Vasárnap, október 16-án du. 2 órakor a John Carroll egyetem Grasselli könyvtárának előcsarnokában közel ötven jelenlévővel megnyitásra került az 1956-os eseményeknek emléket állító kiállítás, melyet a 60. évforduló alkalmával rendezett a Magyar Társaság.
A tárlatmegnyitó elején a társaság elnöke, dr. Nádas János köszöntötte a jelenlévőket, majd Nádas Gabriella, illetve az egyetem részéről Pereszlényi P. Mártha beszédei következtek, ezt követte dr. August Pust az Ohio állambeli kulturális és nemzetközi igazgató köszöntője. Mindannyian kiemelték a kiállítás fontosságát, hogy ezzel a közel három hétig látható szemléltetéssel is tisztelegni kíván a clevelandi magyarság a szabadságukért bátran harcoló 1956-os fiatalok előtt, akik közül sokan életüket is vesztették, de néhányan még közöttünk élnek. A kiállítás azért épp ezen a helyszínen tekinthető meg, hogy a más nemzetiségű diákok számára röviden lefesthesse, hogy milyen is volt a magyarság történelmének ezen időszaka és miért, milyen elnyomások ellen lázadtak fel a magyarok.
Majd Mészáros Andrea tartott egy kis összefoglalót a múlt máig kiható eseményeiről, majd Pereszlényi P. Márta beszélt a kiállítás létrehozásának folyamatáról.
Ezt követte a 60 évvel ez előtti eseményekről átfogó kép leírása, melyet még saját tapasztalatainak megosztásával is kibővített Peller Miklós, aki maga is 1956-os menekült. Elbeszélte az ő életében a szabadsághoz vezető utat a szovjet elnyomás alól az osztrák határon át.
A tárlat főként képanyagokból, leírásokból áll, melyek rövid betekintést engednek az események időrendi alakulásába, lefolyásába és azok kihatására a későbbi évekre is. Érdemes ellátogatni és megtekinteni a tárlatot nem csak a magyarok számára, hisz annak segítségével egy rövid időutazáson lehet részt venni és jobban belátást nyerni, megérteni a történelem ezen szakaszát.
Az ünnepélyes megnyitó része volt egy kis falatozás a könyvtár alagsorában, majd megtekinthették a jelenlévők a “Play Your Own Game” (Játszunk szabadon) filmet és a “Freedom Dance” című animációs filmet. Mindkettő 1956 fontosságára hívja fel a figyelmet; az első Puskás Ferenc életrajzából mutat be egy szeletet ebből az időszakból, a másik pedig egy animációs filmben jeleníti meg a magyar nép sorsát.
A kiállítás október 30-ig megtekinthető és nyitott nem csak az egyetem diákjai számára, hanem minden érdeklődő magyar és más nemzetiségű számára is.
A budapesti Corvin köz után immár az amerikai fővárosban is áll az ’56-os forradalomban harcoló Pesti srác szobra. Az alkotás Juha Richárd debreceni művész munkája, azé a művészé, aki a többi között Mindszenty bíboros mellszobrát készítette a Terror Háza Múzeumban, illetve Mansfeld Péter, Salkaházi Sára, Kodály Zoltán mellszobrait Debrecenben. Az ő tehetségét dicséri a nyíradonyi Trianon-emlékmű és Konrad Adenauer szobra Budapesten. A washingtoni szobrot a magyar nagykövetség új épülete előtt avatták fel, szép számú érdeklődő jelenlétében.
Beszédet mondott Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter, Németh Zsolt, az országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, Horváth János volt kisgazda politikus, aki 1956 után amerikai egyetemeken tanított, majd 2003 és 2014 között a magyar országgyűlés korelnöke volt. Avatóbeszédet mondott Szemerkényi Réka, Magyarország washingtoni, és Colleen Bell, az Egyesült Államok budapesti nagykövete, aki magyarul köszöntötte a vendégeket.
Küzdelem a szabadságért
Beszédében Seszták Miklós 1956-ra emlékezett, a forradalmat és szabadságharcot méltatta, és fontosnak nevezte, hogy az ifjabb nemzedékek is tisztában legyenek a magyar történelem e jeles és történelemformáló eseménysorozatával. Németh Zsolt, a külügyi bizottság elnöke jobbára személyes emlékeket idézett fel, arról beszélt, hogy lelkész édesapját ’56-ban bebörtönözték. Kitért arra, hogy a magyarokat az amerikaiakkal éppen a szabadság szeretete és a szabadságért való küzdeni tudás köti össze. Ugyancsak személyes emlékeket idézett Horváth János is, aki az 1945 utáni koalíciós időkben a kommunista börtönöket is megszenvedte. A felszólalók, majd őket követően az amerikai magyar szervezetek, klubok és cserkészcsapatok képviselői koszorúkat és virágokat helyeztek el a szobornál.
Az ünnepségen képviseltette magát a Bocskai Rádió is. Molnár Zsolt kollégánk Horváth János urat kérdezte az esemény kapcsán.
Horváth János
Új lendület a magyar-amerikai kapcsolatokban
Az ünnepségen jelen volt Megyesy Jenő, Orbán Viktor miniszterelnök külpolitikai főtanácsadója is, aki az MTI-nek elmondta: végtelen örömmel tölti el, hogy végre Washingtonban is van emlékműve az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak. Jelképesnek tartja, hogy éppen az új nagykövetség épületénél kapott helyet. “Ezzel mintha lezárult volna egy korszak a magyar diplomácia történetében is, és az 1956-os alapokon 1990-ben újrakezdett, új tartalommal gazdagodott magyar–amerikai viszony is új lendületet kaphat” – fogalmazott a miniszterelnöki főtanácsadó.
A Gogolák testvérek
Megyesy Jenő hozta Washingtonba Orbán Viktor köszöntőlevelét is, amelyet a kormányfő a két Gogolák testvérnek címzett. A ma már hetvenes éveikben járó Gogolák fivérek szintén 1956-ban kényszerültek elhagyni az óhazát, és az Egyesült Államokban az amerikai foci sztárjai lettek. “Világszerte szólnak legendák a magyar találékonyságról, de talán az Újvilágban terjedt el leginkább az a vélemény, hogy saját észjárásunk és leleményünk kiemel bennünket a többi nemzet tagjai közül. Mindannyiunkat megelégedéssel tölt el, amikor magyar sikerekről hallunk” – olvasható a két testvérnek írt két levélben, amelyben a magyar kormányfő hangsúlyozta a köszönetet azért, hogy a két sportoló “tovább éltette a magyar találékonyság legendáját”.
A Gogolák testvéreket vasárnap délután, a Washington melletti Redskins-stadionban, a meccs szünetében köszöntötték amerikaiak és magyarok egyaránt. Seszták Miklós miniszter adta át a kormányfő levelét. A fivérek életéről készült Jegy a szabadsághoz című dokumentumfilmet kedden vetítik a magyar nagykövetségen.
Vasárnap este az elegáns washingtoni Mellon Auditoriumban kihirdették az év elején indult gyermekrajzpályázat eredményeit, és kiállítás nyílt magyar amerikaiak által felajánlott 1956-os emléktárgyakból. Az ’56-os rendezvénysorozat Washingtonban hétfőn egy kongresszusi kiállítás megnyitójával folytatódik: a törvényhozás épületében ugyanis az ’56-os forradalom történetéről nyílik tárlat.
Múlt vasárnap, 2016. október 16-án, 300 meghívott vendég jelenlétében, az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának Washington DC-i megemlékező ünnepi gálája volt megtartva a főváros egyik legelőkelőbb auditóriumában, az Andrew W. Mellon Auditóriumában. Az alkalom fővédnöke Dr. Áder János Magyarország elnöke volt közösen Dr. Szemerkényi Réka Magyarország Washingtoni nagykövetével.
Andrew W. Mellon Auditórium, Washington DC
A megemlékezés (VIP) fogadással kezdődött, ahol a neves meghívottak közül kiemelném Desmond Child amerikai-magyar zeneszerzőt, akinek közreműködésével született meg az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára írt hivatalos himnusz, melynek címe „Egy szabad országért”.
A Gála megemlékezés ceremónia mestere a magyar származású Ari Fleischer, aki a George Bush amerikai elnök szóvivője volt. A jelenlevők nagy ovációval majd tapssal fogadták, mikor egy pár szót mondott magyar nyelven is.
Dr. Szemerkényi Réka
Elsőként a házigazda, ő excellenciája Dr. Szemerkényi Réka, nagykövet asszony szólalt meg a Magyarország kormánya nevében, amikor köszöntötte és tisztelgett a jelenlevő 1956-os szabadságharcosok előtt és az amerikai társadalom előtt, akik befogadták őket menekülésük idején. Majd köszöntötte a jelenlevő amerikai és magyarországi állami tisztviselőket és más országok nagyköveteit.
Jeh Johnson
Majd Dr. Seszták Miklós a magyar kormány nemzeti fejlesztési minisztere lépett a mikrofonhoz, aki ugyancsak tisztelget azon hősök előtt, akik harcoltak 1956 októberében az ország szabadságáért. A szót majd Jeh Johnson, az Amerikai Egyesült Államok Belbiztonsági Minisztere vette át, aki megemlékezett a 60 évvel ezelőtt történt eseményekről, ahol az alapvető polgárjogokért harcoltak.
A magyar származású George E. Pataki New York volt kormányzója köszöntötte az egybegyűlteket, aki a szabadsághoz való jogot emelte ki, mint legfontosabb szimbóluma az 56-os forradalomnak. Elmondása szerint visszaemlékszik arra az időre, mikor édesapjával 1956-ban a fekete fehér tévében nézték a magyar 56-os forradalom és szabadságharcról közvetített képeket, mely nagy örömöt jelentett édesapja és az egész családja számára. A magyar szabadságharcosok voltak az első bátor emberek, akik rámutattak arra, hogy a szovjet kommunista elnyomás tarthatatlan és ez a forradalom vezetett a 89-es eseményekhez is, amikor a vasfüggöny lehullott egész kelet Európában.
A következő felszólaló Dr. Tóth Imre, az utolsó még élő Nagy Imre forradalmi kormány egykori tagja, aki itt Amerikában él, visszaemlékezett azokra a napokra, mikor a forradalom kitört. Mély fájdalommal emlékezett vissza a nagy emberi áldozatokra, amelyek a forradalom leverésével történtek, melyek sokkal nagyobbak voltak, mint a második világháború alkalmával.
Udvar-Házy F István
Utolsó felszólaló Udvar-Házy F István 1956-os menekült, aki sikeres üzletember itt Amerikában. 4. osztályos elemista diák volt az 1956-os forradalom idején, visszaemlékezett arra, hogy mint gyerek dobálta kövekkel a szabadságot leverő orosz tankokat. November 4-én a beözönlő 2000 tankkal szemben már a forradalmárok nem tudtak szembeszállni és akkor rájött, hogy nekik menekülni kell az elnyomók elől. Tisztelgett a magyar egyetemisták és szabadságharcosok előtt, akiknek volt bátorságuk először lőni a szovjet tankokra, és ők voltak az elsők, akik szembeszálltak a kommunista elnyomással és nem a NATO vagy az Amerikai Hadsereg.
A megemlékezési gála Szentpéteri Csilla és társai által előadott ünnepi műsorral fejeződött be, melynek címe „Október Vihara 1956” (The October Storm of 1956). Szentpéteri Csilla zeneszerző és zongorista a 10 tagú zenekarával a 60. évforduló alkalmára állították fel ezt a műsort, ahol a klasszikus és modern zenei aláfestés mellett a forradalom alkalmával készített felvételeket lehetett nézni a nagy képernyőkön.
Az auditórium előcsarnokában két kiállítás volt megtekinthető, az első kiállítás amerikai-magyar gyermekek rajzai voltak az 1956-os forradalom kapcsán, a második kiállítás emléktárgyakat mutatott be az egykori menekültek tulajdonából. Az utóbbi kiállításon két nagy képernyőn látható volt Pigniczky Réka és Lauer Rice Andrea “Emlékek” (Memory Project) című amerikai-magyar vizuális emlékgyűjteményének reklámfilmje is.
A fantasztikus magyaros vacsora elfogyasztása után a távozó vendégek egy emlék ajándékcsomagot kaptak, mely magyar és angol nyelven tájékoztató könyveket tartalmazott az 1956-os eseményekről, illetve Hungarikum emléktárgyakat.
Andrew W. Mellon Auditórium
Andrew W. Mellon Auditórium
Andrew W. Mellon Auditórium
Ari Fleischer
Dr. Szemerkényi Réka
Jeh Johnson
Dr. Tóth Imre
George E. Pataki
Udvar-Házy F István
Szentpéteri Csilla
Colleen Bell, Jeh Johnson, Szemerkényi Réka és Kurt Volker
A honvédelmi miniszter Robert Work amerikai védelmi miniszterhelyettessel tárgyalt, majd a magyar–amerikai katonai kapcsolatokat érintő megbeszélést követően az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit és hőseit bemutató kiállítást nyitott meg.
Az eseményen Simicskó István kiemelte 1956 hőseinek bátorságát, hazaszeretetét, és megköszönte az Egyesült Államoknak, hogy számtalan bátor magyart befogadott, akik aztán kiváló polgárai lettek új hazájuknak.
A miniszter megnyitóbeszédében a világválság sújtotta térségeiben zajló szoros magyar–amerikai katonai együttműködésre is kitért, kiemelve, hogy Magyarországot és az Egyesült Államokat közös értékként összeköti a szabadság tisztelete.
A kiállítás megnyitóján beszédet mondott Szemerkényi Réka washingtoni magyar nagykövet és Colleen Bell, az Egyesült Államok budapesti nagykövete, valamint James Townsend, az amerikai védelmi minisztérium helyettes államtitkára is. Valamennyien hangsúlyozták 1956 történelmi jelentőségét és a két országot összekötő azonos értékrendet.
Orbán Viktor tegnap Münchenbe látogatott, ahol tanácskozott a bajor tartományi miniszterelnökkel, majd részt vett a helyi parlament épületében az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60.évfordulójára rendezett ünnepségen. Ezt a bajor parlament alelnöke nyitotta meg, aki köszöntőjében emlékeztetett arra, hogy 1956 őszén a magyar nép nyitotta meg az utat a szabad Európa felé, és ezért a németek ma is nagy hálával, sőt csodálattal tekintenek az akkori harcosokra. A magyar kormányfő beszédében hangsúlyozta, hogy az 1989-es határnyitás és a határok jelenlegi védelme ugyanannak az éremnek a két oldala.
Orbán Viktor a bajor tartományi törvényhozás, a München legkiemelkedőbb pontján épült Maximilianeum szépen feldíszített szenátusi termében emlékezett meg az 1956-os szabadságharcról.
Mint mondotta, Magyarországot földrajzi helyzete minden harminc évben egyszer az aktuális európai politika fősodrába löki, így volt ez 1956-ban, majd 1989-ben, és 2015-2016-ban is, amikor csupán a határ lezárásával lehetett megállítani a délről fenyegető népvándorlást.
A miniszterelnök szerint az 1989-es határnyitás és a határok jelenlegi védelmi ma ugyanazon érem két oldala, akkor is Európa szabadsága volt a cél és ma is ezt védik a magyarok, ugyanis Magyarország biztonsága Európa biztonságát is jelenti.
Személyes hangnemre váltva, emlékeztetett arra, hogy az ő nemzedéke mindig Európa újraegyesítéséről álmodott, amelyben majd az utódok szabadon és jobb módban élhetnek. A béke, a biztonság és jólét európai álma vált valóra Magyarország uniós csatlakozásával, ami hazatérést jelentett, mert az Európai Unió Magyarországnak is az otthona, így magától értetődik az EU védelme is.
Orbán Viktor szerint ezt a feladatot a történelem mérte a magyarokra, akik nem hátráltak meg, hanem teljesítették és teljesítik továbbra is a kötelességüket, még akkor is, ha éppen azok támadják őket hátulról, akiket védelmezni próbálnak.
Bántó az igazságtalanság, de ez még nem ad felmentést a kötelesség alól. Ez a kijelentés alighanem azokra a bírálatokra utalt, akik a bajor parlament ellenzéki soraiban felháborodottan tiltakoztak Orbán Viktor látogatása ellen és szemére vetették Horst Seehofer miniszterelnöknek, hogy nem akadályozta meg az –úgymond- autokrata módon kormányzó magyar politikus jelenlétét a szabadság, a demokrácia és az emberi jogok védelmének müncheni fellegvárában.
Ehelyett azonban Seehofer is elismeréssel szólt a két ország közti igencsak szoros együttműködésről, amelyet ezer évvel ezelőtt az első magyar király Szent István és Gizella bajor hercegnő házassága nyitott meg.
A miniszterelnök is úgy vélte, hogy 1956 nélkül aligha kerülhetett volna sor 1989 nyarán a Sopron melletti határnyitásra.
A jelenlegi problémáira térve a bajor kormányfő úgy vélte, hogy a menekültek számának korlátozása nélkül reménytelennek tűnik az újonnan érkezők integrálása.
Horst Seehofer szerint nem a tehetséges és jól képzett idegenek befogadására lenne szükség, hanem arra, hogy az Európai Unió segítséget nyújtson olyan feltételek megteremtéséhez, amelyek biztos jövőt ígérnek saját szülőföldjükön a felnövekvő nemzedékek számára.
Ezzel a kijelentéssel közvetve a kancellár mellé állt, aki egy ideje a menekültek befogadása mellett azoknak a hátrányos körülményeknek a megszüntetését is szorgalmazza, amelyek tömegeket kényszerítenek
Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter és brit kollégája, Boris Johnson részvételével tartottak nagyszabású megemlékező rendezvényt 1956 közelgő hatvanadik évfordulója alkalmából szerda este Londonban.
Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter és brit kollégája, Boris Johnson
Az esemény helyszíne a londoni City központja, a Guildhall volt, ahol a politikai, diplomáciai, üzleti élet és a helyi magyarság több száz meghívott képviselője volt jelen. Ünnepi beszédében Szijjártó Péter kijelentette: Magyarország mindig harcba szállt szabadságáért és önrendelkezéséért, akár szélsőséges túlerővel szemben is. Elég egy pillantást vetni Magyarország történelmére annak megállapítására, hogy a magyar nép a szabadságharcosok népe. Egyöntetűen bebizonyosodott 1956-ban az is, hogy a diktatúra Magyarországon nem tud gyökeret verni – tette hozzá.
Szijjártó Péter felidézte, hogy 1956-ban Magyarországot külső segítség ígéretével biztatták, a rádióban még az utolsó órákban is azt lehetett hallani, hogy a segítség hamarosan megérkezik. Természetesen soha nem érkezett meg, és a forradalom elbukott. Mégis, 1956 volt az első lépés 1990 felé, amikor a magyar nép végre visszanyerhette szabadságát, és elfoglalhatta régóta megérdemelt helyét az európai nemzetek közösségében – mondta.
Szijjártó Péter szerint Magyarország mindig hálás lesz Nagy-Britanniának és Londonnak, amiért 1956 után sok magyart befogadott és második otthonukká vált. Magyarország hálás azért a szerepért is, amelyet a brit kormány 1990-ben nyújtott az átalakuláshoz – tette hozzá.
Kijelentette: ezekben a napokban világszerte felidézik és ünneplik a magyar hősök emlékét, és ez is bizonyítja, hogy a magyarság globális nemzetté vált.
Boris Johnson brit külügyminiszter felszólalásában hangsúlyozta: abból, hogy 1956-ban a demokrácia és a szabadságszeretet vezérelte felkelést eltiporták, a remény és a derűlátás lángját évtizedekre kioltották, azt az igen erőteljes tanulságot kell levonni, hogy a haladás nem magától értetődő és nem visszafordíthatatlan, a demokrácia folyamatos veszélyben van és védelemre szorul.
„A gyermekeim nemzedékére gondolok, amely nem tud semmit a Varsói Szerződésről, azt is elfelejtette a gulágról, amit egyáltalán hallott róla, és nem tud a magyar felkelésről. Úgy gondolom, e generáció számára életfontosságú, hogy megértessük vele a történelem tanulságait, azt, hogy szabadságjogainkat meg kell becsülni” – fogalmazott Johnson.
Hangsúlyozta: Nagy-Britannia szívesen látja az országban dolgozó magyarokat, jogaikat védeni fogja, és nagyra értékeli „fantasztikus hozzájárulásukat” a brit gazdasághoz és kultúrához.
Szijjártó Péter a szerda esti megemlékező rendezvény előtt több hivatalos programot is lebonyolított, tárgyalt Boris Johnsonnal, valamint Philip Hammond brit pénzügyminiszterrel és David Davisszel, a Brexit-folyamat irányítására létrehozott minisztérium vezetőjével.
Tárgyalásairól magyar újságíróknak nyilatkozva elmondta: Magyarországnak húsbavágó érdeke, hogy London és az EU között olyan kilépési megállapodás jöjjön létre, amely garantálja, hogy az unió és Nagy-Britannia kereskedelmi, befektetési és gazdasági kapcsolatai akadálytalanok és szabadok lesznek, mivel bármilyen akadály vagy nehezítő körülmény megjelenése az EU-brit kapcsolatokban a magyar gazdaságnak is rendkívül komoly károkat okozhat.
Hangsúlyozta: 771 brit vállalat működik Magyarországon, ezek csaknem 49 ezer magyar munkavállalót alkalmaznak. E vállalatok folyamatosan újrabefektetnek Magyarországon, és a cél e folyamat fenntartása és gyorsítása.
A külgazdasági és külügyminiszter bejelentette: Magyarország tíz brit nagyvállalattal létrehozza a Brit-Magyar Üzleti Tanácsot. Ennek létrejötte garancia Magyarországnak arra, hogy Nagy-Britannia kilépése az EU-ból nem jelenti akadályát a további brit befektetéseknek – tette hozzá Szijjártó Péter, aki szerda délután a londoni magyar nagykövetségen alá is írta a tanács megalapításáról szóló memorandumot több részvevő brit nagyvállalat vezetőinek jelenlétében.
Az igazságügyi miniszter szerint nem várható, hogy az Európai Bíróság kifogásolná a 7. alaptörvény-módosítást – Trócsányi László az InfoRádió Aréna című műsorának volt vendége.
Relevánsnak és helyesnek tartotta a kormányfő által, az október 2-ai kvótanépszavazás után beterjesztett alaptörvény-módosítást az InfoRádió Aréna című műsorában Trócsányi László igazságügyi miniszter. Arra a kérdésre pedig, hogy el tudná-e képzelni, hogy a módosítás nyomán az Európai Unió bármilyen bírósága előállhat-e valamilyen kötelezéssel vagy büntetéssel, a tárcavezető azt mondta:
„Nem hiszem, mert én azt gondolom, hogy ezek a cikkek, amik itt vannak, nem mondanak semmi olyat, ami ellentétes lenne az uniós joggal. Tehát én ilyen szempontból minden vitára kész vagyok, és úgy gondolom, hogy nagyon sok érvet tudunk fölhozni. Természetesen különböző nézetek vannak, de úgy gondolom, hogy ez az érv, amit mi fölsoroltunk, teljesen legitim, létezik és a nemzeti alkotmánybíróságok ezt rögzítették.”
Arról, hogy az uniós jog vagy a tagországok alkotmányai előbbre valók, Trócsányi László elismerte, hogy a bírói joggyakorlat az uniós jog elsőbbségét alakította ki.
„De nem véletlen, hogy az uniós szerződésbe nem tették be, mert, ha az uniós szerződésbe bekerült volna, akkor nincs miről beszélni, de nem tették be. Tehát mégiscsak a nemzeti alkotmányoknak van valamilyen szerepe és a nemzeti alkotmányokat nem lehet sutba dobni” – fogalmazott az igazságügyi miniszter.
A parlament előtt fekvő alaptörvény-módosítás alkotmányos identitásként meghatározza a magyar alkotmány azon pontjait, amelyek fölött nem kívánja átadni a rendelkezési jogot az Európai Uniónak.
Így a dokumentum értelmében Magyarország uniós tagállamként való részvétele érdekében a közös hatáskörgyakorlásnak összhangban kell állnia az alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, és az nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát.
A magyar kormány célja, hogy elérje, vegyék le a napirendről Brüsszelben a kötelező betelepítési kvótákat – mondta a Miniszterelnökséget vezető miniszter keddi budapesti sajtótájékoztatóján.
A kormánynak szüksége van minden magyar politikus segítségére ebben a küzdelemben – fogalmazott Lázár János, aki ezzel kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy Orbán Viktor miniszterelnök találkozóra hívott magyar ellenzéki vezetőket. Molnár Gyulával, az MSZP elnökével és Vona Gábor Jobbik-elnökkel is kedden tárgyalt a kormányfő. Várják az LMP vezetőit is – közölte a Miniszterelnökség vezetője.
A Molnár Gyulával folytatott egyeztetésen Orbán Viktor tájékoztatást adott arról, mi várható a hét második felében esedékes Európai Tanács-ülésen, és kérte a szocialisták támogatását az európai politikai viták során, még akkor is, ha az alaptörvény-módosítás ügyében az MSZP álláspontja nem változott, így “az egyetértés elmaradt” – mondta Lázár János.
Pedig a miniszter szerint az alkotmányos identitás kérdése nem fideszes ügy, hanem Magyarország ügye. Akik október 2-án részt vettek a kvótareferendumon, nem pártpolitikai meggyőződés alapján tették, hiszen jóval többen mentek el szavazni, mint ahányan a kormánypártokat támogatják – tette hozzá.
A népvándorlás megállításával kapcsolatos küzdelemhez szükség van egy nemzeti konszenzus kialakítására – hangsúlyozta.
Arról is beszélt, hogy Magyarország a rugalmas szolidaritás elvét képviseli majd az Európai Tanács ülésén, ennek jegyében a kormány azt szeretné, ha figyelembe vennék a határvédelemre fordított költségeit.
A hétvégi nemzeti ünneppel kapcsolatban a miniszter mindenkit arra kért, hogy közös főhajtással adózzon 1956 hősei előtt. A kormány méltó megemlékezésre hívja Magyarország minden polgárát – mondta. Kérdésre hozzátette: tíz éve, az 50. évfordulón az MSZP és az akkori miniszterelnök lehetetlenné tette a méltó megemlékezést.
Lázár János visszautasította azokat a kritikákat, amelyek arról szólnak, hogy a kormány újra alapítványokat akar létrehozni. A kabinet azért hozza létre a Habsburg Ottó Alapítványt, mert nem lett volna méltó például egy “Habsburg Ottó Kft.” létrehozása – mondta, jelezve: “ezért döntöttünk úgy, hogy (…) kivételesen egy állami alapítványt hozunk létre”.
Azzal kapcsolatban, hogy Kornai János közgazdász autokráciának minősítette a jelenlegi magyar berendezkedést, a tárcavezető úgy reagált, demokrácia van Magyarországon, és önkényesnek tartja a Kornai János által alkalmazott szempontrendszer felállítását. Nem lehet antidemokratikusnak nevezni egy olyan kormányt, amely egy fontos társadalmi kérdésben népszavazást hirdet – mondta.
A Miniszterelnökség vezetője ismét kiállt a kötelező gimnáziumi felvételi szükségessége mellett. Szerinte ezt mihamarabb meg kellene lépni, de Palkovics László oktatási államtitkárral ebben nincs egyetértés, ő ugyanis csak a Nemzeti alaptanterv bevezetésével párhuzamosan mérlegelné ezt, 2018 őszén.
Lázár János közölte, azért nem a szokásos napon, csütörtökön tartották a kormányinfót, mert szerdán Brüsszelben tárgyal – az EU-s források ügyében és a paksi erőműbővítésről -, a következő nap pedig Frankfurtban lesznek egyeztetései német gazdasági szereplőkkel.
A Jobbik csak abban az esetben támogatja az Orbán Viktor által kezdeményezett alkotmánymódosítást, ha a kormányfő a betelepítés minden formáját elutasítja, beleértve a letelepedési kötvényt is.
Vona Gábor, az ellenzéki párt elnök-frakcióvezetője ezt kedden, azt követően tartott sajtótájékoztatóján mondta, hogy négyszemközti találkozót folytatott a kormányfővel a miniszterelnök dolgozószobájában.
A Jobbik vezetője sikertelennek minősítette az egyeztetést, mivel azon – mint fogalmazott – nem sikerült meggyőznie Orbán Viktort arról, hogy a “letelepedéskötvény-biznisz egy rossz konstrukció”.
“Se szegény migránst, se gazdag migránst ne lehessen betelepíteni Magyarországra. Se szegény terrorista, se gazdag terrorista ne érkezhessen Magyarországra. Se Jean-Claude Juncker ne tudjon Magyarországra telepíteni bevándorlókat, se Rogán Antal” – sorolta Vona Gábor, aki kijelentette, pártja csak akkor szavazza meg az alkotmánymódosítást november 8-án, ha az letelepedési kötvényre is vonatkozik majd.
Kutathatóvá válik az argentínai magyar emigráció irodalma annak a hatezer darabból álló gyűjteménynek a jóvoltából, amely a Petőfi Irodalom Múzeum (PIM) tulajdonába került.
Az elmúlt évtizedekben az intézményben kiépült egy olyan kutatható gyűjtemény, amely nemcsak a határon túl élő magyar lakosság, hanem a diaszpórában és az emigrációban élők irodalmi hagyatékára egyaránt koncentrál. Ezt bővíti az új argentin gyűjtemény, amelyet a Buenos Aires-i Hungária Könyvbarátok Köre, Kölcsönkönyv- és Levéltár adományozott a múzeumnak – mondta Csorba Csilla, a PIM igazgatója az anyagot bemutató szerdai sajtótájékoztatón.
A múzeum munkatársai kiemelték: az 5300 magyar nyelvű, illetve a magyarságról szóló hétszáz idegen nyelvű kötetből, folyóiratból, tudományos műből és biográfiából álló anyag értékes forrásként szolgálhat az emigrációkutatás számára, hiszen például a Hatikva folyóirat mellett több olyan kiadványt is tartalmaz, amely magyar közgyűjteményekben eddig nem, vagy csak részben szerepelt.
Az 1976-ban megalakított Buenos Aires-i kölcsönkönyvtár állománya nagyrészt emigrációs kiadvány, illetve személyi hagyaték. A PIM elsődleges célja, hogy a teljes állományt a Huntéka integrált gyűjteménykezelő rendszer adatbázisának a segítségével kutathatóvá tegye.
A II. világháború végén emigrált magyarok jelentős része telepedett le Argentínában, majd később, az 1956-os forradalom és szabadságharc elől is sokan menekültek a dél-amerikai államba. Ma Argentínában mintegy 30 ezer magyar leszármazott él – mondta el Mészáros Tibor muzeológus.
Kifejtette, hogy az argentínai magyar kolónia fénykorának számító 1950-es, 1960-as években öt magyar könyvkiadó működött az országban, és a tucatnyi újság között még magyar nyelvű vicclap is létezett. Mint Kiss Borbála muzeológus kiemelte, az anyag külön érdekessége, hogy a maga teljességében mutat be egy olyan könyvtári állományt, amely egy emigráns közösség életében évtizedeken keresztül meghatározó szerepet játszott. Nagy számban tartalmaz kézikönyveket, lexikonokat, díszes kiadványokat és reprezentatív albumokat, de a határon túli, elcsatolt területekkel kapcsolatos szakirodalom is megtalálható benne a lektűrirodalom, az útelírások és mesekönyvek mellett.
A gyűjtemény három csoportra osztható: a két világháború között Magyarországon megjelent és az emigránsok által kivitt kötetekre, az elsősorban Buenos Airesben, leginkább magyar nyelven kiadott könyvek csoportjára, valamint a világ más pontjain, például Párizsban, Hongkongban, Brüsszelben vagy New Yorkban magyar nyelven megjelent emigrációs kiadványokra.
Az anyag Magyarországra szállításának előkészületei már 2012-ben elkezdődtek, végül a hét köbméternyi dokumentum ez év januárjában került a PIM előkészítő raktárába. A gyűjtemény feldolgozása azóta folyamatosan zajlik.
Forrás: Havran Zoltán
Az író-zenész a nemzeti megbékélés lehetséges szimbólumáról és a magyarok rossz híréről is énekel
BERTA ZSOLT ÉS AZ AMONDÓ LEMEZE ÉRVÉNYESEN BESZÉL 1956 SZELLEMISÉGÉRŐL
Számos programmal idézik fel a hatvan évvel ezelőtti forradalom és szabadságharc eseményeit országszerte. Az 1956-os műsorok palettáján érdekes színfolt Berta Zsolt és az Amondó zenekar Luk van című lemezének bemutató koncertje a Józsefvárosban.
Idén, az 1956-os forradalom 60. évfordulóján országszerte folyik a lelkes szervezkedés, hogy méltóképpen emlékezzenek meg a szabadságharc eszméiről és hőseiről. Több helyszínen találkozhatnak az érdeklődők azokkal, akik át is élték történelmünknek ezeket a sorsdöntő heteit, egykori politikai elítéltek, emigrációból hazatért és itthon maradt írók, költők készek arra, hogy közönség előtt idézzék fel magával ragadó beszámolókban azt, hogy mit tapasztaltak ők azon az őszön.
Számos színházi előadás, kiállítás, koncert közül válogathatnak mindazok is, akik a művészetek által szeretnék átélni és megérteni a hatvan évvel ezelőtt történteket. Az egyik ilyen esemény lesz szombaton 20 órától a Darshan udvarban Berta Zsolt és az Amondó zenekar Luk van című lemezének bemutató koncertje, amely a Józsefvárosi Önkormányzat támogatásának köszönhetően ingyenes.
Az íróként is ismert Berta Zsolt dalaiban pátoszmentesen reflektál a történelem, a párkapcsolatok és a hétköznapok buktatóira.
– Számomra fontos a humor és az irónia. Amúgy sem vagyok egy patetikus típus, igyekszem kerülni a pátosz minden megnyilvánulási formáját. Ezeknek a dolgoknak éppen a szakralitását sérti, ha álszent és patetikus módon emlékezünk. Ha valamin nem tudunk mosolyogni is, akkor azt nem is szeretjük igazán. A dagályos, zengzetes kinyilatkoztatásokat mindig is kerültem, az ’56-os dal is úgy került a lemezre, hogy igazából aktuális társadalmi kérdéseket feszeget, de az ’56-os lukas zászló szimbólumát járja körül.
Ezt a lukat a zászlón gyönyörű szép szimbólumnak tartom, mert spontán módon alakult ki, amikor egy önkényuralmi jelképet, a Rákosi-címert kivágták a zászlóból. Én ezt megőriztem volna állami zászlónak is: „Legyen újra lukas a zászló, / legyen lukas örökre! / Mosolyogjunk a lyukon át / oroszra, németre, törökre!” A luk a nemzeti megbékélés szimbóluma is lehetne, az aztán tényleg nem sérthet senkit – magyarázza a szerző a címadó dalról. Mint mondja, nagy tisztelője a forradalom eszméiért küzdőknek, és úgy véli, szükség van arra, hogy az a generáció is beszéljen 1956-ról, amelyik a valóságban nem élhette át azt, mégis meghatározó élmény lett az életében.
Forrás: Havran Zoltán Az író-zenész a nemzeti megbékélés lehetséges szimbólumáról és a magyarok rossz híréről is énekel
– Tíz évvel a forradalom után születtem, de a családunk erősen antikommunista volt, és ezek a témák, mint az 1956-os események, mindennaposak voltak otthon, már kisgyerekként is akkora eseménynek láttam, mint az 1848-as szabadságharcot. Például a farmerdzsekim belső zsebére felírtam, hogy The Rolling Stones, de az aradi vértanúk névsora is ott állt, a másik oldalra meg az volt írva, hogy 1956.
Akkoriban ilyeneket csak a farmerdzseki belsejére lehetett írni. Már kölyökkoromban megtanultam, hogy ezt a rendszert nem lehet szeretni, és azt is, hogy miért – idézi fel a forradalomhoz való személyes viszonyulásának kezdeteit az író-zenész, aki egy regényt is tervez, amelynek a kiteljesedése lesz a hatvan évvel ezelőtti esemény.
A művész szerint ez az évfordulóra megjelent lemez – ahogy az alkotók hívják, „rakendrol ’56-os fordulatszámon” – is hozzájárulhat ahhoz, hogy érvényesen beszélhessünk 1956 szellemiségéről.
– Nem értem, hogy lehet, hogy mindez még ma is megosztja a nemzetet. Anélkül, hogy ítélkeznék, mégis egyértelmű, hogy ki állt a barikád jó oldalán, és ki a rosszon. Akik védték azt a rendszert, nyilvánvalóan bűnösök voltak, de még ma is, ha erről beszélünk a közéletben, ezeket a bűnöket pontosan ugyanúgy próbálják relativizálni, elkenni, mint ahogy a szélsőjobboldalon a náci tetteket. Ennek a relativizálásnak egyik esetben sincs helye – véli Berta Zsolt, akinek meggyőződése, hogy idővel ugyanolyan osztatlan egyetértésben fognak megemlékezni az 1956-os forradalomról is, mint az 1848-as szabadságharcról.
A most megjelenő dalok nem egy ’56-os lemez koncepciója szerint születtek, de az elkészült anyag szerkesztésekor kialakult egy keretes történet: A magyarok rossz híre című dallal indít, és a Luk vannal zárul.
– Nekem ez a tematika a véremben van, és viccesen meg is jegyeztük, hogy ezzel zászlót bontott a nemzeti blues műfaja.
Az egész lemezen végigvonul ez a hangulat, bár szerelmi és más témák is vannak, de az is egyértelművé vált, hogy ez a lemez alkalmas arra, hogy emléket állítsunk 1956-nak – mondja az alkotó.
Törökország felmondhatja az Európai Unióval a migránsok visszafogadásáról kötött alkut, ha az EU nem vezeti be a török állampolgároknak a beígért vízummentességet. Erre figyelmeztetett a török Európa-ügyi miniszter.
Március közepén sok európai politikus érezte úgy, hogy nemtelen alkut köt Törökországgal a migránsok visszafogadásáról.
A bevándorlás témája azonban annyira feszítő kérdéssé vált, hogy az EU hajlandó volt félretenni az egyre inkább tekintélyelvű alapon kormányzó Erdogan elnökkel szembeni aggályait, sőt még abba is beleegyezett, hogy megindítsa a csatlakozási tárgyalásokat Törökország majdani uniós tagságáról.
Európa azt is kénytelen volt szó nélkül végignézni, hogy a török karhatalom megszállja egy ellenzéki lap szerkesztőségét és bilincsben vezetik el a dolgozókat.
Ankara számára a nagy eredmény az volt, hogy az EU beleegyezett: októbertől vízummentesen utazhatnak török állampolgárok az unióba.
Már a hónap második felében járunk, de a vízummentesség késik. Brüsszelben ugyanis időközben kifogásolni kezdték a török terrorellenes törvényeket, amelyek emberi jogi visszaélésekre adhatnak lehetőséget.
Ezt a késlekedést elégelte most meg a török kormány, és Omer Celik Európa-ügyi miniszter közölte: „azzal, hogy ezt erőltetik, akadályt emelnek a vízummentesség elé. Ebben az esetben mi nem hajtjuk végre a Görögországba illegális úton bejutott migránsok visszafogadásáról szóló alkut”.
Ha az év végéig nem vezetik be az utazási könnyítést, akkor az európai-török alku „természetes halált hal” – fogalmazott a miniszter. „Nem lesz már miről beszélni” – tette hozzá.
Tavaly több mint egy millió menekülő és migráns jutott be az EU-ba úgy, hogy Törökországból Görögországba kelt át az Égei-tengeren. A visszafogadási egyezmény után számuk jelentősen visszaesett.
2015-ben volt olyan nap, amikor az érkezők száma elérte a 7 ezret, most 20-30 fő az átlag. Az unió 3 milliárd euró támogatást is ad a menekültek törökországi elhelyezésére és ellátására.
Az EU-ban felerősödött menekült- és migránsellenes érzések miatt a tagállamok számára fontos a törökökkel kötött visszafogadási egyezmény, Ankarában viszont sértetten és gyanakvással tekintenek Európára, különösen azért, mert a közelmúltbeli sikertelen puccskísérlet után csak nagyon lassan állt ki a szavazáson választott elnök és kormánya mellett.
Az EU később élesen bírálta azt, hogy a júliusi puccskísérletet követően a török hatóságok tisztogatásba kezdtek és több tízezer embert letartóztattak.
Pénteken az ’56-osok kopjafájánál emlékeztek meg az erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság és Csíkszereda önkormányzata szervezésében.
Az ’56-os szabadságharcra emlékeztek Csíkszeredában
A rendezvényt a magyar himnusszal kezdték, majd Kelemen Csongor ’56-os meghurcolt köszöntötte az egybegyűlteket. Örömét fejezte ki, hogy számos fiatal fontosnak érezte ezen a napon, hogy részt vegyen a megemlékezésen, majd elszavalta Márai Sándor „Mennyből az angyal” című versét.
A városháza részéről Füleki Zoltán alpolgármester köszöntötte a megemlékezőket. Beszédében kitért arra, hogy 1956-ban bebizonyosodott, hogy nincs következmények nélküli hatalomgyakorlás és mindenki egyszer megfizet tetteiért, ugyanakkor egy idézetet osztott meg: „Ahol a hősöket nem felejtik mindig lesznek újak” – biztosítva a csíkszeredai ’56-os még élő tagjait, hogy mi nem fogjuk elfelejteni őket.
A megemlékezésen Tőke Ervin, önkormányzati képviselő, a Néppárt csíkszéki elnöke beszédében kifejtette: „Nagy harcainkat, háborúinkat mindig kinevezett és született vezérek indították, győztek vagy éppen kudarcot vallottak. A pesti srácok nem voltak grófok, bárók, nemesek. Nem voltak kinevezve vagy megválasztva senki által. Nem zúgták súlyos néptömegek, hogy gyere vívd ki a szabadságunk.
Ők csak érezték a pillanat fontosságát, társakat kerestek maguk mellé és cselekedtek. Kitették még ha egy kis időre is a szovjetek szűrét Budapestről és történelmi sebet ejtettek az akkoriban létező egyik legnagyobb világhatalmon. Hisszük, valljuk és tudjuk, hogy haláluk, meghurcoltatásuk nem volt hiábavaló. Kivívták rövid távon a győzelmet, középtávon az enyhülést és hosszú távon a szabadságot.
Tehát mindezeket felmérve, mi mai székely-magyarok kibújhatunk-e a felelősség alól? Megmagyarázhatjuk-e gyávaságunk, kényelmességünk és kishitűségünk? Helyes-e azzal hárítani, hogy nem érdekel, nem értem, nem érdemes, úgy sem lesz belőle semmi, küzdjön valaki más vagy, hogy nincs ki mellé felsorakozni?
Úgy hiszem, hogy sokan gondoljuk úgy, hogy mindenkinek megvan a saját felelőssége a közösségünk megmaradásáért és megerősödéséért folytatott küzdelemben. Az aki kihúzza magát a feladat alól, személyesen felelős nemzetünk gyengüléséért. Mindenki tegye azt amit tud, ahogy azt csak teheti és ameddig bírja. Keressünk egymásban társat küzdelmünkhöz.”
A megemlékezést egyházi áldással és a székely himnusszal zárták.
Az ismert erdélyi ötvenhatosok – Csiha Kálmán, Páll Lajos vagy Páskándi Géza – mellett több ezer „hétköznapi ember” is végigjárta akkor a romániai kommunista börtönök kálváriáját, és ma már csak néhány él közülük. Egyikük Szilágyi Árpád, egykori 56-os forradalmár, aki azért keresi fel a székelyföldi iskolákat minden év októberében, hogy elmondhassa: „az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk első része.
Életrajz: Szilágyi Árpád 1932. december 17-én született Gyergyószárhegyen. Még középiskolás korában, 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója volt. Levelet írt az Irodalmi Újságnak, amelyben elkötelezte magát a forradalom mellett, november elsején pedig néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartoztatták le és hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték. Az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás után áthelyezték a Pitești-re, az ún. átnevelő börtönbe. 1961 tavaszán, mikor a Fekete Kéz szervezet tagjait letartoztatták, ismét vád alá helyezték, mint egyik vezetőjét a szervezetnek és a kolozsvári Katonai Bíróság ezúttal 22 év börtönre ítélte. Désről szabadult 1964. július 27-én. Az elkövetkező években Balánbányán dolgozott geológusként. 1988-ban politikai menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, Saint Louis-ban, innen telepedett haza Csíkszeredába 2005-ben. Azóta is ott él.
A szerző felvétele
Gyergyószárhegyen születtem, egy nagyon szegény székely családban. Én voltam a harmadik, legkisebb gyermek, hogy úgy mondjam, mert világra jöttemkor az ikernővérem megelőzött, ugyanis ő egy nappal hamarabb született, december 16-án. Őt Etelkának keresztelték. Volt egy bátyám is, Szilágyi Lajos, ma már sem ő, sem Etelka nincs az élők sorában.
A Szilágyi család a gyerekekkel. Balróla jobbra: Árpád, Etelka és Lajos
A „kis magyar világban”- 1940 és 1944 között – végeztem el az elemi iskolát, ott a szülőfalumban. Aztán háború után szüleim tanácsára beiratkoztam a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, ahol kijártam a gimnáziumi osztályokat. Naponta 12 kilométert tettem meg gyalog Szárhegyről az iskolába és vissza, mert más lehetőség nem volt. Esőben, hóban, szélben és napsütésben, minden nap le kellett rónom a hat kilométert odáig, és ismét hatot vissza. Nem kellett engem nógassanak, hogy tanuljak, szegény édesapám, emlékszem, már zsenge gyerekkoromban kis kapát, kis gereblyét készített nekem, mert a nagy szerszámokat nem bírtam el, és munka közben, együtt mentünk takarni, kapálni, mindig mondogatta, hogy – Ha meg akarsz szabadulni ezektől, fiam, akkor tanulnod kell. Abból a mi nehéz sorunkból kitörni másképp nem lehetett. Én ezt akkor úgy az eszembe véstem, hogy nekem többször nem kellett mondják, hogy vedd a könyvet fiam, és tanulj. Sikeresen elvégeztem a középiskolát, és érettségi után 1953-ban felvételiztem a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. Azért oda, mert tanáraim közül a földrajz-történelem szakos tanáromat szerettem legjobban.
Véndiák-találkozó Gyergyószentmiklóson
1956 októbere: „a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme”
Negyed éves földrajz-geológia szakos hallgató voltam, amikor kitört a forradalom. Az akkori sajtóból tudtunk meg mindent. Bár nem volt annyi féle újság, napilap, tévé, mint manapság, de azért jutottak át folyóiratok, és hát ott volt a Rádió. A Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió hullámain érkeztek szakadatlan a hírek. Napirenden voltunk a magyarországi eseményekkel. A mi szakunk a Marianum épületében működött, ott volt a jogi egyetem is, és annak a könyvtárában volt egy rádió. Meglógtunk az órákról, és a rádió köré tömörülve hallgattuk a híreket.
De már 23-a előtt éreztük, hogy valami készülődik, valaminek történnie kell, olyan villamosság volt a levegőben, mint vihar előtt. És amiről nem tudtunk, azt megéreztük, kitaláltuk, hozzáképzeltük, hisz olyasmi történt, amire mi is vágytunk, és lelkünk legtitkosabb zugában melengettük a reményt, hogy valamikor változni fog a mi keserves életünk. Nem felejthettem el, hogy édesapáméktól még azt a kevés jószágot is elhajtották, ami volt, mert be kellett lépni a kollektívba. Írtam is egy pár röpcédulát még középiskolás koromban, hogy „Le a kollektívval”, s úgy szignáltam, hogy a „Fekete Kéz”. De nem jöttek rá, hogy én voltam.
50 éves egyetemi találkozó
Akkor jött a forradalom, a győzelem, hallottuk a rádióban, hogy megalakult a forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével. És kimondhatatlanul boldogok, szinte euforikusak voltunk. De nemcsak mi, diákok. Emlékszem, hogy az utcán, ha csak egymásra pillantottak az emberek, már abból meg tudták állapítani, hogy ki tart a forradalommal, ki örül a változásnak és ki nem. Főként a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme: – Na, ugye mi meg mertük csinálni. Magyarországon győzött a forradalom! Csillogó szemmel jártak az utcán az emberek.
Én személyesen nyakig voltam a kommunistákkal, a kollektivizálás miatt, meg egyebek miatt is, hiszen az ígért jólét elmaradt, csak a nyomorúság, az ínség és a félelem volt az, amit nap, mint nap tapasztalhattunk. Arra gondoltam, hogy hátha ide is átterjed ez a tűz. Örültem, és bennem volt az óhaj, a vágy, hogy valamit én is tegyek. Mert az nem lehet, hogy én, Szilágyi Árpád, erdélyi magyar, tétlenül, ölbe tett kézzel üljek. Éreztem, hogy szétfeszít az indulat, és épp ezért 1956. október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének. Abban az időben a haladó értelmiség a Petőfi Körbe tömörült, és ennek a körnek a hetilapja volt az Irodalmi Újság. Ebben a levélben üdvözöltem a forradalmat, és leírtam, hogy annak ellenére, hogy az átkozott trianoni béke miatt nem tudok tettlegesen is részt venni benne, mert egy országhatár választ el a magyarországi forradalmár társaimtól, én pedig Erdélyben rekedtem, szívvel-lélekkel együtt érzek mindazokkal, akik magasra lobbantották a forradalom lángját.
Az „elveszett levél”
Nos, miután megírtam ezt a levelet, elpostáztam, naivul azt hittem, hogy gond nélkül meg fog érkezni rendeltetési helyére. Persze nem ez lett belőle. Úgy tűnik, hogy a magyarországi titkosrendőrség, vagy hogy mondják, az ÁVO visszaküldte a Szekuritáténak, s így bukkantak a nyomomra, annak ellenére, hogy én a levelet úgy írtam alá, hogy Rab Árpád. Később, a vallató tiszt meg is jegyezte, hogy – Ugye azért írta alá így a levelet, hogy ezzel is kifejezze, hogy maga nem szabad? – Hát valóban ez volt a szándékom, ismertem be.
Idézet a levélből, Tófalvi Zoltán közlése: „Kedves Szerkesztőség, drága Testvéreink! Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban, és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolni, nem szabad anyanyelvünkön elintézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak. Nem szabad? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép és haza szeretete. (…) Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem merünk nagyon cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták (1956) október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen. Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet. Éljen a szabad, független és egységes Magyarország! Rab Árpád”
Miután megírtam a levelet, november 1-én megszerveztem, hogy vigyünk virágot, gyertyákat az ismeretlen katona sírjára (ez volt később az egyik vádpont a tárgyaláson). Aztán november 4-e után, a Szovjetunió földrajzáról szóló kurzuson, melyet egy orosz tanárnő, Valentyina Katzeva adott elő – ő magyarul nem tudott, ezért a dékán, Mészáros József fordította magyarra a kurzust – , még az óra elkezdése előtt fölálltam, és egy perces néma csendet kértem az elesett forradalmárok tiszteletére. Nemcsak a diákok álltak föl, hanem a dékán és a tanárnő is, és megtörtént a megemlékezés.
Egy cellában Páskándi Gézával
1957 február 20-án tartóztattak le, hazaárulás vádjával 20 év fogságra ítéltek. Az ítélet után átvittek a szamosújvári börtönbe. Amikor a Szekuritáté udvarán betettek a dubába, egy csíkos ruhás rab ott ült már az őr mellett, s amikor az egy pillanatra magunkra hagyott, bemutatkoztunk egymásnak. – Venczel József vagyok, a Bolyai Egyetem tanára. A tanár urat a kommunista hatalom koholt vádak alapján tartóztatta le 1950. februárjában, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. Amikor találkoztunk, már nyolc éve ült. –Tessék mondani, hogy lehet nyolc évet kibírni a börtönben? – kérdeztem. – Hittel, barátom, az ember sok mindent túlél, válaszolta. Ez volt az első tanács, amely a fogságban töltendő életemre, az elkövetkező hosszú évekre vonatkozott. Valóban hitre volt szükség ahhoz, hogy az ember átvészelje mindazt, ami ott várt ránk.
Szilágyi Árpád IV. éves egyetemi hallgatóként, letartóztatása előtt
Szamosújváron egy ideig egy cellába kerültem Páskándi Gézával, aki a filológián volt harmadéves akkor, ha jól emlékszem. Bár nem találkoztam velük, de másoktól megtudtam, hogy ott van Bartis Feri és Nagy Benci is. Így teltek az első börtönéveim.
Aztán 1958-ban lázadásra került sor a börtönben július 14-én, egy szombati nap volt. Akkor Szamosújváron legalább 8000 rabot zsúfoltak össze a különböző méretű cellákban. Az a mondás járta, hogy többen voltunk rabok a börtönben, mint lakosok a városban. És ez a több ezer nyomorult ember, mintha szinte egyszerre kezdett volna el ordítani, dühösen tépni a rácsokat, redőnyöket, ami engedett azt ledobálták az udvarra, és közben megállás nélkül kiabálták, hogy Jos cu Gociu, jos cu Gociu (a börtön akkori igazgatója – szerk. megj.), dați pâine mai mare!
A Szamosújvári börtön két épületből áll, az egyik jóval a Rózsa Sándor előtti időkből van, a másik, az U alakú „új” épület 1859-ből, írja is az évszámot a homlokzatán. Nos, ennek a patkó formájú épületnek a két szárában voltak a nagy cellák, 50-80 akár száz embert is bezsúfoltak egy ilyen terembe. A vécé helyett csebreket állítottak be ide, és az emberi ürülék átható szaga a nyári hőségben elviselhetetlen volt. Az iszonyú börtönkörülmények miatt indult el a tiltakozás, a kétségbeesett rabok már nem tudták tovább tűrni az embertelen bánásmódot; a kínzásnak minden lehetséges válfaját kipróbálták rajtunk. A lázadás futótűzként terjedt szét az egész börtönben.
Gociu erősítést kért Kolozsvárról, nem tudom hány alakulatot küldtek ki, mindenesetre megszállták a börtönt, és a vezényszavak elhangzása után puskaropogást hallottunk. Először kívülről lőttek az ablakok fele, amelyekről a rabok letépték a redőnyöket, aztán celláról cellára jártak, bent az épületben is hallottam a gépfegyver zaját, mások azt mondták, hogy a cellákba is belőttek. Aztán, miután a rabok elcsendesedtek, végigjárták az épületet, és kiemelték azokat a rabokat, akikről úgy gondolták, hogy hozzájárultak a lázadás szításához.
„Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen”
Velem az történt, hogy amint a tömeg elkezdett ordítozni, és megszólalt nemsokára a börtön szirénája is, odaléptem az ablakhoz, mert szerettem volna én is látni, hogy mi folyik kint. Persze, az előírás szerint ez nem lett volna szabad, mert a parancs úgy szólt, hogy ha szirénaszót hallunk, akkor azonnal feküdjünk a földre, arccal a padlónak, vagy bújjunk az ágy alá, és ott várjuk meg, amíg a foglár engedélyezi a felállást. Ki tudta volna ezt megtenni, amikor behallatszott az ordítás, dübörgés, a géppuskaropogás. Persze, hogy tülekedés volt az ablaknál. Én voltam a legkisebb, legsoványabb, én maradtam utolsónak, és éppen akkor, amikor odaléptem az ablakhoz, kitárult a cella ajtaja, berontott az őr, és ezt ordította – Măi, studentule, ți s-a urât cu viața? Ezt mondta. Du-te înapoi sub pat.
Egykori 56-os elítéltek a szentegyházi unitárius templom előtt. Balról jobbra: Vorzsák János, Kelemen Csongor, Szilágyi Árpád és Orbán Péter
Amikor visszajöttek a rabokért a parancsnokkal együtt, az már rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy – Unde-i studentul? Care ești, măi?Előálltam, kirepítettek a cellából a folyosóra, egymás mellett álltak a szekusok, puska a kezükben, mindenki ütött, rúgott, ahogy ért. A negyedikről a második emeletre vittek le, ott volt a börtön felcsere, aki a kezében egy szögletes vaságylábot tartott. Kivett az őrmester kezéből,Dă-mi-l pe banditul ăsta, és úgy ütött, hogy leszakadt rólam a csíkos ruha, amikor összeestem, még egyet rúgott a hasamba, és akkor elájultam. Csak annyit éreztem, hogy megfogják két lábamat, és végighúznak a padlón valahova.
Amikor magamhoz tértem, egy cellában voltam, a börtön alagsorában. Körülöttem véres, fetrengő rabok, 250 ember legalább, kik nem tudtak lábra állni a súlyos verésektől, fülük leszakítva, szemük, foguk kiverve, még a falak is tele voltak vérrel. Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen. Magam sem voltam jobb állapotban, mint cellatársaim.
Utána összeírták a rabokat. Az úgy történt, hogy bejött a börtönőr, sorra belerúgott az emberekbe, és megkérdezte – Măi banditule, din ce celulă ești? Cum te numești? Ce pedeapsă ai? Azaz hány évre vagy elítélve. Ezután a rabokat a földszinti cellákba helyezték el, körülbelül tízesével, persze nem volt ágyunk, a cellák teljesen üresek voltak. Két napig nem kaptunk enni, a verések azonban folytatódtak. Amikor a mi cellánkra került sor, én legelöl álltam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. Kivettek és vittek a fürdőbe, ahol lefektettek egy keskeny két méter hosszú padra, rászíjaztak, és elkezdtek csépelni, először ott ütöttek, ahol értek, utána már csak a talpamat ütötték, de annyira, hogy teljesen kihasadt a bőröm, és hetekig nem tudtam aztán lábra állni.
Az erdélyi 56-osok
Úgy éreztem, hogy itt a vég, itt tovább nincs, ennyi volt. Ez a felismerés plusz az a fájdalom, amit érzett az ember az ütések alatt, és az a félelem, hogy vége az életemnek, elmondhatatlan. Irtózatos lelki és testi szenvedésen mentem keresztül.
Amikor végeztek velem, azt mondták, álljak fel, az őr visszakísér a cellába. Nem tudtam felállni, négykézláb kúsztam vissza. A lépcsőnél az őr belém rúgott – ridică-te banditule. Persze, hogy nem tudtam, és így további rugdosásokkal négykézláb értem el a cellám ajtaját, és amikor megütött az áporodott meleg, amely a cellában összezsúfolt emberi testekből áradt, rosszul lettem és elájultam.
Szamosújvárról Pitești-re
Ez történt júliusban, és novemberben összeszedték Szamosújvárról az összes hazaárulással vádolt rabot, ugyanis ez volt annak idején a legsúlyosabb vád, és ezért járt a legsúlyosabb ítélet is, kezünket-lábunkat bilincsbe verve, lánccal összekötve, beraktak egy vasúti „dubába”. Ez úgy volt kialakítva, hogy a kis, keskeny cellákban egy 20 centis ülőke volt szerelve a falra, és vagy azon ülve, vagy lábon állva utazhatott a rab. Lefekvésre nem volt lehetőség. A mellettem lévő rekeszben egy temesvári zsidó ült, Schmerz úr, aki prosztatagyulladásban szenvedett, nem engedték ki csak naponta egyszer a vécére, minden egyéb oda folyt a cellájába, és át hozzám.
Egy vonatállomáson leszállítottak, és fedett teherautóval vittek tovább a börtönbe. A parancsnok az udvaron várt minket: Măi bandiților, ăsta este Pitești-ul, lagărul de exterminare. Véssétek jól az eszetekbe, hogy innen senki élve nem szabadul, itt fogtok elpusztulni, ti büdös banditák. Akkor tudtuk meg, hogy Pitesti-en vagyunk.
Itt kerültem össze ismét Venczel József tanár úrral és a Dobai csoportból Komáromi Józseffel, Varga Lacival, de voltak mások is, itt volt Jakab Antal, a gyulafehérvári római-katolikus szeminárium vicerektora, Márton Áron egykori titkára, akit a püspök úr letartóztatása után titkosan neveztek ki ordináriusnak, vagyis az egyházmegye kormányzójának. Aztán őt is becsukták. Itt volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, Jakab István bácsi, az Romániai Szociáldemokrata Párt elnöke, de ide zárták be a régi román társadalom krémjét is. Egy nagy cellában voltunk, összesen vagy kilencvenen. Tábornokok a régi román hadseregből, arisztokraták, görög-katolikus papok, Rusu Alexandru metropolita, aki magyarul is tökéletesen tudott, a resicai mozdonygyárnak az igazgatója, a Societatea Astra-Română Ploiești-i petróleumtársaságnak az elnöke. Már nem is emlékszem mindenkire.
Október 23-i megemlékezésen
Mért volt ez kivégző tábor? Elmondta a börtön igazgatója, hogy – Ugye, tudjátok, hogy a proletárdiktatúrának a legfontosabb eszméje az osztályellenségnek a felszámolása. Mindent el fogunk követni, hogy ne menjetek haza. A társaság kilencven százaléka ott pusztult. Elsősorban a rettenetesen gyenge élelmezés miatt betegedtek meg a rabok. Úgy hulltak, mint a legyek. Kaptunk vagy 10 deka kenyeret, két decinyi kávénak nevezett cikória lével. Ez volt a reggeli. Délben egy fél csajkányi káposzta vagy répalevet, mellé 10 dekányi puliszka, turtoj ahogy a román cellatársak nevezték, kockára vágva. Este a déli léből még egy adag. Puliszka nélkül. Ezzel a koszttal csak fogyni lehetett és megbetegedni. Ha egyik-másik cellatársunk meghalt, akkor nem jelentettük rögtön, hanem csak 2-3 nap múlva, amikor már szaga volt a hullának, mert addig is beadták az ételadagját, és azt elosztottuk egymás között. Ehhez járult a napi verés. Az őr bejött, rámutatott néhány emberre: – Tu,tu,tu și tu, hai afară. Gumibottal vertek. Ráfektettek egy asztalra, és ütöttek. Nem számolták, hogy ki hány ütést kap. Változó volt az adag, annak függvényében, hogy milyen kedvében volt a foglár. Ezt az ördögi bánásmódot nem lehetett túlélni.
Marosvásárhelyről Văcărești-re
1961 májusában jött az őr, hogy – Fă-ți bagajul. A csomagomban egy mosószappan volt és egy rongyos törülköző. Vásárhelyre vittek, a Szekuritátéra, ahol megtudtam, hogy ismét perbe fognak, éspedig azokért a kézzel írt szórólapokért, amelyeket még középiskolás koromban terjesztettem a kollektivizálás ellen, és amelyeket úgy írtam alá, hogy a Fekete Kéz.
A kihallgatás egy hónapig tartott, a vallató tiszt ezalatt tenyerének az élével a nyakamon a verőereket ütötte minden nap úgy, hogy a végére már teljesen begyulladtak, a fejem állandóan fájt, és elvesztettem a hallásom is. A bal fülemmel azóta nem hallok. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre tudta, hogy csak nemmel válaszolhatok. – A Cserebogár nevű szervezetről tudsz-e? – Nem. Verés. – A Szivárvány nevű szervezetről hallottál-e? – Nem. Újabb verés.
Az 1964-es szabaduló levél
A tárgyaláson tudtam meg, hogy saját édesbátyámat is letartóztatták, aki akkor már könyvelő volt a szárhegyi állami gazdaságban. Kimentek hozzá a szekuritáté emberei, és elkezdték faggatni, hogy tudott-e arról, hogy én milyen röpcédulákat írogattam. Erre ő azt felelte, hogy igen, de csak miután megtörtént a dolog, ezért aztán a feljelentés kötelezettségének elmulasztása miatt letartóztatták, és bíróság elé állították őt is. Három évet kapott, és le is ülte szegény. Én államellenes fegyveres szervezkedésért még 22 évet kaptam. Velünk együtt még húsz fiatalt ítéltek el, szászrégeni és marosvásárhelyi diákokat, akik azért álltak össze, hogy a magyar iskolák erőszakos „egyesítése” ellen tiltakozzanak. Ők is a Fekete Kéz nevet használták, így keveredtem bele én a történetbe. Vásárhelyen volt a tárgyalás, a kolozsvári Katonai Bíróság ítélkezett felettünk. A hírhedt Macskási Pál vérbíró. Sok-sok évvel azután mondták nekem, hogy a Házsongárdban nyugszik. S a lánya, állítólag, Magyarországon él, még 89 előtt oda költözött.
Engem már súlyos betegként vittek el Pitești-ről, tébécés voltam, és egy erős verés után hashártyagyulladásom is lett. Miután kimondták az ítéletet, és a meglévő 20 év mellé, amiből letöltöttem négyet, még kaptam 22-t, az volt a szerencsém, hogy nem vittek vissza Pitești-re, hanem elszállítottak Désre. Egy emberséges orvosnő, látva, hogy milyen kritikus az állapotom a Văcărești-i börtönkórházba irányított.
1956-os megemlékezés Csomortánban, a Szoboszlai perben elítéltek emlékére állított kopjafánál
Betettek egy cellába, ahol olyan betegek voltak, akikről úgy gondolták, hogy azokkal már nem érdemes foglalkozni. „Incurabilii”, úgy mondták nekünk. Orvos soha nem nyitotta ránk a cellaajtót. Egy hónap leforgása alatt a tizenkettőből egyedül maradtam, aki meghalt, ágyastól, vitték el. Valószínű azért, mert más beteg nem maradt abban a cellában, úgy döntöttek, hogy „elég egészséges” vagyok, és visszaküldtek Désre. Innen szabadultam 1964 augusztus 3-án, és az említett orvosnőnek köszönhetően maradtam életben, aki szabadságát kockáztatva sztreptomicint csempészett be a börtönbe, és azzal kezelt, amíg lábra nem álltam.
„A Szekuritáté állandóan követett”
64-ben megszabadultam, hazamentem Szárhegyre, és elmentem a munkaelosztóhoz. Én, mint földrajz-geológia szakos hallgató, tanárnak készültem, és mondtam ott, hogy szeretnék tanítani. Szemberöhögtek. – Egy osztályellenségre bízzuk a kommunista ifjúság nevelését? Maga tanítani akar? A maga helye a bányában van. Balánbányára helyeztek ki, nagyon nehéz körülmények között dolgoztam.
65-ben megházasodtam, két gyerekünk lett, két lány. A Szekuritáté állandóan követett. Állt meg a járda mellett az autó, tuszkoltak be, vittek Csíkszeredába, „beszélgetni”. Próbáltak beszervezni, ez az igazság. Ígértek jobb állást, nagyobb fizetést, lakást Csíkszeredában, de én nem álltam kötélnek.
Teltek az évek, aztán 1983-ban saját erőből beköltöztem Csíkszeredába, és innen jártunk dolgozni a feleségemmel Balánbányára. A Szeku zaklatásai azonban nem szűntek meg, hol házkutatást tartottak, hol bevittek, hol akkor csengettek nálunk, amikor csak a kislányaim voltak otthon.
Menedékjog az Egyesült Államokban
Sokat gondolkodtam azon, hogy politikai menedékjogot kellene kérnem, de hát nem lehetett eljutni a nyugati államok nagykövetségeihez. Bukarestben még csak nem is volt szabad végigmenni azon az oldalán a járdának, ahol az Egyesült Államok nagykövetsége volt. Aztán 1988 februárjában, megláttam egy plakátot, amelyen a Nashville-i filharmonikus zenekar fellépését reklámozták, elmentem az előadásra, és koncert után megkerestem a zenekar vezetőjét. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Volt egy kérvény nálam, de az úr nem vette el, mert félt, hogy megtalálják a csomagjában. Leírta egy noteszba a személyes adataimat és lakcímemet. Én azt hittem, hogy le akar rázni, de nem így történt. Májusban már csengettek a csíkszeredai lakásom ajtaján az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai. Megkaptam a menedékjogot.
Szilágyi Árpád autója az Egyesült Államokban
Epilógus
Szilágyi Árpád 1994-ben nyerte el az amerikai állampolgárságot. Emlékiratait angol nyelven, „The Victim” (Az áldozat) címmel jelentette meg, amelyben részletesen leírta a romániai kommunista rezsim alatt elszenvedett kínzásokat. A Saint Louis-i South Side National Bank könyvelési osztályán dolgozott, megbecsült kolléga volt és boldog családapa, aki örömmel látta, hogy lányai is megtalálják helyüket az új hazában. 2003-ban azonban tragikus események vetettek véget az alig pár éve tartó nyugalomnak: kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett. Ez a veszteség súlyosan megviselte Szilágyi Árpádot, aki leánya hamvainak hazahozatala után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba. 2005 óta Csíkszeredában él. Nagyobbik leánya és felesége nem követték őt. Minden év októberében részt vesz az 1956-os ünnepi megemlékezéseken. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnöke, az 1956-os Vitézi Rend hadnagya. Nyolcvannégy éves.
Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.
