Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A New Brunswick-i magyarság körében népszerű, Amerika-szerte talán egyetlen mindennapos magyar óvoda alapító-vezetőjét gyakran hallani énekelni a katolikus, időnként a református templomban. Itt született kisebbik lánya nemcsak az óvoda mindenese, hanem felnőttként is aktív cserkészvezető és a helyi gyermektáncegyüttes egyik oktatója. Sokszor találkozunk, de sosem volt elég időnk leülni beszélgetni, így végül a házunkban lévő, idén 18 éves óvodában látogattam meg őket, egy nyári délutánon, amikor már csak a család gyerekei tartózkodtak a házban és fürödtek a kerti medencében.
Mikor és hogyan került a család Amerikába?
Enikő: Édesapám még ‘67-ben szökött el Magyarországról. Szüleim megpróbáltak együtt is elszökni, amikor még nem voltak gyerekeik, de elkapták őket a határon. Apám börtönbe is ült egy ideig. Később újra próbálkozott. Szüleim vallásosak voltak és ezt nem voltak hajlandók titkolni. Ha valaki rákérdezett, vállalták, hogy járnak templomba; annak ellenére, hogy tudták: emiatt nem léptetik őket előre a munkahelyükön. Édesanyám kitüntetett óvónő volt, de soha nem kapott vezetői óvónői pozíciót, bár az illető munkáját végezte, mert az nem értett hozzá. Apám szerszámkészítőként, nagyon precízen dolgozott; sokszor ő szólt a mérnököknek, ha elírtak valamit, ő javította ki a hibáikat. Ezt a munkát szerencsére Amerikában is tudta folytatni. Édesanyám viszont nem, mert nem tudott egy kukkot se angolul. Katolikus ifjúsági csoportba tartoztak, akikkel gyakran elmentek kirándulni, a papok misét tartottak nekik az erdőben. Mi is jártunk hittanra, csak szüleink kérésére nem beszéltünk róla. Akkoriban csak a legjobb kommunisták kaptak osztályokat, és amikor a tanítónő eljött hozzánk családlátogatásra, és meglátta a keresztet a falon, azt mondta nekem: “Mi a Mikulásban, a Nyuszikában meg a Jézuskában már nem hiszünk, már nagylány vagy”. Azt válaszoltam neki: “De mi hiszünk bennük és járunk templomba is”. Ezek után a jegyeim romlani kezdtek…
Hogyan sikerült édesapádnak megszöknie?
Idegenvezetőként dolgozott a hétvégéken, és egyszer elhívták dolgozni Bécsbe. Akkor már gondolt arra, hogy kint marad, de nem merte elárulni senkinek és csak ott döntötte el, nem száll vissza a buszra, hanem eltűnik a tömegben. Édesanyám egy ideig csak annyit tudott róla, hogy nem jött vissza. Mivel többször jöttek hozzánk házkutatásra, és mindig nagyon szigorúak, sőt durvák voltak. Félelmetes élmény volt az is, amikor nem csinálnak semmit, csak azt mondják anyámnak, hogy elviszik a férjét. Ezért amikor Bécsből nem jött haza, édesanyám nagyon félt, hogy ezúttal is elvitték, de végül édesapám tudott küldeni levelet, amiből megtudtuk, hogy jól van. Akkoriban minden postán érkezett levelet felbontottak; édesanyám mindig megmutatta: “Látod, kislányom, ki van bontva, és vissza van ragasztva. Mindent elolvasnak, és csak azután adják ki nekem.” Apám ezért megkért egy ismerőst, aki zsebébe rejtve hozta el nekünk az üzenetet: “Minden rendben van, ne izguljatok. Csak most kaptam munkát, nagyon nehéz a helyzet, de ahogy tudok, küldök pénzt. Innen Amerikába akarok menni, és benneteket odahozatlak”. És valóban rögtön küldött pénzt, amint tudott. Egy év ausztriai menekült élet után, Amerika befogadta; a kétkezi munkásnak mindenhol örültek. Nem is ismerte az ún. szponzorait, akik nem magyarok voltak, de nagyon rendesek viselkedtek vele: két hétig ingyen kapott lakást, utána már ő fizette abból, amit keresett. Később egy nagyon kedves magyar családnál bérelt szobát New Brunswickon, akik szinte családtagként kezelték, anyáskodtak fölötte, főztek neki.
Mikor tudta követni a család?
Anyám éveken át könyörgött vízumért, minden héten ez volt a programunk: magával vitt minket irodáról irodára, és mindenhol elmondta, miért szomorúak a gyerekei: apjukat akarják látni, aki nem jöhet haza. Ha megtenné, lecsuknák – de ezt természetesen már nem mondta ki. Öt év múlva egyszer csak megkaptuk az engedélyt. Anyám először sírva fakadt, nem akarta elhinni. És igazából elmenni sem akart otthonról. Végig abban reménykedett, hogy a kommunizmusnak vége lesz, és a férje visszajön. Tízéves gyerekként szintén nem örültem a tengerentúli költözésnek. Zsolt bátyám tizenkét éves volt, nem hiszem, hogy boldog lett volna, de ő mindig nagyon vigyázott a felnőttek érzelmeire, míg én nem annyira. Hallottuk, hogy a szabadság országába megyünk, de akkor már Budapesten laktunk, mert a nagyszüleim ott éltek és segítettek minket, és ott a gyerekeknek olyan szabadsága volt, amit itt, Amerikában nem élhettünk meg. Mivel felnőtt és autó nélkül nem mehettem sehova, sokáig úgy éreztem, börtönbe kerültünk. El is döntöttem, hogy nem tanulok meg angolul és mielőbb visszamegyek Magyarországra. Visszaszámoltam: 18 éves koromig volt még nyolc évem…
Meddig tartott ez az ellenállás?
Hat évig. 16 éves voltam, amikor először visszatértünk Magyarországra ‘73-ban, nagymamámhoz. Addigra észrevétlenül megtanultam angolul, és felvettem bizonyos amerikai szokásokat is. Amerikában végig azt mondogattam: magyar vagyok, nem amerikai. Magyarországon viszont rájöttem, hogy már nem olyan vagyok, mint az otthoniak. Először úgy éreztem: se ide, se oda nem tartozom. Szörnyűnek tűnt így az élet, ezért eldöntöttem: nekem is kell elfogadni a változást. Akkor már elég idős voltam, hogy el tudjam dönteni: Amerika is a hazám, Magyarország is, ezért jobb lenne mindkét országban jól érezni magam. Rájöttem, hogy jobban meg kell ismernem Amerikát. Elkezdtem érdeklődni, utánaolvasni, mert addig semmit sem akartam tudni, legfeljebb az iskolai minimumot, ami nem volt sok. Tíz évesen még csak a családban éltem, tizenhat évesen már a világot is láttam. Már azon sem gondolkodtam, hogy otthon maradjak; inkább azt akartuk, hogy a nagyszüleink jöjjenek ki. El is jöttek látogatóba, de nem akartak itt maradni. Az első két évben egyébként a Szent László templom akkori papjainak, Vazul és Julián atyának köszönhetően a templom melletti lakásban lakhattunk, kedvező áron, egy évig pedig a hozzájuk tartozó amerikai iskolába járhattunk. Apám pedig cserébe sok mindent megszerelt a templom körül. Akkoriban a templomajtó még állandóan nyitva állt – ma már biztonsági okokból nem lehetséges –, és én sokszor betértem oda háborgó lelkemet megnyugtatni. Számunkra menedékhelyet jelentett, és ez így van ma is. Amikor pedig megismertem leendő férjemet, Gorondi Jancsit, már tényleg minden helyreállt bennem; akkor végleg úgy éreztem, jó helyen vagyok. Még nem voltam tizennyolc, akkor megismertem őt, tizenkilenc éves koromban megházasodtunk, és akkor már tudtam, hogy Istennek terve van velünk.
Férjed Argentínában született másodgenerációs magyar. Mesélj róla.
Jancsi szülei és három, nála jóval idősebb bátyja Argentínába kerültek a II. világháború után. Magyarországról elmenekülve sokáig egy olaszországi lágerben éltek, ahol nagyon kemény életük volt, és arra vágytak, hogy minél messzebb kerüljenek otthonról. Mivel azt hallották, Argentínában éppen akkor nagyon jó volt az élet, nincs ételprobléma, ezért oda iratkoztak fel. Ételgondjaik valóban nem is lettek, viszont biztonságiak annál inkább. Jancsi már ott született ‘51-ben, késői gyerekként; legidősebb bátyja édesanyámmal egyidős. Ügyesen vívott, junior nemzeti és dél-amerikai bajnok lett, és éppen elkezdte volna az egyetemet, amikor azt bezárták, mert kitört egy újabb gerillaháború. Előtte azt javasolták neki, legyen rendőr, mert akkor vívást taníthat a tiszteknek. De végül nem így történt: nem vívhatott és nem is tanulhatott, mert a rendőröknek védeniük kellett a hivatalokat, miközben lőttek rájuk. Ezért megpróbált kimenekülni onnan. Két bátyja akkor már Amerikában élt. Nagyon kedves magyarországi ismerőseik Amerikába kerültek, akiket Jancsi édesapja egy újságon keresztül talált meg. Első fiúk az ő segítségükkel és a Rotary Club támogatásával járhatott itt egyetemre, s mivel kitűnőre végzett, átadhatták az ösztöndíjat a következő testvérnek. Jancsi lett a harmadik, tizennégy hét alatt megtanult angolul, hogy egyetemre járhasson. Egyetemi évei alatt is vívott, de a tanulást tartotta elsőrendűnek, így a kitűnő jegyei alapján kapta az ösztöndíjat. Amikor megismerkedtünk, már éppen vissza akart térni Argentínába, mert Amerikában nem érezte az emberi kapcsolatokat annyira közvetlennek és mélynek, mint ott. Én is ezt éreztem: otthon sokkal közvetlenebb barátságaim voltak, akik megmondták a jót és a rosszat is. Itt felszínesebbek az emberi viszonyok, könnyebben mondják sok mindenre: nem az én dolgom, nem szólok bele. Ebben nagyon egyetértettünk és elcsodálkoztunk: ő Argentínából jött ide, én pedig Magyarországról, mégis mennyire hasonló a kultúránk, és mennyire más, mint az amerikai.
Hogyan ismerkedtetek meg?
Egy lelkigyakorlaton. Ádám atya, magyar jezsuita szerzetes és egyetemi tanár vállalta, hogy lelkigyakorlatot tart évente egyszer a tizenéves cserkészeknek, amellett, hogy a cserkésztáborokba is elment gyóntatni, misézni. A Magyar Máltai Lovagrend tagjai pedig azzal támogatták a külföldi magyar cserkészeket, hogy a nagyon drága lelkigyakorlatos ház bérlési költségeinek háromnegyedét kifizették. Ezeken több ifjú pár is egymásra talált, hisz többnyire közös értékrendet vallottak és ilyen helyeken az ember nyíltabb, őszintébben beszél. Amikor megtudtam a köztünk lévő nagy korkülönbséget, mondtam Jancsinak: én még gyerek vagyok, nem is gondolok komoly kapcsolatra. Sőt, eleinte azt hittem, hogy egy idősebb lánynak udvarol, mert mindig vele volt. Aztán kiderült, hogy mégsem őt kereste, hanem engem. Ezért is volt nagyon jó nekünk is abban a biztonságos közegben ismerkedni. Mivel Jancsi nem nagyon ismerte az itteni embereket és helyeket, kérte, hogy meséljek róluk és hívjam el programokra. Nekem nem volt kocsim, neki volt, így barátokként jártunk mindenfelé, legalábbis én sokáig ebben a hitben voltam. A tanulásban is segített, mert a gimnáziumban volt egy kis nehézségem az algebrával. Emlékszem, egyszer anyám rám szólt, öltözzek fel rendesebben, mert jön Jancsi, mire én visszakérdeztem: minek, hiszen csak tanítani jön. Ekkor anyám felvilágosított: Jancsi nemcsak azért jön, hogy tanuljunk… Akkor megbeszéltem vele, hogy én erre nem vagyok felkészülve, túl fiatal vagyok ehhez, és még nem akarom lekötni magam. Erre azt mondta: jó, akkor csak barátkozzunk. Ebben maradtunk. Viccből néha megkérte a kezem, én pedig nevetve mondtam nemet. Tizennyolc és fél éves koromban végül igent mondtam; annyira már rengeteget beszélgettünk, bicikliztünk, cserkészetre, táncpróbára, programokra jártunk. Azóta eltelt negyvenhárom és még mindig ismerkedünk…
Közben megszülettek a két lányotok … és örökbe is fogadtatok kettőt. Miért?
Négy gyereket terveztünk: két saját után kettőt örökbe akartunk fogadni, hiszen annyi gyerek van a világon, akiknek nincsenek szülei. Én egyébként hatot akartam, Jancsi kettőt, így lett négy a kompromisszum. Úgy gondoltuk, jobb, ha a sajáttal kezdünk, rajtuk megtanuljuk a gyermeknevelést, hiszen sokkal nehezebb annak a gyereknek, aki máshonnan jön. És nekünk is vele, de addigra már rutinosabbak leszünk. Csilla ‘83-ban, Réka ‘85-ben született, de utána már nem adtak könnyen örökbe, mivel nekünk már volt gyerekünk. Külföldről is próbálkoztunk, El Salvador és más dél-amerikai országban is sok árva gyerek élt a háborúk miatt, de nem engedték ki őket az országból. Már majdnem lemondtunk róla, amikor megérkezett Lizzy unokahúgunk, majd Sammi, egy kínai kislány, aki papírforma szerint nem családtag, de velünk él 15 éves kora óta; mondhatni ő fogadott minket örökbe. Isten így biztosította, hogy végül mégis legyen négy gyerekünk…
Hogyan került hozzátok a két kislány?
Az unokahúgunkat 11 éves korában fogadtuk örökbe. Lizzy nem tudott magyarul, mert a szülei angolul beszéltek vele, mi viszont otthon csak magyarul beszélünk. A nagy váltás miatt eleinte nem akartuk még a magyar nyelvvel is terhelni, de egy év után kérte, hogy tanulhasson magyarul, mert cserkészetre és magyar iskolába akart járni, teljes családtag akart lenni. Akkor elmagyaráztam neki: „Rendben, de akkor csak magyarul fogunk veled beszélni, másképp nem tanulod meg a nyelvet. Ez eleinte nehéz, sőt néha nagyon nehéz lesz, akár sírni is fogsz miatta, de mi akkor is szeretünk. És ha akarod, abbahagyjuk, te döntesz.” Végigcsináltuk az első nehéz évet. A magyar iskolában a felnőttek közé járt, szerencsére volt egy nagyon aranyos tanárnéni, Harkó Gyöngyvér, aki mindig adott neki játékosabb feladatokat. Azt ígértem neki: ha megtanul magyarul annyira, hogy tudjon kommunikálni az emberekkel, elküldöm a szüleimhez Magyarországra, és ott lovastáborba is mehet. Amikor ugyanis szüleim nyugdíjba mentek, visszaköltöztek Magyarországra. Idővel a bátyám is hazaköltözött, és a nagyobb lányaim is ott jártak egyetemre; Csilla ott is maradt és férjhez ment, Réka visszajött, pár éve Csilláék is, de voltak évek, amikor csak Jancsival éltünk itt kettesben, ami nekem nagyon furcsa volt. Anyukám két éve meghalt, apukám közben Parkinsonos lett, ezért idehoztuk, most velünk él. Lizzyre visszatérve: nagyon szerette a lovakat, a tábor erősen motiválta. Amikor innen elindult, még törte a nyelvet, de amikor a tábor után felhívott, már folyékonyan mesélt magyarul. Most már ő emlékeztet minket, hogy magyarul beszéljünk, ha véletlenül áttérünk angolra. Sammit pedig Csilla hozta haza egyszer iskolából, azzal, hogy szegénynek Tajvanban élnek a szülei, a nagynénjénél lakik, de csak bérlőként kezelik, nem viszik magukkal sehová, nyaralni sem. Sőt, amikor egyszer hazautazott, nem kísérték ki a reptérre, vonatoznia kellett volna, ezért mi kivittük. Egyre többet volt nálunk ő is, nagyon jól kijöttek a lányokkal. Jancsit időnként sajnáltam, mert néha kimaradt a négy lányos éneklős-bulizós életünkből.
Most kérdezzük meg Rékát is: milyen volt két testvért kapni örökbe?
Réka: Annyi időt töltöttünk együtt Lizzyvel nyaranta, hogy kistestvérünkként kezeltük. Négy évvel volt kisebb nálam, szívesen anyáskodtam felette. Nagyon természetes volt az is, hogy itt marad. Sajnos sok mindenre nem tanították meg rendesen; ezért sokszor jobb volt, hogy mi mondtunk el neki dolgokat, nem az anyukám. Amikor megjött Lizzy, az egyik szobát átadtuk neki, hogy legyen sajátja, de ő nem akar egyedül lenni, így a nővérem kapott egy saját szobát, Lizzy pedig átjött hozzám. Amikor megjött Sammi, ő kapta meg a fenti „királyi” szobát. Közben szüleim ráépítettek egy emeletrészt a házra, így ott lett egy óriási szoba, ami apukám irodája volt, amikor itthonról dolgozott, informatikai tanácsadóként.
Hogyan és mikor lett e házban mindennapos magyar óvoda? Varga Gyuszi említette, hogy felesége, Magdi édesanyáddal együtt alapította az óvodát…
Enikő: Az még ennek az óvodának az elődje volt. Varga Gyuszi anyósa, Gergác Ágnes néni mondogatta mindig, hogy az ő unokáinak magyarul kell beszélniük, ezért kellene nekik egy mindennapos óvoda. Anyám óvónő volt, Magdi pedig értett a pénzügyekhez, így ketten megszervezték. Volt néhány mesekönyvem, egy babám és egy mackóm – azzal kezdték az óvodát, és abban az épületben, ahol most a hétvégi Széchenyi Magyar Iskola és Óvoda óvodája van. Akkor csak az emeleten volt a mienk, mi festettünk ki, anyukám varrta a függönyöket. Akkor még az amerikai iskola is megvolt, a magyar a gyerekeket kivették az osztályokból hetente kétszer, átjöttek a magyar iskolába. Én is oda jártam, de nekem az amerikaiban volt nehéz, az a pár óra a magyar iskolában számomra pihenőt jelentett. Amikor az iskola bezárt, az alsó szintre költözött a hétvégi magyar óvoda. 16 éves koromban kezdtem el segíteni. Amikor anyukám beteg volt, én helyettesítettem, ami nem volt nagy ügy, mert tudtam, hogyan zajlik a napi rutin, ő mit mondana és csinálna, mi az, ami jó a gyerekeknek. Én egyébként nem óvónőnek készültem. Viszont amikor az egyik cserkészvezető, Gyulasi Györgyi megkérdezte tőlem, miközben segítettem neki az általa kezdeményezett Kodály hétvégén, hogy Montessori tanító vagyok-e, azt válaszoltam: „Mindent az édesanyámtól tanultam, ő pedig Magyarországon a Bezerédi Amália óvónőképzőben; tehát ha Montessori tanító is vagyok, nem tudok róla”. Viszont gyorsan utánanéztem, mert érdekelni kezdett. Szerettem a kisgyerekekkel és a kiscserkészekkel foglalkozni, de sokáig nem akartam óvónő lenni, mert láttam, ahogy az édesanyám mindig mindent beletett az óvodába, és amikor hazajött teljesen lefáradva, már nem nagyon volt türelme a saját gyerekeihez… Felnőttként mégis úgy éreztem, ezzel szeretnék foglalkozni, így elvégeztem a Montessori-képzést a Princetoni Montessori Óvónőképzőben. Nagyon tetszett a módszer, rendkívül logikus és természetes. Eleinte amerikai Montessori-óvodákban dolgoztam, de zavart, hogy nagyon keveset keresek. Amikor Jancsi elvesztette a munkáját, visszamentem egy „rendes” amerikai óvodába, de ott még frusztrálóbb volt a helyzet: nem azt nézték, mi jó a gyereknek, hanem csak azt, nehogy bepereljék őket. Ez mindenkinek jó, csak a gyerekeknek nem. Jancsi megígérte: amint kap állást, mehetek újra egy Montessori-óvodába.
Mikor került erre sor?
Enikő: Sokáig nem, mert nagyon kellett a pénz. Ezalatt a gyerekeink is rengeteget segítettek, mert csak este 6-7 órakor értem haza. Mosogattak, mostak, takarítottak, főztek, mások kutyáját sétáltatták, így mindennap hazahoztak pár dollárt. Szörnyű volt a helyzetünk, mert rettenetesen féltünk, hogy elveszítjük a házat, ugyanakkor a legjobb dolog volt, ami történhetett velünk: megtapasztalhattam, hogy a gyerekeim mennyire össze tudnak dolgozni. Itthon is, a cserkészetben is megtanulták, hogy mi a közös munka, nem az számít, mi az enyém. Én ettől le voltam nyűgözve, nagyon jó érzéssel töltött el. Ugyanekkor megtapasztaltuk azt is, hogy a magyar közösség milyen jó… Jött volt a karácsony, de nem volt semmink. Az iskolában valaki ki akart dobni egy kis karácsonyfát, amit behozott dísznek, azt elkértem, hazavittem. Karácsony napján az ajtónk előtt váratlanul megjelent egy óriási kosár, benne hús, bor, csokoládé, lekvár, kenyér, egy teljes vacsorára való hatunk számára. Név nem volt ráírva, így azóta sem tudjuk, kitől van, bár sejtem. És másképp is támogattak. Akkoriban nem mentünk sehova, a gyerekeink sem jártak bulizni vagy nyári táborokba, hanem dolgoztak. A magyar közösségből viszont többször felhívtak, hogy van egy-egy ingyenjegyük, nem kérjük? Akkor tudtam meg, hogy egy igazi közösségben élek, és nem csak én adok, hanem amikor bajban vagyok, vannak, akik segítenek, és mindezt kedvesen és óvatosan teszik, nehogy megbántsanak vele. Ez a helyzet pár évig eltartott, mert bár Jancsi időnként kapott munkát, de sajnos többször csak olyat, amivel nagyon keveset keresett.
Akkor végülis mikor indult el ez az óvoda, a házatokban?
Enikő: Amikor édesanyám abbahagyta a munkát, az óvoda hónapok múlva bezárt, mert aki tőle átvette, már nem volt szívügye, én pedig nem tudtam “megmenteni”, mert még egyetemre jártam, és kicsi gyerekem volt. Évekkel később a szülők jöttek hozzám és azzal érveltek, hogy az édesanyám mindennapos magyar óvónő volt és nekem “kutya kötelességem” ezt folytatni. Tiltakoztam, hiszen sokkal nagyobb dolog egy ilyet létrehozni, mint óvónőként bejárni valahová, ahol takarítónő kitakarít, igazgató igazgat, szakács főz… De azért elkezdtem foglalkozni a gondolattal. Jancsi akkor már dolgozott, anyagilag rendben voltunk. Először arra gondoltunk, hogy ugyanott lennénk, mint édesanyámék, de nem lehetett. Amíg a templomhoz tartozott az épület, hetente két-három órát lehetett ott lenni, de nem minden nap. Ráadásul 80 ezer dollár lett volna felújítani, amit nem tudtam volna kifizetni. Körülnéztünk más helyeken, a magyar klub előző épületében is, de ott nem volt megfelelő terem, máshol pedig csak pinceszerű lyukakat adtak ki, nagyon drágán. Állították, hogy engedélyezve van, mert van két kijárata, de ablaka, udvara például nem volt… Akkor javasolta valaki: kezdjem otthon, vigyázzak csak néhány gyerekre. De én nem vigyázni akartam a gyerekekre, nekem olyan óvoda kellett, ahol a polcokon játékok vannak, van egy nagy és biztonságos tér, ahol körjátékokat lehet játszani és természetesen van udvar is. Végül 2006-ban mégis belevágtunk. A nappalit kipakoltuk és összenyitottuk az ebédlővel, hogy elférjenek a gyerekek. Akkor még nem voltak itt a játékos polcok, ez volt az alvó szoba, matracokkal.
Hány gyerekkel és hány segítővel kezdted?
Enikő: Ezzel a lenti két kis szobával, öt pici gyerekkel és két dajkával. Közben mindenki, aki ígérte, hogy elhozza a hároméves gyermekét, szeptemberre már beadta máshová. Viszont a kétéves gyerekek még otthon voltak, és őket is szívesen hozták volna, így végül befogadtam őket, azzal a feltétellel, hogy jövőre is jönnek. Az első évben olyan gyerek is járt hozzánk, aki itt töltötte be a második évét. A két dajka, aki az elején nagyon sokat segített: Biácsiné Judit, aki a derült égből bukkant fel és Bogdán Kati, akit Ötvös Zsolt református lelkész talált nekem. Nem először fordult elő velem, hogy imádkoztam valamiért és megkaptam. Tele van csodával az életem, Isten angyalkái követnek és sokszor jobban megoldják, mint ahogy én tervezem. Juditnak például egyszer adtam 100 dollárt, hogy valamit ültessen a kertbe, ami jól néz ki. A kert akkor még tele volt építményekkel, amit le kellett bontani. Rengeteget dolgozott, hogy gyerekbaráttá tegye, és az abból a kis pénzből vásárolt virágok közül még mai is vannak a kertben. Emellett sok mindent örököltünk is: sokan hoznak kinőtt játékokat, eszközöket; például a játszóházak a bátyáim gyerekeitől vannak, akik ma már huszonévesek. Örököltük a mászókánkat is, most ötvenvalahány éves a „kisfiú”, akitől kaptuk. Amikor mások meghallották ezektől az első szülőktől, hogy milyen jó itt nálunk, mindenki ide akarta beíratni óvodás gyerekét. Mivel a házunkban volt az óvoda, nem vehettem fel öt gyereknél többet, ezért elkezdtük kérvényezni a városi hivataloknál, hogy jöhessenek többen. Nehéz és hosszú procedúra volt, de végül sikerült. Az érdeklődés közben folyamatosan nőtt, de nekem korlátozni kellett a létszámot tizenkét gyerekre.
Mi a kiválasztás alapja?
Enikő: Azt mondtam szülőknek, hogy fel kell mérnem a gyerekeiket, de igazából őket mértem fel. Az volt a kiválasztás egyik alapja, hogy hajlandóak-e magyarul beszélni otthon a gyerekükkel; még azok a családok is, ahol az egyik szülő nem tud magyarul. Mert az nem lehet, hogy itt egész nap magyarul beszélünk, otthon meg nem. Az ovinak az volt az egyik feladata, hogy a vegyes házasságokat kisegítsük, mert ahhoz egy hétvégi óvoda ugyan nem elég, de egy hétköznapi óvoda már igen. A szelekció másik alapja pedig az volt, hogy kiderítsem, tényleg ez az óvoda kell-e nekik. Mert sok szülő mondja: „Igen, ezt akarom, mert azt hallottam, hogy ez a legjobb, de ezt meg azt nem szeretem…”. Ha nem ezt a módszert akarja, az nem jó neki, mert nem azt kapja, amit szeretne, de nekem sem, mert mindig vitatkozni fogunk. Volt, akit eltanácsoltam, de ajánlottam nekik más óvodát; nem magyart, de olyat, amilyet valóban szerettek volna. Annak pedig, aki valóban ide akarta hozni a gyerekét, de nem tudott eleget fizetni, igyekeztem kedvezményt adni és ő cserébe besegített valamilyen módon. Volt olyan szülő is, aki felajánlotta, hogy támogatja a másikat. Ez utóbbi szülő mondta az egyik első szülői értekezleten: 21 óvodát nézett meg, és nem elsősorban a magyar nyelv miatt adta be ide a gyerekét, mert azt náluk otthon amúgy is jól beszéli mindenki. Ez nekem nagyon jól esett. A legjobb visszajelzés mindig a szülőktől jön. Egyébként nagyon kevés szülői értekezletünk van, amire mindig örömmel jönnek, és utána kérdezgetik, mikor lesz a következő.
Mit mondott az a szülő, miért ezt az óvodát találta a legjobbnak?
Enikő: Azt mondta, itt a gyereke mindent megkap, amire fizikailag és lelkileg szüksége van. A szabad mozgás sok óvodában hiányzik, például sok helyen nem engedik fel a gyerekeket a mászókára, mert „le fognak esni”. Mi azt mondjuk nekik: „Nem teszlek fel a mászókára, de ha te fel tudsz mászni, akkor segítek lejönni, mert lehet, hogy az még nehezen megy, de csak úgy tanulod meg, ha próbálkozol”. Lehet, hogy az a szülő sem ismerte még a Montessori-módszert, de látta, hogy teljes gyereket nevelünk, azaz nemcsak olvasás-írásra tanítjuk őket, és ebben benne van a lelki élet is, ami szintén kimarad sok óvodában, miközben vannak bölcsődék, ahol már kikerül a falakra az ábécé. A másik, ami tetszett neki: mindig részletesen leírjuk, mit csinálnak, mondanak, hogyan fejlődnek a gyerekek.
Réka, te mikor kezdtél itt dolgozni?
Réka: 2006-ban itt laktam, de nagyon keveset tartózkodtam itthon, mert egyetemre jártam, a New Brunswick-i Rutgersre. Amíg itthon laktam, továbbra is jártam cserkészetre, templomba, néptáncra, mint középiskolás koromban. 2008-ban jelentkeztem a budapesti Szent István Állatorvosi Egyetemre. Jóval olcsóbban tudtam tanulni és nagy kaland volt számomra. Négy és fél évet éltem ott, a gyakorlati félévre visszajöttem, mert közben férjhez mentem. Államvizsgázni és szakdolgozat védeni már három hónapos várandósan mentem Magyarországra, és hat hónapos állapotosan jöttem vissza, ezúttal végleg Amerikába. A férjem, Bányai Torda harmadgenerációs magyar, akivel öt évig távkapcsolatban éltünk. Miután megszületett Zala lányunk, két okom is lett arra, hogy bekapcsolódjak az óvodába. Tinédzser koromban a cserkészetben mindig a kicsikkel foglalkoztam, tehát már onnan is elég sok tapasztalatom volt. Emellett természetesen figyeltem anyát, így sok mindent eltanultam tőle is. Amikor Magyarországról visszaköltöztem, a fenti nagy terem lett a miénk; ez volt a mi első lakásunk. Torda napközben dolgozott, én meg itthon voltam Zalával, lent pedig zajlott az óvoda. Természetesen lejártam, bár Zala még baba volt, de segítettem, ahol tudtam; ha mást nem, a mosogatást elintéztem, hiszen mi is itt ettünk a gyerekekkel. Amikor a babának már zavaró volt a sok gyerek, vagy ő zavarta az óvodásokat, akkor felvittem. Zala tehát tényleg beleszületett ebbe az óvodába. Farkas fiam és Rege lányom szintén, bár, mire a harmadik megszületett, már elköltöztünk, viszont onnan is visszajártunk az óvodába; a két nagy miatt, és akkor már a legkisebbet is hoztam magammal. Mindhárom gyerekem itt nőtt fel tehát, és velük együtt én is mindig itt voltam. Nekem nincs óvónői vagy tanítói oklevelem, de miután szültem, eldöntöttem, most egy ideig csak anya leszek. Az anyasághoz van korhatár, a karrierhez nincs. Még ötven éves koromban is letehetem a különbözeti vizsgámat és állatorvosként dolgozhatok, de szülni nem tudnék, márpedig én még gyerekeket akartam. És ha már itt laktam és a gyerekeimet ebben az óvodába járattam, miért ne segítettem volna? Vagy leadtam volna őket és fizettem volna értük anyámnak, hogy közben én elmehessek dolgozni? Természetes volt, hogy mivel a gyerekeimet én akartam nevelni, és ebbe az óvodába jártak, én is itt dolgozom. Ahogy Zala elérte az óvodás kort, teljes állásban itt dolgoztam. Amikor Farkas megszületett 2015 augusztusában, egyik másik dajka, Marshallné Huszti Márti – aki tíz éve jár ide a négy gyerekével – utánam két héttel szülte a harmadik babáját. Magunkra kötöttük a piciket és időnként megálltunk szoptatni; amikor pedig már másztak, vettünk egy nagy kerítésféleséget, hogy a két picit elzárjuk az óvodás anyagoktól. Amikor az óvodások meglátták, kérték, hogy bemehessenek a ketrecbe, így cseréltünk: a két kicsi nézte, ahogy az óvodások bent vannak, ők pedig kint – nagyon vicces volt.
Tehát azóta, 11 éve itt vagy, de most már iskolásokat tanítasz. Miért?
Réka: Amikor Zalát beírattam iskolába, kitört a pandémia, és kiderült, hogy otthonról fognak tanulni, ezért inkább elkezdtem én tanítani őt. Akkor rendeztük be a felső szintet is az iskolásoknak, ugyanis amikor bezárták az iskolákat, a szülők kérték, hogy elhozhassák a nagyobb testvéreket. Összesen 24 gyerek volt itt akkor, harmadik osztályig, amihez megvoltak az eszközeink. Jó volt, bár nem könnyű, mert számon kellett tartani a különböző korosztályokat és nemcsak tanítani, hanem etetni is kellett őket, összesen harminc főre főzni naponta. A nagyobbak viszont itt megtanulhatták, hogyan kell a kicsikkel foglalkozni: nem megcsinálni helyettük, hanem segíteni nekik, ami sokkal nehezebb, mert közben vissza kell fogniuk magukat, mégis érdemes, mert a másik csak így tanulja meg. Anya azt szokta mondani, pici őrsvezetőket neveltünk. A pandémia után visszamentem az óvodába, de azóta is otthon tanítom a gyerekeimet, és a már hét éve itt dolgozó Sastyin Ivett gyerekeit is. Én vagyok az óvodai titkár is, vagyis intézem az összes papírmunkát.
Enikő: Igen, ő a mindenes; ha valami fontos dolgot kell intézni, mindig számítunk rá. Korábban Jancsi végezte ezt, mert amikor elkezdtük, mondtam neki, hogy nem fogom bírni egyedül. A férjem a fizetett munkája mellett segített ebben, ahogy korábban a magyar iskolát is igazgatta jó pár évig. Egyébként Beke Szabolcs vejem is itt dolgozik óvóbácsiként. Most ők laknak a fenti emeleten, kislányukkal, Csalánnal. A hatodik személy, aki még nálunk dolgozik: Pflugh (Horváth) Dianna.
Az iskolásoknak hogyan tanítottátok például az angol nyelvet?
Enikő: Amikor körülbelül négy éves a gyerek, elkezdi hallani és érteni a kezdő hangokat. Tehát, ha azt mondom neki: ez a „s” betű, mint például sál, sapka, és ő erre azt mondja, hogy kabát, akkor még nem tart ott, akkor őt nem nyaggatom. Amelyik gyerek azt válaszolja, hogy „só”, vele elkezdjük a kezdőbetűket. Tehát nem kor, hanem hallási szerint. És magyar olvasást tanítunk először, mert a gyerek már tud magyarul és a magyar fonetikus nyelv, így sokkal könnyebb az olvasás. Az angol viszont jóval nehezebb, ezért csak akkor kezdem el, ha a gyerek már nyögve, de képes elolvasni mondatokat magyarul, mert az azt jelenti, hogy érti az olvasás technikáját. Az angolt először a rövid magánhangzókkal és ugyanazokkal a betűkkel kezdjük, ami magyar ábécében is van. Az amerikai óvodákban sajnos nem így tanítják őket. A Montessori-módszer viszont aszerint halad, amit hall a gyerek és először az egyszerűt tanítja meg, utána halad a bonyolultabb felé. Ebből a szempontból gyakorlatilag nem is maga a nyelv számít, hanem a módszer.
Réka, ahogy édesanyád, most te is sokat önkénteskedsz a helyi magyar közösségben, például ma is aktív cserkészvezető vagy.
Réka: A cserkészetet szüneteltettem, amíg Magyarországon éltem. Amikor a gyerekeim kiscserkészek lettek, én is szívesen lettem újra kiscserkészvezető. Mert könnyű panaszkodni arról, hogy valami nem megy jól, de ha cserkész vagy és szülőként mégsem akarsz segíteni, akkor nincs jogod panaszkodni. Most kevés az idősebb cserkészvezető, ezért nagy szükség van a felnőttekre is. Két nagyon jó rajparancsnokunk volt, de mindketten fiatalok, ráadásul az egyik nagyon új. Nem lehet egy 16 évesnek azt mondani, hogy felelős vagy az összes gyerek életéért, mert ők „csak” a programért felelősek, és azt jól is végzik. De ha nagyobb baj van, például fegyelmezési probléma, vagy bármilyen gond a vezetőséggel vagy a szülőkkel, a 16 éves hogyan oldja meg azt? Kell egy felnőtt, akihez fordulhat. Azért mentem vissza, hogy segítsek. Rajparancsnok voltam a kiscserkészeknél, sok évig. Cserkésztisztként vezettem már kisebb táborokat, most a jubileumi nagytáborban vagyok az egyik altábor vezetője.
Enikő: Én is a gyerekeimet követtem: amikor kicsik voltak, én is a kiscserkészekkel foglalkoztam, amikor 14-16 évesek lettek, segítettem nagyobb projektekben, például körutat vezetni, amit azért vállaltam, mert vihettem őket. Mindig abban a korosztályban segít szívesebben az ember, az iskolában és a cserkészetben is, ahol a saját gyerekei tartanak. Rékával mindketten úgy szeretünk a gyerekekkel foglalkozni, hogy köztük legyenek a mieink is.
A néptánc is fontos része mindkettőtök életének, Réka oktatja is.
Enikő: Engem a táncba is a gyerekeim vittek be: negyven évesen kerültem a Csűrdöngölő felnőtt együttesbe. Fiatal cserkészként a regösökkel táncoltam egy évig, aztán férjhez mentem, és mivel Jancsi nem táncolt, nem folytattam. Viszont a lányaim nem hagytak békén: „Most már a Lizzy is elég idős, ő is megy táncolni, te is gyere!” Nagyon élveztem, hogy velük együtt táncolhattam péntek esténként.
Réka: Én a magyar klub (HAAC) tánccsoportjában kezdtem, velem egykorú cserkészekkel, még a régi épületben, csütörtök esténként. Akkor még nem hívták Mákvirágnak. 16 évesen onnan kerültünk az akkor nemrég alakult Csűrdöngölőbe, ahol mindenki idősebb volt, nagyon sokat tanultunk tőlük. Varga-Bott Denisának például az volt a célja: nemcsak a táncot, hanem a lépések stílusát, az énekeket, a viseleteket is megismerjük. Ha egy adott tájegységről tanultunk, mutatott róla régi filmeket is. Igazi hagyományőrző tánctanítás volt, nagyon megszerettük. Ő nagyon jól tudott a kezdőkkel és a haladókkal is foglalkozni, akár egyszerre is. Amikor Magyarországon tanultam, rendszeresen jártam táncházba. Egy cserkészismerősöm szólt, hogy a barátja, aki azóta már férje, csángó magyar, ezért moldvai táncházba járnak, és hívott engem is. Elmentem és nagyon megszerettem. Nagyon sok benne a körtánc és könnyű a lépés, amibe egyedülállóként és kezdőként is be lehet csatlakozni. Miután visszajöttem Amerikába, Hajdú-Németh Ildiék épp elköltöztek Magyarországra, és ő azt kérte tőlem, hogy az öccsével alapított, mai is működő Életfa zenekarral menjek énekelni, amikor Horváth Jóskáék hívnak. Azóta ő az énekesük is vagyok; még állapotosan is felléptem velük. Amikor picik voltak a gyerekeim, nem tudtam táncolni, viszont mindig be tudtam állni énekelni. Amikor pedig a gyerekeim elkezdtek táncolni, elkezdtem besegíteni az akkori KCSP-s (Kőrösi Csoma Sándor Program) ösztöndíjasnak, aki nem volt felkészülve ekkora létszámra és a vele járó sok fegyelmezésre, nekem viszont volt tapasztalatom benne és a táncban is. Utána Schachinger Lívia lett a kiscsoport vezetője, neki is segítettem, és amikor egyéb elfoglaltságai miatt már nem tudta folytatni, átvettem tőle. Két éve egyedül vezetem a kiscsoportot. A mondvai tánc nekik is könnyen megy és közben látványos, így azzal kezdtük, most a felcsíkivel folytatjuk. Eleinte egyébként nem volt annyira népszerű a moldvai, de most már szerencsére az.
Nemcsak az Életfával hallottalak énekelni, hanem édesanyáddal együtt a karácsonyi Vigílián, a Vers hangja műsorán és a vasárnapi miséken is. Honnan a jó énekhangotok?
Enikő: Nem tudom. Édesanyám mindig énekelt; ha örült vagy szomorú volt, ha dolgozott. Amikor a gyerekeim szóltak, akkor vettem csak észre, hogy én is ezt teszem. Mindig is nagyon szerettem a népdalokat; Magyarországon énekversenyt is nyertem 8-9 évesen. Gyakran javasolták szüleimnek, hogy taníttassanak, de amikor kijöttünk Amerikába, pénz hiányában erről nem lehetett szó. Viszont itt is sokat énekeltünk a cserkészetben, a templomban és a néptánc során is. Több magyar népdalt tanultam itt Amerikában, mint Magyarországon. Amikor a kántorunk szólt, hogy a kórus nagyon fogy, jöjjek én is, azt válaszoltam neki: szívesen énekelnék, de a kisgyerekeim miatt nem akarok felmenni a kórusba, lent szeretnék maradni, hogy ők is figyeljenek. Helyette inkább felolvastam sokszor, mert azt akartam, hogy lássák: a templomban is kell segíteni. Később ők is felolvastak, ministráltak. Amikor nagyobbak lettek, felmentem a kórusba. Akkor még tele volt idősebb, 60-70-80 éves emberekkel, sokáig én voltam a kislány, még 30-40 évesen is, de lassan én leszek az öreg néni. Sajnos már nincs rendes kórus, csak alkalmi, pedig nagyon kellene. Réka is eljön néha, de kicsik a gyerekek és sok a hétvégi program.
Réka: A cserkészetben valóban nagyon sokat énekeltünk, de nem mindig autentikusan. Amikor Denisa meghallotta, mindig ránk szólt, és elmagyarázta, hogyan kellene. Ma már a regös, azaz a cserkész néptánccsoportban is jobban odafigyelnek erre. A népdalokban egyébként az is nagyon jó, hogy a táborokban, ahova Argentínából Németországon át Ausztráliáig jönnek magyar cserkészek, bár mindenki egy kicsit másképp ismeri, mégis együtt tudjuk énekelni őket.
Enikő, téged a református templomban is láttalak; ott is fellépsz?
Enikő: Amikor Nt. Bertalan Imre volt a lelkész, szervezett egy gyerekkórust, ahova meghívott minden gyereket, nem csak a reformátusokat. Abban az időben én is oda jártam. A gyermekkórust később Rozs Ildikó énekesnő elevenítette fel. Nt. Ötvös Zsolt pedig rendszeresen tartott legalább két ökumenikus istentisztelet évente, amire sokan elmentek, ma már kevesebben. Akkoriban még nem ugyanabban az időben volt a két liturgia; ezért volt, hogy innen még átszaladtam oda, azt is meghallgattam és utána református ismerőseimet is megölelgettem. Támogatni akartam őket is, hogy a két felekezet ne két külön közösség legyen. Sokan vannak, akik így éreznek, és járnak mindkét templomba, például az említett Harkó Gyöngyvér, aki a Vers hangja programot szervezi. Oda egyébként anyámon keresztül kerültem. A verseket sem szerettem, mert vagy magolni vagy olvasni kellett őket, és nekem egyik sem ment, viszont Gyöngyvér sokat segített ezzel a programjával. Rajta keresztül ismertük meg Nyeste Zoli bácsit is, akit minden karácsonykor meghívtunk; mindig nálunk gyűltünk össze, és ő jött és csak úgy dőltek belőle a versek. Nem szavalt, hanem mesélt, ahogy a bátyám és szüleim is. Az iskola néha elrontja a bennünk lévő szeretetet a tanulás iránt, ezért is jobb olyantól tanulni, aki szereti, amit csinál. Senki más nem tudta volna itt megteremteni azt, amit Gyöngyvér. Képes még az utolsó percben is összehozni egy magas színvonalú előadást. Eleinte mindig azt kérte tőlem is, hogy verset mondjak, de egyszer, amikor nem tudott jönni Rozs Ildikó, kellett neki egy ének mástól. Én csak népdalokat tudtam, amire rábólintott, és azóta úgy megszoktuk, hogy most már mindig van népdal a versek között. Gyöngyvér később azt is kérte, hogy vigyem magammal a lányaimat is, mert hármunk éneke olyan jól hangzott együtt.
Visszatérve az óvodára. 18 év után nagy változásra készültök… Miért is?
Enikő: Egy év múlva nyugdíjba megyek, mert az unokáimmal szeretnék több időt tölteni. Nagyon szoros a kapcsolatom az unokáimmal, hiszen pici koruk óta velük lehetek, és ezt nem akarom elveszíteni. Mivel ők már kinőtték az óvodát, egyre kevesebbet látom őket, és bár nagyon szeretek a picikkel foglalkozni, a saját unokáim életének része akarok maradni. Az én életemben is nagyon fontos volt a nagymamám és a nagypapám. Azt mondják, könnyű nagyszülőnek lenni, hiszen nem vagyok felelős semmiért, csak örömöm van benne, miért is hagynám ki? A másik okom pedig az, hogy édesapám már 89 éves, állapota folyamatosan romlik, egyre több gondozást igényel. Számára is szeretnék elérhető lenni, hiszen ő gondozott kiskoromban. És azért most döntöttem el, hogy előre tudja mindenki. Azt is elmondtam a szülőknek: ha úgy gondolják, hogy fontos lenne, hogy ez az óvoda megmaradjon, akkor keressenek valakit, akit érdekel és szeretné folytatni. Nekik kell megtalálni és meggyőzni az illetőt, mert ők tudják a legjobban megmagyarázni, kit és miért akarják, és mit hajlandók ezért beletenni. Én el tudom mondani, hogy mennyire szeretem, de annak, aki ezt folytatni szeretné, látnia és akarnia kell. Egy éve lenne megtanulni. Nem kell kellene minden nap jönnie, mert nem az a lényeg, hogy folyamatosan itt dolgozzon, hanem az, hogy megismerje és átvegye a Montessori-filozófiát, és úgy tudja vezetni az óvódát, hogy annak lelkülete ne változzon meg. Nem akarom, hogy az Aprókfalva óvoda gyermekfelügyeletté váljon, mert akkor értelmét veszti az egész, amit felépítettünk és a szép anyagaink is tönkre fognak menni. Rengeteg időt, anyagot és pénzt beletettünk, ezért csak annak adjuk oda, akinek szintén szíve csücske lesz. És ha a szülők nem találnak ilyen embert, vagy nem annyira igénylik, mert esetleg nekik elég hétvégén is, akkor nincs nagy gond. Az eszközöket természetesen akkor sem fogjuk kidobni, hanem kiselejtezzük, a legfontosabbakat visszük magunkkal oda, ahova innen elköltözünk, és ha majd egyszer lesz rá igény, akkor még mindig elővehetjük. Ezek időtállóak, nem olyasmik, amik egy-két év múlva kimennek a divatból, alapokat tanítunk velük: összeadás, kivonás, szorzás, ábécé, pénz, óra.
Nem lehetnél te az új vezető, Réka?
Réka: Nem. Ahogy az én koromban anya sem akart óvodát vezetni, hanem a saját gyerekeivel lenni, én is azt gondolom, hogy bármennyire is nagyon szerettem és biztosan hiányozni fog az óvoda, most én is a saját gyerekeimmel akarok lenni. Mivel otthon tanulunk, most egy ideig tanár leszek, nem óvónő. Ha pedig felnőnek, akkor viszont állatorvosként szeretnék dolgozni, mert az a szenvedélyem. De ki tudja, lehet, hogy nagymama koromban majd én is újra ezzel fogok foglalkozni…
Enikő: Egyébként nem kell, hogy óvónő legyen, „csak” szeresse a gyerekeket. Amikor a hétvégi magyar iskolában tanítottam, és Jancsi igazgató volt, észrevettük, hogy mindig azok lettek a legjobb tanerők, akik a felvételin azt mondták, szeretik a gyerekeket. Sokkal jobbak voltak, mint azok a tanítónők, akik ugyan szakmailag képzettek voltak, de azzal a hozzáállással jöttek: „Én tanítónő vagyok, nem szedek szemetet, nem csinálok ezt vagy azt, a gyerekek pedig buták”… Ha nem vagy képes szeretni az összes gyereket az óvodában, nem tudsz számukra közösséget alkotni és nem tudod őket tanítani. Kicsit nehéz a lelkem amiatt, hogy a 20. évig nem húztam ki, de a lányaim el akarnak költözni, valahova egy kis tanyára, és mi követni akarjuk őket és visszük az édesapámat is, hogy együtt legyünk. Jövőre azért tervezek egy olyan nagy összejövetelt, amilyet a tizedik év után szerveztünk, hogy a ma már húszéves első bölcsiseim eljöjjenek, és együtt ünnepeljünk.
Réka: Néha, amikor este tízkor beszélünk, megkérdezem édesanyámat, mit csinál, az a válasz: még befejezem az albumokat a gyerekeknek. Merthogy itt minden gyerek egy albummal megy haza év végén, tele gondosan válogatott fényképekkel, óvodai munkákkal, amit elkészíteni rengeteg idő. Kellene tehát ide egy másik olyan „bolond” ember, mint ő, akinek ez az óvoda a szenvedélye, a mindene.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
