Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a Reformatusok lapja 2025. június 15.-i számában.
Csákai Lászlót megelőzte a híre: már akkor hallottam róla a gondnok Ilonka nénitől, amikor még csak várta őt a két év óta lelkipásztor nélküli detroiti (Allen Park-i) gyülekezet. Fél évvel később kerestem meg, kikérdezni pályaválasztásáról, előző szolgálatairól és az első amerikai hónapok benyomásairól.
Lelkipásztori családban nőttél fel. Egyértelmű volt a pályaválasztásod?
Kunszentmiklóson, egy tízezer fős kiskunsági kisvárosban nőttem fel, ahol nagyszüleim voltak a helyi lelkipásztorok. Szerettem ott élni, egész életemben benne voltam a gyülekezeti „fogaskerékben”. Mindig is mondatta velem egy kis belső ördögi hang: „nem akarsz te lelkész lenni, hiszen jól tudod, mivel jár: állandóan adják a kilincset egymásnak az emberek”. Nagyanyám gyakorlatilag mindig a konyhai székén ült: bárki jött, fogadta és elbeszélgetett vele. Általános iskolás koromban suli után mindig ott voltam náluk, nagyanyámmal tanultam. Nagyapám közben temetett, betegeket látogatott, ügyeket intézett. Amikor elkísértem, láthattam, hogy az élő hitű lelkipásztor mennyire gyakorlatias: bárhol – utcán, boltban, postán, orvosi rendelőben – járt, mindenkit és minden családot ismert – még azt is tudta, mi az illető unokájának a neve, mert általában ő keresztelte őket. Nagyon szerették őket a városban.
Szüleim presbiterek voltak, édesanyámat nyugdíjas óvónőként felkérték a református óvoda elindítására és vezetésére, hogy segítse a gyülekezet legfiatalabb tagjainak betagozódását a közösségbe. A gyülekezetnek van általános iskolája és gimnáziuma is, az óvoda pedig egy óriási evangelizációs lehetőség, amely révén egy egész generációt lehet a hit útjára vezetni. Én a Baksay Sándor Református Gimnáziumba jártam, ahol az egyik hitoktatóm, aki szerint nagyapám nyomdokaiba kellett lépnem, adott nekem egy dogmatikai témát, hogy felkészüljek belőle. Nagypapával leültünk, elbeszélgettünk, közben jegyzeteltem, és a következő hittanórán tartottam egy kiselőadást. Az osztálytársaknak és Judit néninek is tátva maradt a szája, és utóbbi azt mondta: „Lacika, neked biztos, hogy teológiára kell menned! Most indul az előkészítő a felvételihez, láss munkához!”. Végül jelentkeztem oda és Nagykőrösre tanító hitoktató szakra is, mert a hit útja mégiscsak mozgott bennem, de komolyan kosárlabdáztam, ezért a Testnevelési Főiskolára, és a kertészmérnöki egyetemre is jelentkeztem.
Nehéz volt a négy intézmény közül választani?
Végül nem, mert „csak” a teológiára és Nagykőrösre vettek föl – ez számomra Isten egyértelmű útmutatása volt, hogy nem menekülhetek. A kettő közül pedig az előbbi mellett döntöttem, mert arra gondoltam: így minden generáció hitéletével tudok foglalkozni és szolgálni feléjük Isten dicsőségére. A teológián harmadéves voltam, amikor megerősödött bennem, hogy nincs más út. Közben, már 15 éves koromtól kezdve dolgoztam kőművesek mellett, nyári munkaként és évközben is, egyetem alatt is, aztán egy elektronikai cégnél, ahol tűzjelző készülékeket szereltem, mert kellett a kiegészítés a tanulmányaim finanszírozásához. Megszerettem és nagy hasznát veszem, mert például, ha leesik egy csempe a parókián, gond nélkül föl tudom tenni, s tudok járólapozni, betonozni, stb. ha éppen arra van szükség. Örülök, hogy mindezt megtanultam. Megmondom őszintén, hogy többet kerestem akkor diákként, mint most lelkipásztorként… Akkoriban ismét megkísértett az ördög: „Biztos, hogy ezt akarod csinálni? Nem fogsz megélni belőle, gyereked lesz, családod lesz, stb.” Ez tehát nem könnyű döntés, ugyanakkor mi ezt a szolgálatot nem a földi javak miatt végezzük, hanem az emberek szolgálatáért és az Ő dicsőségére…
A kísértések mellett azért kaptál megerősítéseket is? Például az ifi csoportból?
Igen! A jelenlegi kunszentmiklósi lelkész házaspár mindkét tagja „ifiseim”, korábban pedig anyukám óvodásai voltak. És van még egy srác közülük, aki szintén lelkész lett. Nagyon büszke vagyok rájuk. Ők is megerősítettek abban, hogy a fiatalok közötti munkában Isten olyan talentumot adott nekem, amit használnom kell. Én egyébként az igehirdetésekre és a látogatásokra teszem a legnagyobb hangsúlyt, mert ezektől gyarapodik a gyülekezet.
Mikor és hol kezdtél el gyülekezettel foglalkozni?
Már egyetemista koromban; ötödév végén elkezdtem járni Őrbottyánba, Szabó Gábor Ferenc tiszteletes úr hívására, akivel nagyon jó barátságban voltunk és aki most Cegléden él nyugdíjasként. Nem volt, aki a gyermek istentiszteleteket megtartsa, így elvállaltam, ami aztán ott is ifjúsági csoportvezetővé tett, majd hatodévesként már a segédlelkész is én voltam ott. A helyi szeretetotthonba is sokat bejártam a fogyatékkal élők közé, ahol zenéltem, gitároztam nekik.
Ezek szerint a zene is a szolgálatod része?
Igen, teljes mértékben. Talán egy évig jártam gitározni, utána önszántamból tanultam meg annyira, hogy tudom az ifjúsági énekeket gitáron kísérni. A zene mindig közelebb viszi a fiatalokat is ahhoz, amiről utána beszélgetni fogunk. Az őrbottyáni kilenc hónap után Tabra kerültem, beosztott egyházmegyei lelkészi státuszba. Igazi mélyvíz volt: Nagy Csaba esperes úrral hét ún. anyaegyház-községünk és nyolc szórványunk volt, ami őrült mennyiségű szolgálatot jelentett, még huszonéves fiatalként is. 60 ezer kilométert vezettem a szórványok között egy év alatt; volt olyan karácsonyi-újévi ünnepkör, hogy 32 istentiszteletet tartottam 15 nap alatt. Kiégtem volna, ha ott maradok, ezért két év és három hónap után eljöttem. De a döntésben nem is a munka mennyisége volt a fő ok: korom miatt eleve nagy hátrányból indultam a gyülekezet vezetésében, ahol ráadásul sok mindent újra kellett építeni, gyülekezeti tagokat visszaszerezni, meglátogatni, anyagi helyzetet rendbe tenni, amennyire csak lehet… Hatalmas kihívást jelentett, amihez túlságosan fiatal voltam, bár az esperes úr rengeteget segített. Ott is a szolgálatokra koncentráltam, de naponta öt istentiszteletet tartani önmagában is rettentő fárasztó volt… Meg tudom érteni és sajnálom azokat a katolikus plébános barátaimat, akik ennyit szolgálnak, mert ez bizony lélekgyilkos, közben nem tud visszatöltődni az ember…
Hogyan és hova történt a továbblépés?
Barátaim szóltak, hogy a Tata melletti Szomód nevű kis sváb faluból elment Kuti József lelkész Kecskemétre. Mire felhívtam őket, már öt lelkészt meghallgattak, hogy közülük válasszanak. Nagyon tetszett a kétezer fős falu, és annak 300 fő körüli református gyülekezete. (Sőt, mivel egyedül lettem ott falusi lelkész, a katolikusokat is részben én pásztoroltam, mert nagyon jóban voltunk.) Esélytelennek tűnt az ügy, mégis kíváncsi lett rám a gyülekezet. Megtartottam az istentiszteletet, ami szerelem volt első látásra, oda-vissza. Azonnal tartottak egy gyors, nem hivatalos szavazást kíváncsiságból, ahol az 56 leadott szavazatból 38-at én kaptam. Később megtörtént a hivatalos választás, amit követően 2011-ben Szomódra költöztem. 13 éven át éltem és szolgáltam ott; mindaddig, amíg 2024. november 3-án Amerikába nem érkeztem.
Mesélj még a szomódi évekről. Milyen volt a helyi gyülekezet összetétele?
Rendben, hiszen ők voltak a referenciáim az itteni, detroiti (Allen Park-i) gyülekezethez. Nagyon sok szép évet töltöttünk el együtt, házi bibliaórákat és zenés istentiszteleteket tartottunk. Nagyon jó presbitérium alakult ki, akikkel rendkívül jól tudtunk együtt dolgozni. Akár nyugdíjas koromig is maradhattam volna ott. Picit meg is álltunk, mert mindenre azt mondták, hogy jól van, nem kell ide már semmi új, csak tegyed a dolgodat. Ez büszkeséggel töltött el, ugyanakkor 40 évesen azért még több motivációra és aktivitásra vágytam…
Viszonylag sok fiatalunk volt. Az éves egyházkerületi ifitáborokba alkalmanként legalább 25 fiatalt vittem a gyülekezetből és a környékéről. Ami pedig óriási szenzációnak számított: a kötelezően bevezetett hit- és erkölcstan órák választhatósága után 130 hittanosom volt… Volt egy szórványom is: Baj, ahol heti két napot töltöttem, s amellett kéthetente istentiszteletet tartottam. A hittanos gyerekekre maximálisan építeni tudtam mindkét helyen, illetve arra, hogy a gyülekezet meglévő tagjait pásztoroljam, erősítsem, hogy hitben tudjanak növekedni. Időseket látogattam, akiket szép lassan el is temettem, így kialakult egy viszonylag fiatal, középkorú gyülekezet, ahol 50 év körül volt az átlagéletkor, ami egy falusi gyülekezetben fantasztikusan jó. A szomódi templom látogatottsága vasárnap 30 és 50 fő között volt, attól függően, hogy volt-e valamilyen más esemény is, Bajon pedig alkalmanként 8-15 fő körül. A kötelező hit- és erkölcstannak köszönhetően Bajon is nagy hangsúlyt fektettem a karácsonyi gyermekműsorra, amire Szomódon 24-én, Bajon december 25-én került sor, így olyankor elértük a háromszázas, illetve százas létszámot, mert a rokonok is eljöttek megnézni a gyerekeket. Nem állítom, hogy túl sok taggal szaporodtak volna tőle a gyülekezetek, de akkor legalább ott voltak, lehetett evangéliumot hirdetni nekik és tudom, hogy többeket megfogott az ige, legalább két-három család kapcsolódott ehhez a pici baji gyülekezethez, amely sajnos a Covid-járvány után szinte teljesen lecserélődött. A fiatalabb családok lettek az aktívabbak, és most ők is keresik az új lelkészt a szomódiakkal együtt…
Mesélj a nyári táboraitokról is!
Minden évben ötnapos nyári tábort szerveztem a templomkertben. Már azon a nyáron, amikor odakerültem, eljött 47 gyerek, utána pedig szépen növekedett a létszám. A csúcs 130 fő volt, még a Covid-járvány előtt, amikor már négy csoportra kellett osztanom őket, és óvó nénik segítségét kérni, mert óvodásokat is fogadtunk. Később korlátozni kellett a létszámot, a nagyobbakra fektettük a hangsúlyt, akiket később elvittem a balatoni ifitáborba is. Édesanyám minden évben eljött segíteni a táborba, és a gyülekezetben is sikerült egy önállóan működő stábot kialakítani. Volt olyan tábor, ahol reggelire meg uzsonnára 500-500 szendvics fogyott el… A délelőtti program után – egy kis áhítat a napi témáról, bibliai történetről, utána kiscsoportos foglalkozás, közben játék – átsétáltunk a helyi kocsmába, odahozattam az ebédet, délután pedig jött egy-egy meghívott vendég, például a helyi rendőrség és katonaság mutatta meg a felszerelésüket a gyerekeknek, akik nagyon élvezték ezeket az alkalmakat. Utolsó táboromban már „csak” 76-an voltak, sokan kirepültek, s már kevesebben jártak református hitoktatásra.
A közeli Tata nem vonzotta el a fiatalokat?
Tatának is megvan a maga ifjúsága, elég jó létszámmal, de az a helyzet, hogy hozzánk még onnan is jöttek a városból, ahogy a környező falvakból is. Sőt, mivel a tatai egyházmegyében tavalyig én voltam az ifjúsági előadó és referens, én vittem a környező falvak gyerekeit is az egyházkerületi ifitáborba. Emellett bejártam a tatai Refibe áhítatottakat tartani – amire a környező falubeli lelkészek be voltak osztva –, így nekem mindegyik gyerekkel jó kapcsolatom volt. Sőt, még tatai gyülekezeti tagjaim is voltak, de ebből sem volt soha féltékenység vagy probléma a helyi lelkésszel, mert voltak elegen Tatán is.
Mindeközben zajlottak az épületfelújítások pályázati pénzből, amiket a hátam közepére kívántam, de 2014-ben – három évre rá, hogy odaköltöztünk – sikerült felújítani a 230 éves parókiát. Elég nagy pályázatot nyertünk rá, amire nagyon büszke voltam, mert a falu és a gyülekezet ékessége és öröksége ez az épület. A következő nagy projekt pedig a templom süvegfelújítása volt. Életveszélyes állapotban volt már az érkezésemkor, pályázatot nyertünk a felújításra, de az sajnos a költségek felére sem volt elég, úgyhogy a gyülekezet saját maga oldotta meg a munkát. Bárhol is kértem segítséget, kerületnél, zsinatnál stb., sehonnan sem kaptunk, de nem akartam elveszíteni a már megítélt 15 millió forintot – miközben az árajánlat 34 millióról szólt –, ezért a gondnok úr letett egymillió forintot, én pedig a képességeimhez mérten jóval kevesebbet (százezer forintot) az Úr asztalára, és mindenkit kértünk, hogy járuljon hozzá. Mindenkinek megmozdult a keze, zsebe, szíve. Vállalkozók, környékbeli gyülekezetek és saját családtagjaim is adakoztak, így három hónap alatt 8 millió forintot gyűjtöttünk. Amikor erről tudomást szerzett a helyi képviselő asszony, intézkedett a hiányzó összegről, így 2022-re elkészült a gyönyörű új toronysüveg, ami szintén ékessége lett nemcsak a gyülekezetnek, hanem a falunak is, hiszen katolikus testvéreink is részt is vettek az adakozásban és az előkészületekben. Hatalmas ünnepség keretében adtuk át. Ezek után még a Leőke Károly esperesről elnevezett gyülekezeti termet és a gyülekezeti otthont is felújítottuk, amit nagyon jó állapotban kap meg az, aki utánam odakerül. Ugyanakkor a gazdasági épület éppen össze akar omlani, tehát még van bőven hasonló feladat… Ahogy mondani szokták: a világ összes pénze nem lenne elég. Belefáradtam. Mindig vágytam egy gyülekezetre, ahol „csak” a lelkekkel törődhetek, hiszen az igehirdetés, beteglátogatás és a hitoktatás önmagában is óriási feladatot ró az emberre, a saját családja mellett…
Akkor most beszéljünk a családodról…
Kittivel mindketten a második házasságunkban élünk. Nagyon régről ismerjük egymást, sőt, gyakorlatilag egymás mellett nőttünk fel, és ugyanabba a református gimnáziumba jártunk, csak ő egy évvel később kezdte és fejezte be. A teológián ismerkedtünk meg jobban; ő jogásznak tanult a Károli Egyetemen, és egy baráti társaságba jártunk, ő a párjával, én az akkori barátnőmmel, aki később a feleségem lett. Sajnos később mindkettőnk házassága tönkrement. Nekem két fiam van: a lassan 16 éves kamasz Bendegúz és a 10 éves Sámuel. Életem legnehezebb döntése volt, amikor Amerikába jöttem, mert otthon nagyon sokat voltam velük, a válás nem szakított szét bennünket. Minden héten három-négy napot velem voltak, és amikor Kittivel házastársak lettünk, mondhatni teljes értékű családba kerültek, amikor velünk voltak. Hálás vagyok, hogy Kittivel egymásra találtunk és közösen folytathatjuk tovább az életünket.
Az említett sok lelkészi feladat is hozzájárult a váláshoz?
Mondjuk úgy, nem használt. Amikor eljöttem, azt mondtam a gyülekezetnek: ha lelkész házaspárt választanak, azt nagyon komolyan végig kell gondolják, mert csak egy lelkészt tudnak eltartani, azt is csak nagyon „karcsú” módon; egy pár házassága rámehet a gyülekezeti szolgálatra. Az előző házasságomat tekintve más probléma is volt, ami végül a váláshoz vezetett. Mégis azt tudom mondani: Isten a legrosszabból is a lehető legjobbat tudja kihozni. Nálunk konkrétan azt, hogy mi Kittivel egymásra találtunk, úgy, mint zsák a foltjára, egy csodálatos házasságban. Olyan mértékben élvezzük Isten áldását mind a hitünkben, mind a 2023 óta közös családi életünkben – immár az idén született kisfiunkkal, László Bénivel együtt is –, amiben a válás után már nem mertem hinni, hogy létezik, vagy velem megtörténhet. Hatalmas ajándékot kaptam feleségem személyében, aki elvisel engem, és közben erősen támogat a szolgálatomban. Ő nem lelkész, kénytelen volt jönni utánam, mégsem gondolkodott azon egyáltalán, vajon milyen lesz lelkészfeleségnek lenni, amiről csak rémhíreket hallgatott. Úgy állt be Kelenföldről érkezve a szomódi szolgálati körbe jogászként, illetve gyülekezeti tagként, hogy első perctől fogva élete részévé vált a gyülekezeti élet, és ugyanolyan jó kapcsolata alakult ki az összes gyülekezeti taggal, akikkel nekem személyes, baráti, testvéri viszonyom van. Ezt a szolgálatot nagy szívvel és szeretettel éli meg, ami számomra hatalmas kincs és ajándék.
Egy utolsó kérdés mielőtt Amerikáról beszélünk: a szomódi közösség hogyan fogadta a válást és a jogászként dolgozó második feleségedet?
A közösség is gyorsan befogadta Kittit. Nagy ajándék volt Istentől az is, hogy házasságkötés után két-három hónapon belül találtunk neki állást Tatán egy nagy cégnél, ahol jogászként dolgozott az adatvédelem területén, ami egyedi és az utóbbi időben nagyon felkapott tudás. Örültem volna, ha Amerikában is tudna dolgozni, de sajnos nem úgy áll a helyzet. Először azt az információt kaptuk, hogy ő is dolgozhat majd, mert az én lelkészi fizetésemből Amerikába sem fogunk tudni megélni, de ő olyan vízumot kapott, ami nem engedi dolgozni. Most még nem gond, mert a babával van otthon, de később kellene neki valamilyen fizetett jogászi vagy szolgálati feladat, ahogy azt megbeszéltük.
A gyülekezet mellettem állt a válás időszakában. Az engem helyettesítő lelkész sok mindenre megkért, de fizetést nem kaptam érte, viszont a gyülekezet tagjai vigyáztak rám, ételt hoztak és anyagilag is támogattak, azaz gondoskodtak rólam, mert tudták, hogy egyedül élek egy 200 négyzetméteres parókián két kisfiúval, akiket heti 3-4 nap óvodába, iskolába és különórákra kellett vinnem. Öt nagyon kemény hónap telt el, mire újra megtanultam élni. Elmentem Pasarétre egy katolikus lelkigyakorlatra, ami után végre ki tudtam mondani: hívő ember vagyok, erősségem az Úr és nem fogok tönkremenni ebben a nehézségben, föl kell állnom és visszamennem szolgálni, helytállni, hiszen őrállója vagyok a gyülekezetemnek. Bármennyire is padlón voltam lelkileg, az egész szolgálatom minősége megváltozott, csodálatos igehirdetéseket tudtam írni, amit a gyülekezet is észrevett. Akkor értettem meg: bárhogy is érezzük magunkat lelkileg, ha Isten föl akar használni, akkor föl fog.
Éppenhogy sínre került az életed, máris jött az amerikai út lehetősége?
Lizik Zoltán püspök úrral beszélgettünk egyszer telefonon. Meséltem magamról és a szomódi gyülekezetről, és megkérdezte, tervezek-e továbblépni? Azt válaszoltam neki: okom nincsen rá, mert istenigazából minden jó, pörög a szekér, szeretjük egymást Kittivel és a gyülekezettel is, mindenem megvolt, beleértve a vadászcimborákat és a vadászterületet, de lehet, hogy a gyülekezetnek és az én szolgálatomnak is jót tenne, ha váltanék. Akkor mesélt a detroiti, Allen Park-i gyülekezetről, akiknek két éve nincs lelkészük, és ezt nagyon megszenvedi a közösség. Végül 2023 novemberében úgy döntöttünk Kittivel, hogy összedobjuk rá a pénzt, mert veszíteni valónk nincs, kíváncsiak voltunk, hogy ez a gyülekezet hogy él, miken megy keresztül, mi van bennük, hogy szenvedték meg az elmúlt időszakot, milyen az a pásztor nélküli nyáj, akikről a püspök úrtól hallottunk. És közben kirándulunk is egyet. Eljöttünk tíz napra, úgy, hogy két vasárnap legyen benne, és tartottam két angol nyelvű és két magyar nyelvű istentiszteletet. Az angollal azért még hadilábon állok, ezért az igehirdetésemet háromszor egymás után lefordítom, hogy biztosan az legyen benne, amit mondani akarok, s amit magyarul ki szerettem volna fejezni, az angolul is átmenjen. Úgy tűnik, átmegy, mert szoktam kérdezgetni, illetve szokták jelezni, hogy értik, aminek nagyon örülök.
Visszatérve még a döntésre, mennyire volt könnyű?
Amikor idelátogattunk, Ilonka néni – aki két éve gondnokként viselte szívén a lelkész nélküli gyülekezet sorsát – volt a vendéglátónk, nála laktunk, ő vezetett körbe és nagyon sok szeretettel hordozott bennünket a megismerkedés során, és közben erősen bátorított, hogy őket válasszam. A döntés mégsem volt könnyű, sok gondolkodnivalót adott. A légkör tetszett, ahogy az épületkomplexum is, láttam, hogy óriási dolgokat lehetne kihozni belőle. De azt is láttam, hogy meg van fáradva a gyülekezet, a folyamatos helyettesítéssel hiányzott az állandóság, ami nagyon megviselte őket az elmúlt időszak – olyanok voltak, az Úr Jézus szavaival: „mint a pásztor nélkül való nyáj és szükségetek van egy lelki vezetőre”. Azóta is azt tekintem elsődlegesnek, hogy lelki vezetőjük legyek, hiszen minden mást megoldottak addig is, amíg nem volt lelkészük. Természetesen nem hiba nélkül; van, amin javítani, változtatni kell, de csak nagyon óvatosan, odafigyeléssel, végtelen nagy szeretettel, bölcsességgel.
A körbetekintgetés után megbeszéltük az anyagiakat is, majd elmondtam nekik, hogy két fiamat hagynám otthon értük, úgy, hogy egyik kamasz, másik még kicsi, és nagyon össze vagyunk nőve, valódi édesapaként vagyok mellettük, nem hétvégi apukaként. Ez volt a legnehezebb szempont Kitti részéről is, mert mindennapi kapcsolatot ápol a szüleivel, nővérével. Tehát nehéz volt a váltás, de nem volt sokkal könnyebb a gyülekezet tekintetében sem. A sok gondolkodás közben pedig egyfolytában vártuk az igei útmutatást. Több könyvet elolvasunk Kittivel reggelente, beszélgetünk, imádkozunk együtt, de az első látogatásunk alatt nagyon kértük a konkrétumot is: „Mutasd meg Uram az akaratodat, mert én egyénileg gyenge vagyok ahhoz, hogy ezt eldöntsem akkor is, ha szolgálni akarok és a vágyam, hogy ezt a gyülekezetet itt építgessük, növekedjenek, vagy akár hitben erősödjenek.” Nekem szükségem volt konkrét útmutatásra, ami folyamatosan jött az igéből, például: Ábrahám sem kapott költségvetést, mielőtt elindult otthonról, menet közben az Úristen mindent megadott neki is, amihez arra a szolgálatra szüksége volt. Ezt mi is megkaptuk. Nyilván Kitti, mint nő és leendő édesanya, keményebben számolt, jobban figyelt a háztartás és az ittlét anyagi vonzataira, például a rettenetesen drága biztosításra. Tehát sok mindent át kellett gondolnunk, de végül még a látogatásunk alatt azt mondtuk: azért a fizetésért és azokért a feltételekért, amit felajánlottatok, eljövünk hozzátok.
Tehát már az első látogatás alkalmával döntöttetek? Mit szóltak otthon?
Igen, de a szüleinken és a két gondnokom kívül – velük testvéri, baráti jó viszonyban vagyok –, nem mondtuk el otthon senkinek, nem akartuk idő előtt felkavarni sem a fiaimat, sem a gyülekezetet, amíg ki nem derül, megkapjuk-e a vízumot, ami végül csak 2024 nyár végére dőlt el, épp az iskolakezdés előtt… Akkor viszont felgyorsultak az események. Szeptember 3-án voltunk az amerikai nagykövetségen, és három nap múlva már kezünkben volt a vízum. Ez is egy egyértelmű jel volt számomra: „Laci, ezt a nyakadba tette az Úristen, vidd a keresztet vele együtt!” Csak ezután szóltunk másoknak. Összehívtam egy rendkívüli presbiteri gyűlést és elmondtam, amit igazából már sejtettek. Ugyanis közben megszereztem a doktori diplomámat, ezért utólag azt mondta az egyik nagyon kedves presbiter asszony: „Sejtettük, hogy te egy doktori címmel nem fogsz itt maradni…” Azt válaszoltam neki: azon nem múlik semmi, attól még nagyon szívesen maradnék. Bárki bármit mond, én ebben éreztem a hívást. Nem tudtam és ma sem tudom – mert van viszontagság elég –, hogy miket fog kihozni belőle az Úristen, de nekem nem is az a feladatom, hogy ezen gondolkozzam. Nekem az a feladatom: fölálljak a szószékre és prédikáljak; akivel beszélgetni kell, beszélgessek, akit szeretni kell, szeressem, akivel határozottnak kell lenni, azzal határozott legyek, röviden: tennem kell a dolgomat. Ezért nem is nagyon készítek hosszú távú terveket, mert nem úgy áll a gyülekezet, hogy azon gondolkozzam, mi lesz öt év múlva. A mát kaptuk az Úristentől és nekem az a feladatom, hogy amit ma rám bíz, a lehető legnagyobb szeretettel és figyelemmel, pontossággal és empátiával tudjam végezni.
Tehát a gyülekezet könnyen elengedett? És a fiaid mit szóltak hozzá?
Valaki a gyülekezetből azt kérdezte: „Mondhatjuk azt, hogy nem engedünk el?” A válaszom az volt: „Mondhatjátok, de mennem kell.” Szeretettel engedtek el, senki nem haragudott. Azt mondták, sajnos megértik – vagyis jobban szeretnék, ha a pásztoruk maradnék, de megértik az elhívást az új szolgálatra; nem őket akarom otthagyni, hanem szeretném máshol is elvégezni azt, amit eddig náluk. Ez egy nagyon érett hozzáállás, ami rendkívül megnyugtatott, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalásom, hogy én most őket pásztor nélkül hagytam; mivel ügyesek, erősek, bízom benne, meg fogják találni a megfelelő lelkipásztort, aki őket tovább viszi, vagy valami újat hoz, ami felpezsdíti a gyülekezeti életet.
A fiúkkal sokkal nehezebb volt közölni a hírt, és a mai napig kemény munka dolgozni azon, mit jelent nekik, hogy édesapjuk az óceán másik partján él. Bendegúz szerelmes, sportol, könnyebben leköti magát, és a szolgálatot is megértette. Nagyon fáj neki is, hogy nem vagyok otthon, de bölcsen állt hozzá, nem háborog, sőt ezt mondta: „Tudom, apa, hogy a fiaid mellett is lenne a helyed, de azt is tudom, hogy te lelkész vagy.” Sámuel viszont nagyon hasonlít rám, lelkileg is, ezért rettenetesen hiányzunk egymásnak; ő most is küzd és folyamatosan a fejemre koppint: „Nem hiszem el, hogy Istennek az a kedves, hogy te itt hagytál engem.” Ilyenkor elmagyarázom neki, hogy nem hagytam ott; mindennap beszélünk, és ahogy lehet, találkozunk is. A tavaszi szünetben elhozom őket, nyáron pedig hazamegyünk. Bízom benne, hogy a gyülekezet is támogat ebben. Eddig úgy látom, hogy értik, hogy ez nekem mennyire fontos. Nagyon szeretném, ha mindenki tudná: én nem elhagytam a gyerekeimet, hanem próbálok azon az úton haladni, hogy az „Isten, haza, család” szőlőfürtön mindegyik szőlőszem nagyon fontos, és lelkészként mindegyikre figyelnem kell. Bízom benne, ha nagyobbak lesznek, még jobban tudunk majd erről beszélgetni, hogy teljesen a helyére kerüljön a dolog majd az ő lelkükben is.
Mekkora gyülekezet, milyen örömök és kihívások fogadtak Detroitban?
A Covid-járvány óta 139 és 100 fő között ingadozik a létszám; 2024-ben százan voltak a választói névjegyzékben, ami magyarországi viszonylatokhoz képest nagyon kevés, itt viszont az egyik legnagyobb gyülekezetnek számítunk. Az angol istentiszteletek átlagos létszáma 10-12 fő, a magyaroké pedig nagyon változó, 8 és 40 fő között bárhogy tud alakulni. Utóbbiak döntő többsége erdélyi és középkoron túli, tehát inkább idősebb a gyülekezet, de van két fiatalabb kisgyermekes családunk is, akikkel már elkezdem a jövő évi konfirmációra való felkészülést. Idén is van egy 20 éves leány, akit felkészítek a pünkösdi konfirmációra, jövőre pedig már három konfirmandusom is lesz. Újult erővel jöttem ide, és estem neki a szolgálatnak, fáradhatatlanul, ami alatt azt értem, hogy rengeteget dolgozok azon, hogy angolul is „megszüljem” a prédikációt minden vasárnapra. Ezt a feleségem látja és támogat a legjobban. Már most kicsit könnyebb, mint az elején, de a liturgiát még mindig szóról szóra leírom, nehogy makogjak vagy rosszat mondjak – akkor is, ha „csak” 13 ember hallgatja az angol istentiszteletet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hanyag módon álljak fel a szószékre, ezért nagyon sokat készülök.
Közben próbálom átlátni a gyülekezet működését. Minden gyülekezet halála – Magyarországon és Amerikában is –, ha valaki azt mondja: mi ezt így szoktuk. Attól még nem biztos, hogy valóban úgy jó vagy nem lehetne másként csinálni. Ez nagyon fontos a gyülekezet vezetésében is, ahogy mindenben másban is, beleértve a házastársi kapcsolatot. Amerikában tehát gyakorlatilag egy erdélyi gyülekezet magyarországi lelkipásztora lettem, ami három küzdőteret jelent egyszerre. Soha nem voltam erdélyiek lelkipásztora, bár mindig vágytam rá, mert nagyon sok gyülekezettel volt kapcsolatom Erdélyben, és nagyon sok kirándulásunk volt Szomódról is, volt testvérgyülekezetünk Aradon, magyar szőlész-borász találkozóra jártunk a Partiumba, stb. Tehát értem az erdélyi testvérek szívét, lelkét, gondolkodását, szerintem a múltamból fölhasználja Isten most itt, mert könnyebben tudok velük kommunikálni. Ugyanakkor tapasztalom azt a fafejűséget, ami nem feltétlenül csak az erdélyiekre, hanem a kálvinistákra is jellemző. Továbbá, Erdélyben és Amerikában is némileg másként működnek a dolgok egyházjogilag is, mint Magyarországon, s bár tanulhatnánk egymástól, egyelőre úgy tűnik, nekem kell megtanulnom, hogy mindazt, amit eddig otthon tettem, hogyan tudom átvinni amerikalizálódott erdélyi gondolkodásmódjukba.
Tudnál konkrét példákat is mondani?
A szokásjogon csúszik el minden, mindkét fél részéről. Például az istentisztelet liturgiáját szerettem volna úgy végezni, ahogy megszoktam, mert akkor a sok új dolog mellett legalább arra nem kellene koncentrálnom, hogy nehogy elrontsam és ez esetleg rosszul essen nekik. Szerettem volna picit reformálni azt is, hol jöjjön az ének, az imádság stb., mert például liturgiailag nem helyes, ahogy ők most csinálják. Igyekeztem elmagyarázni nekik, de nem értették és azt mondták, „de hát ez jó így”. Az a helyzet, hogy addig vártam, míg én is megszoktam, és már csak minimálisan változtatunk rajta, hogy a liturgia is helyes legyen…
Nagy újdonság volt számomra az is, hogy itt szentestén magyarként nem szokás istentiszteletre jönni; azt kérték, akkor csak az angoloknak tartsak. Igyekeztem végtelen nagy szeretettel és empátiával elmondani nekik: bár életemben nem találkoztam azzal, hogy szenteste hívő családok ne mennének templomba, de elfogadtam, hogy ők ezt szeretnék, viszont kértem őket, hogy ők is fogadják el: magyarul is elmondom, hátha valaki mégis részt vesz. Szenteste végül két nyelven zajlott az igehirdetés; nagyon örültem, hogy eljött két magyar család.
Minden vasárnap van igehirdetés, de tervezek bevezetni havi bibliaórákat is. Egyelőre nem nagyon kaptak rá, illetve csak online szeretnék, viszont úgy nem lehet közösséget építeni – ezt még nem értik, de muszáj lesz felfogniuk: a személyes találkozás értük van. Egy másik példa: elmondták nekem, hogy Amerikában nem szokás a lelkészt beengedni az otthonukba. Erre az volt a válaszom: ha szokás, ha nem, a lelkésznek ez akkor is feladata. Egyszerűen megkérdeztem őket, jöhetünk-e Kittivel, és ahol igent mondtak, odamentünk, így a négy hónap alatt nagyon intenzíven látogattunk. A baba születésével ez kicsit ritkult, de majd megyek egyedül is, amikor már annyira nincs szükség otthon rám, mert szerintem ez az alapja a gyülekezetépítésnek. Emellett az irodában is helyre kell tenni a dolgokat. Nyilván ott is alkalmazkodnunk kell egymáshoz: én sokkal jobban pörgök, mint az idősödő gyülekezeti tagok, de az nem lehet, hogy egy üzenetet csak egy hét múlva kapok meg, mert nagyon kellemetlen helyzet tud kialakulni. Legutóbb nem jutott el hozzám időben egy beteg családjának üzenete, így halála előtt már nem tudtam őt meglátogatni. Milyen véleményük lehet a lelkészről, és fognak-e valaha is eljönni hozzánk? Mindezeket szépen, szeretettel meg kell beszélnünk és változtatnunk rajta. De hogy jót is meséljek, az egyik presbiter a legutóbbi gyűlés végén így szólt: „Ezer éve nem volt olyan gyűlés, hogy fölvetettünk valamit és meg is szavaztuk!…”
Ezek szerint minden új ötletet óvatosan lehet csak felvetni… Vannak még?
Valóban. Igen, például a terem bérbeadása. Panaszkodtak, hogy nincs pénzünk, de féltek kiadni a termet. Javasoltam, kamerázzuk be – 25-50 dollárért lehet kamerákat venni –, és máris biztonságban van az épület, nem kell valakinek ott ülnie csak azért, mert kiadjuk a termet. És lesz szabályzat is, hiszen immár jogász is van a lelkipásztor mellett, aki meg tudja írni a kiadási feltételeket. Kicsit kell javítani a konyhán ahhoz, hogy kiadható legyen, de így lehetne egy kis pénzt is „találni” a gyülekezet számára, és nem kell megszakadni például a kolbásztöltésben és eladásban. Az is marad, de lesz mellette más pénzforrás is.
A másik a Facebook-oldalunk, amit Sugár Judit és Kovács Béla házaspárok szerkesztenek nagyon ügyesen. Reklámozzuk a központi református nagytábort is, amit többségében angol nyelven tartanak, mert a résztvevők többsége nem tud jól magyarul, de a magyar gyökereket építik ott is. Mivel táboroztatós lelkipásztor voltam, ezért szeretnék részt venni benne, áhítatot tartani, csoportot vezetni vagy akár csak gitározni – majd kiderül, mire lesz szükség.
Megbeszéltük a presbitériummal azt is, hogy a magyar istentiszteleteket havi egyszer élőben is közvetítjük – csak venni kellett hozzá egy mikrofont –, és mivel az angol nyelvűek is kérték ugyanezt, azt is közvetíteni fogjuk. Emellett minden vasárnap tanítok egy éneket gitárral, ami már régóta nem történt meg. Küzdök is vele, mert olyan éneket kell keresnem hétről hétre, ami mindkét nyelven elérhető, és szépen be kell gyakorolnom, hogy jól meg tudjam tanítani. Aztán szerettem volna egy kivetítőt is, hogy mindenki lássa a szöveget, és spóroljunk a rengeteg fénymásoláson – végül egyik kedves gyülekezeti tagunktól adományba kaptunk egy képernyőt, így az is megoldódott.
Említetted a mában élést… Kifejtenéd?
Nem könnyű megfogalmazni, átélni és dönteni is amellett, hogy miért inkább a mában élünk, és nem a jövőben… Először is, látom, hogy fogy a magyar. Hiába van itt több fiatal és jönnek újabb kivándorlók, de amikor elmentem a Magyar Kultúrközpontba Mikulásozni, ahol elmondtam, ki vagyok, és nagy szeretettel várunk mindenkit a templomunkba, a jelen lévő harminc magyar családból egy sem érezte fontosnak, hogy utána eljöjjön hozzánk… Mindenkinek megvan a maga élete, időbeosztása, stb. Nagyon nehéz új tagokat behozni a gyülekezetbe, otthon is, és itt is, ahol talán még több a hétvégi programkínálat a családoknak. Az időjárásról, a betegségekről és a hatalmas távolságokról nem is beszélve… Én még nem panaszkodhatok, mert a négy hónap alatt több régi-új, „visszaszeretett” gyülekezeti tagunk vagy családunk is van már. Ezért is szól bennem folyamatosan a Jelenések könyvéből az az ige: „Tartsd meg, ami nálad van”. Koncentrálhatok én arra, hogy szervezzek például egy új ifiklubot, meg magyar iskolát, hogy behozzak új családokat stb., de akkor mi lesz azokkal, akik most itt vannak? Mert a feladat majdnem két lelkészt igényelne. Ha én abba ölök energiát, hogy újak jöjjenek, akkor kevesebbet tudok foglalkozni a meglévőkkel, akiket még meg kell ismernem és éreznem. Például igyekszem megértetni velük, hogy a rendszerváltás után érkezők teljesen más okkal jöttek ide, és ezért egészen más dolgok motiválják őket. A gyülekezet felépítésében is fontos szerepe van annak, ki miért van itt. Tehát a „bezzeg a mi időnkben” egyáltalán nem helytálló már, inkább a „bezzeg a most időben” próbáljunk meg koncentrálni arra, hogy egymást megerősítsük. Ha már akartak és kaptak lelkészt, akkor jöjjenek el a templomba; mondhatni, ha esik, ha fúj. Van olyan család, aki 45-50 perces vagy akár másfél órás autózással jön ide; és akkor is eljött, amikor először leesett a hó. Fő feladatom tehát figyelni arra, hogy kapcsolatokat építsek, mindenhova elmenjek, ahova meghívnak, pláne ahol magyar gyökerekkel rendelkező fiatal családokkal tudok találkozni, de emellett a legfontosabb, hogy azokat az alkalmakat, amiket eddig meg szoktak szervezni, ezután is meg tudjuk tartani; azokra el tudjanak jönni és lelkiségben fejlődjenek.
Tudomásom szerint a detroiti magyar szervezetek is szorosan együttműködnek. Te hogyan látod, hogyan tudtok ebbe csatlakozni?
Egyrészt az ökumenikus közösség is nagyon jó, a baptista testvérekkel is jóban vagyunk. Heti, sőt gyakran napi szinten onnan is felhív valaki, megkérdezni, hogy vagyunk, és ők is imádkoztak kisbabánk születéséért. A pünkösdi testvérekkel szintén, hiszen mindegyik közösségből helyettesített a lelkipásztor az érkezésem előtt, ezért is szoktunk közös alkalmakat is szervezni. Remélem, a katolikus testvérekkel is meg tudjuk találni a hangot, bár ők már messzebb vannak tőlünk, de a szeretetkapcsolat meg lehet közöttünk is. Ugyanakkor itt a két felekezet nincs annyira közel még egymáshoz, mint például ma már otthon, falusi szinten, ami 50 évvel ezelőtt még nálunk is másképp volt. Ráadásul itt nálunk az erdélyiek és magyarországi magyarok között is van némi távolság, amin szintén nem kell nagyon csodálkoznunk. Természetesen az lenne a lényeg, hogy különbségeink ellenére is tudjuk szeretni egymást, és együttműködjünk. Látom, hogy ebben növekednünk kell, és bízom benne, hogy mindannyian hajlandóak és képesek leszünk rá gyülekezeti tagként, illetve lelkipásztorként.
De hogy konkrétumot is mondjak, a Magyar Kulturális Központ volt elnökével, Kulcsár Sanyival szinte napi kapcsolatban vagyok, nagyon sokat segít a gondolataival, ötleteivel, összeköttetéseivel, hogy könnyebben be tudjak ide illeszkedni, nemcsak a gyülekezeti berkeken belül, hanem a városi életbe is. A Magyar Kultúrközpont egyébként felkért, hogy március 15-én mondjak egy áldást, amit természetesen vállaltam, és egyben felajánlottam, hogy elgitározom a Talpra magyart. Szomódon ez is jól működött: elmentem mindenhova, ahova a falu meghívott, mint lelkészt, vagy akár mint magánembert. Ha utóbbiként hívtak meg, mindig hozzátettem, hogy lelkészként szeretnék részt venni, tehát hadd mondjak egy imádságot vagy egy áldást, illetve két-három mondatot. Bár rendszerint annál csak többet tudok beszélni, de igyekszem nem visszaélni a lehetőséggel, viszont mindenféleképpen szeretném az Úristent képviselni bárhol, ahol éppen vagyok; a disznóvágástól kezdve a kolbásztöltésen és a nemzeti ünnepeinken át a bármilyen közösség érdekeit szolgáló munkálkodásig. Mindenhol számíthatnak rám, akik meghívnak, sőt fel is ajánlom, hogy részt veszek egy-egy eseményen.
Emellett ott a Magyar Hagyományokat Ápolók Köre, azaz a MAHÁK, amit egy gyülekezeti tagunk indított el évtizedekkel ezelőtt, és majdnem olyan régen működik, mint az 1963 óta álló templomunk és gyülekezetünk. Az előző lelkész alatt átmentek a Magyar Kultúrközpontba, de most visszajöttek hozzánk. Szintén újdonság, hogy sikerült visszajönnie egy olyan társaságnak a gyülekezet berkein belülre, amelyben már ökumenikus jelleggel vannak jelen más felekezetű magyar testvéreink is. A MAHÁK eredetileg olyan programokat szervezett, ahol verseket, híreket osztottak meg egymással Magyarországról, hagyományainkról, nemzeti öntudatról, karácsonyi műsort szerveztek, szülinapokat ünnepeltek meg közösen, vagyis próbálták életben tartani a magyar közösséget. Idővel az eredeti kör kiöregedett, de van egy-két fiatal házaspár, akik folytatni szeretnék. A templom berkein belül nyilván nekem is könnyebb csatlakoznom, és ha nem is fogok tudni mindig jelen lenni, de szeretnék köztük lenni, jobban megismerkedni velük, filmklubot vagy akár kirándulást szervezni nekik. Az itteni idősek mások, mint otthoniak; többen még 90 évesen is jól bírják magukat hál’ Istennek; ez is egy nagy kegyelmi ajándék. Szerintem nem is kell feltétlenül egy-egy eseményt szétválasztani aszerint, hogy a gyülekezet vagy a MAHÁK szervezi, remélem ebben is megértő fülekre lelek. Én ugyanis mindig is annak a híve voltam, hogy a kevesebb néha több – főleg itt, ahol mindenki nagyon el van foglalva lelkileg, szellemileg és időbeosztása szerint is. Legyen kevesebb program, de az legyen minőségi és jól előkészített.
Nem tudom kihagyni a vadászat témáját. A korábbi passaic-i plébánosunk is nagy vadász volt. Te miért szereted? Itt mennyire van rá lehetőséged?
2015 óta vagyok vadász, de már előtte is jártam az erdőt, feltöltődésképpen. Nálam inkább a természet és az állatok szeretetéről van szó, nem a tényleges elejtésről. Szenvedélyesen rajongok a puskákért, késekért, egyéb fegyverekért, stb., de nem azért, hogy feltétlenül öljek velük. Húsvadásznak tartom magam: az állatot Istentől kaptuk ajándékba, ha szükséged van rá, öld meg és edd meg. Azt látom, Amerikában végképp nem a trófeavadászat a cél: ha itt meglövöd, akkor a zsákmányt haza kell vinni és el kell fogyasztani. Itt csak valaki területén és engedélyével tudtam vadászni, egy kölcsönadott fegyverrel, mert amíg nincs jogosítványom – ami egy kínszenvedés, de most már lassan talán meglesz –, addig nem vehetek saját fegyvert magamnak, de utána vehetek fegyvert és vadászjegyet is, amivel gond nélkül vadászhatok bárhol, ha szeretnék. Otthon öten-hatan béreltünk közösen egy vadászterületet, ahova kijártunk. Ez nekem arra is nagyon jó volt, hogy vadakat etessek és figyeljem őket; ami tehát vadgazdálkodás is valahol, és ha üres a hűtő, akkor elejtettem a vadat, hazavittem és elfogyasztottuk. Mindez nagyon hiányzik Amerikában, ahol maximum három hónap a vadászati idény, miközben otthon kilenc. Otthon tehát gyakorlatilag annyiszor mentem vadászni, amennyiszer akartam, mert ha nem volt idény, akkor is lehetett vadászni például vaddisznóra vagy dúvadra, azaz kártékony vadra, és ha nem lőttem, vagy nem vadásztam, akkor csak kint ültem és írtam a prédikációimat, gondolkodam vagy csak kiszellőztettem a fejem azok után, hogy egész nap emberi lelkekkel foglalkoztam, ami igencsak igénybe vesz. Kellett a kikapcsolódás, hogy ki tudjam magamból adni és Isten elé tudjam tenni. Hála Istennek már itt is többször eljutottam vadászni, mert novemberben érkeztünk, ami itt épp a főszezon. A gyülekezetben nem néznek rám furcsán; megértik, sőt már kérik is a vadhúst, mert kolbászt töltenek belőle. Többször is lőhettem volna, de nem akartam nagyravágyó lenni, sem problémát okozni a vendéglátóimnak, ezért sokáig csak megfigyeltem az állatokat, aztán egyszer, egy teljesen egyértelmű helyzetben, meghúztam az elsütő billentyűt, és lett belőle ebéd és vacsora. Szeretném kipróbálni a pulykavadászatot is, és még amire majd lesz lehetőség, mert itt a környéken például nincs vaddisznó. Győzködök egy presbiter testvért, aki ugyanilyen szenvedélyes vadász, hogy menjünk el Texasba vadkár-elhárításra – az nagyon izgalmas és feltöltő lenne…
Hosszú távú tervek nélkül, milyen gondolataid vannak a jövőt illetően?
Valószínű, hogy sok mindenen kell majd ezügyben gondolkodni, de ez jó. Megpróbálok figyelni a belső és a felső hangokra. Ha azt látom, hogy a gyerekeimnek nagyobb szüksége van rám, mint a gyülekezetnek, hazamegyek. Ha azt látom, hogy a gyülekezeti szolgálatba beleszakadok, de mégsincs gyümölcse, akkor is haza fogok menni. És akkor is, ha a gyülekezet nem tudja megoldani az anyagi helyzetünket. Nemcsak a kántorra, az irodai dolgozóra meg a tárgyi kiadásokra kell gondolniuk, hanem a lelkész családjára is. A püspök úr is azt mondta: nőjön fel a gyülekezet odáig, hogy gondoskodjon rólunk. Jelenleg a minimális gondoskodás megvan. Sokkal többet kapunk természetben, ebédben, szeretetben stb., de erre nem lehet alapozni egy családot. Kittinek sem kellene elvesszen a szakmája, a munkája, a tehetsége, tehát ezeket is latba kell majd vetni. Jelenleg a vízumunk és a megbízásunk két évre szól. Utána megnézzük, mit értünk el, mi a gyümölcse a szolgálatunknak, hogyan működünk együtt és haladunk előre. A fő kérdés viszont az lesz, amit a gyülekezetnek nagyon át kell addig gondolnia: mit képesek vállalni azért, hogy lelkipásztoruk legyen a továbbiakban is? Azt látom, hogy egyre jobban értik már, hogy nonprofit szervezet vagyunk és nekik adakozniuk kell ahhoz, hogy a gyülekezet egyáltalán működjön, és a lelkipásztor képes legyen szolgálni azzal a lelkesedéssel és lendülettel, amivel idejött és amivel jelenleg még itt pásztorol; úgy, hogy közben egzisztenciálisan is biztonságban érezze magát és családját.
Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a Reformatusok lapja 2025. június 15.-i számában.
A cikkben szereplő képek Csákai László archívumából származnak.
