Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a reformatus.hu-n.
Jakabffy Zsolt ötgyermekes református lelkész a Partiumból, Erdélyből került Los Angeles-be 2001-ben. A diaszpórában nem jellemző módon nemcsak gyülekezetét, hanem a hétvégi magyar iskolát is vezeti, amit missziós területnek tekint. A templom és az azzal szoros együttműködésben létező Reményik Sándor Keresztény Magyar Iskola az észak-amerikai magyar diaszpóra talán legjobban felépített magyar oktatási intézménye diák színjátszókörrel, néptánccsoporttal, könyvtárral, iskolaújsággal. Az iskola és a gyülekezet évi két bált és egy majálist szervez, ugyanakkor egyre hangsúlyosabbak a családos lelki programjaik.
Miért lett lelkész?
Édesanyámnak mindig az volt az álma, hogy lelkész legyen az egyszülött fia. Okát nem tudom, soha nem mondta el, és nagyon nagy templomba járók sem voltunk. Mérnöki pályára készültem, de közben sok minden mással is foglalkoztam: részt vettem egy amatőr színjátszó csoportban, a Kortárs Színpad 71-ben, zenét szereztem és zenekarban játszottam, kapusként pedig egy C-ligás csapatban fociztam. Miközben mindig is nagyon fontosnak tartottam a magyarságomat, ifjúsági bibliaórákra jártam és tábort szerveztem, ami Erdélyben és a Partiumban akkoriban, a ‘80-as évek végén nem volt egyszerű a kettős – kommunista és román – elnyomás miatt. ‘90 januárjában Temesvárra utaztunk a családdal, és amit akkor ott láttam, nagyon megrázott, és hitbeli kérdéseket vetett fel bennem: kell legyen egy mélyebb magyarázat, mint csak az, hogy most az emberi indulatok egymásnak feszültek. Elkezdtem mélyebben beleásni magam a Bibliába, és szinte heteken belül úgy éreztem, nekem nem a mérnöki pályára van szükségem, hanem sokkal inkább arra, hogy a világban folyamatosan felszínre kerülő mély kérdésekre próbáljak olyan választ kapni és főleg adni, ami lehet, hogy szembemegy a világ sodrásával, ugyanakkor az egyetlen igaz válasz. Így kerültem a teológiára, feladva a tudományos irányt.
Tőkés Lászlóval találkozott akkor?
Személyesen akkor még nem, csak amikor az egyetem elvégzése után a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnél szolgáltam, és az ifjúsági ügyosztályra kerültem. Számomra meghatározó élmény volt munkatársának lenni, nagyon sokat tanultam tőle, és mai napig nagyon tisztelem. Az ifjúsági ügyosztály vezetője talán azért lettem, mivel lelkészi pályám első éveiben, sőt még teológusként is elég sok és sikeres ifjúsági tábort, például honismereti és íjásztáborokat szerveztem a Körös vidékén vagy ahol éppen szolgáltam. Folyamatosan aktívan kerestem a kapcsolatot a fiatal korosztállyal. Törekedtem arra, hogy az Úr házába vonzzam a fiatalokat, mert úgy éreztem: ők a jövő. A zenei képességeimet szolgálatba állítva, összehoztam egy rockoperát, Pilátus címmel, amit 15-16 gyülekezetben bemutattunk. Az időseket mindig tiszteltem, a mostani gyülekezetben is értékelem őket és foglalkozom velük, de világossá kell tenni: valakinek tovább kell vinni mindazt, amit ők megteremtettek, ezért össze kell kapcsolni a korosztályokat.
Mikor alapított családot és miért jöttek Amerikába?
Rózsával akkor ismerkedtünk meg, amikor első szolgálati helyemre, a Nagyvárad melletti Fugyivásárhelyre hazajött, épp az említett rockopera egyik bemutatójára. ‘98-ban házasodtunk össze, ‘99-ben megszületett Ákos, 2001-ben pedig Koppány, aki három hetes volt, amikor az amerikai kalandunk elkezdődött. (Három lányunk, Édua, Kincső és Katinka már Amerikában született.) Abban az időben Mezőtelkiben szolgáltam, Nagyváradtól 30 kilométerre északra. Emellett a püspökségen dolgoztam, és felelős szerkesztője voltam a Királyhágómelléki Református Egyházkerület gyülekezeti lapjának, a Harangszónak, ezért napi szinten bejártam Nagyváradra. Egy kollégámnak kapcsolata volt a San Fernando-i gyülekezettel, tőle tudtam meg 2000 végén, hogy ott megürült a lelkészi állás. Őt nem érdekelte a lehetőség, de nekem ajánlotta, én pedig megbeszéltem a párommal. Meg voltam elégedve az akkori szolgálati helyemmel, feleségemnek mérlegképes könyvelőként kiváló munkahelye volt, tehát semmilyen szempontból sem volt szükségünk Amerikára. Mégis abban maradtunk: próbáljuk meg. 2001 márciusában választottak ki. Ha sejtésünk lett volna arról, hogy megnyerjük a pályázatot, szinte biztos, hogy nem próbálkozunk. Nem akartunk elmenni, csak ki akartuk magunkat próbálni. Valószínű, hogy az Úristen keze nagyon mélyen benne volt ebben. 20-22 év távlatából nagyjából értem, hogy miért. Nagyon sokszor felteszik a kérdést: volt-e honvágyam, nem bántam-e meg. Nagyon sok kedves régi barátot elveszítettem, és ami ennél fontosabb, szüleim idős éveiből elveszítettem sok esztendőt, amit a közelükben tölthettem. Isten mégis megadta azt, hogy legalább édesanyám mellett lehettem utolsó napjaiban. Ezt mind bánom. Viszont érteni vélem, hogy miért egy Partiumból, Erdélyből származó lelkészként kerültem ki egy olyan közegbe, amely bizonyos fokig hasonló ahhoz, mint amiből eljöttem: idegen nyelvű, ahol meg kell tartani a magyarságot. Mezőtelkiben egy vegyes, mára román többségű faluban magyar óvodát működtettünk; igyekeztük megtartani a magyarságot, folytatva elődeink munkáját. Itt ugyanezt végezzük, csak egy sokkal nagyobb, közel Magyarország méretű földrajzi szórtságban próbáljuk átadni mindazt, amit a Jóisten ránk bízott: hit, nyelv, kultúra és nemzettudat. Az elmúlt 20 évben jó pár lelkész elment két-három év után, nem bírták. Ehhez a szolgálathoz kell egyfajta olyan edzettség, amivel felruház bennünket a Jóisten a korábbi élethelyzetekben, és használ bennünket a későbbiekben.
Mi várt önökre Los Angelesben?
A gyülekezetben sok minden szépen fel volt építve, de nem volt minden a helyén, így az első három évünk nagyon komoly feszültségekkel telt. A legtöbb amerikai magyar vagy akár más nemzetiségű kisebbségi gyülekezetre nagyon sokan úgy tekintenek, mint egy magyar házra, és nem egy lelki közösségre. A magyar házaknak megvan a maguk szerepe; nekünk viszont más. Amikor a két feladatkör ütközik és a mérleg megbillen, abból elég komoly feszültségek szoktak születni. Ez történt itt is, ami hosszú távon végül teljesen lecsengett, és az érintett személyekkel megbékültünk, de eleinte éles volt a helyzet, és ki kellett imádkozni a Jóistentől azt a kegyelmet, hogy a templom valóban elsősorban Isten háza legyen, és utána minden más, nem pedig fordítva. Egy merész döntést kellett hozni: az iskolát áttettük vasárnapra és összekötöttük a templommal. Attól kezdve kéz a kézben működik a kettő, éppen úgy, ahogy névadónk, Reményik Sándor Templom és iskola című verse leírja. Néhány családot veszítettünk el az átállással, de néhány éven belül drasztikus növekedésnek indultunk. A Covid-járvány miatt megfogyatkoztunk; azóta sem tudunk igazán magunkhoz térni, de nagyon törekszünk, és bízunk benne, hogy sikerülni fog.
Milyen létszámról van szó? Mekkora egyébként a Los Angeles-i magyarság?
Los Angeles magyarságát illetően nincsenek biztos számok. Ebben az városban és környékén valószínűleg 130-170 ezer közötti magyar származású ember élhet, de ennek csak kb. 10-12 százaléka ért vagy beszél magyarul. A magát magyarnak tartó 15-20 ezer emberből a gyülekezet és a fesztiválok révén 1500-2000 embernél többet a helyi magyar szervezetek együtt sem tudnak megszólítani. Néha bejelentkeznek a templomnál, amire rákeresnek a neten, mert meghalt a nagypapa, és maradt utána sok magyar könyv, amit sajnálnak kidobni. Vagy meghalt a nagymama, és kellene egy rövid szertartást tartani. Így szoktunk új embereket találni, de évente három-négynél nem többet. Az elmúlt 20 évben megismert, régebben a városban élő vagy már itt született magyarok közül sajnos nagyon sokan elköltöztek a megváltozott életkörülmények miatt, Texasba, Észak-Karolinába, Floridába. A Majálison legfeljebb 6-700 emberrel találkozunk. A járvány előtt karácsonykor és húsvétkor 200-250 embert láttunk a templomban, átlagos istentiszteleteken 70-80 főt, az iskolában 60-65 volt a gyereklétszám. Ma 35-45-en járnak rendszeresen templomba, az iskolába pedig 40-en. Ez egy alacsonyabb, de stabil létszám. Az iskolában hetente négy órán keresztül foglalkozunk a gyermekekkel és van néptánccsoportunk, heti iskolaújságunk, saját diákszínjátszó körünk. Amikor legutóbb egy magyar iskolai konferencián elmondtam, mi mindennel foglalkozunk, többen visszakérdeztek: ez mind egy iskolában történik? Tavaly az egyik tanárunk részt vett egy Balassi módszertani konferencián és kiderült számára, hogy a negyvenvalahány diaszpórabeli magyar iskolából valószínűleg a miénk van a legjobban felépítve. Minden lehetséges területet próbálunk lefedni, a gyerekeinket úgy képezzük, hogy valóban megállják a helyüket. A szülők komolyan veszik azt az egyik alapvető szabályt, hogy otthon magyarul kell beszélni a gyerekekkel. Természetesen vannak családok, ahol például vegyes házasságban nőnek fel a gyermekek, ezért ez az elv nem nagyon működik, de nagyon sokat segít az, ahol a nagyszülőkkel van kapcsolat és az unoka kénytelen magyarul beszélni, és közben észrevétlenül meg is szereti a nyelvet. Az én lányaim például kifejezetten élvezik, hogy van egy titkos nyelvük. Sok gyerek megy tőlünk nyaranta Magyarországra a diaszpórabeli diákoknak rendezett Rákóczi-táborokba, vagy Balassi-ösztöndíjjal tanulni, vagy csak ott tölti a nyár egy részét szüleivel, nagyszüleivel. Ezek a lehetőségek nagyon sokat jelentenek.
Ők kérdezték: mindezt egy iskolában, én azt kérdezem: mindezt egy ember?
Nem tudnám végezni egy percig sem, ha nem lenne egy olyan csapat, akikkel 17-18 éve együtt dolgozom. Legfrissebb talán az óvónénink és az egyik tanítónőnk, de már ők is 4-5 éve itt vannak. Nagyon hosszú távú munkakapcsolatokat ápolunk, nem igazán váltunk embereket, mert nagyon jól kijövünk egymással. Volt egy házaspár nálunk, akik 22-23 éven keresztül vitték a néptánccsoportot. Sajnos családi okok miatt nem tudták folytatni, de nagyjából amikor ők abbahagyták, elindult a Kőrösi Csoma Sándor (KCSP) program. Az utóbbi néhány esztendőben tökéletesen beváltak a néptáncos KCSP-sek. Előző párunk visszajött még egy évre; a mostaniak, Vámosi István és felesége, Ágnes szintén másodjára vannak itt. Nagyon meg vagyunk elégedve velük. Nagyon fontos a folytonosság és következetesség, két év alatt sokkal többet el lehet érni. A diákszínjátszó csoport ötlete 2014 tájékán fogalmazódott meg a gyülekezetben annak mentén, hogy mit lehetne kezdeni a nagyobb gyerekekkel, akiket már nem vonz a magyar iskola. Hollywoodi filmiparban operatőrként és segédrendezőként dolgozó kedves ismerősöm elvállalta a Lármafa Diákszínpad vezetését. Már tíznél több előadásunk volt, idén egy magyar népmesét dolgoztunk fel. 2015-16-ban a szülői bizottság egyik tagja jött a heti iskolaújság ötletével. Egy nagyon kedves óvodapedagógus barátom tervezte meg az újság arculatát és rakta össze az első számot. Sajnos fiatalon meghalt, de az iránta érzett tiszteletből ugyanazt a dizájnt visszük tovább. Most Vámosi Pisti KCSP-sünk rakja össze minden hétvégére nagyon hűségesen. Néhány szülő pedig segít a Facebook oldalunk folyamatos frissítésében, oda mindig felkerül a friss újság is.
Iskolai bált és két nagyobb gyülekezeti eseményt is rendeznek. Ezeknek mi a története?
Magyar Beáta tanárnőnk férjének, Andrásnak támadt az az ötlete annak idején, hogy a magyar iskola ne csak névleges havi tandíjakból működjön, hanem legyen egy éves adománygyűjtő eseményünk is. Sajnos András, aki vállalta a főzést, két éven belül megbetegedett és a jó Isten hazahívta őt. Azóta minden évben az ő emlékének szenteljük a bált. A bevételből az iskolát fejlesztjük. Összesen 80-90 ezer dollárnyi ingatlanfejlesztés történt az elmúlt 10-15 évben, hogy az épület minél jobban kiszolgálja a templom és iskola harmonikus együttműködését. Húsz évvel ezelőtt nagyon másképp nézett még ki az iskola; azóta kialakítottunk egy könyvtárat, két új tantermet, teljesen felújítottuk a nagytermet és a konyhát is átalakítottuk. Kamerarendszert és zárható kapurendszert is beszereltünk, a közösség biztonsága érdekében. Voltak erre magyarországi pályázatok is, de a fejlesztések jelentős részét az iskolabálok nyereségéből végeztük. Az idei bevételből a színpadot alakítjuk át és a templomban felállítunk majd egy olyan rendszert, amivel a fellépéseket rögzíteni lehet, hogy felkerülhessenek egy online platformra. A Majálist az elmúlt 15-18 évben kéz a kézben viszi a gyülekezet és a magyar iskola. ‘92-ben a templomunk szándékos gyújtogatás áldozata volt. Akkor született meg a gyülekezetben az állandó adománygyűjtő akció ötlete. Az elsőt az üszkös romok felett, a parkolóban tartották, az idei volt a harmincadik. Ehhez kapcsolódik egy másik, számomra nagyon fontos váltás a gyülekezetben. Amikor idekerültem, évi nyolc-kilenc zenés-táncos rendezvény zajlott, amivel nekem nem az volt a bajom, hogy személyesen nem szeretem azt a stílust, hanem az, hogy egy gyülekezetnek nem ez a missziója. Megtartottuk a Majálist és a szüreti bált, de a hangsúlyt áttettük a lelki építkezésre: ma évente kétszer-háromszor vannak csendes napok, emellett nyári táborok és hét-nyolc ottalvós hétvége a gyerekek számára, amelyeknek első felében gyakran maradnak a szülők is. Ezek mind hitépítő, hitmélyítő és egyben játékos családi alkalmak.
Mit szóltak a nagy váltáshoz a családok?
Az elmúlt 22-23 év alatt alig öt-tíz olyan emberről tudok, aki bejött egy kulturális rendezvényre, és maradt az iskolában vagy az istentiszteleteken. Vannak ilyen csodák. De a gyülekezet nem a kulturális eseményektől fog megmaradni, hanem azoktól, akik hitben azt tovább viszik. És ha nem lesz, aki hitben tovább vigye, akkor nem lesz Majális meg szüreti bál sem, sőt magyar iskola sem. Mi nem azért vagyunk itt elsősorban, hogy szórakoztassuk az ide járó magyarokat, hanem azért, hogy eljuttassuk őket arra az ismeretre, amit a Biblia kijelent: tényleg úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Viszont a rendszerváltás után érkező szülők többsége a gulyáskommunizmus idején vagy nem sokkal azután nőtt föl, nem sok lelki és hitbeli nevelést kapott, vagy épp elment valamilyen divatos keleti misztika felé. Véleményem szerint elég komoly mulasztása az otthoni keresztény egyházaknak, hogy ezt végignézték, megengedték, de nem az én tisztem megítélni. Mindenesetre én a gyülekezetbe és a magyar iskolába érkező új családokat missziós területnek tekintem. Olyan közösségi alkalmakat igyekszem felépíteni, amire örömmel bejönnek, és lángosevés közben meghallgatják, mi történik a gyerekeikkel, vagy beállnak velük a játékba, és ez észrevétlenül hat rájuk is. Ez egy csodálatos folyamat, amelyben egyre többeket megérint az Úr. Tartunk zenés, modern istentiszteleteket is, tehát minden szinten próbálunk nyitni, de vannak családok, akik még arra sem ülnek be, mert nem érdekli őket Isten igéje, viszont már megkérdezték, mikor lesz a következő ottalvós, mert a gyermekük annyira szereti és annyira sokat épül belőle… Ezekkel az apró lépésekkel próbálunk belépni az életükbe anélkül, hogy rájuk zuhannánk a hittel. Mindebben az igazi motor a feleségem, aki egyébként a számok világában élő, nagyon komoly pénzügyi vezető, de mély hite áldás a családunk és közösségünk számára. Ő építi föl az ifjúsági programok vázát és vezeti részben azokat, én csak ráépítem a lényeget.
Hogyan képzeljük el a családos-gyermekes hitbéli alkalmakat?
Az évi két-három csendes napot elsősorban a gyülekezetnek tartjuk. Tavaly óta a magyar iskolás családok számára egy külön alkalmat szervezünk, melyben figyelembe vesszük a résztvevők hitbeli érettségét és ahhoz igazítjuk a tematikát. Meglepően sokan jelentkeztek. Este kimentünk csillagokat nézni, előtte volt tanítás, éneklés, imádság, beszélgetés, családi vetélkedők, játékos foglalkozások, kihelyezett istentiszteletet. Ráharaptak, megszerették, azóta is kérdezgetik, mikor lesz a következő. Az ottalvós hétvégéken elkezdtük a gyerekekkel azt a hitépítő folyamatot, aminek a neve: „Isten-nyomozók”. Azt keressük, hogyan lehet Istent megtalálni a természettől kezdve mindenben; így próbáljuk az iskolában tanított evolúciós elméletből átbillenteni őket a Biblia felé, ami sokkal inkább logikus és hihető. Az egyhetes nyári táborok 2005-ben indultak, de amikor 2011-ben a nemzeti kormány elkezdte a Rákóczi-táborok szervezését, abbahagytuk. Most az ösztöndíjasainkkal egyetértésben úgy döntöttünk: itt az ideje egy újabb tábornak. Pisti a hungarikumok szakértője, ezért a tábor címe: „Hit és hungarikum tábor”. A délelőtti foglalkozásokon hungarikumokról hallunk, délután az Isten-nyomozók nyomoznak tovább, este pedig a tábortűznél mindkét témát közösen átbeszéljük. Napközben hungarikumokat eszünk a Pick szalámitól kezdve a gulyáslevesig. Eddig kilenc jelentkezőnél tartunk, és ha elérjük a tizenötöt, a maradék öt helyet meghirdetjük az iskolába nem járó magyar gyerekeknek is.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a reformatus.hu-n.
