Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Az élete nagy részében Magyarországon élő Dreisziger-Stricz Zsuzsanna és az Amerikában felnőtt Balogh Gyula csak bő 15 éve ismerik egymást, de már első találkozásuk óta közös társadalmi célok vezérlik őket: az Egyesült Államok és Magyarország kulturális, társadalmi és gazdasági kapcsolatainak erősítése – az Amerikai Magyar Szövetségben végzett vezetői feladatok és a közösen alapított Amerikaiak a Magyarokért Alapítvány szerteágazó agrár-innovációs-kulturális tevékenysége révén.
Zsuzsa, mesélj magadról, Gyula és Amerika előtti életedről!
Zsuzsa: Zalaegerszegen születtem és jártam iskolába, 18 éves koromban költöztünk Szegedre a családommal, ahol harminc éven át éltem. A Csongrád Megyei Tanácsi Tervezőnél voltam bér- és munkaügyi vezető, majd a Csongrád Megyei Vízműveknél bér- és munkaügyi osztályvezető, azután váltottam. Ékszerkereskedő lettem, először egy magáncégnél Szegeden, majd önállósodtam, és a piacvezető Orex után az ország egyik legnagyobb ékszer-nagykereskedőjévé nőttem ki magam. Ízig-vérig kereskedőszemlélettel vagyok megáldva, de mindez megváltozott, amikor 2005-ben Budapestre költöztem, és elkezdődött életem egy teljesen más szakasza. Hat-hét éven át Tanka Lászlóval együtt működtettük a Magyarságszolgálat Alapítványt és a Panoráma Világklubot. Előbbiben a magyar hungarikumok terjesztésével is foglalkoztam, utóbbin belül pedig négy ún. Világbált rendeztem. A váltásban az ösztönzött – függetlenül attól, hogy 2009-ben megismertem Gyulát –, hogy a világban szétszéledt magyaroknak segítsek minden lehetséges formában. Az is közrejátszott a váltásban, hogy 2003-ban a férjem 45 évesen gyermekkori cukorbetegsége szövődményeként úgy halt meg, hogy még el sem tudtunk búcsúzni egymástól…
Először egy nemzetközi társközvetítő irodán keresztül igyekeztem segíteni a magyaroknak. Ha például egy érdeklődő szeretett volna valakit megtalálni a világ bármely országában, akár a családi gyökerek felkutatásával, abban is segítettem. Az irodát viszonylag hamar bezártam, mert kiderült, hogy az nem olyan lelki tartalmú munka, mint amilyen beállítottságú én vagyok. A nőknél a „keress nekem egy gazdag pasit” lett a szlogen, a férfiaknál pedig a tárgyiasult paraméterekkel megáldott nők keresése. Rá kellett döbbennem, a világ nem úgy működik, ahogy én gondoltam, így a társ.hu sajnos nem tudta betölteni a célját…
Azon keresztül ismerkedtetek meg Gyulával?
Zsuzsa: Nem, mi Fedor Erikának és Istvánnak köszönhetjük, hogy megismertük egymást. Az említett Világbáloknak én voltam a háziasszonya; minden asztalhoz odamentem, és mindenkit szívélyesen üdvözöltem. 2007-ben Gyula is jelen volt, de nem emlékeztem rá. 2008-ban Erika szólt nekem, jó lenne, ha megismerkednék vele, mert nagyon illene hozzám. Ezt a javaslatot elengedtem, mert soha nem ösztönzött a munkám során az, hogy férjet találjak magamnak… 2009 januárjában viszont Erika újra szólt – ők akkor Magyarországon éltek két-három éven át, a férje munkája miatt, akinek Magyarország volt a bázisa –, hogy hamarosan újra jön Gyula Bécsből, és jó lenne, ha egy adott nap délután 3-kor az Anna Caféban találkoznék vele egy kávéra. Amikor megkérdeztem, hogyan fogom egyáltalán megismerni, az volt a válasz: nézd meg a videót a bálról, az asztalunknál ült. Mivel aznap délelőtt 11-kor még mindig nem hívott senki, szóltam Erikának, mire kiderült, Gyula egy héttel később érkezik…
Nem tűnik szokványos útnak a megismerkedés… de ezek szerint sikerült!
Zsuzsa: Végül egy héttel később találkoztunk és több, mint két órát beszélgettünk. Utána Gyula többször jött Budapestre, de már a harmadik találkozásnál sem volt kérdés, hogy egy hullámhosszon vagyunk… Már az elsőnél, a kávézóbeli asztalnál elkezdődött az a közös gondolkodás, ami meglepő volt mindkettőnk számára, és ami azóta is folytatódik. Gyulának akkoriban szívügye volt az 1907-ben alapított Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ), ahol már korábban is komoly vezető szerepet töltött be. Amikor New Brunswick-on 2009-ben megünnepelték a szervezet alapításának 100. évfordulóját, Gyula megkérdezte, elmennék-e vele arra az eseményre? Akkor ismertem meg a szervezetet, és annak szemléletét. Azóta nem volt olyan év, hogy ne tartózkodtam volna tartósan itt Amerikában. 2013-ban házasodtunk össze, és azóta – de tulajdonképpen már előtte is – elválaszthatatlanok lettünk a közös munkában. Már 2009-ben elindítottuk az Amerikai Magyar Klubot, amiből 2010 áprilisában Budapesten létrejött az Amerikaiak a Magyarokért Alapítvány (Americans for Hungarians Foundation) azzal a céllal, hogy bővítse a két ország közötti kapcsolatokat.
Mielőtt továbbmennénk, adjuk át a szót Gyulának, aki nagyon komoly családi örökséget kapott és visz tovább…
Gyula: Magyarországon születtem, ‘44-ben, épp akkor, amikor az amerikaiak bombázták Budapestet. Csak Dóri testvérem tudott kiszökni Ausztriába a szüleimmel, engem a keresztapám vitt utánuk később. Először Bécsben rokonoknál, majd Münchenben éltünk, összesen hét évet, Németországban fejeztem be a második osztályt. Apám először az amerikai hadseregnél dolgozott tolmácsként, annak köszönhetően sikerült 1952-ben Amerikába jutnunk. Itt jártam iskolába, először a piaristákhoz Pennsylvaniában, majd a Notre Dame-i Egyetemen fizikát tanultam, a New York-i Egyetemen mérnöki tanulmányokat folytattam, és végül a Columbia Egyetemen pénzügyi jogot végeztem. Több mint húsz cégnél dolgoztam; első igazi állásom az IBM-nél volt, az első számítógépes időmegosztó rendszert fejlesztettem. A vietnami háború során felajánlották, hogy a Boeing Aerospace-nek dolgozzak rakéták radarfelismerésén, majd egy laboratóriumba kerültem, ahol számítógépes olvasógépeket fejlesztettünk vakok számára. Később a Citibanknál fejlesztettem többek között a manapság már általánosan használt hitelszámlákat, de mindenféle más új termékeket is kidolgoztunk.
Mesélj édesapád örökségéről.
Gyula: Édesapám, Balogh Elemér 40 éven keresztül nagyon fontos szerepet játszott az amerikai magyar társadalmi-szervezeti életben. Részt vett a New York-i Magyar Ház alapításában, és ő alapította annak egyik tulajdonosát, a Széchenyi Társaságot is. Tevékenyen részt vett a Piarista bál szervezésében is. Már gyerekkoromban szerette volna, hogy én is kötelezzem el magam az amerikai magyarság ügye iránt, ezért küldött a piaristákhoz tanulni, és ezért jártam a magyar cserkészetbe. Emellett mindenféle rendezvényre, például bálokra kellett mennem, de azokért nem lelkesedtem. Fischer Viktor New York-i volt csapatparancsnok viszont jó ismerősöm, neki szívesen segítettem a sportversenyek szervezésében. A Piarista bál sokáig szünetelt. Nyolc évvel ezelőtt Hilbert Tamás kért meg, hogy segítsek az eseményt újraindítani, mert én voltam az egyetlen piarista diák, akit ismert. Sikerült az újraindítás, azóta is minden évben megrendezzük. A piaristákról még annyit, hogy az egyetemen az első évben nem kellett matematikát tanulnom, mert annyira jól megtanították azt az iskolában.
Zsuzsa: Gyula édesapja nagyon elkötelezett volt a magyarság iránt. Egy példa: Magyarországon ő intézte el Barbara Bush segítségével, hogy a Vakok Intézetét egy forintért visszakaphassa az egyház. De ami miatt el kellett menekülniük Magyarországról, az az anyai ág, amiről Gyula nem szívesen beszél…
Gyula: …mert Gömbös Gyula volt az anyai nagyapám… Azt állítják róla, hogy zsidóellenes volt, ami nem egészen igaz. Nagyapám magyar volt, aki csak azt nézte, mi a jó az országnak. Amikor miniszterelnök lett, egyezséget kötött: azt mondta, nem fogja engedni, hogy zsidóellenes törvényeket hozzanak Magyarországon, cserébe annyit kért, hogy a zsidók támogassák őt. A teljes hátteret persze nem ismerem, hiszen a születésem előtt történt – nagyapám 1936-ban hunyt el –, de anyámhoz nagyon közel álltam, és már kisgyerekként is megértettem, amiről mesélt nekem. Például elmesélte, hogy amikor elkezdődött a zsidóüldözés Magyarországon, anyám, a miniszterelnök lánya, azt mondta egyik egyetemi társának: „Gyertek hozzánk lakni, mi megvédünk titeket”. Amikor Amerikába kerültünk, anyám, az egykori miniszterelnök öt nyelven beszélő lánya egy csokoládégyárban dolgozott. Apám, aki hét nyelven beszélt, és pénzügyekből doktorált, heti 37 dollárért kezdett dolgozni. Tehát nem a leggazdagabbak, hanem a legszegényebb bevándorlók között nőttem fel. De Isten segítségével az én gyerekeim és unokáim már sokkal jobb körülmények között élhetnek…
Kérlek, mesélj röviden róluk is!
Gyula: A második feleségemtől van két gyerekem, Péter és Dani. Péter biokémiai mérnök, a Rutgers Egyetemen doktorál és a NJIT-n tanít, egy szuperszámítógéppel tanulmányozza az emberi vérkeringést. Nemrég egy versenyen legyőzte a Harvard és az MIT versenyzőit, aminek nagyon örülök, mert ez ritkaságnak számít. A kisebbik fiam állatsebész, a Georgetown Egyetemen szerzett doktorátust, ami az egyik legjobb állatorvosi iskola a világon. Péter New Jersey-ben él, ahol mi is, Daninak pedig Virginia államban van a praxisa. Mindketten magyar állampolgárok. Négy unokám van: a legidősebb egy ötéves fiú, öccse hároméves, és az ikrek, egy fiú és egy lány szintén háromévesek. Nemrég voltunk náluk, imádják Zsuzsát.
Zsuzsa: Én is őket. Nekem egy saját lányom van, aki Szegeden él, vér szerinti unokám viszont nincs. Visszatérve a miniszterelnök nagyapára, a ‘30-as években ő futtatta fel az olasz–német kereskedelmi kapcsolatokat, amelynek hatása a mai napig érződik. Gyula úgy szokott fogalmazni, hogy őt anyai ágon is kötelezi a név, hogy a magyarság ügyét szolgálja.
Gyula: Valóban. Ami az apai örökséget illeti, néhány évvel azelőtt, hogy 2008-ban apám elhunyt, azt kérte tőlem, vegyek részt a magyar ügyekben. Eleinte tiltakoztam, mert én akkoriban egyáltalán nem voltam részese az amerikai magyar társadalmi-szervezeti életnek, és sajnos nem is beszélek tökéletesen magyarul, de végül azóta is a magyarság ügyét szolgálom. Így lettem 2005–2008 között a washingtoni székhelyű Amerikai Magyar Református Szövetség és az annak helyet adó Kossuth Ház elnöke, azzal az elsősorban pénzügyi jellegű feladattal, hogy segítsek fenntartani a szervezeteket. Egyébként katolikus vagyok, de amikor elvállaltam a feladatot, apám azt mondta: „Fiam, végre, van egy tisztességes állásod…” Később 2010-től az AMSZ társelnöke lettem, egészen 2024-ig.
Tehát gyakorlatilag édesapádnak, majd a Zsuzsával történt találkozásnak köszönhető, hogy magyar ügyekkel (is) foglalkozol? Pontosan miért hoztátok létre a most 15 éves Amerikaiak a Magyarokért Alapítványt (AMKA)?
Gyula: Így van. Zsuzsával kétlaki életét éltünk, és azon gondolkodtunk, mivel tudnánk segíteni? Fontos családi hátterem a mezőgazdaság, amihez pedig én magam a legjobban értek, az az innováció. Apai nagyapám hozta létre és vezette 38 éven át Magyarországon a Hangya Szövetkezetet, ezért egy jó barátommal az agrárium robotizálásának Magyarországra hozatalát terveztem. Amerikában ismerem a legjobb feltalálókat, és tudom, hogy rengeteg rendkívül okos amerikai magyar feltaláló is van, világszintű találmányokkal, de azt tapasztaltam, hogy Magyarországon sajnos nem karolják fel őket kellőképpen.
Zsuzsa: Én a világ magyarságával foglalkoztam, Gyula pedig amerikai magyar. Ebből adódott, hogy amikor már együtt éltünk és dolgoztunk, az amerikai magyar kapcsolatokat akartuk hatékonyan erősíteni. Az ő itteni és az én otthoni tapasztalatom és tudásom összeadódva új értéket képvisel. Gyula nagyapja, Dr. Almási Balogh Elemér – a férjem tulajdonképpen Almási Balogh Gyula, csak ő nem használja a nemesi előnevet, bár minden poharunkon ott az Almási-címer – 1898-tól 1936-ig volt a Hangya Szövetkezet országos hálózatának megalapítója és vezérigazgatója. Gyula úgy gondolta, a családi gyökereket ápolva, nagypapája művét folytatva a leghatékonyabban a magyar mezőgazdaságban tudna segíteni.
Gyula: Először a Parlamentben szerveztünk egy 500 fős rendezvényt – elsősorban Zsuzsa, mert ő ismerte a legtöbb érdekeltet. Dr. Horváth János akkori korelnök – maga is évtizedeken át amerikai emigráns magyar – segített nekünk, ő adta át nekem az Újhangya zászlót is. Nagyon szép jelenet volt, ahogy átadta és kérte, hogy én vigyem tovább ezt a nemes családi hagyományt.
Zsuzsa: Jártuk az országot öt éven keresztül, hetven városba és faluba jutottunk el, és a legtöbb helyen nagy örömmel fogadtak minket. Végül öt városban létre is jött az Új Hangya szövetkezet, a kor szellemének megfelelően megújult formában. Tapasztalatunk szerint a legnagyobb gond az volt, hogy a magyarok nehezen fognak össze önzetlenül. Megkíséreltük elmagyarázni az amerikai szövetkezeti rendszert, például a közös beszerzés előnyeit, de általában ellenálltak, mert nem voltak hozzászokva az együttműködéshez. Gyula úgy szerette volna az amerikai mezőgazdasági szemléletet megvalósítani Magyarországon, hogy előtte komolyan tanulmányozta, hogyan működik Amerikában a szövetkezeti rendszer. Ugyanis itt huszonhárom ezer szövetkezet létezik, amelyek szépen megélnek a nagy multik mellett is – ennek meghonosítása volt az ő vezérgondolata és célja… A kormánytól is kértünk támogatást, sajnos hiába. Összességében voltak sikerélményeink, de az egész országban nem tudott meggyökeresedni, elterjedni a „hangyaszemlélet”.
Nem lehetséges, hogy a szövetkezeti rendszerről sok magyarnak a rossz emlékű kommunista téeszesítés jut eszébe, ami zsigeri ellenállást okoz?
Zsuzsa: Igen, a szocializmusban kötelező szövetkezeti rendszer olyan mély nyomot hagyhatott a magyar emberekben, amely nem engedte, hogy elterjedjen ez a régi-új szövetkezeti rendszer. Az elmaradt támogatás oka pedig az, hogy abban az időben az Auchan, a Tesco és a hasonló nemzetközi üzletláncok már uralták a magyar kiskereskedelmi piacot, az ő termékeik kaptak elsőbbséget, teljesen háttérbe szorítva a magyar gazdákat, akik hiába termeltek tisztességesen és egészségesen, sokszor oda jutottak, hogy már nem volt értelme gazdálkodniuk. Ez ma is fontos kérdés és értékes gondolat, hogyan lehetne újra visszaállítani a szövetkezeti rendszert. Még az is lehet, hogy egyszer megtörténik a csoda… De amikor mi ezt megkíséreltük, a körülmények nem kedveztek…
Az amerikai–magyar kapcsolatok erősítése terén nagyobb sikerrel jártatok?
Zsuzsa: Igen, bár ott is voltak vegyes tapasztalataink. Rengeteg üzleti kapcsolatunk volt Amerikában és Magyarországon is, és sokakat összehoztunk. 2009. november 23-án az Amerikai Magyar Klub – az AMKA elődje – évnyitó ünnepsége csodálatosan sikerült, 250 lelkes ember vett részt a Magyar Kultúra Alapítvány budapesti székhelyén, ahol 15 magyar és amerikai szervezet mutatta be termékeit. Az est témája pedig John F. Kennedy elnök néhány évtizeddel korábbi, amerikaiakhoz intézett üzenete volt: „Ne azt kérdezd, hogy mit tehet érted az országod, hanem azt, hogy te mit tehetsz az országodért”. Azután belevetettük magunkat az AMSZ életébe is, amelynek Gyula társelnöke volt. Megszerveztük a 110 éves, majd a 115 éves alapítási évfordulókat is, ami nekem azért volt kihívás, mert eleinte nem ismertem széles körben az amerikaiakat. Utóbbi eseményre kihozattuk Magyarországról Dolhai Attila világhírű énekest és három virtuózt, a közönség pedig állva tapsolta az igényes programot.
Gyula: Az innovációról is beszéljünk, mert az az egyik kedvencem témán, amin szintén rengeteget dolgoztam. Miután rádöbbentünk arra, hogy a szövetkezeti rendszer nem fog könnyen megvalósulni, öt évi munka után váltottunk, így a két ország közötti kapcsolatépítésben az innováció lett a prioritásunk, azon belül pedig az, hogy magyar feltalálóknak segítsünk Amerikában piacot teremteni.
Zsuzsa: Abban is több évi munkánk volt, az akkori miniszterrel és Szabó László volt nagykövettel is tartottuk a kapcsolatot, mert az én nagy álmom és vágyam az volt, hogy felépüljön egy Nagy Magyar Falu (Big Hungarian Village) Amerikában. Minden magyar, aki szeretett volna bármilyen terméket, szolgáltatást bemutatni, itt megtehette volna – egy skanzen mintájára terveztük, amely a hét minden napján lüktet mindenféle magyar kulturális és gasztronómiai, üzleti és innovációs programoktól. Több hónapon át kutattuk a témát és a helyszínt. Gyula összeállított egy üzleti tervet is, kb. 1,5 millió dollár lett volna felépíteni New York környékén. Emellett tervünk volt az is, hogy Magyarországon legyen egy „amerikai falu”, ahol boldogan várja az amerikai magyarokat az óhaza.
Gyula: Sajnos egyik sem jött össze. Az újításokkal kapcsolatos terveink sem valósultak meg, valószínűleg az eltérő amerikai és magyar gondolkodás miatt. Azt éreztem, hogy a magyarok állandóan attól félnek, hogy ellopják tőlük a tudást. Segítettem nekik részt venni különböző amerikai üzleti eseményeken, de valamilyen ok miatt nem sikerült Amerikában valódi, tartós üzleti jelenlétet teremteniük. Az amerikai gondolkodást a magyar feltalálók nem igazán ismerik. Az általam jól ismert amerikai üzleti világban van egy erős kölcsönösség, és egy ebből adódó nagyvonalúság. A magyar gondolkodás nem ilyen szabad, és középpontjában a takarékoskodás áll.
Zsuzsa: Bizonyára hiányzott számukra az otthoni biztonság, és bár igyekeztünk összefogni és felkarolni őket, ez sajnos nem volt elég. Ehhez több kellett volna, főleg anyagi segítség a magyar kormány részéről, de az Innovációs Minisztériumban is olyan gyorsan váltották egymást a vezetők, hogy nem volt egy stabil háttér, amely egyértelműen felkarolta volna őket. Papp Gergely, a szegedi Gábor Dénes Iskola diákja a támogatásunkkal kijutott Amerikába, ahol harmadik helyezést ért el egy rangos feltalálói versenyen. Amikor egy idő után jelezte, már nem kell a segítségünk, elengedtük; volt tennivalónk bőven máshol…
Beszéljünk akkor azokról a tennivalóitokról! Mi történt még a 15 év alatt?
Zsuzsa: Rengeteg tett van mögöttünk, amire méltán vagyunk büszkék. A 2010-2013-ban Magyarországon bekövetkezett árvizek és katasztrófák sok otthont és gazdaságot megrongáltak, számtalan ember megélhetését veszélyeztették. Az AMKA az AMSZ-szel összefogva jótékonysági adományokat gyűjtött az érintett területek újjáépítésére. Mivel felismertük, hogy az adományok leghatékonyabb felhasználásához tartós hatású tervekre van szükség, ezért az egyes családok segítése mellett úgy döntöttünk, hogy az eredeti tervet módosítva segítünk a közösségi központok újjáépítésében is, valamint a segélyezés során a gazdákra összpontosítunk – aminek többéves hatása lett, hiszen munkahelyeket mentettünk meg az árvízzel sújtott területeken. Egy floridai magyar bácsi például 200 ezer dollárt adományozott e célra, amely az AMSZ-en keresztül eljutott az AMKA-hoz, mi osztottuk szét. Egyenként kutattuk föl, kinek mire van szüksége – hatalmas munka volt.
Gyula: Ahhoz, hogy az Amerikában már bevált gyakorlati tapasztalatokat, tudományos, technikai eredményeket, az üzleti, gazdasági élet bevált módszereit, ismereteit a magyarság számára hasznosítható módon bemutassuk, amerikai és magyar szakemberek bevonásával ismeretterjesztő előadásokat szerveztünk. Ilyen volt a Polgárok Házában a Business Börze Program, azzal a céllal, hogy feltárja azokat a lehetőségeket, amelyekkel az amerikai eredményesség Magyarországon is elérhető. Továbbá Amerikában kulturális programokat szervezünk abból a célból, hogy megismertessük a magyar nyelv és kultúra iránt érdeklődőknek a magyarság hagyományait, kulturális, tudományos eredményeit.
Zsuzsa: Tiszafüreden a Kékessy-kúriában több éven keresztül háromnapos programokat szerveztünk. Évekig támogattuk az abádszalóki Tisza Tavi Családi Napokat, ahova a környező településekről érkeztek családok és gyerekek, hogy egy hétvégén át együtt ünnepeljenek. Meglátogattuk a Mátészalkai Magyar–Angol Iskolát, ami után közösen létrehoztuk a „Gyermekeink Jövőjéért Alapítványt”, amelynek célja az angol tananyag hatékony tanítási módszereinek támogatása, és a tehetséggondozás. Vendégül láttuk a New Brunswick–Debrecen testvérvárosi program keretében Magyarországra látogató amerikai magyar diákokat. A Civil Fórum szervezőivel, Molnár Gergely és Kovács Zsolt Levente tiszteletes úrral összefogva pedig az első magyar nyomtatott Bibliáról híres, a közeli Hernád folyó áradásaitól gyakran sújtott Vizsoly hátrányos helyzetű polgárainak segítettünk ezer fát ültetni egy háromnapos rendezvény keretében. Emellett két jótékonysági Rajkó Bált is szerveztünk Budapesten.
Gyula: Több éven át ellátogattunk Karcagra a Kováts Mihály-emléknapra, mind az AMKA, mind az AMSZ képviselőiként, ahol ösztöndíjat adtunk át a Kováts Mihály Középiskola három diákjának. Továbbá segítettünk bevezetni a Listen Drogprevenciós Programot, amelynek igazgatója a kaliforniai Csapó Tamás tiszteletes, akivel közösen pályáztunk a program magyarországi testre szabására, amely több óbudai gimnáziumban megvalósult. A Covid-járvány alatt pedig támogatást kaptunk a magyar államtól, hogy magyar szervezeteken keresztül hétszáz magyar Bibliát osszunk szét Amerikában, lelki vigaszt nyújtva az itt élő magyar családoknak.
Zsuzsa: Emellett nagyon büszkék vagyunk arra, hogy 2021-ben készíttettünk egy közel 40 perces dokumentumfilmet, Hungarians Thank America címmel, amire a kettős állampolgárság érzése és életformája ihletett bennünket, és amelyben hazafiságunk mellett az Amerika iránti lojalitást, a hála és a köszönet érzését kívánjuk úttörő módon bemutatni a jobb jövő reményében, a gőzhajóval érkező régi amerikásoktól kezdve a különböző menekülthullámokban érkezőkön át egészen napjainkig. Ügyeltünk arra, hogy a teljesség igénye nélkül bemutassuk Amerikának az amerikai magyar szervezeteket és azok vezetőit, a híresebb amerikai magyar tudósokat, feltalálókat, üzletembereket, művészeket, sportolókat. A film egyik fontos célja, hogy felkeltsük az érdeklődők figyelmét a magyarok iránt, megmutassuk, mit jelent magyarnak lenni Amerikában; és ne csak egyes személyeket mutassunk be, hanem azt is, amivel a magyarok nagymértékben hozzájárultak Amerika fejlődéséhez. Mindenhol, amerre járunk, igyekszünk megmutatni és az egész világon sokfelé eljuttatni; főleg manapság, ahogy a két ország kapcsolata javulni látszik.
Milyen terveitek vannak? Utánpótlásról gondoskodtok?
Zsuzsa: A legfontosabbnak most azt tartjuk, hogy a tengerentúli magyarságunk kincsesládáját felkutassuk és megmutassuk a világnak az otthoni Felszállott a páva vagy a Virtuózok mintájára, ami tíz év alatt világhírűvé vált. Amerikában hatalmas magyar kulturális és gazdasági értékek léteznek, amelyek terjedelméről egyelőre fogalmunk sincs. Egy tehetségkutató verseny során felkutatnánk a tengerentúli magyar (származású) talentumokat, a különböző művészeti, zenei tehetségeket, feltalálókat, tudósjelölteket, tudományos-innovációs cégeket. Miért ne büszkélkedhetnénk a világnak ezekkel az értékekkel? Új missziónk üzenete: „Szervusz magyar, hol vagy magyar?” Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy ez a tervünk is kizárólag összefogással valósítható meg, hiszen több körös válogatás, komoly mentorrendszer és menedzsment kellene hozzá. Ehhez az összefogáshoz szeretnénk segítséget kapni Magyarországtól is. Ha a magyar kormány felkarolná, teljes erővel és lelkesedéssel fognánk neki. Reménykeltő, hogy például Szili Katalin már jelezte támogatását.
Gyula: Vakációra megyünk. (nevet)
Zsuzsa: Nem tesszük le a lantot, de valóban úgy érezzük, megérdemeljük a pihenést, viszont továbbra is itt vagyunk és segítünk, ahol és ahogy szükséges. Újabb konkrét célokat nem tűztünk ki, de mindenben szívesen vagyunk társak, segítők, viszont olyan nagyságrendű tevékenységet, mint az említettek, már nem tervezünk. Névlegesen egy gyönyörű faragott bottal adtuk (volna) át önkéntes munkánkat másoknak, de valahogy mindig úgy alakult, hogy mégis ránk hárult…
Gyula: Bárhol a világban minden civil szervezet nagy kérdése a hogyan tovább. Szerencsére most New Brunswick-on a Magyar Klubot (Magyar Amerikai Atléta Klub) a fiatalság vezeti, de annak a klubnak is voltak nagyon nehéz időszakai. A cserkészek is gyönyörűen működnek; talán ők az egyetlen magyar szórványszervezet, amely képes világszinten is tartósan fennmaradni; a többiben, ahol idősödik az alapító-vezető korosztály, egyre nehezebb az utánpótlás. A probléma oka az is, hogy az idősek nehezen adják át a vezetést. A fiatalok másképp gondolkoznak, mint mi. Mi nehéz időkön mentünk át, ők nem, egészen más gondjaik vannak, teljesen más dolgok foglalkoztatják őket…
Zsuzsa: Gyulának mindig is az volt az elsődleges gondolata, hogy nemcsak a szervezetekkel lenne fontos foglalkozni, hanem az Amerikában élő közel másfél millió magyar (származású) személlyel. Ha csak egy magyar van köztünk, aki Magyarország imázsát növeli és a magyar értékeket képviseli, akkor már boldogok vagyunk, de jelen pillanatban nem tudjuk felmérni, hányan vannak, akik nem tartoznak szervezetekhez – így azt sem, hogy a magyar kincsesládánkban mekkora felbecsülhetetlen érték rejlik. Ha valaki nem beszéli a nyelvet, de magyar vér van az ereiben és a lelkében, és ezt ő vállalja, akkor mindazt, amit ő teremtett, azt a magyar gyökerei által is teremtette. Azok a cégek, ahol magyar munkaerő, tudás és innováció rejlik, szintén közös értékeink részét képezik. Nyissuk ki, tárjuk fel ezt a kincsesládát! Ha ez sikerül, eddigi munkánk nem volt hiábavaló, beteljesül a szívünk vágya.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Dreisziger-Stricz Zsuzsanna és Balogh Gyula archívumából származnak.
