Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a reformatus.hu-n.

Vass Zoltán erdélyi lelkészcsaládba született 1954-ben. Bár a ’80-as években kijutott Nyugat-Európába, kisfia miatt hazatért Erdélybe, majd később újra elindult, immár Amerikába. Először New Yorkba, majd Hollywoodba, végül huszonkilenc évvel ezelőtt Torontóba került, ahol jelenleg is a jövőre kilencvenöt éves magyar református gyülekezet lelkésze. Emellett a Magyar Diaszpóratanács elnökségi tagja. Antal-Ferencz Ildikó a tavaly felszentelt új református templomban beszélgetett vele.

Családi elvárás vagy saját döntés volt, hogy a református lelkész fia követi apja hivatását?

Nagyvárad közelében, Hegyközcsatár községben születtem. Kis mindenese voltam édesapámnak: harangot húztam, kiraktam a számokat. Nekem a templom az otthonom volt, abban nőttem fel, és bár tanulmányi eredményeim miatt szüleim gondolkoztak azon, hogy más pályát válasszak, végül mégis lelkész lettem én is. Ugyanakkor hangzatos elhívás vagy drámai megtérés nem volt része a döntésemnek, egyszerűen természetes volt, hogy az leszek. Beleszülettem Isten családjába, ott voltam gyermek, felé és hozzá tértem, sohasem másfelé, ebben nőttem fel és öregedtem meg. Születésem után nem sokkal édesapám a Bihar megyei Apátkeresztúrra került lelkésznek. Öt-hat éves koromig ott laktunk, onnan hívták meg Tenkére, amely egy kis fürdőváros volt, amíg vissza nem minősítették községnek, és tiszta magyar falu, amíg be nem költözött a környékbeli románság. Én már kétnyelvű iskolába és gimnáziumba jártam, onnan kerültem a kolozsvári teológiára. Nagyon szép időszak volt, remek tanárokkal. Olyan alapokat kaptam ott, hogy amikor kikerültem Amerikába, a princetoni teológiára, a mindennapi beszédet nehezebb volt megtanulnom, mint a szakmai nyelvet, mert annyira jártasak voltunk a teológia minden területén, hogy mindenhez hozzá tudtam szólni, ha eleinte rossz angolsággal is. Kolozsváron a négy év elvégzése után professzoraim arra buzdítottak, hogy tanulmányaimat folytassam a szebeni szászoknál. 1979-ben végeztem a teológiát, 1982-ben szenteltek fel, először Nagyváradon voltam segédlelkész kilenc hónapig, utána kerültem Bélzerind községbe, egy Fehér-Körös menti zsákfaluba. A zárt faluközösségben nagyon szépen éltek az emberek; halottaikat maguk rendezték el, idegen beavatkozás nélkül. Csak három hónapig voltam ott, de nagyon szerettem őket. Majd nyolc évig következett Pusztaújlak (vagy Körösújlak, mindkét nevet használják), húsz kilométerre Nagyváradtól. Az is magyar falu volt, és főleg reformátusok lakták, jó kis gyülekezet volt minden tekintetben.

ReklámTas J Nadas, Esq

Hogyan és mikor került Erdélyből Amerikába?

Amikor anyósom másodjára Amerikába ment férjhez, ismét útlevelet kértem, hogy kimehessek hozzá. Előtte már visszatértem az algériai (és nyugat-európai) utamról, ahol a húgomékat látogattam, a hatóságok elhihették, hogy nem akarok kint maradni, és a család is otthon maradt túszként. De ekkor is majdnem egy évig vártam, az akkori vonalas püspök nehezen szánta rá magát, hogy megadja a hozzájárulását. Bukarestben, amikor a vízumot kértem, nagyon barátságosak voltak, egyből megadták. Mégis féltem, hogy a Securitate az utolsó percben is leszállíthat bármilyen repülőről bármilyen okkal, hiszen még Ceaușescu-világ volt. Még Frankfurtban is aggódtam, amikor a Tarom repülőről átszálltam a Lufthansára, hogy ezek nem fognak-e visszatartani, mert magyar lelkészként annyira azért mégsem voltam megbízható… Egyedül mentem anyósomat meglátogatni, korábban a feleségem is volt nála és ő is visszajött, tehát még a családunkban sem volt arról szó, hogy kimenekülnénk. Mégis, amikor felültem a Bukarestbe tartó repülőre Nagyváradon, édesapám azt mondta édesanyámnak: „Nem fog visszajönni.”

Vass Zoltán lelkész
Vass Zoltán lelkipásztor,  Fotó: Archívum

Megérezte… Milyen első benyomások érték, milyen feladatok várták Amerikában?

New Yorkban az első utam a 82. utcai református templomba vezetett, virágvasárnap már ott prédikáltam, majd társlelkészként ott szolgáltam majdnem két évig. Szép időszak volt. Közben a Princetoni Egyetemen tanultam, megszereztem a mesterfokozatot, majd jelentkeztem a doktori programra, ahova fel is vettek, pár évet ott töltöttem, aztán itt, Torontóban folytattam, amikor idekerültem. A princetoni évek nagyon jó hatással voltak rám: megismertem az ottani tudós világot, és egy kicsit belemélyedtem a teológiai tudományokba.

Miért lépett innen tovább?

New Yorkban az volt a megállapodás az idős lelkésszel, hogy ő nyugdíjba megy és én átveszem a gyülekezetet, de meggondolta magát, így én átmentem a 69-es utcai Első Református Templomba. Az ottani kollégával jó barátságban voltam, együtt jelentkeztünk a hároméves kórházilelkészi felkészítőre. Az ott szerzett tudás nagy segítségemre volt a lelkészi szolgálatban is, elsősorban a kapcsolatteremtés területén. A kórházi lelkész bemegy idegen, beteg emberekhez, kapcsolatot teremt velük, aztán ha egyik-másik meghal, azt bizony nem egyszerű feldolgozni. Volt egy érdekes beszélgetésem az egyik gyűlésen: mellettem ült egy evangélikus lelkész, aki azt mondta, ő azért jött a képzésre, mert sosem tudta becsukni a parókia ajtaját, mindig zörgettek nála ezzel-azzal, miközben ő azt akarta, hogy délután öt órakor befejezze a munkát és bezárhassa az irodája ajtaját. Elgondolkoztam ezen, és arra jutottam: én ezt pont nem akarom. Nekem mindig nyitva van az ajtóm, most is egyetlen telefonom van, és a mai napig is minden hívás ide jön be, engem mindig el tudnak érni. Van egy mondás: a lelkész egész héten láthatatlan, vasárnap meg érthetetlen – ezt el akartam kerülni, nagyon következetesen figyeltem arra, hogy mindig jelen legyek a gyülekezet életében. És mindig igazolódott, hogy ennek megvan a maga áldása.

New York után következett Hollywood, majd Torontó. Ide hogyan került?

A hollywoodi hívek örültek nekem, nem akartak elengedni a gyülekezetből, de közben megürült Torontó, Észak-Amerika legnagyobb magyar ajkú gyülekezete, ahol 120-150-en jártak templomba, ami óriási létszám a diaszpórában. Hollywoodban is 70-80 fő járt rendszeresen a felújított templomba, de a torontói különösen nagy és erős gyülekezet volt, egy hatalmas és gyönyörű templommal. 1993 decemberében jöttem el bemutatkozni. A szombat esti, telt házas disznótoros vacsorán beszédet mondtam, és másnap prédikáltam is. Utána meghívtak, hogy 1994 februárjában mutatkozzam be a gyülekezetnek hivatalosan is, akkor jött a választás. Erre a helyre tizenhatan jelentkeztek annak idején, úgy emlékszem. Ezt a számot aztán háromra redukálták, egyikük ki is lépett még a megméretés előtt. Mert nálunk, protestánsoknál mindig verseny van…

Huszonkilenc évvel ezelőtt Torontóban végül önt választották. Milyennek látja ezt a hosszú időszakot?

Igen, jövőre harminc éve, hogy itt vagyok, és minden nagyobb konfliktus nélkül, amit én jó dolognak tartok, bár persze azért voltak nézeteltérések, de átvészelhető volt mindegyik. Ahogy idejöttem, elkezdtem erőteljesen munkálkodni: volt ifjúsági csoport, vasárnapi iskolától kezdve mindenféle zenei és egyéb rendezvények. Ez konzervatívabb gyülekezet: amikor példaként említettem nekik, hogy Hollywoodban Szörényi Évával, Szeleczki Zitával és más színészóriásokkal együttműködve műsorokat szerveztem az ottani templomban, azt mondták, itt nem kell, az ilyesminek a Magyar Házban a helye. Vagyis nem nagyon akartak a kultúra fele nyitni, de aztán persze megtettük, és megfordultak nálunk is neves művészek, színészek, zenészek. És tartottunk modern, sőt még rockzenés karácsonyi istentiszteletet is. Fiatalabb voltam, és mindenféle újdonsággal előrukkoltam. Az év végén a női kör kérte, hogy csökkentsük a rendezvények számát, de nem hagytam, keményen hajtottunk évről évre. 2004-ben megünnepeltük a 75. évfordulónkat, szép helyszínt béreltünk ki, Tőkés László püspök volt a meghívottunk, Varga Miklós énekelt. De minden kerek évfordulón megemlékeztünk a megalakulásunkról a Magyar Házban. 1929. február első vasárnapján szentelték fel Torontóban az első templomunkat, amelynek jövőre lesz a 95. évfordulója, én pedig hetvenéves leszek, és lassan nyugdíjba készülök.

Balog Zoltán, Vass Zoltán, Novák Katalin
A Magyar Diaszpóramissziós Központ avatása, Fotó: Archívum

Mielőtt a jövőről beszélgetünk, hadd kérdezzem meg: mikor csatlakozott önhöz a családja Erdélyből?

A családdal szoros kapcsolatot tartottam, 1990 márciusában jöttek utánam New Yorkba, ahol anyósom is élt. Gergely fiunk 1982 decemberében született, tehát ötéves volt, amikor eljöttem, így pár évünk kimaradt. 1993 szeptemberében Los Angelesben született a leánykánk, Viktória.

Mihez kezdett kint a felesége?

Jozefina sokáig a gyerekeket nevelte, de amikor Torontóba kerültünk, egy Montessori-iskolában kezdett dolgozni adminisztrátorként húsz évig, egy másik helyen tíz évig. Már nyugdíjas, de nem sokáig fog pihenni, mert ősszel elindítjuk a Kodály-módszeres zeneiskolát, amelynek ő az igazgatója. Iskola utáni programként működik majd, a Royal Konzervatóriumban oktató tanárokkal fognak együtt dolgozni, és jön egy ösztöndíjas a Kőrösi Csoma Sándor program keretében, aki Pekingben nyolc évig ezt a módszert tanította. Én ezt fel akarom építeni, mielőtt még nyugdíjba megyek; jól működő iskolát szeretnék átadni az utódomnak.

Kiket várnak az iskolába, és ki fogja azt fenntartani?

Tekintettel arra, hogy a kínai és a japán kultúrában nagyon ismert a Kodály-módszer, a magyarokon kívül őket fogjuk legfőképpen megcélozni, és valószínű, hogy ők adják majd a diákság többségét. Az iskola a Magyar Diaszpóramissziós Központhoz fog tartozni, amely a templomon kívül helyet ad több különböző szervezetnek is: a zeneiskola az egyik, de lesz itt sportközpont is. Az öltözők már megépültek, és nem messze tőlünk van egy focipálya, amely alkalmas arra, hogy beindítsuk a sportéletet, de ahhoz külön szervezés kell, és mi csak nemrég költöztünk ide. 2018-ban adtuk el a másik templomunkat, annak az árából megvettünk egy iskolaépületet, azt kellett átalakítani. 2022 októberében avattuk és szenteltünk fel. A magyar kormánynál pályáztunk az átalakítási munkálatok elvégzéséhez, megnyertük, és így valósulhatott meg a kanadai magyar diaszpóra e fontos bástyája. Sokan támogatták az ügyünket, de külön kiemelném Novák Katalin köztársasági elnök és Balog Zoltán püspök támogatását, akik személyesen avatták fel a Magyar Diaszpóramissziós Központ épületét és szentelték fel a benne levő templomot.

Templomszentelés Balog Zoltán püspök áldásával
Templomszentelés Balog Zoltán püspök áldásával, Fotó: Archívum

Miért volt szükség a költözésre? Gondolom ugyanazért, amiért például Clevelandben is…

Igen, én már tizenöt évvel ezelőtt láttam, hogy kezd kihalni az a nemzedék, amelyik fenntartja azt a nagyon nagy és szép templomot, az új generáció pedig nem fogja. Akkoriban egyfolytában hirdettem a gyülekezetnek, hogy itt a megfelelő pillanat. Mindig azt magyaráztam nekik: amíg erőnk van, addig kell mozdulni. Sok ellenállásba ütköztem, főleg az idősebbek részéről. Ők teljes életükkel kötődtek a régi templomhoz, nem is tudtam őket emiatt elmarasztalni. Volt egy nagyon viharos közgyűlés, ahol az idősek azzal vádoltak engem, hogy elpocsékolom a régi épületet, hiszen az új még nem volt akkor sehol. Mégis több mint kétharmados többséggel megszavazta a gyülekezet, de az időseket ki kellett békítenem. Ez 2016-ban volt, aztán 2017-ben egy másik gyűlésen már fel tudtuk mutatni ezt az új helyszínt. Majdnem egy évbe telt, amíg az adásvételt lebonyolítottuk. Végül 2021-ben megnyitottuk az új templomot a közösségnek.

Egyszer úgy nyilatkozott, hogy „minket a széthúzás tart össze”.

Sokáig voltam a torontói Magyar Ház elnökségi tagja. Ott komoly harcok voltak a különböző nemzedékek és frakciók között. Bár rengeteget dolgoztunk együtt, mindenen veszekedtek, mégis, ha úgy fordult a helyzet, össze tudtak fogni. A másik jellemző probléma: minden vezetőt megkérdőjeleznek. Ne vezessen bennünket, majd mi megyünk előre mint a hős magyar. De amikor végül megértik, mit akar a vezető, összefognak, és a jó ügyekben támogatják. Mi, magyarok nagyon el tudunk távolodni egymástól, a szívünk mégis összetart minket.

A generációs konfliktus azt is jelenti, hogy az öregek nem akarják kiengedni a kezükből a dolgokat?

Igen, egy ilyen közösségben sok különböző képességű emberrel kell ugyanis együttműködnünk. A konfliktusok gyakran csak értetlenségből, tájékozatlanságból erednek, de amikor lassan megértik, mi a helyzet, lehet velük együtt dolgozni. Nekünk, vezetőknek az a feladatunk, hogy azt az utat, amelyet mi előre látunk, ők is lássák. De ezt türelmesen kell végezni és úgy, hogy közben érezzék: az övék az ügy. Mert különben azt mondják: a pap megy előre, nem is kérdez meg bennünket. Sokszor ebből származnak a nagy gondok, de ezt nekünk, lelkészeknek kell megoldani, s ha kell, többször körbejárni a felmerülő kérdéseket: meg kell osztani, meg kell beszélni, vitatni. Ez fárasztó, vannak nehéz időszakok, de végig kell járni azokat az utakat is, amelyek nem a kedvünkre valók. Amikor azt mondom, hogy a csaknem harmincéves itteni szolgálatom, ha nem teljesen is, de nagyrészt konfliktusmentesen ment végbe, az a türelem eredménye. A költözést is kivártam, mert éreztem, hogy ezt kell tennünk. Akkoriban tizennyolc presbiterünk volt, főleg idősek, és minden javaslatomra nemet mondtak. Néhány alkalom után közöltem, hogy ez így nem működik, valahogy előre kellene lépnünk: a következő javaslatomat csak úgy szavazhatják le, ha alternatívát adnak. Ha az jobb annál, mint amit én mondok, akkor azzal megyünk tovább, de ha nem, akkor az enyémmel. Ezzel áttörtem a falat.

Templomi közösség Mdmk
Templomi közösség az avatáson, Fotó: Archívum

Ugyanebben az interjúban szólt a megújulás szükségességéről is.

Egy templomnál vagy gyülekezetnél a megújulásban egyszerre sokat nem tudunk tenni, mert ha nagyon belelendülünk az újításba, a szekták világába keveredünk, amit nem akarunk, mert nekünk olyan hagyományaink vannak, amelyeket nem akarunk feladni egy populista gondolatért. Az istentiszteleteink zenei részén tudunk például változtatni, én ott látom a megújulás lehetőségét. Ne felejtsük: az énekeink imádságok. S a mi megújulásunk az imádságainkra jövő igei válaszokban rejlik. Az énekeinkben elmondott imádságok engedelmességre készítik fel a lelket.

Végül: hogyan lett a Magyar Diaszpóratanács elnökségi tagja és a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) tagja?

Mielőtt a magyar állampolgárság egyszerűsített megszerzésének lehetőségét meghirdették, én kétszer is kérvényeztem, miután kikerültem ide, de nem kaptam meg. 2011. január másodikán a családot beraktam a kocsiba, nagy hóviharban elvittem őket az ottawai magyar nagykövetségre, és leadtam a papírjainkat. Én voltam az első Észak-Amerikában, akit magyar állampolgárnak avattak az egyszerűsített eljárás keretében. Igen ám, de tudtam, hogy mások nem fognak emiatt ötszáz kilométert vezetni. Akinek kanadai útlevél van a zsebében, hiába jó magyar, nem fog rááldozni erre egy vagy két napot. Ezért megkértem a nagykövetséget, legyenek szívesek eljönni kihelyezett konzulátussal, én a helyet biztosítom. Eleinte azzal tiltakoztak, hogy ők nem csináltak még ilyet. Mire mondtam, hogy nem baj, hiszen nem mi vagyunk értetek, hanem ti vagytok értünk. És közben megkértem az óhazaiakat, nézzenek utána, van-e ilyen lehetőség, mert ha azt akarjuk, hogy tényleg legyenek magyar állampolgárok Kanadában is, akkor tenni is kell érte valamit. Az otthoni rásegítéssel végül sikerült. Én elindítottam a folyamatot, összeszedtem a neveket, úgyhogy mire jöttek, nekik csak le kellett pecsételniük az iratokat. Akkor lettem részese a diaszpóraügynek, talán mert értékelték, hogy ami tőlem tellett, megtettem. A Magyar Diaszpóratanács elnöksége automatikusan tagja a Máértnek, minden alkalmon jelen vagyunk. Az első ottani felszólalásomban elmondtam, hogy nekem négy útlevelem van, de a legértékesebb az, amelyiket utoljára kaptam: a magyar. A többit szívesen feladom, mert ez többet ér nekem mindennél. Ezért harcoltam a legtöbbet, a többi jött automatikusan. Ez szíven ütötte a társaságot, ahogy az is, amikor hozzátettem: nyugodjanak meg, hogy itt a végeken, a diaszpórában a templom lesz az a hely, ahol utoljára kapcsolják le a villanyt a magyarságnak.

Antal-Ferencz Ildikó

először megjelent a reformatus.hu-n

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.