Betört kirakatok, amelyekben érintetlenül maradtak az értékek. Őrizetlen pénzesládák, amelyekből senki nem vett ki pénzt, hanem inkább adakozott. Vidéki gazdák, akik élelemmel megrakott teherautókkal indultak a főváros megsegítésére. Orvosok és önkéntesek, akik saját életüket kockáztatva mentették a sebesülteket. Az 1956-os forradalom nemcsak a szabadságért folytatott küzdelem, hanem a rendkívüli emberi összefogás története is.
Amikor az 1956-os forradalomra gondolunk, legtöbbször a budapesti utcákon megjelenő szovjet tankok, a barikádok, a fegyveres fiatalok és a lyukas nemzeti zászló jut eszünkbe. Ezek a magyar történelem kitörölhetetlen képei.
A forradalomnak azonban volt egy másik, kevésbé ismert arca is.
Azoké az embereké, akik nem fegyverrel harcoltak, hanem kenyeret sütöttek, sebesülteket ápoltak, élelmiszert szállítottak, pénzt adományoztak, vagy egyszerűen tisztességesek maradtak akkor is, amikor a megszokott rend felbomlott körülöttük.
A forradalom napjaiban Budapest számos utcáján szinte megállt a megszokott élet. Akadozott az élelmiszer-ellátás, sok üzlet bezárt, a közlekedés megbénult, és a harcok következtében egész házak rongálódtak meg.
Mégis, ebben a rendkívüli helyzetben sok emberben erősebbnek bizonyult az egymás iránti felelősség, mint az önérdek.
Betört kirakatok – de senki sem nyúlt az értékekhez
Az egyik legkülönösebb történetet Lajos Lederer, a brit The Observer újságírója örökítette meg, aki személyesen tartózkodott Budapesten a forradalom idején.
1956. november 18-án megjelent beszámolójában felidézte, hogy a harcok során betört üzletkirakatok mögött értékes órák és ékszerek hevertek, mégsem vitték el őket.
Pedig sok helyen nem működött a rendőri ellenőrzés, az üzletek tulajdonosai elmenekültek vagy bezártak, és a környéken fegyveres összecsapások zajlottak.
Lederer egy másik különös esetről is beszámolt.
Amikor a szabadságharcosoknak elfogyott az élelmük, előfordult, hogy éjszaka élelmiszerüzletekből vittek magukkal ennivalót. Nem fosztogatni akartak: listát készítettek az elvitt árukról, és pénzt hagytak hátra azok ellenértékeként.
Ez a magatartás sokat elárul arról, milyen erkölcsi elvárásokat fogalmaztak meg magukkal szemben a forradalom résztvevői.
A történet természetesen nem jelenti azt, hogy az egész országban mindenki kifogástalanul viselkedett. Történtek lopások, túlkapások és erőszakos cselekmények is. A becsületesség dokumentált példái azonban éppen azért figyelemre méltók, mert egy rendkívül bizonytalan, életveszélyes helyzetben történtek.
Az őrizetlen pénzesládák csodája
A forradalom egyik legszebb története egy különös budapesti adománygyűjtéshez kapcsolódik.
Erdély Miklós, a később nemzetközi hírűvé vált képzőművész és gondolkodó, 1956 őszén szokatlan ötlettel állt elő.
A Magyar Írók Szövetségének közreműködésével Budapest több forgalmas pontján nyitott faládákat helyeztek el, amelyekbe a forradalom áldozatainak családjai számára gyűjtöttek pénzt.
A ládák mellett nem álltak őrök.
Sőt, az adománygyűjtés szervezői azt szerették volna, hogy mindenki lássa: a pénz teljesen őrizetlenül áll az utcán.
A ládák fölé kifüggesztett felhívásokra még egy-egy százforintos bankjegyet is erősítettek. Ez volt az akkori legnagyobb címletű magyar papírpénz.
Az üzenet egyszerű volt: a forradalom tisztasága lehetővé teszi, hogy így gyűjtsenek az elesettek hozzátartozóinak.
És az emberek valóban adakoztak.
A fennmaradt beszámolók szerint két-három nap alatt mintegy 260 ezer forint gyűlt össze, ami abban az időben jelentős összegnek számított.
A kezdeményezésnek volt még egy különös részlete: állítólag olyanok is akadtak, akik önként vigyáztak volna a pénzre, de a szervezők éppen azt szerették volna megmutatni, hogy erre nincs szükség.
Az összegből gyorssegélyeket kezdtek kiosztani az áldozatok családjainak. A történeti feldolgozások szerint a segélyezés nem kizárólag a forradalmárok hozzátartozóira terjedt ki.
A nyitott pénzesládák mára az 1956-os forradalom erkölcsi összefogásának egyik legerősebb jelképei lettek.
Amikor a vidék élelmezte Budapestet
Miközben a fővárosban folytak a harcok, a vidéki Magyarországon rendkívüli segítőmozgalom bontakozott ki.
A gazdák és falusi közösségek felismerték, hogy Budapest lakosságának egyre nagyobb szüksége van élelmiszerre.
Sok helyen közösen kezdtek gyűjteni burgonyát, lisztet, kenyeret, zöldséget, húst és más élelmiszereket.
A szállítmányokat teherautókkal juttatták el a fővárosba.
Az egyik különösen beszédes korabeli fénykép 1956. november 2-án készült. A budapesti Városház utcában egy Balatonszabadiból érkezett Csepel teherautó látható, amely élelmet hozott a főváros lakóinak. A jármű a budapestieknek szánt segítséget hirdette.
A felvételt Bojár Sándor készítette, és a Magyar Távirati Iroda fényképarchívuma őrzi.
A vidéki segítség nem elszigetelt kezdeményezés volt, hanem szélesebb társadalmi összefogás része.
Földváryné Kiss Réka történész is hangsúlyozta, hogy a vidéki települések a forradalom kitörését követően gyorsan újjászervezték mindennapi életüket, és jelentős szerepet vállaltak Budapest élelmezésében.
Az élelmiszerszállítás sok esetben önkéntes adományozásként történt. A gazdák nem üzleti lehetőséget kerestek a főváros nehéz helyzetében, hanem segíteni akartak.
A forradalom alatt a város és a vidék közötti összetartozás kézzelfogható valósággá vált.
Önkéntesek a kórházakban – életmentés a golyózáporban
A forradalom emberi összefogásának másik megrendítő példája az egészségügyi dolgozók és önkéntesek helytállása.
Budapesten a harcok kezdete után rohamosan növekedett a sebesültek száma. A kórházak és mentőállomások rendkívüli terhelés alá kerültek.
A budai Várhegy alatt található Sziklakórház 1956-ban ismét megnyitotta kapuit a sebesültek előtt.
Az intézményt dr. Máthé András vezette, munkáját dr. Seibriger András helyettes főorvos és számos egészségügyi dolgozó segítette.
A közelben működő védőnőképzőből önkéntesek érkeztek, hogy részt vegyenek a betegek ellátásában.
A kórház nem csupán gyógyszert és kötszert kapott segítségként. Vidékről élelmiszer-adományok is érkeztek, a Nemzetközi Vöröskereszt pedig többféle támogatást nyújtott.
A mentőszolgálat dolgozói közül többen saját életük árán teljesítették kötelességüket.
Rónafalvi Ödön mentőorvos-segéd 1956. október 24-én vesztette életét, amikor a sebesültet szállító mentőkocsijukat szovjet katonák géppuskatűz alá vették az Andrássy úton.
Ezek a történetek arra emlékeztetnek, hogy a forradalom hősei között nemcsak fegyveresek voltak, hanem orvosok, ápolók, mentősök, gépkocsivezetők és önkéntes segítők is.
Sokuk számára nem az számított, hogy a sebesült melyik oldalon állt, hanem az, hogy emberéletet kellett menteni.
Egy ország, amely segíteni akart
Az 1956-os forradalom egyik különleges vonása, hogy a megszokott hatalmi szerkezet megrendülése nem mindenütt vezetett társadalmi széteséshez.
Sok helyen éppen ellenkezőleg: az emberek maguk kezdtek gondoskodni közösségük működéséről.
Forradalmi bizottságok alakultak, újraszervezték a helyi ellátást, igyekeztek fenntartani a közrendet, és segítséget nyújtani azoknak, akiknek erre szükségük volt.
Ennek természetesen voltak korlátai. Nem lehet elhallgatni a forradalom napjainak erőszakos eseményeit, a bosszúból elkövetett támadásokat és az ártatlan áldozatokat sem.
De az önkéntes együttműködés, a felelősségvállalás és a szolidaritás számos dokumentált példája fontos része a történelmi igazságnak.
Az 1956-os események arra is rávilágítottak, hogy a társadalom összetartó ereje nem kizárólag az állami intézményeken múlik.
A bizalom, a személyes felelősség és az egymásért vállalt áldozat olyan erőforrások, amelyek a legnehezebb körülmények között is képesek közösséget teremteni.
Mit üzen nekünk 1956 emberi arca hetven évvel később?
Az 1956-os forradalom 70. évfordulóján különösen fontos, hogy ne kizárólag a fegyveres harcokra és a politikai következményekre emlékezzünk.
A történelem nagy eseményei mögött mindig ott vannak a hétköznapi emberek.
Az a gazda, aki élelmiszerrel megrakott teherautóval indult Budapest felé.
Az a járókelő, aki pénzt dobott az őrizetlen gyűjtőládába.
Az a fiatal, aki egy betört kirakat előtt elhaladva nem vett el semmit.
Az az ápolónő, aki veszélyes körülmények között is a sebesültekkel maradt.
És az a mentődolgozó, aki akkor is elindult segítséget nyújtani, amikor az utcákon lövések dördültek.
Ők is részesei voltak az 1956-os forradalomnak.
Az ő történetük talán kevésbé látványos, mint a tankokkal szembeszálló szabadságharcosoké, de legalább annyira fontos a forradalom emberi örökségének megértéséhez.
Mert a szabadság nemcsak azt jelenti, hogy az emberek maguk dönthetnek a sorsukról.
A szabadsághoz hozzátartozik a mások iránt érzett felelősség, a becsületesség és az egymásba vetett bizalom is.
1956-ban nemcsak a magyar nép szabadságszeretete mutatkozott meg, hanem az is, milyen rendkívüli erő rejlik az emberi tisztességben és az összefogásban.
Hetven év múltán talán ez az egyik legfontosabb üzenet, amelyet továbbadhatunk a következő nemzedékeknek.
