Először megjelent a Reformátusok Lapja 2025. január 12.-i számában.
Az erdélyi Bodor család 1983-ban, kalandos úton érkezett meg Amerikába, a kommunista Romániában megélt, kihívásokkal teli lelkészéletből. Bodor László 10 éven át, egy viharos időszakban szolgált lelkészként a Miami Egyesült Egyházban, miközben ellátta a sarasotai missziós központot is. Kisebbik fia, Péter Pál szintén lelkész, világi (mérnöki) munkája mellett 30 éve átvette apja missziós szolgálatát, és átmeneti időre a miami gyülekezet vezetését is elvállalta. Édesanyja, a 85 éves Albinka minden tekintetben jó társa volt férjének. A Bodor család történelem tépázta viharos életéről, és az új világbeli, szintén nem feszültségmentes szolgálatáról beszélgettünk.
Meséljen erdélyi gyermekkoráról, családjáról.

Albinka: A nehéz élet akkor kezdődött számomra, amikor tízéves koromban, 1949-ben meghalt az apám, mert nem tudta elviselni, hogy mindazt, amiért két fiútestvérével együtt megdolgozott, elvették a kommunisták. Anyámat elküldték Bihar megyébe tanítónőnek, mi hárman – nyolcéves György öcsém és hatéves Mária húgom – pedig a nagymamánknál maradtunk az Arad közeli, határmenti Nagylakon. Nagyszüleim és nagybátyám nélkül nem tudom, mi lett volna velünk. Kuláklistára kerültünk, és ezért két év múlva nem vettek fel a csehszlovák állam finanszírozta egyházi szlovák iskola hetedik osztályába. A helyi magyar iskola csak hatosztályos volt. Érdekes módon a román iskolába felvettek, de az is csak hétosztályos volt. Utána gimnáziumba szerettem volna menni, de oda sem vettek fel. Édesanyám elvitt még Nagyváradra is, hátha ott nem kérik a származási papírt, de nem jártunk sikerrel. Visszamentem a régi iskolámba, hadd járhassak legalább oda, beiratkozás nélkül. Megengedték, hogy ott legyek, és ha jött egy tanfelügyelő, valamelyik tanár gyorsan szólt, hogy menjek haza. Anyám viccesen úgy hívott: a lógós. Emlékszem, néztem, hogy a többieknek milyen szép piros pionír (úttörő) nyakkendőjük van és nem értettem: nekem miért nem adnak, mi rosszat tettem?…
Péter: Akkor nem találták rá méltónak, most viszont büszke rá, hogy kimaradt belőle. (nevet) Szerencsére időközben kötelezővé tették az érettségit Romániában, így végül anyám mehetett nyolcadik osztályba, majd gimnáziumba is. Érettségi után szerette volna elvégezni az orvosi egyetemet, de oda sem engedték bejutni. A felvételi eljárás utolsó percében kértek még származási iratokat, amiket nagylaki hivatal nem adott ki.
Mit csinált helyette?
Albinka: Orgonáltam, énekeltem és férjhez mentem. (nevet) A varrónőnk, Mariska néni szólt, hogy a református szórvány gyülekezetben nincs kántoruk. Tizenegy éves voltam, tudtam zongorázni, elmentem vele. Olyan kicsi voltam még, hogy nem értem el lábammal a fújtatót, Mariska néninek kellett segítenie. Később is folyamatosan jártam a református gyülekezetbe, és amikor az evangélikus kántor elment Kolozsvárra tanulni, minden második hónapban helyettesítettem őt. Sőt, időnként a katolikus templomban is orgonáltam. Nagymamám katolikus volt, ismertem az énekeket. Édesanyám nagyon szerette a zenét, mindhárom gyermekének nagyon jó hallása volt, de hangszeren csak én játszottam. Amikor nem volt lelkészünk, Aradról jöttek lelkészek alkalomszerűen Nagylakra istentiszteletet tartani, többek között néhai Csiha Kálmán püspök is, aki – mint utólag kiderült – későbbi férjem legjobb barátja volt, felesége, Emese, pedig férjem osztálytársa volt a teológián, így később családi barátaink lettek. Mellette énekeltem először az orgonánál. Korábban a lelkészek énekeltek, amíg orgonáltam.
Péter: Anyám Machács-lány, édesapja egyik testvére a Magyar Királyi Kertészeti Akadémiát alapító Mohácsy Mátyás professzor, másik testvére csendőrezredes volt. Bár Trianon után Romániában éltek, anyai nagyanyám Békéscsabán járt iskolába, ott végezte el a polgárit. Nyaranta az apja átszöktette a román zöldhatáron Nagylakra a családjához, ősszel pedig visszaszöktette Békéscsabára.
Ha nem járhatott magyar iskolába, hogyan tudta ilyen jól magyarul?
Albinka: Amikor a Mária Terézia-féle betelepítés történt a 18. században, a tótkomlósiak kérték, hogy adják nekik a nagylaki pusztát. De addigra ott már valamekkora román népesség is élt. Az én gyerekkoromban Nagylakon kb. nyolcezer evangélikus szlovák élt. Mi odahaza magyarul beszéltünk, hiszen az volt anyanyelvünk, de ahogy kiléptem az ajtón, minden szlovákul zajlott. Még a madár is szlovákul énekelt… (nevet) Ma is élő szlovák kultúra van ott. Én a mai napig anyanyelvi szinten beszélek szlovákul is. Magyarul írni és olvasni pedig azért tudok, mert otthon megtanultam. Anyám volt tanárnőjének idős korában megoperálták a szemét, s mivel nem volt senkije, anyám odavette hozzánk, ameddig meggyógyul. Ő tanított meg engem magyarul írni, olvasni. Emlékszem, a Robinsont kellett olvasnom hangosan, és apám megparancsolta mindenkinek, csendben legyenek, mert Albinka olvas… (nevet)
A férjhezmenés hogyan történt?
Albinka: Amikor a gyülekezetünk várta az új lelkészt, engem is hívtak, hogy menjek be Aradra eléje – autóbusszal, mert vonat akkoriban még nem volt Nagylak és Arad között. Háromszor is bementünk, de nem jött. Mondtam is Mariska néninek, én többet nem megyek. 1956. október 6-án, kikísértem Lujza nagynénémet az aradi vasútállomásra. Anyámnak mind az öt testvére Magyaroszágon élt, csak anyám ragadt Romániában. Amikor mentem vissza Nagylakra, az utolsó percben sikerült a hátsó padra vennem egy buszjegyet. Már majdnem indultunk, amikor felszállt egy fiatalember. Csak mellettem volt már hely, kénytelen volt odaülni, bár nem akart. Láttam, hogy magyar újságot olvas, de nem szállt le Pécskán, az utunkba eső magyar faluban, így megszólítottam. Kiderült, hogy ő Bodor László, az új nagylaki lelkész… Megtudtam tőle azt is, hogy abban az évben végzett Kolozsváron, és Nagylakra, Nagyszentmiklósra és Valkányra nevezték ki, ahova később biciklivel és komppal jutott át a Maroson. A Bodor család Magyarláposon élt, és ő azért késett a lelkészi hivatala átvételével, mert épp akkoriban lakoltatták ki őket a házukból a kommunista hatóságok. 48 órát kaptak a Securitate-tól, a rettegett román kommunista titkosrendőrségtől, hogy elköltözzenek. Egy év múlva házasodtunk össze.
Férje miért lett lelkész?
Albinka: Apósom, Bodor Zoltán magyar királyi jegyző volt, és amikor a háború után Észak-Erdélyt újra Romániához csatolták, ő előzetes letartóztatás/kihallgatás alá került. Kérelmezte, hogy ne Désen, hanem a népbírósági tárgyalása Magyarláposon, lakhelyén legyen. A környékbeli negyven román faluban jól ismerték őt: a családi történet szerint apósom a legjobb orvvadászokból vadőröket csinált, mert ők ismerték legjobban az erdőt. Ezek a román emberek eljöttek a tárgyalására, néhányan fel is szólaltak mellette, kérték, hogy engedjék el, mert sokat segített rajtuk. Például azokban az években (1940-44), amikor Észak-Erdély újra Magyarországhoz tartozott, nem engedte, hogy a magyar hadseregbe besorozzák őket. Az volt az vélt indoka, hogy románként nem lennének jó magyar katonák, akik így megmenekültek. Elmentek Németországba dolgozni, ahonnan élve és sok pénzzel jöttek haza, s utána még nyugdíjat is kaptak.
Péter: A népbíróság végül felmentette nagyapámat. Ha Nagybányán lett volna tárgyalás, ahol nem ismerte senki, nem biztos, hogy megússza. Fiai közül nagybátyámat akkorra már felvették az orvosi egyetemre és el is tudta azt végezni, de apám nem tanulhatott tovább, érettségi után katonai munkaszolgálatra kellett mennie három évre. Közben átkérték a Duna-csatorna építéséhez, majd a munkaszolgálat lejárta után saját elhatározásból ott maradt dolgozni, hogy kifizesse bátyja tandíját. Azt követően Kolozsváron ő is megpróbált beiratkozni egyetemre, de egyedül a teológia fogadta. Nagyapai ágon reformátusok vagyunk, a lánygyerekek katolikusok, a négy fiútestvér református lett. Aktív református gyülekezeti életet éltek. Apám számára mentsvár volt akkor a teológia. Élete végéig szívén hordozta, milyen jó helyre került abból a sok nyomorúságból…

Hol és meddig szolgáltak Romániában?
Albinka: Nagylakon született első gyermekünk, Zolika, aki hat hónapos volt, amikor férjemet áthelyezték Antra – az első község Nagyszalonta és Sarkad között, feljebb a Fekete-Körösön. Egy nagyszerű, színtiszta magyar falu, ami Észak-Erdéllyel együtt került vissza Magyarországhoz, és ez a „kis magyar világ” meg is látszott rajta. Nagyszerű gyülekezet, nagyszerű emberekkel, soha nem felejtem el őket. Ott született Péter. Viszont a falunak nem volt még útja sem, ahogy ők mondták, „nem lehetett kimenni onnan, csak hat ökörrel”. Amikor a férjem látta, hogy tényleg nem lehet ott kisgyerekekkel élni, elhatároztuk, hogy átmegyünk Bánátba. Megpályázta Nagybodófalvát és meg is választották lelkésznek. Ez szintén teljesen magyar falu, 1800 lélekkel, gyönyörű templommal egy gyönyörű vidéken, a Bega partján, s három kilométerre volt tőle a vasútállomás. Ott éltünk nyolc évig, ott született a kislányunk, Albinka, akit Titának becéztünk. Onnan kerültünk Nagyzerindre.
Péter: Közben megürült Arad külvárosában az a gyülekezet, amit még néhai Csiha Kálmán alapított, akit közben börtönbe zártak 10 évre. Aradon három református gyülekezet van: a belvárosi, a mosóczi-telepi és a gáji. Utóbbinál Sógor Gyula volt a lelkész, egyik fia, Sógor Csaba református lelkész később európai parlamenti képviselő is lett. Apám és Sógor Gyula jó barátok voltak, ezért is pályázott apám a környező falvakból beköltözők miatt gyorsan növekvő gyülekezethez, aminek megvolt az az előnye is, hogy külvárosi lévén, a Securitate nem figyelte annyira. A költözés gyerekek iskoláztatása is szempont volt. Sok értelmiségi, aki nem mert elmenni a belvárosi templomba, titokban oda járt. Bejöttek, miután az istentisztelet elkezdődött, és elmentek, mielőtt vége lett volna. Akkor ott még nem volt templom, csak imaház és parókia. Apámék indították el a templomi építkezést.
Albinka: Mindenfelé, amerre jártunk, a férjem rendbehozott és épített valamit. Amikor például Antra kerültünk, az volt az első dolga, hogy megnézze a temetőt, hogy lássa, milyen emberek laknak ott. Ott fedezte fel például nagytiszteletű Bagdy János, Bagdy Emőke közismert pszichológus ősének sírját. Amikor látta, hogy a temetőt benőtte a gaz, összehívta az embereket, hogy tisztítsák meg és építsenek köréje egy kerítést. Nem kellett kétszer mondania, másnap már jöttek is, szerszámmal a hátukon. A férjem nagyon szerette az embereket és ezt ők érezték rajta. Nemcsak a temetőt, de a templomot és a parókiát is felújították. Nagyon tudta őket lelkesíteni, aminek nyoma meg is látszik mindenütt, ahol járt. Aradon olyan pici volt a parókia, hogy a három gyerekkel nem fértünk be. A gyülekezetnek nem volt pénze, de férjem kezdeményezésére nekifogtak, s együtt ástak, építettek. A tizenhárom éves Péter amint hazajött az iskolából, ledobta a táskát és felment a háztetőre vasbeton szerkezetet építeni, hegeszteni. Tíz évig éltünk ott.
Megépült a templom is?
Péter: Sajnos nem. Magyarlápos környékén a Galgó nevű faluban a reformátusok építettek egy Kós Károly tervezte templomot, de idővel megszűnt a magyar közösség, s a templom ott állt üresen, galambok lakták. Már megadták rá a lebontási engedélyt, mert kellett a telek a helyi vezetőségnek, hogy iskolát építsen rá. A templom hátsó udvarát be is építették. Amikor nagyapám ezt észrevette, szólt a fiának, aki abban reménykedett, hogy ha új templom építését nem is, de az újjáépítést engedélyezik majd. Tégláról-téglára, padról-padra, harangról-harangra lebontottuk a templomot, bevagoníroztuk és elszállítottuk Aradra. Fantasztikus érzés volt megmenteni a gyönyörűséges, Kós Károly tervezte szószékét, az Úr asztalát, Mózes székét, a harangját! Arad megye megadta az újraépítési engedélyt, de a bukaresti hatóságok halasztgatták, majd megvétózták. Apám végülis ebbe roppant bele. Egyébként nem biztos, hogy vállalta volna a külföldre menekülést.

Albinka: Még történt valami, ami nagy csalódással töltötte el. Amikor elment Papp László püspökhöz, segítségét kérni a hiányzó jóváhagyáshoz, a püspök azt válaszolta: hát, ha nem lesz templom, akkor lesz egy szép, új imaház…
Péter: A templom tehát nem épülhetett meg, ott maradt minden elraktározva, tetőt építettünk föléje. A téglát el kellett adni, mert azt nem tudtuk kint tartani, de a faanyag és az értékes tárgyak, bútorok, a harang megmaradtak. A rendszerváltás után a következő lelkész felkarolta az ötletet, és végül felépítették a templomot, de nem a Kós Károly tervezésűt, az túl kicsi lett volt az egyre nagyobb gyülekezetnek.
Hogyan kerültek Amerikába és azon belül Floridába?
Péter: ‘82-ben apámat ismét elküldték, hogy hozzon segélyt Hollandiából. Vonattal nem tudott menni, mert a pályaudvaron kiderült, hogy csak a határig fizethet a jegyért lejben, utána valutában kellene, ami nem volt neki, ezért a hatóságok azt javasolták, menjen autóval. Apám furfangosan azt mondta: csak a fiammal együtt vállalom. Akkorra már volt jogosítványom és nagy tapasztalatom az autószerelésben és vezetésben; mindig bütyköltem, javítottam. Miután befejeztem a harmadévet a teológián, engedélyt kértünk a külföldi utazáshoz. ĺgy lett „nyugati” útlevelem, ami akkortájt óriási dolog volt.
Albinka: Nem úgy indultunk el, hogy biztosan nem jövünk haza. Hollandia volt a cél, azért mentünk, hogy hozzunk pénzt, és felépítsük a templomot. Amikor reggel elindultunk, Zoli fiam behajolt az ablakon, és azt mondta: ‘Apu, ha szerettek bennünket, nem jöttök vissza…’ Útközben átgondoltuk: a Jóisten kinyitott egy ajtót, amin keresztül meg tudtunk szabadulni attól a szörnyűségtől, amiben éltünk. Ugyanakkor azt is tudtam: van még két gyerekem Péteren kívül, érkezik a kisunokám – addigra Zolinak már családja volt –, vajon mi lesz velük? Nem tudtunk a nyugati világról semmit, bekötött szemmel indultunk útnak. Talán, ha tudom, mi vár itt ránk, nem mertünk volna elindulni. Jó, hogy nem tudtam.
Péter: Újvidéken keresztül jutottunk el Ausztriába, mert anyámnak elsőfokú unokatestvére és az egyik nagynénje ott éltek akkoriban. A régi Osztrák-Magyar Monarchia területén volt szanaszét szórva az egész család. Bécsben kértünk menedékjogot, ugyanis Szépfalusi István evangélikus lelkész figyelmeztetett: az első független országban kell azt kérni, ha onnan kilépünk, többé nem kapjuk meg. Németországban akkoriban állítólag nem fogadtak be protestáns lelkészeket, mert akkor kiürült volna az összes erdélyi szász evangélikus templom. Ausztria pedig egy német nyelvű katolikus ország, ahol Szépfalusi ellátta a kisszámú protestáns közösséget, apám nem kapott volna lelkészi állást. Így lett végül Amerika az úticélunk. Szépfalusi felhívta Ábrahám Dezső detroiti református püspököt, aki megígérte, szponzorál minket.
Albinka: 1983 márciusában érkeztünk meg New Yorkba. Detroiton keresztül Clevelandbe mentünk, ahol férjem unokanővére, Bodor Alíz élt, aki a háború után menekült el Budapestről. Egy hónapot töltöttünk ott, amikor a windsori (Kanada) gyülekezetnél megürült a lelkészi állás. Odakerültünk, Péter maradt Amerikában…
Péter: … de közben szüleim rájöttek, hogy nem maradhatnak Kanadában, mert azzal elveszítik a zöldkártyához való jogot és azzal azt is, hogy kihozhassák testvéreimet Amerikába. Mivel akkoriban üresedett meg a lelkészi állás Miamiban, rábeszéltem apámat, hogy legyen elég bátor és pályázza meg. Kapcsolatot teremtettünk az ottani gyülekezet vezetőségével. Azt kértem tőlük: hívják meg három vagy hat hónapra, ideiglenes lelkészként, és ha tetszik a szolgálata, utána majd megválasztják. Beleegyeztek, és három hónap után, ‘84 februárjában pedig meg is választották.

Mi történt Floridában? Az angol nyelvtudás például mennyire ment édesapjának?
Péter: Miamiban annyi angolság kellett akkoriban, mint Budapesten. Apámnak „megtiltották”, hogy angolul prédikáljon. A gyülekezeti élet 98 százaléka a mai napig magyar, így a jegyzőkönyv, az istentisztelet is, csak nagy ritkán kell pár perces angol köszöntést mondani. Viszont egy forrongó gyülekezetbe érkeztek, ahol sok helyről érkezett, például chicagói, clevelandi, New York-i magyarok is megfordultak. Nem volt homogén a gyülekezet és sokszor volt feszültség. Apámnak nehéz dolga volt, két infarktust is átélt a tíz év alatt, amíg ott szolgált…
Albinka: A magyar protestáns lelkészek közül először Péter Antal nyugdíjas lelkész jött Miamiba még a ‘40-es évek végén. Eleinte az ő házában tartottak istentiszteletet, utána megvették azt a telket, amire ráépítettek először egy kultúrházat az ‘50-es évek elején, utána pedig rögtön a templomot, saját erőből. Majd a ‘70-es évek elején, Szőke István lelkész idejében apartman házakat építettek, amelyeket kiadtak bérbe. Ha ő nincs, akkor most nem lenne pénz, amiből fenntartsák az ottani, First Hungarian United Church of Christ egyházat.
Péter: A Magyar Ház tulajdonosa mindig is az egyház volt, és a fenntartás felelősségét is az egyház vállalta magára. A telekvásárláshoz szükséges kölcsön felvételéhez Péter Antal először a saját házát adósította el, csak utána támogatta őket a Református Egyesület Washingtonból. Annak idején a telket elnevezték Kossuth Parknak, s végül a First Hungarian United Church of Christ nevére vásárolták meg. Minden épület – a Kossuth és Petőfi termek, parókia, templom, duplex és apartman lakások – az egyház neve alatt épült, aki ma is a tulajdonos és a fenntartó. Mégis emiatt nagyon sok feszültség volt a közösségben; úgy apámék idejében, mint később Lukácsi tiszteletes idején, de hála Istennek mára lassan elcsitult, miután kikértem a telekkönyvet, ami egyértelműen bizonyítja a tulajdonjogot. Apám itt is építkezett. Az ő idejében épült meg a Petőfi ifjúsági terem, mert az ifjúságban látta a jövőt. De nem mindenki gondolta így, abból is volt feszültség. Mégis, az Úristen csodálatos kegyelmének köszönhetően, a mai napig megmaradt a templom, a Kossuth és Petőfi terem, és az apartmanok is.

Mekkora gyülekezetről van szó?
Péter: Apámék idejében rendszeresen jártak 50-60-70-en egy átlagos istentiszteletre, nagyobb ünnepeken 150-en, sőt húsvétkor vagy karácsonykor, az Anna-bálon, a szüreti bálon vagy az újévi bálon akár 300 is megtöltötték a termet. Minden vasárnapi istentisztelet után volt közös ebéd, ami az időseknek nagyon jól jött, mert már kevésbé tudtak otthon húslevest főzni. Volt egy nagyon aktív, nagy létszámú női kör is, 45-70 év közötti asszonyokkal, akik főztek és programokat szerveztek. Anyám volt a kántor és az orgonista, de rengeteg előadóművész és irodalmár is megfordult nálunk, Bodrogi Gyulától kezdve Simándi Józsefig, Csurka Istvántól Für Lajosig. Mindez 1994. július elsejéig tartott, akkor apám egy komoly szívműtét után betegnyugdíjba került. Nem akarta otthagyni a gyülekezetet, de bátyámmal meggyőztük, hogy az élete sokkal fontosabb, mindennek rendelt ideje van, így végül beleegyezett. Nem félt sem az élettől, sem a haláltól, de megértette: nem biztos, hogy egy lelkészi szolgálat úgy jó, ha fáradtan, feszülten és betegen szolgál. Mivel ő nem akarta, én vezettem le azt a gyülekezeti közgyűlést, ahol elfogadták a nyugdíjba vonulását. Akkor én már felszentelt lelkész voltam, és Török István esperes megadta nekem az engedélyt erre. A gyülekezet elfogadta a döntést, apám szépen, csendben, békességben visszavonult. Azt vallom, akkor kell valamit abbahagyni, amikor a tetőponton van.
Valóban, csakhogy nem mindig könnyű ennek idejét felismerni vagy elengedni azt, ami olyan jól megy… Ezek szerint Ön akkor átvette édesapja szolgálatát?
Péter: Nem. A világi állásom és a sarasotai misszió mellé már nem fért volna bele az életembe a gyülekezet vezetése, de mindig segítettem, amikor szükséghelyzet alakult ki, és abból nem volt kevés… Apám után Lukácsi Lászlót választották lelkésznek, aki feleségével, Évával közel 20 éven át szolgált itt. Amikor ő hirtelen meghalt, Éva egy ideig még vitte a gyülekezetet, majd megválasztottak egy új lelkészt, de vele nem tudtak együttműködni. Nagyon viharos időszak következett, ezért 2014 telén ideiglenesen elvállaltam a szolgálatot, teljesen honorárium mentesen. Az eredeti egy évből két és fél év lett, mire kaptunk egy új lelkészt, Kállay Dezső erdélyi lelkészt. Viszont ő is megbetegedett és meghalt, így ismét tragikus körülmények között üresedett meg a lelkészi állás. Megint nehéz időszak következett, a San Franciscó-i lelkész, Magyari-Köpe Gábor járt ide egy darabig, de végül nem tudta vállalni a rengeteg utazást, így újra szolgáltam addig, amíg végül Csíki-Mákszem Lórándék idekerültek.
Nagyon jól ismertem a közösséget, de talán abból a szempontból is jó volt a gyülekezetnek, hogy ismét én kerültem ügyvezetők lelkészként oda, hogy mivel mérnöki végzettségem is van és üzletember is vagyok, megtanítottam nekik néhány pénzügyi és technikai szempontot, s legfőképp a racionális, azaz nem érzelmi síkon való gondolkodást. Tisztába tettük azt is, hogy a Kossuth Park nevű telek és rajta minden egyes fűszál az egyház tulajdona. Nagyjából lecsillapodtak a kedélyek, bár nem volt egyszerű a folyamat. Hála Istennek volt erőm végigvinni. Az apartmanokkal is mindig voltak gondok, egyszer például feljelentett egy bérlő, így ultimátumot kaptunk a városi hatóságtól, hogy cseréljük ki az összes nyílászárót. Istennek hála egy csapattal azt is meg tudtam oldani. Mivel nem kértem fizetést azokban az években a szolgálatért, kb. évente 95 ezer dollárt – összesen kb. 285 ezer dollárt – spóroltunk meg, tehát anyagi szempontból is megmentettük akkor a gyülekezetet. Kérdezték sokan, miért nem vállalom el tartósan. Ennek több oka van, de mindvégig bíztam abban, hogy az Úristen megoldja a helyzetet, csak tudjuk áthidalni, amíg rendeződik. Most, hogy újra van állandó lelkészünk, végre jó állapotban van a gyülekezet.

És mi a helyzet Sarasotában? Azt miért vállalta el?
Péter: Mert, ha az embert a „filoxéra” – vagyis a hivatás – megcsípi, akkor a szolgalat nem marad el, az ember missziós lelkész lesz. (nevet) Sarasotában van egy magyar missziós közösség, egy bejegyzett kis gyülekezet, amit még apámék idejében indítottak el. Ők is rendszeresen jártak oda anyámmal, aki szívesen elkísérte apámat, és a családok is szívesen látták mindkettőjüket. Apám visszavonulása után, önkéntesen elvállaltam azt a közösséget a világi állásom mellett. Nincs saját templomunk, bérelünk egyet nagyon jutányos áron, ahol havonta egyszer van istentisztelet – kivéve a nyári időszakot – , s a nagy ünnepekkor is tartok istentiszteletet, emellett temetek, keresztelek, esketek, vagyis egy teljes gyülekezeti szolgálatot végzek. Gyakran elmegyek egy-egy hosszú hétvégére, olyankor családot is látogatok. Néha elhívnak Naples-be és Fort Myers-be is. Nemrég felhívtak kétségbeesetten, hogy látogassak meg egy haldokló asszonyt, persze, hogy elmentem. Anyám nagyon sokáig járt velem orgonálni oda, de manapság már nem bírja. Fort Lauderdale-ben élünk, innen ingázom Sarasotába. Több mint harminc éve minden alkalommal reggel 9 órakor elindulok, és valamikor éjfél után érek vissza. Egy átlag istentiszteleten 30-40, a nagy ünnepeken akár 60-an is vagyunk. A fiatalok elsősorban azért jönnek, hogy magyarok közé vigyék a gyerekeiket, az idősebb generáció egyházi kötődésből.

Nemcsak teológus, hanem mérnök és üzletember. Miért alakult így?
Péter: Amikor a konfirmációra készültem, nagyon komoly elhívást kaptam. Akkor még nem arra, hogy lelkész legyek, de volt egy amolyan „ébredés” bennem. Volt egy pár fiatal barátom, akikkel rendszeresen olvastuk a Bibliát. A konfirmáció nagyon fontos lett számomra, nemcsak egy kötelező feladatként éltem meg. Amikor dönteni kellett, hogy gépészmérnök legyek-e vagy teológus, az utóbbit választottam. Zoli bátyám is így kezdte, ő talán még nálam is mélyebb hívő, de ő csak egy évet járt teológiára, utána azt mondta, a lelkészi szolgálat nem neki való. Elektromérnökit és optikát végzett. A kommunista Ceausescu-rendszer még az elméleti középiskolásokat is szakmai gyakorlatra kényszerítette. Minden héten egy napot valamelyik Arad környéki gyárban kellett töltenünk, gyakorlati szaktudást szereztünk. Így végül műszaki szakközépiskolát végeztem. Ezután jött a teológia három éve, majd Amerika, ahol eszem ágában sem volt félbehagyni a teológiát.
Eredetileg úgy volt, hogy New Brunswickba (New Jersey állam) megyek, de az ottani teológia nem vett fel; végül az ohiói Ashland Theological Seminary-ba jártam, ahol egyébként dr. Krasznai Csaba püspök úr is végezte a doktorátusát. Az elutasítás nem riasztott el, tudtam, hogy szubjektív oka volt. Intézkedtem, telefonáltam, és kaptam időpontot a teológia rektorától. Másnap indultam hozzájuk. Ekkor köszöntem el igazából szüleimtől s elindultam el saját utamon. Érzékeny pillanat volt a visszapillantó tükörből látni biztató apámat és kesergő anyámat. Két gyerek otthon maradt, én pedig elindultam utamra. Nehéz lehetett szüleimnek, főleg édesanyámnak. Négy órát beszélgettem a professzorokkal, mire felvettek, majd kiírtak egy másfél éves programra, miután megkaptam az amerikai teológiai diplomát. Jelessel végeztem, ‘86-ban szenteltek fel. A flinti (Michigan állam) gyülekezet még azelőtt megválasztott; még nem felszenteltként, de már választható lelkészként. Az ottani szolgálat aldasos volt. Nagyon szerettem az ott élő gyülekezetet, de hiányzott a tanulás. Először beiratkoztam a pszichológiára, de rájöttem, hogy nem nekem való, így átmentem a mérnöki tanszékre. Flintben volt a The University of Michigan-nek egy kirendeltsége, nagyjából 10 ezer diákkal. Amikor felkerestem őket, kiderült, hogy a dékánt és az egyik professzort is személyesen ismerem, együtt végeztünk ökumenikus missziót a protestáns, illetve református egyházakkal. Felvettek egy szemeszter próbaidőre. A papság mellett négy és fél év alatt elvégeztem és megkaptam a mérnöki diplomámat. Bodor Péter ezermester – aki Marosvásárhelyen építette a zenélő kutat és Erdélyben orgonákat, hidat, s fegyvert tervezett az 1848-49-es szabadságharc ügyének – családunk ősi tagja, valószínűleg tőle is örökölhettük bátyámmal a műszaki készséget.

Pétert Zoltán hívta Floridába. Ők mikor és hogyan kerültek ide?
Albinka: Amikor amerikai állampolgárok lettünk, beadhattuk a kérvényt a családegyesítési vízumra. ‘89-ben végre elhagyhatta Romániát a másik két gyerekem is, családostól. Közben a lányom is férjhez ment, és a férje már érthetően türelmetlen volt, nagyon ki akart menekülni Romániából, mi csitítgattuk, hogy várják ki a hivatalos utat. A férje később építkezéseken dolgozott Floridában, ő pedig elvégzett egy kozmetikai iskolát, és kozmetikusként dolgozott 10 évig, majd átkerült a fiaim cégéhez. Zoltán először egy kábeltévének dolgozott, majd orvosi műszerekkel foglalkozott, végül elindította a saját cégét. Amikor Amerikába jöttek, első kisunokám hat éves volt, azóta már megnősült és van két dédunokám is. A lányomnak két fiúgyermeke született, az egyikük nős és már gyereke is van.
Péter: ‘93-ban a bátyám kérte, költözzek Floridába és segítsek neki a cégében. Mivel közben apámnak nagyon megromlott az állapota, úgy döntöttem, én is eljövök Miamiba, hogy közel legyünk egymáshoz. Mivel az utódlás mindig is fontos volt nekem, nem hagytam üresen a flinti gyülekezetet sem. Sütő Zoltán rendőrt és mély hitű református egyháztagot – aki nagyon jól tudott magyarul – rábeszéltem, hogy vállalja el a vasárnapi iskola és az ifjúsági csoport vezetését. Mivel nagyon jól ment neki, korai nyugdíjazására tekintettel javasoltam neki, iratkozzon be a teológiára. El is végezte, s ő lett az utódom. Azóta együtt él a Bodor család Fort Lauderdale környékén, jóban-rosszban összetartunk. A család java része ma is az eladott cégnél dolgozik.

Albinka mivel foglalkozott? És mi történt férjével a nyugdíjazás után?
Albinka: Mindennel foglalkoztam, amire éppen szükség volt. Ha kellett, főztem, orgonáltam, kórust vezettem, vasárnapi iskolát vittem, irodai munkát végeztem, kezeltem az apartmanokat. Orgonáltam és kántorkodtam katolikus miséken is. És közben nem volt olyan hét, hogy legalább egyszer ne mentünk volna családot látogatni.
Péter: Anyám nagyon sokat segített az amerikai magyarokon és románokon. Miamiban működött a Church World Service, akik megkérték anyámat, segítsen fordítani szlovákból, románból és magyarból angolra. Nagyon jó nyelvérzéke van, az angolt is elég gyorsan és jól megtanulta. Nagyon sokszor kellett tolmácsolnia, és emiatt sokszor megjelent a bevándorlási hivatalnál a nagyfőnökök előtt. És mivel azok látták, hogy ő nem egy meggazdagodni vágyó, kosztümös jogásznő, aki pénzért dolgozik, ezért bármikor be tudott jutni hozzájuk, és rengeteg embernek segített abban, hogy törvényesen az országban maradhassanak. Apám egész életében nagyon tevékeny és különösen jó stratéga volt, de a részletekre nem figyelt oda. Viszont hosszú távon nagyon tudta, mit kell csinálni. Mindig azt mondogatta anyámról: ő a belügyminiszter. Bármit kérdeztek tőle, mindig azt válaszolta: kérdezzük meg a feleségemet. De apám volt az is, aki azt tanácsolta Zoltánnak, hagyja abba a kábeltévézést, menjen el dolgozni az orvosi műszereket javító céghez, mert abban van a jövő. Bátyám hezitált, de milyen jó, hogy apám rábeszélte. Egy pici teremben kezdtük, majd bővültünk amerikai marketinges társtulajdonosokkal, és amikor eladtuk, a cégnek 1300 dolgozója volt. Apám 2009-ben, nyolcvan éves korában hunyt el, tehát az említett nagy szívműtét után még kapott 15 évet az Úristentől. A 2000-es években szüleim vettek egy telket Közép-Floridában és közösen építettünk oda egy házat. Ott éltek pár évet, de Nagylakon is töltöttek néhány nyarat. Apám nagyon szeretett visszajárni oda. Szívesen töltött időt régi barátaival, fákat ültetett, vásárolt magának egy antik paraszt-szekeret és kiállította az udvaron nosztalgiából – így igyekezett visszaállítani a régi otthoni hangulatot. Nagylakon ismerkedtek meg, és gyakorlatilag ott is fejeződött be a közös életük. Soli Deo gloria!
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a Reformátusok Lapja 2025. január 12.-i számában.
A cikkben szereplő képek Bodor Péter Pál és Albinka családi archívumából származnak.