Irigylésre méltó az a fejlődési pálya ami 1867 és 1914 között a Kárpát-medencében lezajlott. A gazdasági teljesítmény meggyőző számadatai mellett ugyanakkor a mélyben súlyos társadalmi és politikai feszültségek húzódtak. Aligha véletlen hát, hogy a dualizmus értékelése oly sokáig megosztotta a magyar történelemmel foglalkozók táborát. Nevezték már „történelmi sikernek” és „zsákutcának” is. Az Osztrák-Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország.

 „A magyar hadsereg az osztrák birodalmi hadsereg kiegészítő részévé dekretáltatik [rendeltetik], s annak nemcsak szervezete s vezénylete, de még alkalmazása is a magyar miniszteri felelősség alul elvonatik, és a magyar országgyűlésnek nem felelős birodalmi kormány rendelkezése alá bocsáttatik. A hadi költségvetés megvizsgálásának s megszavazásának joga a magyar országgyűléstől elvonatik, s a birodalommal közös delegációkra ruháztatik át, s így idegen avatkozásnak, szavazásnak, határozásnak vettetik alá. Ezáltal elveszti nemzetünk az alkotmányos állami élet legfőbb, legpraktikusabb életbiztosítékát.” – ez Kossuth Lajos álláspontja volt Deák Ferencnek írt nyílt levelében, amelyben a kiegyezéssel szembeni elutasító véleményét fogalmazta meg.

Az Osztrák-Magyar Monarchia jogilag az 1867-ik évi XII-ik törvénycikk alapján jött létre. A Monarchia ettől fogva – a törvény szerint – két tagállamból állt: az Osztrák–Császárságból és a Magyar Királyságból. Mindegyik tagállamnak volt saját parlamentje és kormánya, ugyanakkor a két felet úgynevezett „közös ügyek” is összekapcsolták. Az uralkodó személyén túl – aki ekkor Ferenc József császár és magyar király volt – a Birodalom külügyei, a hadügyei és az ezek finanszírozásához elengedhetetlen pénzügyek is ilyennek számítottak. Ezeket úgynevezett „császári és királyi közös miniszterek” intézték, akik Bécsben székeltek, bár hivatalosan se az osztrák, se a magyar kormányzathoz nem tartoztak. A közös miniszterek meghatározott rend szerint külön tanácskoztak. Az üléseiken rendszeresen részt vett az osztrák és a magyar miniszterelnök is. Ha az uralkodó személyesen is részt vett az ülésen, az ülést „koronatanácsnak” nevezték.

A Birodalom legfőbb irányítója az uralkodó volt. Az 1830-ban, Bécsben született Ferenc József 1848 decemberében került az osztrák trónra, magyar királlyá viszont csak a kiegyezést követően koronázták. Mint legfelsőbb hadúr rendelkezett a Monarchia hadseregével, amelynek békelétszáma 250 ezer, hadilétszáma 800 ezer fő volt, de ez a szám a későbbiekben jelentősen – majdnem a duplájára – nőtt. Az uralkodó kizárólagos joga volt dönteni békéről, vagy hadat üzenni.

A Monarchia közösügyei mellett közös volt még a vám-, a bank- és a pénzrendszer is. A Birodalom magyar felének képviselőházába, az 1904-re elkészült grandiózus budapesti Országházba 413 képviselőt választottak. A választójogi törvény értelmében ugyanakkor az ország összlakosságának mindössze 6–7%-a szavazhatott. Az 1874-ben hozott törvény, amely a választási jogosultságot szabályozta, a szavazójogot meghatározott területű földtulajdonhoz, háromszobás városi lakáshoz, jövedelemhez, vagy diplomához kötötte. Ráadásul nem részesítette szavazati joggal a nőket sem, akiket a korszakban könnyen befolyásolható, a férjük véleményétől erősen függő, általában önállótlan személyeknek tartottak. Külön érdemes kiemelni a választás formáját is, ami nem titkos, hanem nyílt volt – azaz a szavazó véleményét az asztalnál ülő jegyző és előljáró láthatta, így próbálták is befolyásolni. Mindez már a huszadik század elejére kirívónak és korszerűtlennek számított.

A képviselőház mellett működött főrendiház is, amely a „konzervatív fék” szerepét töltötte be. Tagjai közé az uralkodó 50 egyént jelölhetett ki, de idetartoztak azok az arisztokraták is, akik meghatározott adót fizettek, valamint világi- és egyházi méltóságok is. Azok a főnemesek, akik pedig nem juthattak be, maguk közül szintén 50 főt küldtek a főrendiház üléseire.

Gazdaságtörténészek a nemzeti jövedelem éves növekedését a korszakban 3,5%-ra becsülik. Ez azt jelenti, hogy a kiegyezéstől a századfordulóig a magyar gazdaság teljesítménye megháromszorozódott. A nemzeti jövedelem fejlődése alapján Magyarország egy csoportba tartozott Belgiummal, Hollandiával, és Nagybritanniával, ha el is maradt az Európában ekkor élenjáró svéd-, dán-, francia-, és finn gazdaság teljesítményétől. Gyors ütemben növekedett a takarékpénztárak és bankok száma is, és ez az időszak számít az infrastrukturális fejlődés egyik fénykorának is. A korszak fő közlekedési eszköze a vasút lett, a vasútvonalak hossza 1867-től az első világháború kezdetéig megtízszereződött. A Budapest–Bécs távolság a híres Orient-expresszen mindössze 5 órára rövidült. Ekkor épültek ki a gyorsan szaporodó távíró-és telefonvonalak is.

A gazdasági változások mellett nagy fejlődésen ment keresztül az oktatási rendszer is. 1868-ban hozták létre a népiskolai törvényt. Ennek megfelelően a gyerekek 6 éves koruktól 15 éves korukig voltak iskolakötelesek. Bár a falvak zömében működött népiskola, ezek legtöbbje egytantermes, osztatlan helységből állt. A népiskolai program ellenére sikerült az analfabetizmust csökkenteni, a kezdeti 65%-ról 1910-re 33% alá. A népiskola mellett középiskolák is működtek, nemegy közülük kora legjobb képzést nyújtó intézményei közé tartozott. Az országban három egyetem is működött: a Kolozsvári és a budapesti Tudományegyetem, valamint a mérnökutánpótlást biztosító szintén fővárosi Műszaki Egyetem. 1912-benezek mellett megalapították a Debreceni és a Pozsonyi Egyetemet is. 1914-ig a magyar társadalom 3%-a végzett reéliskolát vagy gimnáziumot és az összlakosság mindössze 1,5%-a volt az érettségizettek aránya.

A Magyar Királyság területe ekkor – Horvátországot nem számítva – 282 ezer km2 volt, amelyen 1910-ben 18 millió ember élt. Az első világháború előtti utolsó, 1910-es népszámláláson ebből közel 10 millió volt magyar, ezenkívül az ország területén majdnem 3 millió román, 2 millió német, 2 millió szlovák, fél-félmillió ruszin és szerb is élt. Magyar lakosság az összlakosság 54%-át tette ki. A nemzetiségi kérdés, a földkérdés-, a zsidókérdés-, és a munkásság érdekvédelmi harca mellett a politika kiemelt témájának számított, amelyekre mindenki számára elfogadható megoldást a háborúig sem sikerült találni.

A tradicionálisabb és „modernebb” világ képviselőit megtalálhatjuk a korszak gazdag kulturáját meghatározó személyek között is. A korszak legkedveltebb írójának a romantikus-irodalom „apostola”, Jókai Mór számított, akinek könyveit több ezer példányban jelentették meg. Mellette igencsak kedvelt volt Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán, az újabb generáció képviselői közül pedig Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Krúdy Gyula, Ady Endre és Móricz Zsigmond is. Az új nemzedék egyik legfontosabb fórumává az 1908-tól induló Nyugat című folyóirat vált, amelynek példányszáma háromezer körüli volt. Az újságolvasók számának növekedésével nőtt a lapok száma is, amelyekből 1914-re majdnem kétezer jelent meg. Az igénye sirodalom mellett terjedtek a – főleg a falusi lakosság körében kedvelt – kalendáriumok és néha több százezres példányszámban keltek el a szórakoztató ponyvairodalom népszerű kötetei is.

A dualizmus a magyar irodalom mellett a szobrászat, a festészet és a zenei világ fejlődésének is kiemelkedő korszaka. A szobrászatban Stróbl Alajos, Zala György, Fadrusz János, a festészetben Madarász Viktor, Székely Bertalan, Munkácsy Mihály és Szinyei Merse Pál, a zenében pedig Bartók Béla, Kodály Zoltán és Dohnányi Ernő alkotott kiemelkedőt.

Ekkor terjed el igazán a kávéházi kultúra is Magyarországon, és indul igazán útjára a széles tömegeket vonzó szórakoztató műfaj: a mozgókép, vagyis a mozi. 1912-ben már 270 mozi működött az országban, ebből közel száz a fővárosban. Hétvégente több tízezren ültek be egy-egy – jellemzően könnyű vígjátékot bemutató – vetítésre. Akik szabadidejükben nem moziba jártak választhattak a századfordulótól gombadó szaporodó különféle „testedző egyesületek” kínálatából. A sport, mint a szabadidő egyik kedvelt eltöltési formája szintén ekkor terjed el. Magyarország igazi sportnagyhatalom lesz, amit már az első újkori olimpiai játékon, az 1896-ban rendezett athénin szerzett magyar arany-, ezüst- és bronzérmek is mutatnak.

Ugyanebben az évben – 1896-ban – ünnepelték meg a magyar államiság ezeréves jubileumát. Ahogy az 1896. évi VIII. törvénycikk – a „millenniumi törvény” – fogalmazott: „A magyar szent korona országainak törvényhozása vallásos áhítattal ad hálát az isteni gondviselésnek, hogy az Árpád és vitéz hadai által megalapított hazát oltalmába fogadta, fejedelmeit bölcsességgel, népét erővel és önfeláldozó hazaszeretettel megáldotta, és az országot jó és balsorsban segítvem annak létét ezer éven át sok viszontagság között is fenntartotta” – Közel fél éven át országszerte nagyszabású ünnepségek zajlottak le, szobrokat állítottak és több száz új népiskolát létesítettek.  A városligetben hatalmas kiállítás nyitottak meg, az uralkodó részvételével. Több csarnok és pavilon létesült az ünnepség keretein belül. Ebben az évben nyílt meg az Iparművészeti Múzeum, szentelték fel a budavári Mátyás templomot, de ekkor avatták fel a Ferenc Józsefről elnevezett hidat is. Az Al-Duna szabályozásának legfontosabb állomása, a híres nevezetes dunai Vaskapu átadása is ebben az évben valósult meg.

A mélyben sok feszültséget hordozó, mégis többé-kevésbé nyugalmi periódus végére tett pontot az a pisztolylövés, amellyel Gavrilo Princip szerb merénylő 1914. június 28-án , Szarajevóban meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. 3. kiadás, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 17–25.

Reklám