasárnapi misén németül is felolvasták a Bibliát, pedig 500 éve vándoroltak oda a németek, viszont az a két német ajkú, aki még él, ragaszkodik hozzá.

De ez Amerikában nem működik, itt túl erős a McDonald’s-kultúra, amely felszívja az ember identitását – hacsak tudatosan nem tesz ellene.

Megjegyzem, a magyar állam felismerte és tesz érte, például a Kőrösi Csoma Programokkal (KCSP). Ha nem lennének ilyen jó KCSP-seink – azaz a magyar állam által a diaszpóra magyar közösségeihez határozott idejű ösztöndíjjal küldött, jellemzően huszonéves közösségszervezők –, a fesztivál sem lenne ilyen színvonalas.

Ahol van segítség és ahol erős a néptánc, a cserkészet, a templom és a magyar iskola, ott lesz túlélés,  ahol viszont nincs egy alapmennyiségű magyar, azok a közösségek el fognak tűnni. Ez természetes és engem nem zavar. Hogy miért? Egyrészt, mert – ahogy mondtam – nincs nemzeti trauma, másrészt akik vannak, ők mind a magyar kultúra diplomatái. Én is, te is, és mindenki, aki itt él és tesz valamit a magyarságért. Ezt kell erősíteni, ezért jó például a kettős állampolgárság is vagy a ReConnect Hungary Program. Az a lényeg, hogy az amerikai népszámlálásokon a magyar kötődést jelzők abszolút száma – a kb. 1,5 millió – nagyságrendileg nem változott az elmúlt néhány évtizedben. Még ha a közösségek fogynak is, mindig lesznek, akik tesznek a magyarságért. Mert mi is kell ahhoz, hogy valaki megmaradjon a diaszpórában magyarnak? Kell egy magyar identitás – nekem ez például Amerikában, a magyar cserkészeten és a magyar néptáncon keresztül erősödött meg. Tehát kell egy olyan magyar identitás, amielyre büszke vagy, nem dobod ki  és nem cseréled le; és kell egy közösség, amelyben részt akarsz venni, és annak segítségével erősíted az előbbit. A néptánc és a népzene a legjobb eszközök erre; még a nyelvi határokat is át tudják hidalni.

Arra gondol, hogy éneklés közben nem hallani az amerikai akcentust? Vagy arra, hogy a versenyen részt vett egy japán nemzetiségű páros is? Vagy arra, hogy a helyi magyar Fészer Banda nagybőgőse szlovák?

Ezekre is, de nem csak. A japán páros a chicagói csapat tagjai, de a várostól távol élnek és időnként két órát repülnek Chicagóba egy-egy próbára. A japánok egyébként is nagyon szeretik a magyar népzenét, Tímár Sándorék sokat voltak Japánban, de Hongkongban is fanatikusan megszerették őket. A washingtoni Tisza együttes valamikor tiszta amerikai volt, most már vannak magyarok is, és fantasztikusan csinálják, mert a vezetőik, Cathy és Rudi elmentek Nyíregyházára, ahol nemcsak a táncot, hanem a nyelvet is megtanulták fél év alatt. De ezek kivételek; már nem nagyon vannak magyar népzenét táncoló amerikai együttesek, mert a táncház átvette ezt a szerepet: a ma esti táncházban is sokan lesznek amerikaiak. Most találkoztam például Claire Brighttal, aki szintén nagyon szereti a magyar zenét, és létrehozta – javaslatomra – a Fényes Bandát.

Többször és most a színpadon is elmondta, hogy a mi kultúránk a legszebb a világon…

Igen, mert ki van próbálva:

nem véletlen, hogy a magyar táncház-módszer felkerült az UNESCO szellemi örökségeinek listájára, a legjobb megőrzési gyakorlatok regiszterébe.

Ez egy nagyon különleges dolog: szervezett alapon tanuljuk a saját kultúránkat, Halmosnak, Sebőnek, Tímárnak köszönhetően. A magyar táncnak bája van, a kalotaszegi, mezőségi tánc csodálatos. Olyan, mint a feketék számára a rock ‘n’ roll. Láttad a kicsik táncát és énekét, ugye? Az első perctől szól a párkapcsolatról, vagyis az életről…

…de mit lát benne egy külföldi?

A japánt nem a szöveg érdekli, hanem a tánc, ami neki új, mert például megfoghatja a nő kezét. Láttad a nő arcát, milyen merev volt? Csak a férfi tudta elengedni magát. Amerikában volt egy nemzetközi néptáncmozgalom, amely a ’60-’70-es években teljesedett ki, így hívták: international folk dancing. Rendszeresen összejöttek és néptáncoltak, különböző népek táncait, főleg bolgárt, románt, szerbet – olyat, amihez nem kell partner. Mi is a feleségemmel  belekerültünk ebbe a körbe, Judittal gyakran meghívtak néptánctáborokba, ahol két hétig oktattuk nekik a magyar táncot. Kitaláltunk párperces koreográfiákat, amelyeket megtanítottunk; nagyon tetszett nekik a különleges zene és a lépések, nagyon boldogak voltak: az alatt a pár perc alatt ők is magyaroknak érezték magukat. Tánctanárként vagy szervezőként nekem semmi más nem adott jobb érzést, mint ha egy ismeretlen embernek tetszik az én kultúrám, és tiszteli azt – mert azzal engem is elismer. Minden embernek az a legfontosabb, hogy őt elismerjék, hogy ő „legyen valaki”.

Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy az Ön számára a család az első, még a magyarság és a néptánc előtt is.

Sok pozitív és negatív példát láttam magam előtt, amelyekből sokat tanultam. Előbbi volt például Cseh Tibor, Bodnár Gábor, Hamza András – őket követtem. Utóbbiak olyanok, akik nem tudtak itt beilleszkedni, az otthoni világot úgy akarták továbbélni, hogy mindenüket beletették és végül szegényházba kerültek vagy belehaltak, pedig intelligens emberek voltak. Mi is nagyon sokat fektettünk a néptáncba, anyagilag is – ha nem tettük volna, ma sokkal nagyobb házam lenne, de nem volt kérdés, hogy csináljuk –, viszont sosem az utolsó fillérünkig. Lehet, hogy éjjel kettőig szerveztem egy turnét, de reggel 8-kor bent voltam a munkahelyemen. Az volt a legfontosabb, hogy eltartsam a családomat. Nem elég csak magyarkodni, a családot el kell tartani, emberi mivoltod meg kell őrizni, sőt büszkének kell lenni magadra. Ezért is tartottam magam kettős identitásúnak, és a kettőt nem kevertem: a munkahelyemen amerikai voltam; tudták, hogy honnan vagyok, de nem hivatkoztam rá. Azért sem lett volna okos dolog összekeverni, mert

az amerikai nem is értette volna meg, amit csinálok: miért szervezek turnét, tánctábort és miért nem baseball- vagy football-meccsre megyek?

Mindig is kettős életet életem, de szerintem ezzel a legtöbben így vagyunk. Most már össze tudom hozni a kettőt; a cégemben én vagyok a főnök, de beosztottként nem jöttem volna ki jól belőle.

És miért nem volt kérdés, hogy „csinálják”?

Mert számomra ez a legnagyobb élmény. Mondok még egy példát. Amikor a Nemzeti Táncegyüttes ’48-as programjával turnéztunk, annyira megérintette a nézőket, hogy az utolsó számnál mindenki felugrott és elkezdett tapsolni – ahogy itt mondják: standing ovation lett a vége. Azt láttam, hogy az emberek – magyarok és nem magyarok – nagyon belelkesedtek,

teljesen elragadta őket a dinamikus magyar tánc és zene.

Vagy itt ez a fesztivál… Nem gondoltam volna, hogy ötven év múlva ez lesz belőle. Akkor nem gondolkoztunk ennyire előre, egyszerűen csak szerettük és akartuk csinálni. Ki kellett kutatni ezt a kultúrát; egy misztérium volt, amit meg kellett tanulni, és ezt csak így lehetett: csinálva.

Vagyis még ma is „csinálja”; Magyarországon és 78 évesen is…

Ahogy mondani szoktam, mi 13 éve visszidensek vagyunk és nagyon jól érezzük otthon magunkat. És amíg képes vagyok rá – mind a cégemben, mind a néptánc területén –, addig biztosan fogok is dolgozni és támogatni a magyar népi kultúrát.

Antal-Ferencz Ildikó

először megjelent a 777blog.hu-n

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.