Délután három körül érkezem az Első Magyar Református Egyház kelet-oldali templomához, amikor már javában tart az év egyik legnépszerűbb eseménye, a szüreti bál. Felhős az ég, de még nyáriasan zöld a fű és meleg az idő, ünneplőbe öltözött kicsik és nagyok zsibongnak a Bethlen Hallnak nevezett díszterem sárga falevelekkel és krizantémokkal díszített tornácán. Beszélgetnek, fényképezkednek a fehér paraván előtt, éppen túl vannak az első fellépésen és az ebéden.
Az előcsarnokban kihelyezett tablókon látom, hogy kedvelt ez a faparaván, évek óta itt portréznak a vendégek, megörökítve a találkozások, az ünnep emlékét. Az 1930-as évek óta rendezik meg a clevelandi reformátusok a szüreti bált, s a fekete-fehér, majd később színessé váló képek tanulsága szerint a lelkesedés mit sem változott. A helyszín és ezzel együtt a programok jellege viszont igen. Az egykori magyar városrész főutcájáról, a Buckeye Road-i nagytemplomból 1994-ben költözött el a régi időkhöz képest igencsak megfogyatkozott lélekszámú közösség a keleti oldalra, a Böjtös László, tiszteletbeli konzul által tervezett modern, elegáns, barnatéglás templomba, amely az Alexander Road tágas, zöldövezeti környezetében várja hétről hétre a vallásos érzületű clevelandi magyarokat.
Krasznai Csaba lelkésztől tudom, hogy papírforma szerint jelenleg kb. 180 tagja van a gyülekezetnek, ám a szeptember 22-i szüreti mulatságon ennél többen vettek részt. Ez azt jelenti, hogy nemcsak reformátusok, hanem mások is látogatják a programokat, és sokan vannak a fiatalok. Ők az elmúlt években érkeztek Clevelandbe, korombéli párok a gyerekeikkel, akik aktívan részt vesznek a közösségi életben. Csaba azt mondja, ez a nyitottság a legfontosabb számára, s vezetőként igyekszik minél többeket bevonni a tevékenységekbe, legyen szó a magyar és angol nyelven tartott bibliaórákról, események szervezéséről vagy a hétvégi magyar iskoláról, ahol két csoportban zajlik az oktatás, a kicsik, valamint az írni, olvasni tudók csoportjában.
Adott esetben a szülőket is bevonják a tanításba, asztaltársaságom tagjai, akik itt is kedves érdeklődéssel és segítőkészen fogadnak, mint a clevelandi magyarok mindenhol, szintén besegítenek. Természetesen az ő gyerekeiktől is sokat tanulnak a már itt születettek. Hiszen – mint azt a második, délután 4 órás fellépését is izgatottan váró Pannától megtudom – ők otthon, Magyarországon is jártak néptáncra, karénekre, szavalóversenyre, és persze iskolába, óvodába. Igaz, most csak egy rend táncos ruhájuk van, és a koreográfiát betanító néni is elég szigorú, de szeretnek ide járni.
Miközben a The Hungarians nevű zenekar tagjai, egy hegedűs, egy harmonikás és egy szaxofonos rendületlenül húzzák a talpalávalót, az egybegyűltek eszegetnek, iszogatnak, beszélgetnek, s időnként táncra is perdülnek. A menü most is hagyományos: lacipecsenye, húsos szendvics, fánk. Én Csaba ajánlására a házilag gyúrt káposztás tésztát kóstolom meg, s életemben először nagyon ízlik.
A menü és az ünnepi viselet nem sokat változott az elmúlt 80 évben, noha a tablók szerint régen sokkal többen ünnepeltek. Virággal, szőlőfürtökkel díszített kocsikkal, zászlókkal vonultak fel népviseletben a Buckeye-on és az Euclid sugárúton, egészen a Kultúrkertig, ahol folytatódott a mulatság. Ma mások a szokások, de a tradicionális viselet ezeket a régi időket is megidézi. Sajátos divat ez a diaszpórában élő magyarok ünnepi eseményein, lassan megszokom és élvezettem figyelem a különböző stíluselemeket vegyítő, magyaros ruhákat. Mindenki felveszi ilyenkor azt, amilye van, s legfőképp, amit örökölt: hímzett blúzt, rakott szoknyát, pántlikás cipőt, piros csizmát, szalagokat, a férfiak kalapot, virágos inget, bocskait. Azt mondják, van itt csaknem 100 éves fellépőruha is.
Elkezdődik a második táncbemutató, amit a szülők és nagyszülők most is ugyanolyan lelkesen filmeznek és fotóznak, mint mindig. A gyerekek is ugyanúgy beleadnak apait-anyait. A kicsik legfőképp aranyosak a felnőttes ruhákban, ahogyan a betanító táncmester, Elaine Galgany iránymutatását lesik, majd újra beletalálnak a ritmusba, közben lopva kitekingetnek ránk. A nagyobbak felszabadultan élvezik a koreográfiát, ügyesek, szépek, vidámak.
Műsor után elbúcsúzom, s megígérem, hogy népszerűsítem a közösség további programjait: az október 14-i csirkepaprikás ebédet, majd a november 16-án első alkalommal megrendezendő tészta vacsorát, egyben Rat Pack Show mulatságot, amelyről legkésőbb a helyszínen kiderül, hogy pontosan mit is jelent. Mindenki szeretettel várnak tehát a kelet-oldali reformátusok.
A szerző rádiónk Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasa.
