TOCCATA – `Bata Imre barátomnak`

Ahogy öregszem,
érezem:
mint forr a multba
életem,

lentebbre váj a
gyökerem,
a történelmet
viselem.

Gyerekkorom:
tündér, manó;
nem volt tévé,
se rádió,

kocogott sok-száz
ló, csacsi,
ritkaság volt a
gépkocsi,

mögötte gyors
kölyök-csapat
csodálkozón
loholt-szaladt.

Az ég üres volt,
kék mező,
még nem csíkozta
repülő.

Vasút, vagy villany:
távoli
kis állomások
lángjai.

Félszáz évem
merül tovább:
a nagyapát,
a dédapát

mendemondából
hámozom,
emlékeimből
toldozom,

Klapkát, Perczelt
rég ösmerém,
úgy szólítám:
uramöcsém,

mert már Rákóczi
vagy Drugeth
öreg koldusnak
nézhetett.

Oly vén vagyok hogy
borzalom!
Láthatott volna
már Platon,

de voltam fura
figura
s ő pislogott szebb
fiúra.

Amikor még
ember se volt,
páfrány-bokor
fölém hajolt,

apónak hívott
a bokor.
Mikor születtem?
Semmikor.
Két jó marék port
könnyedén
a teremtésből
hoztam én

kóválygó senki,
a nevem
Majtréja, Ámor,
Szerelem,

ős-kezdet óta
itt vagyok,
de a lepkével
meghalok.