Gergely István, becenevén Tiszti 1987-ben Csíksomlyón kezdte el maga köré gyűjteni a közeli állami árvaházból kikerült fiatalokat. Először megszelídítette, majd befogadta a „csibészeket” a plébániára, ahol édesanyja segítségével gondoskodott róluk. Létrehozott egy alapítványt, amely mostanáig több mint ezer, jelenleg pedig kétszáz hátrányos helyzetű gyermeknek és fiatal felnőttnek viseli gondját, negyven ingatlanban. Kammerer Ágnes, a Csibészek Alapítvány elnöke az amerikai, majd a magyar testvéralapítvány vezetőjeként segíti őket. Ágival személyesen beszélgettem önkéntes munkájáról, az Erdélyben élő Tisztit pedig telefonon kérdeztem múltról és jövőről.
Hófehérke csak alapítványi lakásban tud élni
– Kik azok a „csibészek”, akiket támogat az alapítvány?
– Legtöbbjük nehéz sorsú, elhanyagolt vagy elhagyott gyermek. Sok szülő megy külföldre dolgozni, a gyerek pedig otthon marad a gyakran részeges másik szülővel. Tavaly például Forrófalváról elhoztunk egy ötéves kisfiút, aki annyira borzasztó körülmények között élt, hogy a román állami gondozás ki akarta emelni az édesanyja mellől. Sokszor a szülők nem hajlandók lemondani a gyerekeikről az utánuk járó pénz miatt, de a gyámhatóság támogatásával „elintézhető” a kiemelés a családból. Ez a fiú a Csángó Otthonunkba került, amelynek Zoli bácsi, egy szív-lélek ember a vezetője.
– A nevelők együtt élnek a gyerekekkel?
– Nem, nekik van saját családjuk, de folyamatos váltásban, több műszakban dolgoznak. Kemény munka ez, amit a kevés fizetés mellett segíteni akarásból végeznek. És ez nemcsak a szegény sorsból való kiemelésről, a tisztességes megélhetés biztosításáról szól, hanem a magyar nyelv és kultúra átadásáról is.
Az előbbi csángó kisfiútól nemrég megkérdezték: „Tudsz még románul?”, mire ő: „Amikor román voltam, tudtam, de amióta magyar vagyok, már nem.”
Tiszti sok esetben 18 éves koruk után is tartja a kapcsolatot a fiatalokkal és segíti őket. Az egyik lakásban él például Hófehérke, egy éjfekete bőrű, szellemi fogyatékos cigánylány. Vannak többen is, akik a fizetésükből nem tudnák eltartani magukat, de az alapítványi lakással már elboldogulnak.
– Milyen ingatlanok állnak a rendelkezésükre?
– A házakhoz és lakásokhoz általában úgy jut az Alapítvány, hogy valaki rájuk hagyja vagy megvásárolják. A Fodor házat például a marosvásárhelyi Fodor család kapta vissza a rendszerváltás után és adományozta az alapítványnak. Most ifjúsági szállóként működik, bevételük is van belőle. Tavalyelőtt ott ünnepelték az alapítvány 25 éves évfordulóját. Ezen kívül van három műhelyük – egy autószerelő, egy asztalos és egy varroda –, hogy a fiataloknak legyen szakmájuk és munkájuk. És van egy leányanyaközpont is, mert egyszer csak megjelent egy várandós asszonyka, hogy segítsenek neki…
– Böjte Csaba alapítványának tavaly volt a 25 éves születésnapja, hatalmas médiaérdeklődés keretében. A Csibészekről nemigen hallani…
– Csaba testvérnek sokfelé vannak házai, gyermekei és nevelői, Tiszti viszont azt szereti, ha minden a közelében van, mert mindenkivel személyes kapcsolatot szeret tartani. A mezőségi Vicén született, és amikor Csíksomlyóra került, a szülői házát felajánlotta az Alapítvány javára, csángó családok számára. Abból lett később a Bástya Egyesület, amelynek a vezetését átadta, mert ő a közelében lévő csibészekre akart koncentrálni. Ez a két megközelítés jól elfér egymás mellett, nincs köztük versengés.
Két magyar, akik Amerikában találkoztak
– Tiszti Erdélyben él, te Magyarországon, mégis Amerikában találkoztatok először. Hogy történt?
– Harmincnégy évvel ezelőtt a férjem egyévi kórházi munka után a rendszer és a szakmai fejlődés lehetősége miatt úgy döntött: elmegy Amerikába. Nagyon szerettünk volna nagycsaládot, de a Jóisten nem adott gyermeket. Fájdalmas volt, de azzal vigasztaltam magam: ezek szerint nekem más feladatom van. A munkám mellett sok önkéntes feladatot vállaltam a kinti magyar közösség számára. Tisztivel egy rendezvényen találkoztam 2007-ben. Nagyon meghatott, amit tőle hallottam, és szerettem volna segíteni. Létrehoztam egy alapítványt New Yorkban, ahol főként jótékonysági rendezvényeket szerveztünk.
Megtapasztaltam: ha van egy jó cél, a jó lelkű emberek összegyűlnek.
Amikor kereken harminc évvel később hazaköltöztünk – amiben Tisztinek is nagy szerepe volt, sokszor mondta a férjemnek, ideje lenne hazatérni –, jeleztem neki: szívesen segítenék innen is. Azt válaszolta: van egy 2003-ban bejegyzett magyar testvéralapítvány, szeretné, ha feléleszteném. Én a kinti évek alatt ugyanúgy próbáltam kapcsolatot tartani itthoni barátaimmal, mintha itt éltem volna, így azonnal volt, akikhez forduljak, és ugyanazt tapasztaltam meg Magyarországon, mint Amerikában.
– Vagyis itt is sokan segítenek. Pontosan mit csináltok?
– Van egy e-mail-listám 300 emberrel, mindenkit ismerek és tudom, ki miben tud segíteni. Legutóbb volt egy borkóstolónk Kaló Imre borásznak köszönhetően, előtte egy sörkóstoló a Csíki Sör felajánlásával. Tavaly Mikuláskor Miskolcon volt borkóstoló, Demeter Ervin kormánymegbízott meghívására.
Évente kétszer szervezünk magyarországi körutat az Alapítvány együttese, az Árvácska számára. Ahol fellépnek, mindig óriási sikert aratnak, mindenhol visszahívják őket.
Az együttes szakmai vezetője, Zsuzsi – aki az erdélyi alapítványi iroda vezetője is – fantasztikus tudással és pedagógiai érzékkel tanítja őket népzenére és néptáncra. A logisztikát a férje, Dani, egy svájci túravezető intézi, aki a Vöröskereszt önkénteseként érkezett annak idején Csíksomlyóra. Mindhárom gyermekük az együttesben táncol és zenél. Ebben eleinte csak a csibészek vettek részt, később a helyi családok is küldték gyermekeiket, hogy azok megismerjék kevésbé szerencsés sorsú kortársaikat is, akiket néha hazavisznek magukhoz hétvégére.
„DJ-k az Ámen klubban”
Gergely Istvánt, Tisztit szókimondó, a magyarság érdekében sokszor felszólaló emberként jellemzi Kammerer Ágnes. Csángóföldre járt misézni, amikor még tilos volt. Az egyház őt nem támogatja; mert „kényelmetlenné vált”, ezért papi tevékenységéből felfüggesztették. Amikor elhelyezték Csíksomlyóról Jegenyére, a helyiek „lázadást” szerveztek: hatalmas sziklatömböket helyeztek a háza elé, hogy ne mehessen el. Végül mégis elment, de egy év múlva visszatért. Élettársa, Adél mélyen vallásos családból származik, három gyermekük az Árvácska együttesen keresztül vesz részt az alapítvány munkájában.
Tisztinek erős karizmája, hatalmas történelmi tudása van és fantasztikus előadó. Megjelenése tiszteletet parancsoló, de ezt sosem fenyegetéssel, büntetéssel éri el, hanem a tartásával. Mindig rengetegen vannak körülötte, de amikor veled beszél, csak rád figyel. Mélyen hívő, lelki ember, aki hitében egyáltalán nem keseredett meg felfüggesztése után. Tőle tanultam: egy emberen nagyon gyorsan lehet látni, a helyén van-e.
Ő ilyen, „helyén lévő” ember, mindamellett, hogy nagyon nehezen élte meg a papi hivatás elveszítését. De a mellette élők, beleértve családját, paptársait és munkatársait is, nagy szeretettel támogatják.
– Milyen emlékeket őriz a csibészekről, és kikre a legbüszkébb?
– Még a régi, pionír-időkben négy legény befogadtam magamhoz. Mivel foglalkoztatni kellett őket, kettőt kineveztem harangozónak. Ők a toronyban laktak, s egy idő után, amikor bementek a városba, a diszkóba, a cimborák megkérdezték, mivel foglalkoznak. DJ-k lettünk – válaszolták. Hol? – kérdeztek vissza a haverok. Az Ámen klubban – válaszolták a csibészek. A harangozók egyébként jól végezték munkájukat: a harang mindig megszólalt, jobbára dél előtt vagy után pár perccel, néha pontosan is.
Kedvenc foglalkozásunk a kosárfonás lett. Volt egy sárga mikrobuszunk, azzal mentünk az Olt mentén fűzfavesszőt vágni bicskával. A csibészek által készített kosarak mind egy szálig elkeltek. Jöttek az emberek és dupláját adták érte. Sokszor megtapasztaltam: az emberek önként kínálták fel az adományaikat a csibészeknek. Egyszer valaki beállított egy zsák fröccsöntött műanyaggal, kis golyókkal, középen átfúrva, hogy ebből lehetne rózsafüzért készíteni. Édesanyámtól elcsentünk cérnát és elkészítettük. Táltos rózsafüzérnek hívtuk, mert vagy több, vagy kevesebb volt a szokásos tíz szemnél.
Nagyon büszke vagyok az egyik csángó fiunkra, aki Kolozsváron, az építészeti egyetemen tanul, nagyon tehetséges és szorgalmas. Egy másik kislányunk két egyetemet végez egyszerre Vásárhelyen.
– Miért fogott bele ebbe a hatalmas munkába?
– Amikor szembejött velem egy probléma vagy lehetőség, soha nem utasítottam el, hanem fogadtam. Az az árvaházi 400 gyerek az én hívem volt, nem engedték hozzám őket, de megtaláltuk a módját a kapcsolattartásnak, például egy pincében találkoztunk.
Miután megismertek és elfogadtak, elmesélték, hogy a rendőrök hogyan bánnak velük. Akkor a lelkemben erős indíttatást éreztem: a szép szó itt már nem elég, cselekedni kell! Meghívtam magamhoz őket, és ők hozzám költöztek.
Ha megtesszük az első lépést, a Gondviselés hozzáteszi a többi 99 százalékot. Ha a félelem uralkodik bennünk, nem vagyunk képesek semmire. Ha viszont a félelmet legyőzzük, akkor képesek leszünk megvalósítani azt, amiért a világra jöttünk. Nekem ez a feladat jutott. És ha visszanézek erre a több mint három évtizedre, csodálkozom, hogy mi minden valósult meg ennek az útnak a nyomán, mindannak ellenére, hogy nem ez volt a szakmám, és a hivatalosságok sem támogattak. Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy mindezt nem én csináltam, én eszköz voltam, ami próbált megfelelni a célnak. Aki az eszközt használta, azé a dicsőség 99 százaléka!
– Milyennek látja a jövőt, vannak újabb feladatai?
– Húsz-harminc éve gondolkodás nélkül mindent elvállaltam, most már kétszer is meggondolom, mire mondok igent.
Az utóbbi esztendőkben már azt éreztem, lemerültem, fogytán az energiám, de az utóbbi hetekben, hónapokban olyan kihívások elé kerültem, hogy muszáj volt megelevenednem.
Most tervezünk befogadni tíz új gyermeket, és épp most jövök a tervezőtől, mert decemberben egy hatalmas táborhelyet – három hektárt, tíz épületet – kaptunk adományba, amit meg kell tölteni élettel: ifjúsági programokkal, táborokkal. Nemrég kaptunk egy nagyobb támogatást a műhelyekre, így azokat is fel kell újítani. A munkatársaim nélkül nem bírnám mindezt.
Forrás: kepmas.hu
