Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Kiss György Barnabás 1953-ban született Kapuváron. Diákévei alatt sok minden érdekelte, nem készült a papi hivatásra, viszont miután megismerte az Irgalmas Rendet, elköteleződése egyértelművé vált. 1978-ban szentelték pappá, három évet szolgált káplánként Szanyban, majd kettőt Csornán. Ahhoz azonban, hogy a szerzetesrenddel kapcsolatos terveit megvalósíthassa, el kellett hagynia az országot. Ausztria után Amerikába került, ahol negyven éve szolgál rendtársával, Ligeti Angelus atyával. Tíz küzdelmes, de termékeny ohiói év után elvállalták a jövőre 120 éves detroiti Szent Kereszt magyar plébánia és a 100 éves magyar templom megmentését. Miközben számos környékbeli templomi közösséget próbál életben tartani, a diaszpórabeli magyar papokat is igyekszik összetartani, ügyeiket képviselni a külföldi katolikus magyar lelkipásztori szolgálat felé.
Azt olvastam rólad, hogy hitbeli ébredezésedet családod után a győri bencés gimnáziumi évek mélyítették el, de akkor még nem készültél a papi hivatás felé. Mikor hallottad meg a hívást, ami a győri Hittudományi Főiskolába és Szemináriumba vezetett?
Szüleim egyszerű, mélyen vallásos munkásemberek voltak, ők adták a bázist. Annak ellenére, hogy az ‘50-’60-as években nőttem fel Kapuváron, minden vasárnap misén voltam szüleimmel, ahol ministráltam és felolvastam. Az iskolában rájöttem, illetve meg is mondta az egyik tanárom, hogy azért nem lehetek kitűnő tanuló, mert vallásos családi háttérből jövök, hittanos vagyok, ministrálok és a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium diákja szeretnék lenni. A bencés gimnázium évei gyorsan elteltek, kifejezetten boldog diák voltam. Örök hálával tartozom bencés tanáraimnak, akik a négy év alatt neveltek és oktattak, és embert faragtak belőlem. Amikor elérkezett az érettségi utáni továbbtanulás terve és lehetősége, szerzetesi hivatásra is gondoltam, de akkoriban a meglévő három férfi szerzetesrend csak paptanári képzést biztosíthatott. Mivel nem éreztem alkalmasnak magamat a bencés tanári pályára, úgy döntöttem, a győri egyházmegyei szemináriumba jelentkezem.
A sikeres felvételnek viszont az volt az ára, hogy két évre katonának kellett mennem. Abban az évben Nagyatádon ötvenkét kispap volt a laktanyában. Persze nem mind katolikus, evangélikusok és reformátusok is voltak köztünk.
A rendszer nem vette észre az értéket, amit ezáltal létrehozott, és hogy nekünk sokkal jobb volt együtt. Lenti és Nagyatád volt a két gyűjtő- vagy inkább büntetőhely. Túléltem, sok jó tapasztalattal. A századparancsnoknak, akinek egy ideig titkára voltam, a Szentírásomat emlékbe hagytam, mert amíg mellette dolgoztam, elkezdett érdeklődni a vallás iránt. A Szentírás ott is jó célt szolgált.
A katonai évek után 1973-ban megkezdtem a győri Hittudományi Főiskolát és a szemináriumban komolyan készültem a papi szolgálatra. A sok imádság mellett sorsdöntő pillanat volt, amikor megismerkedtem Dömötör László Hilár atyával, aki bemutatta nekem az Irgalmas Rendet, ami nem hivatalosan működött akkoriban. Engem megfogott az idősek és a betegek szeretete, tisztelete és segítése, és az, hogy nemcsak beszélünk minderről, hanem cselekszünk is. Sajnos a szerzetesrend felé való tapogatózásom nem folytatódhatott, mert belefutottunk az akkori kommunista rendszer besúgói hálózatába, így az volt a legbiztosabb, hogy a győri egyházmegye számára szentelnek fel.
De azért megpróbáltak beszervezni…
Azzal folyamatosan próbálkoztak a szervek, a katonaság alatti években és a szemináriumi időszakban is. Természetemnél fogva könnyen lépek kapcsolatba emberekkel, mert őszinte vagyok és így velem is sokan szeretnek őszintén beszélni. Ezért ismétlődően próbáltak megkörnyékezni: miért nem segítek azzal, hogy tudtukra hozom, melyik tanárnak, vagy más, komoly beosztású személynek, például orvosnak vagy banki tisztviselőnek a gyermekei vannak megkeresztelve, vagy ki és mikor járul titokban szentségekhez. Mindig megvolt a módszerük és alkalmuk arra, hogy megtaláljanak. Győrött például a rendőrség épületében voltak a találkáink, ahol újra és újra elmondták: jó ötleteik vannak arra, hogyan lehetne előre vinni az én papi pályámat, amit mindig megköszöntem, de nem kértem a segítséget.
Mit szóltak pályaválasztásodhoz a szüleid?
A nálam kicsit idősebb nővérem vallásos Mária-lány volt, így szüleim a rendszer szempontjából teljesen haszontalan gyerekeket neveltek; ahogy ők fogalmaztak, mi a „nevelésük csődje” voltunk. Édesapámat amellett az is nagyon aggasztotta egy darabig, hogy nem lesznek unokái. Ő ugyanis nagy családban nőtt fel, ahogy egyébként anyám is – apámék öten, anyámék heten voltak testvérek –, így apámnak is rengeteg gyerek és unoka élt a képzeletében, mindaddig, amíg én pap nem lettem, nővérem pedig Kanadába ment férjhez. Nővérem magyar férje sajnos már meghalt, három gyerekük és két unokájuk van. Mind a hárman tudnak magyarul, jártak magyar iskolába és cserkészetre. Persze fiatalon én boldog voltam, hogy van egy kanadai sógorom, bár akkor még fogalmam sem volt, mit jelent Kanada vagy az Egyesült Államok.
Apám egyébként a háború végén Belgiumban volt amerikai fogságban, és amikor visszajött Magyarországra, nemkívánatos személy lett, ezért nem is akart otthon maradni ’56-ban, de a nagyszülők közölték vele: ők mehetnek, de a gyerekeket (azaz nővéremet és engem) nem engedik. A sors fintora, hogy végül épp a gyerekeik mentek el, s ők maradtak otthon. Anyám tíz évig küszködött az ujjával egy fertőzés miatt, amit a kapuvári vagongyárban szerzett, ahol hite miatt büntetésből nehéz fizikai munkát végeztettek vele. Hilár atya segítségével bejutott a pécsi klinikára, ahol sikerült meggyógyítani. Édesanyám, aki mindig hitt a rendkívüli szentek – Szent Antal és Szent Rita – közbenjárásában, és Mindszenty bíboros égi segítségében is, azt kérte tőlük imáiban, hogy addigra gyógyuljon meg a keze, amikorra a fiát pappá szentelik, hogy ő főzhesse neki az első ebédet. Ez végül megvalósult, és nekem még mindig nagyon lüktet a szívem, ha erre gondolok…
A három éves szanyi káplánság után Csornán két évig kórházlelkészként is vigasztaltad a betegeket, majd váratlanul disszidáltál. Mi történt?
A szanyi három év nagyon jó időszak volt, rengeteget tudtam tanítani, gyerekekkel foglalkozni. Csornán is volt iskola, de nem ott taníthattunk, hanem a templomnál egy külön teremben, és igen, ott volt a kórház, ahonnan szintén kedves emlékeket őrzök. Például többször előfordult, hogy az embereket annyira meg tudtam lélekben erősíteni, a földi halálra felkészíteni, vagy akár az egész családot a vallásosságban megtartani, hogy eldöntötték: nem párttemetéssel fognak elköszönni szerettüktől, hanem katolikus szertartással. Voltak, akik később megkerestek, s bevallották, hogy nem mertek mások előtt áldozni, de kérték, hogy áldoztassam meg őket. Éreztem, hogy ezekben a helyzetekben nagyon sokat tudtam segíteni az embereken. Viszont jöttek másfajta üzenetek is a már említett szervektől, és végig kellett gondolnom: ha maradok, egész életemben azzal kell küzdenem, hogy újra és újra fel fogják ajánlani azt, amit már többször visszautasítottam, és ezért hetente jelentenek majd fel mondvacsinált okokkal, hogy megpróbáljanak felőrölni. Nem terveztem mártírként végezni csak azért, mert nem voltam hajlandó kiszolgálni a kommunista rendszert. Ezért végül 30 nap ausztriai szabadság után nem tértem vissza. Maradtam az Irgalmas Rend keretében, így megvalósulhatott régi álmom. Bár nem éltem otthon, de a külföldi létet megkönnyítette a tudat, hogy nem voltam egyedül. Ligeti Angelus atyával együtt kezdtük meg a novíciusi éveket Ausztriában azzal a szándékkal, hogy amint Magyarországon bekövetkeznek a változások, hazatérünk. Az Úristen viszont másképp gondolta. Irányi László, a külföldi magyarok akkori püspöke 1984-ben Mariazell-be látogatott, s mi nem sokkal később Amerikában találtuk magunkat. Idén november 30-án lesz 40 éve, hogy itt élünk…
Ebből az első tíz év Ohióban telt…
Az Ohió állambeli Youngstownban bekapcsolódtunk az erdélyi magyar ferencesek munkájába, az Egyesült Államokban alapított és működő Szent István Ferences Kusztódia központi rendházában. A Kusztódia a ferencesek kisebb, 40 fő alatti létszámú csoportja; ami, ennél számosabb, az már provincia, vagyis rendtartomány. Az alapító erdélyi ferences atyák külföldön tanultak, így nem mehettek vissza Erdélybe, mert országuk nem kívánta őket vissza a háború után, ezért itt maradtak és megalapították a Kusztódiát. Ohióban a lelkipásztori szolgálat és a lelkigyakorlatok tartása mellett nagy segítséget kaptam életemhez és magyarságomhoz Wass Albert író személyében. Mindig öcsémuramnak szólított, könyvei kiadója lehettem. ‘85-től ‘93-ig felelős kiadója és társszerkesztője voltam az 1894-ben indult Katolikus Magyarok Vasárnapja (KVM) című hetilapnak. Sorsdöntő pillanat volt, amikor a százéves lap kiadását be kellett fejeznünk. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) és a ferences rend akkori elöljárója úgy gondolták: jobb, ha egy ferences nem provokál, s az újság kommunistaellenes hangneme és stílusa a rendszerváltás után már nem annyira aktuális, ezért az újság kerüljön inkább világiak kezébe, Magyarok Vasárnapja néven. Ugyanezen év decemberében kiderült, hogy megszűnik a Kusztódia is Amerikában, mert az atyák megöregedtek, s többségük utolsó éveikre hazatelepült Erdélybe vagy Magyarországra.
Ti miért maradtatok, és hogyan kerültetek Detroitba?
Eleinte azért maradtunk, mert a célunk az volt, hogy az újság megérje legalább a századik évét. Később pedig azért, mert tudtuk: azokat az észak-amerikai magyar plébániákat, ahonnan a ferencesek elmentek, és helyettük nem jött magyar pap, be fogják zárni. Úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a ferences missziót azzal, hogy vállalunk egy magyar plébániát. A detroiti Szent Kereszt plébánián 1974. február 1-jén meghalt Jakab András plébános, az utolsó, még magyarországi képzésből érkező amerikai magyar pap, és emiatt Derden bíboros, érsek a plébániát a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett magyar ferences kusztódiára bízta. Az első ferences plébános Csorba Domonkos atya lett. Így amikor Mindszenty József bíboros úr 1974. május 23-án idelátogatott, már magyar ferencesek fogadták. A hazai ferences atyák húsz évet szolgáltak hűségesen, aztán az öregség és betegség miatt hazatértek Magyarországra.
Így kerültünk ide Angelus atyával 1994. február 3-án. A ferencesek ugyanis nem élnek egyedül, mindig társat keresnek arra a munkára, amit a közösségük igényel tőlük. Ez a közösség jövőre 120 éves, a temploma pedig 100 éves lesz. Mi 30 évvel hosszabbítottuk meg a plébánia életét. Ez a közösség segített bennünket, és mi is őket, hogy a legjobbat hozzuk ki az egymásrautalt helyzetből; liturgiai, zenei és közösségépítési szempontból is. Törekedtünk arra, hogy az együttlét legyen lelki, magyar és közösségi élmény. Hétközben négyszer mondunk angol nyelvű misét, mert a hétköznapi misén résztvevők nagyrésze csak angolul beszél és ért. A hétvégeket három szentmise van: szombaton délután 4 órakor angol nyelven, vasárnap reggel 9 órakor szintén angolul, aztán 11 órakor magyar nyelven. A mai búcsún azért beszéltem két nyelven, mert bár mindenkinek illene tudni magyarul, a magyar származásúak kb. 30 százaléka már nem beszéli a nyelvet, illetve sokan élnek vegyes házasságban, és velük tartanak a templomba a magyarul nem tudó házastársaik. A prédikációmnak az az érdekessége, amit te is észrevettél: nem ismétlem el a másik nyelven azt, amit előtte már elmondtam, mert annál rosszabb nincs, mint kétszer végighallgatni ugyanazt (annak aki mindkét nyelvet érti), hanem folyamatában váltogatom a nyelveket, de úgy, hogy a csak egy nyelvet értők is megértsék a mondanivalót, ami ma az volt: ne hagyjátok árván ezt a templomot, ezt a plébániát!
40 éve szolgáltok együtt Angelus atyával. Ez nagyon hosszú idő…
Angelus atyát édesanyám mindig fiamnak szólította, és nagyon örült neki, mint „talált testvéremnek”, mivel bátyám gyerekkorában meghalt, a nővérem pedig külföldön élt. Angelus rendtárs, paptárs, barát, testvér. Ugyanazt a Krisztust hirdetjük, együtt vagyunk, mint az emmauszi úton a két tanítvány, akik egyek a kenyértörésben. Én a plébánosi szerepet kaptam, Angelus a házfőnök. Van egy ritmusa a napjainknak, a közös imádság, a szentmise, a közös étkezések, az egymásra szánt idő. Angelus nélkül gyakorlatilag nem tudnék utazni sehova, sem haza, sem más missziós, vagy vállalt lelkipásztori munkára. Mivel ketten vagyunk, egyszerre több helyen meg tud jelenni az a képviselet, amit a ferences szellem kíván, főleg most ezekben az években, amikor 800 éves évfordulókat ünneplünk. Tavaly volt ugyanis 800 éve, hogy van regulánk: Assisi Szent Ferenc 1223-ban egy itáliai kisváros, Greccio határában egy barlangban állította fel az első élő betlehemet. Idén 800 éve pedig történt a Stigmata: 1224. szeptember 14-én, két évvel halála előtt ugyanis Szent Ferenc visszavonult La Verna hegyére, hogy negyven napos imádságos böjtöt tartson, és ott megkapta a szent sebeket, a szeretet szívébe és testébe vésett jeleit. Jövőre a Naphimnuszt – amely Ferenc hitének és egész lelkiségének összegzése – , ünnepeljük, majd halálának évfordulója következik. Szent Ferenc énekelve fogadta a halált, mert megértette: az egy olyan kapu, amely lehetővé teszi, hogy belépjen az Istennel való teljes egységbe. Minket ez a 800 éves ferences szellem nagyon megerősít, köztünk nincsen vetélkedés vagy féltékenység. Drukkolok azért, hogy Angelus jobban csináljon valamit, mint én.
Mi az, amit ő jobban tud?
Szeretem hallgatni, amikor prédikál vagy énekel, szeretek részt venni az általa vezetett liturgián. Nagyon örülök zenei tehetségének is. Az ő prédikációi sokkal rövidebbek, sokszor úgymond pontokba szedve beszél. Nagyon szerény, csendes, visszahúzódó. Nála a kimondott szónak nagy értéke van. Azt üzeni vele: ne mondj többet, mint amit tudsz; és ne vállalj olyat, amit nem tudsz betartani. Nagyon jó tanácsadó, jó meglátásai vannak. Sok türelemre neveli a környezetét. Alázatos, nem fél semmilyen munkától. Ha kell, felmos, porszívóz, bármit megcsinál, ami a templom számára fontos. A hívekkel való kapcsolatainkat illetően a józanságra figyelmeztet: mindig előre nézzünk és figyeljünk oda jobban arra, mit lehet, mit szabad. Én hajlamos vagyok határozott véleményt mondani, esetleg olyat is, ami megosztja a híveket, és ez nem mindig jó, ő legalábbis nem tenné. Például mindig megvallom, hogy magyarnak és kereszténynek születtem. Ezt az elvet soha nem adom fel: mi egyszerre vagyunk mindkettő, nem tudjuk felszeletelni magunkat. Ahogy a papságom vagy szerzetességem sem tesz engem különbbé a híveimtől, a szolgálatom más, de ugyanúgy velük és értük szolgálok. És ha ebben nem tudok utat mutatni, akkor felesleges vagyok. A kereszténység és a magyarság azért is kell kéz a kézben járjon, mert a heti egy mise nem elég kapcsolódás a hívekhez. Ezért kell nekünk az anyák napjától a karácsonyi ebédig mindenfélét szervezni, hogy legyen élő közösségünk. És azért, hogy éltessük a magyar hagyományokat. Tudom, hogy az a kalács, amit mi készítünk, vagy az a kolbász, hurka, ami az amerikai magyar hentestől érkezik, nem pont olyan, mint amilyen a nagyanyánké volt, de azért fel tudjuk idézni velük az otthoni ízvilágot. Nemcsak Isten igéjével, hanem akár ilyesmivel is.
Mekkora közösséget láttok el?
Nincsen feldolgozott számítási rendszerünk, csak egy listánk, amin rajta vannak a rendszeresen templomba járó hívek mellett azok is, akik csak a nagyobb ünnepekre jönnek el, illetve akik csak átmenetileg élnek itt, és olyanok is, akik „csak” támogatók, tehát bármilyen számot is mondok, az nem feltétlenül lesz reális vagy irányadó. Jelenleg 350 körüli család, illetve egyén van a listánkon, és kb. 400-500 meghívót küldünk ki a húsvéti ünnepek és karácsony előtt. Az a helyzet nálunk is, ami a többi magyar templomnál a diaszpórában: nagy, több mint ötven mérföld rádiuszú területet kell ellátnunk. Amikor a hívek már annyira megöregednek, hogy nem tudnak vezetni, nekünk kell utánuk menni, hogy meglátogassuk vagy eltemessük őket. Ezen a hétvégén is volt egy temetés 55 perc autóútra innen, majd egy esküvő a templomban, ami miatt nem tudtam elmenni a Amerikai Magyar Kultúrközpontba a malacsütésre, az éves helyi programra. Én ugyanis az ilyen eseményekre is elmegyek, és nemcsak imát mondok, hanem megszólítom az embereket, hívom őket, hirdetem nekik a templomi eseményeket. Sokan arra hivatkoznak ilyenkor, hogy messze van a templom. Pedig nagyon jó helyen van, amiben a térkép is igazol engem: mellettünk megy el három főút, és a közvetlen közelünkben épült meg a régi, és hamarosan az új híd is, amelyek Kanadába vezetnek át. Inkább az a helyzet, hogy aki szombaton elmegy egy magyar eseményre, másnap nehezen indul el újra a templomba. Pedig a magyar nyelvű szentmise délelőtt 11 órakor kezdődik, ide lehetne jönni, nincs túl korán.
Emellett sokáig elláttuk Toledo és Akron városokat Ohioban. Flintben – Detroithoz hasonlóan szintén Michigan államban – van egy volt ferences lelkigyakorlatos ház, ahol most is van magyar közösség, de nincs magyarul tudó papjuk. Emellett tíz éve a szomszédos Windsorba – ami már Kanada – is átjárunk a Szent Antal magyar közösséghez. Régebben hetente jártunk, főleg Angelus, én ritkábban, de most már csak havonta egyszer van magyar nyelvű szentmise. 26 éven át jártam a New York-i Szent István templomba, minden márciusban és adventben én tartottam ott a lelkigyakorlatot. Akkor még aktív volt a ‘92-től New Yorkban székelő, a nemrég, 98 évesen elhunyt Páldeák Iván Szabolcs atya által alapított Capistran Youth Foundation (Kapisztrán Ifjúsági Alapítvány), amely azzal a céllal jött létre, hogy adományokat gyűjtsön a magyar egyházak, ifjúsági programok – beleértve a hittancsoportokat, nyári táborokat, cserkészetet – és a rászorulók számára, felekezeti hovatartozás nélkül, a magyar kultúra népszerűsítésének küldetésével. Most már nem aktív az alapítvány, de még létezik. Én vagyok az elnöke, Angelus atya az alelnök, és vannak tanácsadóink a New York-iak között. Régebben karácsonyi gyűjtést tartottunk, és a befolyó összeget megfelelő arányban adományoztuk tovább. Most úgy működik a gyűjtés, hogy a régi adakozók tudnak az Alapítványról, az újakat pedig egyenként megszólítom. Már nem küldök a magyar plébániákra tömegleveleket, mert tudom: a legtöbb helyen pénzszűke van.
Milyen változások történtek a plébánián a 30 év alatt?
Akik itt felnőttek, csak részben maradtak velünk, sokan pedig vegyes családba kerültek. Hiába mondtam a fiataloknak: amikor párt választasz, a jövődet és a kultúrádat is döntsd el, hogy lehetőleg ne okozz kultúrsokkot a gyerekednek. Nemcsak a nyelvvel, hanem azzal sem, hogy a családnak egyszerre kelljen a katolikus és a református templomba mennie. Arról nem is beszélve, hogy elsőáldozás és bérmálkozás után erősen lanyhul a templomba járás lendülete és csak a házasodással, majd a gyerekekkel tér vissza, ha egyáltalán visszatér. A realitás tehát az, hogy a számok folyamatosan hullámzanak. A lényeg pedig az, hogy a mai 11 órás búcsúmisén annyian voltak, kb. 150-en, mint amennyien egy átlagos misén kellene lennünk. A szombati délutáni négy órás angol mise kb. 30 fős, a vasárnap reggeli angol mise kb. 50-70 fős. Ezeket csak a húsvéti-karácsonyi ünnepekkor vagy nagyobb események alkalmával tudom összevonni, mint például a farsangi bál, anyák napja, karácsonyi ebéd, hogy minél többen legyünk, és utána együtt ünnepeljünk. Egyébként azoknak, akik nem tudnak eljönni a templomba, mert elfoglaltak, betegek vagy öregek, elküldöm a Szent Kereszt Hírnöke heti templomi bulletint, hogy ők is olvassák. Ma is százat postáztunk. Én mindenkit, akiről tudok, felköszöntök a születés- és névnapja körül. Az amerikaiaknál nincs névnap, náluk a inkább a házasságkötési évfordulókat szoktam megemlíteni. Az elhunytakról nemcsak halálukkor, hanem egy évvel később is megemlékezünk, így próbálom életben tartani az emléküket. Azt temetjük el, akit elfelejtünk. És a 120 év alatt nagyon sok ember élt itt, akiket nem akarunk elfelejteni. Nem akarjuk elveszíteni azt a katolikus hagyományt se, hogy szentmisét mondunk halottainkért.
Nagyságrendileg hogyan változott a plébániai közösség?
Folyamatosan csökken, hiszen mindenki idősödik. Ugyanakkor pozitív változás is történt, hiszen visszajöttek olyan régebbi közösségi családok gyerekei, akiknek egy rendelet miatt el kellett menniük innen. A ‘70-es évekig ugyanis volt itt egy nyolcosztályos iskola, ami a környék lakossági összetételének megváltozásával megszűnt. Ugyanakkor az érsekség kötelezővé tette a katolikus iskolába járó gyerekek szüleinek, hogy abba a templomba járjanak, ahova a gyerek jár iskolába. Az számított az ő plébániájuknak, aminek az volt a haszna, hogy ha ott voltak közösségi tagok, fele annyi tandíjat kellett fizetniük az iskolában, mint egyébként. A detroiti magyar plébánia e rendelkezés miatt akkoriban nagyon sok gyerekes családot elveszített, hiszen hiába voltak ide beíratva, mint katolikus magyarok, az iskola elvárása az volt, hogy más templomba járjanak, és két templomot ritkán támogat bárki is párhuzamosan. 1997-ben kezdtem el a küzdelmet azért, hogy megváltoztassuk ezt az igazságtalan rendeletet. Kértem, hogy ne büntessék az idejáró családokat, nekik ugyanazt a iskolai tandíjat kellene fizetniük, mintha oda tartoznának, ahol katolikus iskolájuk van. Az egyházmegye végül elfogadta az érvelésemet és küldtek egy hivatalos dokumentumot, miszerint aki a Szent Kereszt magyar templomban tag és gyerekét bárhol az egyházmegye területén katolikus iskolába akarja járatni, ugyanúgy minősül, mintha az iskola környékén lakna. Azon családok egy része, akik korábban emiatt elmaradtak a templomból, visszatértek, viszont ma már inkább az angol nyelvű misére jönnek. Akkoriban ugyanis a bevándorló családokban gyakran azt támogatták, hogy a gyerekek mielőbb tanuljanak meg jól angolul, ha már a szüleiknek nem sikerült…
Ez egy korábbi időszakot érint. Mi történt az elmúlt 30 év alatt?
Ami a mi itteni harminc évünket illeti, induljunk ki abból, hogy ez a plébánia halálra volt ítélve ‘92-’93-ban, mert gyakorlatilag nem volt kilátás arra, hogy valaki folytatja a magyar missziót a plébánián papként. Főleg annak tudatában, hogy a helyi érsekség is kinézte már magának azzal a tervvel, hogy előbb-utóbb spanyol nyelvű plébániává alakítja. Ehhez képest harminc évnyi életet adtunk ennek a magyar végvárnak, és én úgy érzem: aki akart, idetartozik; utolértünk mindenkit, akit lehetett – mármint azokat, akinek volt elképzelése arról, hogy miért akarnak továbbra is magyar templomba járni, akár hitbéli okból, akár baráti találkozásokat keresve. A templom e szerepe a mai napig él; sorsa érzékenyen érint mindenkit, sokszor hallani: „amíg tudok, jövök”, „amíg lehet, magyarul imádkozom és énekelek”, „amíg lehet, magyarul akarom hallani Isten igéjét”. Az, hogy ez az igény kiben él jobban vagy kevésbé, szintén eléggé változó.
A mai fiataloknak újra meg kellene tanítani, hogy mit jelent értékelni magyar nyelvünket és keresztény kultúránkat… A hitoktatás a két délelőtti mise között történik, két nyelven párhuzamosan. Ha elsőáldozásra vagy bérmálásra készítek fel, vagy gyóntatok, mindig azt szorgalmazom, hogy tanulják meg az imádságokat mind a két nyelven. Az angolt azért, mert nem biztos, hogy mindig lesz itt magyar egyházi szolgálat. A magyart pedig azért, mert őseik nyelve és ha esetleg Magyarországra utaznak vagy költöznek, akkor nagy hasznát vehetik, mert ott nem biztos, hogy mindenhol lesz, aki angolul megértse őket. Nyilván az lenne az ideális, ha csak magyarul hallanák a hitoktatást, a szentmisét és az énekeket, de ez ma már nem realitás. Az egyházi iskola megszűnése óta itt ugyanis nem volt magyar nyelvoktatás. Amikor az utolsó pillanatban megpróbáltuk beindítani a cserkészetet, belebuktunk. A legközelebbi cserkészcsapat Clevelandban van, ami két órányi autóút. Ezért a hitoktatásra járó gyerekek száma is nagyon hullámzó.
Kritikus helyzetben élünk, mondod. Kifejtenéd?
Bár kell a híveknek a magyar nyelvű szolgálat, áldozatot is akarnak hozni érte, de azért nem annyit, amennyi a hosszú távú fennmaradáshoz szükséges, és ahogy azt tőlünk elvárják. Tőlünk mindenki elvárja a maximumot, ugyanakkor ha én kérek, ha én próbálom meg elmondani, mi lenne a helyes, gyakran falakba ütközöm. A másik nehézség: a mai középkorúaknak át kellene venni a stafétabotot az idősektől. A mai szülők – tisztelet a kivételnek – az amerikai kultúra hibájába esnek: a gyerekükből úszó-, táncbajnokot vagy előadóművészt akarnak faragni. Na és mikor vannak a versenyek? Mint a kommunista időkben odahaza: vasárnap. Nem lehet igazán elérni egy családot még akkor sem, ha hetente csak egyszer találkozunk a misén, ahol arra is figyelni kell, hogy mindenkihez szóljak, mindenkinek hagyjak a szívében valami maradandót…. Emellett Detroit nem olyan, mint egy otthoni falu vagy egy nagyvárosi kerület, ahol átsétálsz a templomba. Tehát annak, aki tényleg komolyan akarja venni a vallásosságát és a magyarságát, egyáltalán nincs könnyű dolga. Mi még itt vagyunk, mi még nem mentünk el innen, de kérdés: lesz-e, aki megtaláljon minket néhány év múlva? Végvári jelenlétünk pillanatnyilag még biztonságban van – épület, pénz és hívők tekintetében is –, de ki kell mondani: csak együtt van jövőnk. Mindenkinek a maximális áldozatot kellene meghoznia.
Hogy látod ezt a jövőt?
Ez egy bonyolult, soktényezős kérdés. Jelenleg két magyar ferences van az Egyesült Államokban: Angelus atya és én. A Szent István Királyról nevezett Erdélyi Ferences Provincia tagjai vagyunk, aminek a központja Kolozsvár, illetve Csíksomlyó, tartományfőnöke Urbán Erik provinciális atya. A detroiti plébánia számukra egy külhoni misszió. A ferencesség lényege, hogy támogassunk egy missziós helyet vagy valamilyen ferences központot, bárhol. De ez itt nem egy ferences plébánia, mi nem tulajdonosai vagyunk, hanem itt szolgálunk. Az amerikai érsekségnek pedig hat évente – amely egyébként épp mostanában indult újra – joga van felülvizsgálni a plébániával kötött szerződést és azt mondani: mostantól a körülmények változnak, nem újítják meg a szerződést, mert már nem látják sorsdöntő fontosságúnak, hogy legyen itt magyar plébánia. Ez a folyamat zajlik Kanadában is, ezért írják le sorra a magyar plébániákat az ottani püspökök. Bár a mi egyházmegyénk is folyamatosan új terveket készít, egyelőre plébániánk önállósága nem veszett el, de jelenleg több, nem magyar plébániával együtt egy családdá váltunk. Hogy megörököltük-e őket, vagy ők fogadtak minket örökbe, nézőpont kérdése, de hogy ez mit jelent a jövőre nézve, még nem tudni pontosan… Ezt a kérdést teszik fel nekem gyakran: miért kell a nagy bevándorlási hullámok után évtizedekkel is magyarul prédikálni, amikor mindenki tud angolul? A másik kérdés, amit viszont mi teszünk fel gyakran magunknak: ha általunk a Szentlélek munkájának nincs olyan átütő ereje, hogy a magyarság felismerje, mi a szerepe, ha már beletörődött vagy beleunt sorsába, van itt még nekünk feladatunk egyáltalán?
Mindebből kiindulva: amíg a mi erdélyi ferences rendtartományunk vállalja a külhoni missziót és minket jelöl ki arra, hogy itt maradjunk, továbbá a detroiti érsekség is megújítja a szerződést rendi közösségünkkel, addig maradunk – ha egészségünk is megengedi. Ugyanakkor ütemesen és jól elő kell készíteni a jövőt, hogy legyen felelős magyar lelkipásztor utód, akár ferences vagy egyházmegyés.
Te mit szeretnél? Egy négy éve készült interjúban azt mondtad: ha elöljáróid úgy látnák, otthon is lenne munka számodra, nem zárkóznál el…
Négy éve sem az volt a célom, hogy otthon folytassak bármilyen egyházi szolgálatot. Sok helyről kaptam úgymond ajánlatot, de mindig azt válaszoltam: még nem érett meg a döntésem, hogy Amerikát teljesen itthagyjam. Nem szeretném feladni addig, amíg nem látom a detroiti magyar plébánia jövőjét. A Külföldi Magyar Katolikus Lelkipásztori Szolgálat észak-amerikai delegátusaként mindenhol igyekeztem és igyekszem segíteni a magyar pasztoráció egyfajta folytatását vagy megoldását. Ahol tudtam, elintéztem, hogy legyen folytatás, legyen magyar pap, vagy legalább a misszió stabilan működjön, akár civilek kezében is. Azt szeretném, hogy itt se maradjon űr utánam, utánunk.
Delegátusként konkrétan mi (volt) a feladatod?
A külföldi magyarok püspöke volt korábban Miklósházy Attila Torontóban, előtte pedig Irányi László Washingtonban. Azért nevezték őket így, mert közvetlen felettesük a pápa volt. E tekintetben egyébként a határon túli magyar területek nem számítanak külföldi pasztorációnak, viszont ebbe a körbe tartoznak Európa azon országai, ahol magyar lelkipásztorkodás folyik, valamint Ausztrália, az Egyesült Államok és Kanada. Viszont a rendszerváltás után Cserháti Ferenc püspököt nevezték ki e feladatra, így ő lett a külföldön élő római katolikus magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök. Azóta a MKPK keretében működő Külföldi Magyar Lelkipásztori Szolgálat budapesti központja segíti közösségeinket; és mivel itt különböző püspökségek területén élünk, a joghatóságot és a lehetőséget a szolgálathoz a helyi amerikai vagy kanadai püspök adja. Delegátusként amellett, hogy szerveztem Cserháti Ferenc püspök észak-amerikai útjait, igyekeztem koordinálni Kanada és az Egyesült Államok területén a magyar plébániák kapcsolatát a helyi püspökökkel és a magyar püspökökkel. Amolyan összekötőnek is nevezhetném magam, de a delegátus jobban hangzott. E két teljesen külön világ kapcsolatában a kulcsszemély voltam. Legutóbb az egyetlen keleti-parti független magyar plébánián, a New Jersey állambeli Passaic-on kellett megtalálni a hazatérő Balogh László plébános utódját, és így került oda Juhász Imre atya a New Brunswick-i Szent László templomból, miközben azt és a New York-i katolikus magyar közösséget is el kell látnia. Ezek mögött a változások mögött is ott munkálkodom, de a helyi püspökök hozzájárulása nélkül mindezt nem lehetett volna végrehajtani, ráadásul Magyarországon is több püspökséget érintenek, akikkel szintén én leveleztem le a folyamatot. A kanadai Windsorban viszont már a második templomot veszíti el a magyar közösség. A hívek már csak vendégként járnak egy kanadai templomba, ahol sok minden függ attól, hogy milyen a kapcsolat az helyi lelkipásztorral – bár mindig azt mondjuk, hogy egy plébániai közösség nem papfüggő, mégiscsak fontos, hogy jó legyen vele a kapcsolat…
Emellett az Egyesült Államokbeli és Kanadai Magyar Papi Egység elnöke is vagy. Ez mit jelent pontosan?
Ez az észak-amerikai magyar papok összefogásáról szól: ha mi nem dolgozunk együtt fizikailag, akkor legalább a meglátásaink legyenek összedolgozva. Minden évben volt egy-egy emmauszi találkozásuk húsvét után, hogy ne csüggedjünk el: Jézus velünk van, mi meg egymással. Az elmúlt 17 évben e lelkigyakorlatokat is én szerveztem. Mivel a rendszerváltás óta otthonról is jöhet hozzánk püspök látogatóba, úgy intéztem, akkor találkozzunk, amikor a külföldi magyarok püspöke jön látogatóba. Erre korábban a kanadai Ancasterben, egy Hamilton melletti lelkigyakorlatos házban került sor. Ott töltöttünk három-négy napot, az apácák elláttak minket, felkértünk előadókat, saját programokat szerveztünk és mindenki beszámolt a maga helyzetéről. Minden évben volt ilyen lelkigyakorlatunk a Covid-járvány és tavaly kivételével, amikor Cserháti püspök betegsége, majd halála miatt elmaradt. Azóta Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök – aki egyben a budapesti Szent István bazilika plébánosa – vette át Cserháti püspök feladatkörét. Neki nyújt segítő kezet ebben a felelős feladatban Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspök, aki hamarosan, október 24. és november 5. között lelkipásztori látogatást tesz Kanada és az Egyesült Államok területén.
Utolsó kérdés. Azt mondtad a közösségedről: pásztoruk, barátjuk és honfitársuk vagy. Előbbi egyértelmű, utóbbi kettő némi magyarázatot igényel.
A magyar nyelvben a ferences eleve barátot jelent; a ferences templomokat hívják a barátok templomának. Amikor a Szentírást olvastam és tanulmányoztam, akkor tudtam meg, mit jelent a Barnabás név: a vigasztalás fia. Ezért választottam ezt a rendi nevet, mert bár néha én is rászorulok a vigasztalásra, de küldetésemet nemcsak szavakkal próbálom elmondani, hanem meg is akarom élni az emberek között. Innen tehát a baráti kapcsolat. Persze vigyázni kell, nehogy megijedjenek az emberek, és ne jöjjenek el gyónni, vagy haversággá váljon a kapcsolat velük. Nekem azt jelenti: először meg akarom érteni azt, aki rám van bízva lelkileg.
Ami pedig a honfitársakat illeti, elég sokat éltem idegen környezetben, először Ausztriában, majd itt az Egyesült Államokban, de akár a zarándoklatok, a római látogatások, a szentté vagy boldoggá avatások során, egyszóval bárhol voltam a világban, amikor találkoztam egy magyar emberrel, vagy meghallottam egy magyar szót, megláttam egy magyar zászlót vagy címert, vagy bármi mást, ami magyar, rögtön akartam tudni az illető nevét és azt, melyik magyar vidékről származik – és ebből máris lett egy új emberi kapcsolat. Ahhoz, hogy értsd a másik nyelvét, ismerni kell a hátterét is. Ezért akarom jelezni honfitársaimnak: egyek vagyunk, egy helyre tartozunk, egy a célunk. Én is szeretnék valami maradandót hagyni magam után. Szeretném, ha lennének olyanok, akik büszkék lesznek rám, mert én kereszteltem, tanítottam, vagy éppen eskettem őket. Jó tudni, hogy hivatásomnak az Úr az alapja. Azért, mert barát vagyok és a nevemben a vigasztalás és azért is, mert magyar vagyok, én sokkal jobban megértem a másikat, mint az, aki csak úgy kívülről csodálkozik rá: „Jé, te magyar vagy”.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A meg nem jelölt képek Kiss György Barnabás archívumából származnak.
