Az „unalom” manapság szinte tiltott szó lett, pedig a gyerekkor legszebb csodái gyakran éppen az unalom mély kútjából bukkannak elő.
Ha van egy szó, amitől a modern szülő szinte görcsbe rándul, az az „unalom”. A gyerek unatkozik? Azonnal elő a képernyő, a foglalkoztató füzet, a zongoraóra vagy a kreatív foglalkozás. Mert az unalom rossz – gondoljuk. Pedig valójában éppen az ellenkezője igaz. Az unalom nem az ördög találmánya, hanem a lélek csöndes műhelye, ahol a valódi kreativitás, az önállóság és a belső világ kincsei születnek.
Régen, amikor még nem volt tablet, és a szünidő nem volt naptárba vésett, percre beosztott „élményprogram”, a gyerekeknek egyetlen dolga volt: kitalálni, mit kezdjenek magukkal. Képzeletből, botból és kavicsból születtek városok, barátságok, hősök és történetek. Az unalom nem hiány, hanem lehetőség volt – egy üres vászon, amire a gyerek saját színeivel festhetett.
Az unalom legnagyobb ajándéka az, hogy belső világba tereli a gyereket. Amikor nincs külső inger, a figyelem befelé fordul. Elkezd gondolkodni, álmodozni, kérdéseket feltenni. Ezek azok a pillanatok, amikor megszülethet egy dal, egy új játék, vagy csak az a felismerés, hogy a világ mennyire tágas, és benne mennyire szabad ő maga.
Sőt, az unalom a kitartás és türelem tanítója is. Nem minden perc lehet izgalmas – és ez rendjén van. A gyerek, aki megtanul „végigunatkozni” egy délutánt, megtanulja azt is, hogy nem mindig történik valami, és ez nem baj. A felnőtté válás egyik legnagyobb próbája az, amikor meg kell tanulnunk együtt élni a csenddel, az egyedülléttel, az idő múlásával. Hát nem jobb ezt gyerekkorban, játékosan gyakorolni?
Természetesen az unalom nem azt jelenti, hogy a gyerek elhanyagolva, magára hagyva teng-leng a négy fal között. Hanem azt, hogy nem mindig kell azonnal megoldani a „Mit csináljak?” kérdést. Néha elég annyit mondani: „Nem tudom, drágám – gondold végig!” Ezzel nem csak önállóságot adunk a kezébe, hanem bizalmat is: „Bízom benned, hogy megtalálod a saját utad a pillanathoz.”
Az iskolai élet, a digitális világ és a felnőttek által vezérelt napirend gyakran úgy darabolja fel a gyerek idejét, mint a pizzát egy bulin – minden percnek megvan a helye, a célja, a funkciója. De a gyerekkor nem projekt, hanem életérzés. És ennek része a lassúság, a céltalanság, a semmittevés öröme is.
És ne féljünk: a gyerek, aki unatkozik, előbb-utóbb megmozdul. Mert a gyermeki lélek nem képes sokáig tétlenül maradni. Előveszi a színes ceruzákat. Kimegy a kertbe. Rákacsint a hangyabolyra. Kitalál egy mesét. Megtalálja önmagát – újra és újra.
Szülőként a legnagyobb ajándék, amit adhatunk, az idő és tér a semmire. Ez az a titkos tér, ahol a gyerekkor legfontosabb dolgai történnek. Ha minden pillanatban elűzzük az unalmat, olyan, mintha letörölnénk a vásznat, mielőtt még a kép megszülethetne.
Úgyhogy legközelebb, amikor azt hallod: „Anyaaa, unatkozom…”, ne ugorj talpra. Mosolyogj, és mondd:
„Az nagyon jó! Akkor most valami igazán érdekes fog történni.”
Szülői tipp – így támogasd az „unalmat” szeretettel és türelemmel
Az unalom nem ellenség – csak egy eddig félreértett vendég az otthonunkban. Amikor bekopogtat, ne zárjuk ki, inkább terítsünk meg neki egy kis belső szabadsággal.
Mit tehetsz szülőként?
- Először is: ne ijedj meg tőle. Nem vagy rossz szülő, ha a gyerek nem szórakozik épp. Sőt, épp ezzel tanítod meg neki, hogyan boldoguljon saját magával.
- Tarts tudatosan “üresjáratokat” a napban. Ne legyen minden perc beosztva. A szabad játék, a „semmi különös” órái sokszor termékenyebbek, mint egy egész délutáni szakkör.
- Adj inspirációt, de ne oldj meg mindent helyette. Ha nagyon tanácstalan, kérdezd meg: „Van kedved kitalálni egy saját játékot?” vagy „Mi lenne, ha te lennél ma a meseíró?” – és figyeld, hogyan kel életre a képzelete.
- Támogasd az egyedüllét gyakorlását. Ez nem azt jelenti, hogy kizárod őt – csak hogy megengeded neki, hogy ne mindig legyen társaságban. A csend nem büntetés, hanem ajándék.
- Bízz benne. A gyerek nem porcelánfigura, hanem szárnyat bontó emberpalánta. Ha érzi, hogy hiszel benne, hogy képes saját ötletet kitalálni, ő is elhiszi majd magáról.
És végül: légy példakép. Ha te is tudsz csendben lenni, ha néha megállsz egy csésze teával az ablak előtt és csak nézel kifelé, akkor azt üzened: nem kell mindig történnie valaminek ahhoz, hogy teljes legyen a pillanat.
Az unalom nem űr – hanem a képzelet katedrálisa. Hagyjuk, hogy a gyerekek belépjenek oda. És ha néha kicsit velük megyünk, lehet, hogy mi is újra felfedezzük, milyen jó volt gyereknek lenni.
Forrás: egeszsegter.hu
