Erdély és a Kárpát-medence egyik legismertebb történésze, a Kolozsváron élő Egyed Ákos kapta idén az életműdíjat az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak ünnepélyes átadásán. A 86 éves történész 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, fő kutatási területei: a székelység története, az 1848-as forradalom és szabadságharc erdélyi vonatkozásai, Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története. Jelenleg az új, háromkötetes Székely történelem című munkán dolgozik társszerzőként és a szerkesztőbizottság elnökeként. Egyed Ákost a múlt tanulságairól, a székelység megmaradásának esélyeiről, román és magyar történelmi mítoszokról és a párhuzamos történelmek közelítésének lehetőségéről kérdeztük. Azt mondta egy előadásában: azért kell tanulmányozni a történelmet, mert abból tanulságokat lehet levonni a jövőre nézve. Ön sokat tanulmányozta a székelység történetét: érvényes ez rájuk, a székely közösség jövőjére is?

Az igazság az, hogy nem egyes történelmi eseményekből, hanem tágabb értelemben vett korszakból, intézmények fennállásából lehet tanulságokat levonni. A történésznek mindig szét kell tudnia választani a jelentős eseményeket a jelentéktelenektől, csak az a bökkenő, hogy néha megváltozik a nézőpont: ami egy ideig részletkérdésnek tűnt, arról egyszercsak kiderülhet, hogy nagyon oda kell figyelni rá.

A székelység történetében a székely örökség (siculica hereditas) a földtulajdon egyik legfontosabb formája volt. A siculica hereditas olyan földtulajdont jelentett, amelyhez a királynak se volt joga hozzányúlni. A király nem kobozhatta el, nem adományozhatta másnak a székely ember földbirtokát, és akkor sem szállt a királyi tulajdonba, ha nem volt örököse az illetőnek: ebben az esetben a rokonságra vagy a faluközösségre maradt a föld. Ez a székely örökség 1562-ig működött ilyen formában. Akkor volt egy nagy székely felkelés, amit úgy toroltak meg, hogy megszüntették a székely örökség említett jellegét. Ettől kezdve a hűtlenséggel vádolt személytől el lehetett kobozni a birtokot. Ezzel bevitték a Székelyföldre a feudalizmust és a jobbágyrendszert, ami azelőtt csak csírájában létezett ezen a területen. Addig a jobbágy szót nem is használták, „földönlakónak” nevezték, aki a más földjén dolgozott.

A földtulajdon mint megtartó erő

De a székely örökség mégis erősen tartotta magát mint fő tulajdonforma egészen a 1848-ig, vagyis a polgári földtulajdon kialakulásáig. A földvagyon és az erre épülő földművelés és állattenyésztés évszázadokon át megtartotta a székelységet. Ebből biztosították a hadi szolgálattal járó kiadásokat is, ami a székely nép fő feladata volt: a föld termelte ki a lótartás és a hadi felszerelések költségét. A haza védelméért cserébe viszont nem kellett adót fizetniük. A székely örökség volt az a tényező, aminek köszönhetően ennek a régiónak a lakossága meg tudta őrizni évszázadokon át az identitását.

Manapság, ha a Székelyföldön jár, akkor azt látja az ember, hogy a határ fele nincs megművelve. Hatalmas területeken, nagyrészt máshonnan érkezett pásztorok legeltetik a juhnyájaikat. Az 1989-es változások után a földek nagy része visszakerült a korábbi tulajdonosokhoz, de már nincs úgymond értéke. Egymás után dobják el a tulajdonosok, majdnem ingyen, és a föld elkótyavetyélésével megszűnik a kapcsolat a székely ember, a székely család és a szülőföld között. Ez az oka, hogy a falvak néptelenednek el. Ha a falu már nem védi meg a szülőföldet, fellazul a kapocs, szétlazulnak a családok, szétszóródik a falu lakossága. Márpedig Székelyföldnek a fő településformája a falu volt: csak későn alakultak ki a mezővárosok és a régió egyetlen szabad királyi városa, Marosvásárhely.

Mindezek miatt a székelység jelenleg olyan súlyos helyzetben van, hogy ha nem alakul ki valami olyan stabil foglalkozási ágazat (főleg iparra gondolok), amely tömeges megélhetést biztosít, akkor a székely fiatalok el fognak vándorolni.

„Mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk”

Napjainkban a hazai történelemtudomány egyik fő sajátossága a párhuzamos történelemírás. Például az Ön által behatóan tanulmányozott területen, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tekintetében is van egy román és egy magyar „változat”. Hogy látja: van esély a párhuzamosság felszámolására és arra, hogy egy közös (magyarok és románok által egyaránt elfogadott) történelem alakuljon ki – a kényes kérdésekben is?

Ez a kérdés régóta foglalkoztat engem, mert a történelem értelmezése kihat a közhangulatra. Figyelje meg az utcák, terek elnevezését: ma már Kolozsvár olyan, mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk. A kétfajta történelemszemlélet közelítése a közhangulaton is javítani tudna, és erre jó példa a német-francia közös erőfeszítés, amellyel legalább azt elérték, hogy nem taszítja szét a történelem a két népet egymástól.

Nálunk súlyosabb a helyzet, és ennek az az oka, hogy a román történészek nem ismerik a magyar forrásokat, igaz a magyarok se eléggé a román forrásokat. Ennek az a következménye, hogy nagyon egyoldalúan látják a történteket. Magam is többször felhívtam a figyelmet különböző fórumokon arra, hogy ha nem ismerjük egymás forrásait, és nem próbáljuk a kettőt összevetve értelmezni, akkor elkerülhetetlen az egyoldalúság és az egymásra mutogatás.

Ennek nyelvi akadályai vannak?

Inkább azt mondanám, hogy nincs elég akarat. Én magam is többször javasoltam román kollégáknak, hogy üljünk össze, és próbáljunk olyan közös témát találni, ami összeköt, és abból kiindulva haladjunk a legkényesebb kérdések fele. Ilyen közös téma például a jobbágyfelszabadítás: ez mindenkinek érdeke volt, aki itt lakott Erdélyben. Erről 1848 júniusában hozta meg a törvényt a kolozsvári Országgyűlés. 1848. június 18-án lépett érvénybe, és abban a pillanatban a román jobbágyok is tulajdonosaivá váltak annak a földnek, amit megműveltek és addig robotot vagy dézsmát adtak róla. Kialakult egy erős román földtulajdonos paraszt osztály, amellyel óriásit lépett előre a román társadalom. Nos, erről a mozzanatról a román történetírás alig ejt szót.

Ebből kiindulva lehetnek megtalálni a közös hangot, és aztán kellene az 1848 őszén, s telén dúló polgárháborúról is beszélni, aminek következtében egész vidékek magyarságának nem kis része pusztult el például Alsó-Fehér megyében. Aztán következett a megtorlás, amelynek során sok román is elpusztult, de nem annyi, mint magyar, és ezt éppen a román források is bizonyítják. 1848 tavaszán a balázsfalvi nemzeti gyűlés kérte, hogy a románt is ismerjék el Erdély negyedik nemzetének a magyar, a székely és a szász mellett. Csakhogy ekkor, 1848 tavaszán szűntek meg a középkorból fennmaradt rendi nemzetek, a velük járó előjogokkal együtt – helyükben polgári nemzetek alakultak ki. Ezért a román mint rendi nemzet elismerése nem történt meg, de a kolozsvári országgyűlés eltörölte a megkülönböztető rendi törvényeket, és kimondta, hogy az ország minden polgára jogilag teljes mértékben egyenlő. Az erdélyi után a pesti országgyűlés (amelyen román képviselők is voltak) szintén elfogadta ugyanezt. Ez 1848 nyarán történt. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a magyarság ezt követően is fenntartotta azt az álláspontját, hogy egyetlen politikai nemzet van, a magyar, és ennek a politikai nemzetnek a része minden állampolgár. Ezt a koncepciót a románok sohasem tudták elfogadni. A kérdés tehát nagyon bonyolult, de a két történetírásnak ebben a bonyolult kérdésben is volnának olyan fogódzói, amellyel a két koncepciót úgy lehetne közelebb hozni egymáshoz, hogy azok az általános történetírásban és a történeti tudatban a maguk helyére kerüljenek. És azt is nagyon fontos lenne elmondani, hogy maga a nép abban az időben ilyen élesen nem érezte az ellentétet, mint ahogy azt a későbbi történetírás be akarja állítani: hisz a mindennapjaikat békésen élték a magyarok és a románok a falvakban. Az ellentétek a politikai elit szintjén voltak élesek.

Minderről, ismétlem, közösen kéne beszélni, román és magyar történetíróknak. Főleg ilyen országban, mint a mienk is, ahol annyira fontos a történelem a közhangulat szempontjából. Az új román történészgenerációban vannak néhányan, akik próbálják megtisztítani történelemtudományt a mítoszoktól. Gondolok itt például Lucian Boiára. Találkozott vele?

Személyesen nem találkoztunk, de ismerem a munkásságát. Nemcsak ő, hanem még néhányan a fiatalabb generációból igyekeznek a román történelemről objektíven, mítoszok nélkül beszélni, például elismerik, hogy tudománytalan a „három román országról” beszélni (amelyek között Erdély az egyik román ország). De a legkényesebb kérdéseket egyelőre ők is kerülik. Az általuk elindított tendenciát kéne erősíteni, nagyobb teret adni nekik a román köztudatban is – magyar részről persze nincs híja az érdeklődésnek.

Nekünk, magyaroknak nincsenek ilyen heroizáló mítoszaink, amelyek a történeti tudatunkba épültek?

De vannak, csakhogy ezeket a magyar történelemtudomány már rég úgy kezeli, ahogy kell, vagyis mítoszként. A történetírás módszertana a 19. században alakult ki, ennek legfontosabb eleme a forráskritika. A magyar történetírás ezt alkalmazza, így sokkal kritikusabban viszonyul a romantikus elméletekhez, mint a román. Gondolok itt például a romantikus történetírásnak arra az elméletére, hogy a magyarok és a székelyek a hunok leszármazottai. Ettől azonban a tudományos történetírás már a 19. században elhatárolódott. Mindenestre az elgondolkodtató, miért tartja fenn magát ennyire makacsul a hun-magyar rokonság mítosza, annak ellenére, hogy a történetírás szerint idegenektől vettük át ezt az elméletet, onnan került a magyar köztudatba.

Többször említette, hogy a székelység történetében még sok fehér folt, megválaszolatlan kérdés van. Mondjon egy példát.

Például a székelység eredetének kérdése. A közvélemény most is azt tartja, hogy hunoktól származunk, hisz sok amatőr történész most is ezt terjeszti, Anonymusra meg Kézai Simonra hivatkozva. De erre, ismétlem, nincs bizonyíték.

Készül az új, háromkötetes Székely történelem, amelynek Ön egyrészt társszerzője, másrészt a szerkesztőbizottság elnöke. Mi újat hoz ez a székely történetének eddigi koncepciójához képest?

Mindkét koncepciót ismertetjük: azt is, amely szerint a székelyek magyarok, és azt is, amely szerint a székely: csatlakozott nép. Két szerző, mindkettő a maga forrásaira hivatkozva, kifejti erről a véleményét. További nagy kérdőjel a székelyek letelepedésének problematikája: a régi történetírás szerint ez teljesen spontánul történt, van azonban egy olyan felfogás is, miszerint betelepítették őket. Ennek bizonyítéka például, hogy annyira sikeres volt a székely megtelepedés, hogy az teljesen spontánul aligha mehetett végbe. Én is hajlok ezen elmélet felé. A nemzetségek és később a székek közti határokat olyan pontosan megjelölték, hogy az teljesen spontánul aligha történhetett meg.A fiatal történészek számára tehát ez a téma valóságos aranybánya lehet. De vannak források, amelyek alapján tovább lehet kutatni a székelység eredetét és megtelepedését?

Egyrészt ott van a szavakban, elnevezésekben rejlő lehetőség, például a határok, falvak megnevezése. Kérdés például, miért van Erdővidéken három Ajta: Nagyajta, Középajta és Szárazajta. Nagybacon egyik fele Sepsibacon volt, a másik fele Telegdibacon. A technika fantasztikus vívmányaival az írott forrásokat is sokkal hatékonyabban lehet tanulmányozni – gondolok itt arra, hogy például nem kell már órákon, sőt napokon keresztül, másolni a levéltárban egy-egy dokumentumot, hanem pillanatok alatt kikereshető és lemásolva a kezedbe is adják. Ezernyi titkot rejt még a föld

A másik nagyon fontos forrás, amelynek a kiaknázása még csak éppen elkezdődött Székelyföldön, a régészeti feltárás és az abból származó leletek. Még nagyon sok mindent rejt a föld! Most Székelyudvarhelyen a Székelytámadt várnál folynak az ásatások, és tavaly az egyik régész megtalált egy téglatöredéket, amelyen rovásírásos jelek vannak, Háromszéken pedig, úgy tűnik, talán honfoglalás kori temetőket tártak fel, de a leleteket még mindig nem sikerült pontosan „megfejteni”. A régészet tehát még nagyon sok újat ígér a székelység kutatásának terén. A probléma az, hogy a régészeti feltárás azon túl, hogy nagy szakértelmet igényel, rendkívül költséges is.

Van rá remény, hogy ez az új Székely történelem egyszer román nyelven is napvilágot lát?

Ötletként felmerült már. Nem lenne könnyű feladat, de valóban nagyon jó volna.

T. Koós Imola

Forrás: szek-helyek.ro

Reklám