Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Virga Ágnes 1987-ben, 33 évesen érkezett Bostonba és építette fel újra szakmai életét. Ahogy sok más orvos bevándorló, ő is alulról, egyetemi laboratóriumi technikusként kezdte. Jelenleg a concordi Emerson Kórház neurológiai részlegének igazgatója. 25 éve számtalan magyar szervezetben dolgozik önkéntesen, amelyet amerikai férje és három gyermeke is támogat. A Massachusetts-i Magyar Egyesület volt elnöke, az Amerikai Magyar Koalíció (angolul: Hungarian American Coalition, HAC) alelnöke, a Magyar Amerikai Orvostársaság elnökségi és a Piarista Bál szervezőbizottságának tagja. Közösségi munkájáért 2021-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje, idén a „Legjobb Közösségi Orvos” kitüntetésben részesült.
Mikor és hogyan kerültél Amerikába?
Először 1984-’85-ben egy posztdoktori együttműködés keretében érkeztem, ami akkoriban nagy dolognak számított. A debreceni egyetemi kórház ideg- és elmeklinikáján végeztem tudományos kutatásokat, az orvosi és oktatómunka mellett, mindkét szakvizsgám megvolt. Akkoriban még nagyon közel voltak egymáshoz ezek a területek, nem voltak úgy szétválasztva, mint ma. Egyik nap stroke-os beteget, másik nap skizofrént láttunk el, sőt, még idegsebészeti helyzeteket is meg kellett oldanunk. Bostonban csak egy évig dolgozhattam, mert lejárt a vízumom és vissza kellett mennem. Két év után viszont állásajánlatot kaptam, így ‘87-ben újra kiutaztam és itt maradtam. Az akkori szocialista-kommunista rendszer Magyarországon az egészségügyben és a tudományban is visszahúzó erővel bírt, főleg az olyanok számára, akik nem voltak a kommunista párt tagjai, ahogy én sem. Dolgozhattam, de előrelépni nem tudtam, karrierlehetőségeim korlátozottak voltak. Mivel nagyon szerettem a munkámat, 33 évesen elfogadtam a bostoni egyetem állásajánlatát. Ez a döntés szakmailag nagy visszalépést jelentett, hisz Magyarországon már elég jó pozícióm volt, miközben itt egy anatómiai laboratóriumban, laboratóriumi technikusként kezdtem újra, ahol fagyasztott majom- és patkányagyakat kellett vagdosni és azokon kísérleteket végezni. Ahogy nagyon sok végzettsége szerint orvos bevándorló, én sem orvosként, hanem az egészségügyi hierarchia alján kezdtem, onnan dolgoztam fel magamat.
Hogyan és milyen magasra „dolgoztad fel magad”?
Amikor elindultam, azt hittem, elég jól beszélek angolul, mert előtte jártam nyelvtanfolyamra, de amikor megérkeztem Bostonba, a repülőtéren egy nagyon kedves, nagydarab fekete ember várt, aki szépen beszélt hozzám, de olyan bostoni tájszólással, amiből egy árva szót nem értettem. A laboratóriumban is mindenféle nemzetiségű kollégák dolgoztak, a főnököm például japán volt, és mindenki másképp beszélt angolul, így több hónapba telt, amíg végre jól megértettem őket. Miközben teljes munkaidőben dolgoztam a bostoni egyetem laboratóriumában, esténként és hétvégén tanultam, hosszú hónapokig, mert Amerikában az orvosi honosítási vizsga rendkívül nehéz. Ezt követően rezidens lettem a Massachusetts-i Egyetemen, Boston mellett. A négy év neurológiai rezidensi munka után még egy évet neuromuszkuláris specialistaként is dolgoztam. Ezalatt természetesen abbahagytam a kutatást, és azóta általános idegorvosként dolgozom egy nagy kertvárosi, a concordi Emerson Kórházban, ahol a neurológiai részleg igazgatója vagyok.
Amikor ‘87-ben Amerikában maradtál, az életre szóló döntés volt?
Nem számítottam a rendszerváltásra, ahogy szerintem mások sem. Nem voltam biztos benne, hogy végleg itt maradok, de a szakmai lehetőségek egyértelműen jobbak voltak, aztán pedig elkezdtem dolgozni rezidensként, ami szerettem volna befejezni. Volt néhány orvos ismerősöm, akik visszamentek Magyarországra a rendszerváltás után, de nehéz volt beleilleszkedniük újra az ottani orvosi hierarchiába. Én most is nagyon becsülöm a magyarországi kollégáimat, tartom a kapcsolatot velük, de én megtaláltam itt a helyem, szakmai és magánéleti szempontból is.
Ugyanis közben családod is lett…
Családom már akkor is volt, amikor elindultam Amerikába. Első férjem Magyarországon él, sebész, és ma is nagyon jóban vagyunk. Jelenlegi férjem amerikai ügyvéd, aki nagyon támogatja a magyar ügyeket és kapcsolatokat, meg is tanult egy kicsit magyarul, és minden magyar szervezetben segít, ami óriási dolog nekem meg a gyerekeknek is. Dani fiam még Magyarországon született, egészségügyi informatika specialista, egy egri magyar lányt vett feleségül, itt laknak nagyon közel, úgyhogy ha főzök egy jó húslevest vagy almáspitét, előzetes egyeztetés nélkül átviszem nekik. Az idősebbik lányom, Anitra Lenke szintén az egészségügyben dolgozik, esetmenedzser egy denveri nagy kórházban. Az ő férje erdélyi, akit itt ismert meg Bostonban. Denverben élnek, és nemrég vettek egy kis házat Erdélyben, ahova gyakran visszajárnak; mi is meglátogattuk őket idén nyáron. A fiamék is vettek egy kis házat Egerben. A kisebbik lányom, Faye Noelle a budapesti Semmelweis Egyetemen dolgozott egy darabig, aztán a London School of Economics-on is tanult, most a PwC könyvvizsgáló cégnél dolgozik Londonban, mint Google Cloud üzlet menedzser. Mindhárman itt nőttek fel, jártak a magyar hétvégi iskolába, a Boskolába és a helyi cserkészetbe. Mindhárman tökéletesen beszélnek magyarul és ápolják magyar kapcsolataikat. Faye az Amerikai Magyar Koalícióban is dolgozik gazdasági és oktatási területen; tavaly is jelen volt az éves koalíciós gálán.
Nemcsak tisztán szakmai, hanem közösségi sikereket is elértél orvosként. Pontosan miért is kaptad a legutóbbi díjat?
A „Legjobb Közösségi Orvos” kitüntetést a Massachusetts-i Orvosi Társaságtól kaptam, ahol a jelöltekre orvosok szavaznak a közösség véleménye alapján. Nagyon örültem neki. Azt mondták a kollégák, azért szavaztak rám, mert úgy érzik, mindig elérhető vagyok. Ha felhívna egy sürgős ügyben, mindig igent mondok, ami nekik, az elsődleges ellátási kötelezettségű orvosoknak nagyon fontos. Bármilyen sürgős betegről van szó, sohasem mondom senkinek, hogy várjon, mert el vagyok foglalva, sohasem küldöm el azzal, hogy majd öt hónap múlva jöjjön vissza. Azonnal mindenkit megnézek; akkor is, ha emiatt nincs ebédidőm vagy munkaidőn túl kell bent maradnom a kórházban. A kollégák másik indoka az volt, hogy mindenkivel elbeszélgetek, mindenkit meghallgatok, a betegeket és a családtagokat is. Ha felhívnak, akkor mindig szakítok arra időt, hogy megmagyarázzam a helyzetet. Még a pályám elején megtanultam: mindegy, hogy milyen vizsgálatot vagy gyógymódot rendelek a betegnek, ha úgy érzi, nem tudta elmondani, amit szeretett volna, nem lesz megelégedve velem. Emellett, a környéken több várost is ellátunk, és sokszor tartottam már tájékoztató jellegű ingyenes előadásokat, könyvtárakban vagy akár éttermekben is, így talán az átlagos orvosoknál szélesebb körben ismernek Boston környékén.
Nemcsak szakmai körökben vagy átlagosnál ismertebb, hanem a magyar közösségekben is.
Immár 25 éve, hogy elkezdtem a helyi magyar szervezetben közreműködni, amikor a gyerekeimet beírattam a hétvégi magyar iskolába és a cserkészetbe. Nagyon hálás voltam nekik, mert láttam, hogy sokszor egy szülő nem elég, hogy magyarul megtanítsa őket, kell hozzá a korosztályos közösség is. Amikor láttam, hogy milyen hasznos mindez, elkezdtem aktívan segíteni. És ahogy teltek az évek, egyre több rendezvény szervezésében vettem részt, aztán bekerültem az 1964-ben alapított Massachusettsi Magyar Egyesület vezetőségébe is, egy ideig vezetőségi tagként, majd hat éven át, 2014-2020 között, három ciklusban elnökként, később alelnökként. Ma már nem vagyok vezetőségi tag, de ugyanúgy részt veszek a szervezési feladatokban. Nagyon szerettem ennek a munkának azt a részét, amikor a fiatalokat és az időseket kellett összehozni. Amikor valamit szerveztem, mindig azon igyekeztem, hogy a fiatalok és az idősek is ott legyenek és tanuljanak egymástól. Kezdetben én is a fiatalabbak közé tartoztam és rájöttem, mennyi mindent nem tudtam például a magyar történelemről, mert annak idején a még kommunista Magyarországon nem tanították meg. Akkor jöttem rá arra is, hogy az új generáció még ennyit sem fog tudni, ha mi nem mondjuk el nekik. Amikor ilyen jellegű eseményeket szerveztem, a gyerekeim sok más fiatal is elmesélte, hogy óriási élményt jelentett találkozni élő ‘56-osokkal, mert amikor könyvben olvastak vagy az osztályteremben hallottak a témáról, az csak távoli történelem volt számukra, de amikor ott volt velük valaki, aki saját emlékeit elevenítette fel, arra mindig emlékezni fognak. Boston környékén sok ‘56-os élt, néhányan még ma is köztünk vannak. Annak idején az ő segítségükkel készült el 1986-ban az az óriási, gyönyörű ‘56-os szobor Boston közepén a Szabadság téren, amely minden bizonnyal 1956 legnagyobb és leglátványosabb szobra az USA-ban. Az egyesületben mindig megünnepeltük a nemzeti ünnepeinket és sok kulturális eseményt, színházi előadást, hangversenyt szerveztünk, Magyarországról is hívtunk művészeket. Voltak kisebb-nagyobb sporteseményeink és báljaink is, például adománygyűjtő bálok az iskola és a cserkészet számára. Sokat dolgoztunk, és sikerült ezt a magyar közösséget, amelynek történetében szintén volt egy nagy generációs törés, összetartani. Munkám elismeréseként 2021 júliusában, éppen három éve kaptam a magyar államtól a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, ami nagy megtiszteltetés számomra. New Yorkban adták át, mert a Covid-járvány miatt nem tudtunk Magyarországra utazni, hogy a Parlamentben vegyük át.
Magyar közösség iránti elkötelezettséged nyilvánvaló, de miért kértek fel egyesületi elnöknek? Milyen készségek szükségesek ehhez?
Azt hiszem, többek között azért, mert előtte már bebizonyítottam a szervezőkészségemet. Természetesen bizonyos fokú diplomáciai érzék is kell hozzá, amire egyébként a munkámban is nagy szükségem volt. Meg kellett tanulnom mindkét területen, hogy minden közösségben sokféle ember van és érdemes mindenkit meghallgatni, mindenkivel fenntartani a jó viszonyt. És nyilván ahhoz is kell némi készség, hogy az ember tudjon beszélni, üzeneteket, gondolatokat megfogalmazni, ügyeket képviselni, közösséget összefogni és ösztönözni másokat, ami egyébként nem mindig könnyű, hiszen mindenki elfoglalt, szakmai és magánéletében is.
Ez egy nagyon szép, ugyanakkor nagyon küzdelmes munka, főleg a diaszpórában, ahol nemcsak sikertörténetekkel találkozunk. A bostoni egyesület megmaradása egyértelműen az, és ilyen például a Koalíció is, aminek jelenleg alelnöke vagy. Hogyan kerültél oda?
A ‘90-ben alapított Magyar Amerikai Koalíció az egyik legrégebbi és legnagyobb ernyőszervezet Amerikában, ami nagyon sok helyi magyar szervezetet, iskolát és templomot tart össze. Amikor az akkori vezetőjük, Lauer K. Edith itt járt Bostonban a magyar iskolában és ismertette a szervezet történetét és tevékenységét, számomra nagyon meggyőző és ösztönző volt, ahogy az is, amikor meghívásukra először részt vettem egy megbeszélésükön. Akkor jöttem rá, hogy tőlük meg lehet azt tanulni, amit azóta is igyekszem mindenkivel megértetni: mindenkivel lehet és érdemes is együtt dolgozni; nem azt kell nézni, hogy most ki van épp hatalmon. A régi szervezetektől érdemes megtanulni együtt dolgozni másokkal és minden kapcsolatból kihozni azt, ami a mi közösségünk számára fontos. Tehát a közös dolgokra és a nagy összképre kell koncentrálni, nem a különbségekre és a részletekre. A Koalíció is átélt már jó néhány amerikai és magyar kormányváltást. Azért léptem be hozzájuk a magyar egyesületet képviselve, hogy tanuljak tőlük. Több év közös munka után bekerültem a vezetőségbe, most alelnök vagyok, Pazaurek Piros és Grauzer Csilla mellett, Lauer Rice Andrea elnök vezetése alatt. Más-más területekre összpontosítunk; én főleg a közösségi kapcsolatokkal foglalkozom, illetve én is támogatom a fiatalokat, mivel ez szívügyem és mert kisebbik lányom is a Koalíció aktív tagja.
És van még egy magyar, egyben szakmai szervezet is, ahol vezetőségi tag vagy…
Igen, az Amerikai Orvostársaság által elismert, 55 éves Magyar Amerikai Orvostársaság a magyar gyökerekkel rendelkező orvosok, egészségüggyel kapcsolatos kutatómunkát végző tudósok, kutatók, orvostanhallgatók, rezidensek, orvosdiplomások önkéntes munkán alapuló szervezete, amely a magyar orvostudomány hagyományait és eszmeiségét kívánja megőrizni, ápolni és továbbvinni az USA-ban. Fő céljai tudományos konferenciák, előadások, publikációk, tagi együttműködések szervezése; folyamatos orvostudományi továbbképzés biztosítása; ösztöndíj- és csereprogramok szervezése nemcsak magyarpországi, hanem a Kárpát-medencében élő magyar orvostanhallgatók, rezidensek számára amerikai és magyarországi orvosegyetemek között, valamint szakmai együttműködés amerikai és magyar egyetemek szakemberei között; közös konferenciák szervezése. A szervezet New England-i Szakcsoportja – amelynek titkárja vagyok – a helyi, orvostudománnyal foglalkozó, a tagsághoz tartozó szakembereknek biztosít előadási, találkozási, együttműködési fórumot. Büszkék vagyunk arra, hogy óriási szakmai kapcsolatokkal rendelkezünk és már két Nobel-díjas magyar is tartott nálunk előadást. Nemsokára megtartjuk éves találkozónkat a floridai Sarasota-ban, ahová a világ minden részéről érkeznek neves magyar orvosok, akik hozzájárulnak ahhoz, hogy tehetséges magyar fiatal orvosokat és kutatókat támogassuk. Szerintünk a két ország között nemcsak a politikai, hanem a tudományos és gazdasági kapcsolatok is fontosak, azokat is folyamatosan fejleszteni kell. Az éves találkozókon kívül rendszeresen, két-három havonta vannak regionális megbeszéléseink, ahol mindenki beszámol a saját kutatásáról és zajlik az ismerkedés, kapcsolatépítés és a közös gondolkodás arról, legközelebb kit lehetne meghívni, hogyan lehetne a fiataloknak segíteni.
Említetted a floridai alapítású HungarianHub által létrehozott Segítség.ma platformot…
A Segítség.ma legfontosabb célja, hogy a határon túli és a diaszpórában élő magyar betegek a lehető legkönnyebben és leggyorsabban találjanak maguknak, vagy a környezetükben élőknek anyanyelvű egészségügyi és mentálhigiénés szakembert. Ennek a kezdeményezésnek a nagykövete lettem én is, hogy orvosként segíthessek bajba jutott, tanácstalan magyarokon, ami különösen a járvány alatt volt fontos, és főleg az olyan magyarok számára, akik elsősorban magyarul beszélnek és nehézségük adódik eligazodni az amerikai egészségügyi rendszerben.
Legutóbb a New York-i Piarista Bálon találkoztunk, ahol nyitó táncot is jártál.
Szeretem az olyan szervezeteket, amelyek tehetséges fiatalokat segítenek. A piaristák célja mindig is az volt, már néhány évszázada, hogy a fiatalokat ösztöndíjakkal támogassák. Ez is egy olyan nemes és szép célú szervezet, amely tevékenységéhez szívesen hozzájárulok, ahogy tudok.
70 éves lettél, bár ez egyáltalán nem látszik rajtad. Meddig tervezel ilyen aktívan dolgozni?
Addig, amíg élvezem. Azt kell mondanom, hogy ennyi év után most tényleg olyan helyzetbe jutottam, hogy nagyon jól esik dolgozni: élvezem a munkámat, nem kell messze és nem kell sokat utaznom, mert nem lakom messze a kórháztól és az ügyeleti rendszer is változott. Teleneurológia van, ezért éjszakánként vagy hétvégén nem kell állandóan beutaznom a a sürgős esetekhez, amit egyébként három gyerekkel évekig csináltam. Emellett úgy érzem, a helyi közösség is jól ismer engem, sokan jönnek hozzám, és így a munkám minden nap sikerélmény. Ha húsz betegből csak kettő köszöni meg, hogy megváltoztattam az életét, mert már tud dolgozni vagy mert megszűntek a migrénjei, akkor az nekem már nagyon jó érzés. Jóban vagyunk a munkatársaimmal is, a titkárnőimet családtagnak érzem. Megtanulták például, hogyan kell a magyar eszpresszót készíteni és amikor bemegyek, azzal várnak. Az osztály vezetése természetesen nemcsak orvosi, hanem adminisztrációs munka is. Az ebédidőm ma sem olyan, hogy csak úgy leülök enni, itt, Amerikában mindig van valamilyen megbeszélés ebédidőben.
És ez „csak” a munkád szakmai része, amihez hozzájön az előbbiekben felsorolt rengeteg magyar közösségi önkéntes vállalás is. Honnan van ennyi energiád?
Azon kívül, hogy nagyon szeretem a munkám, talán a pozitív hozzáállás és a humor segít. És meg kell látni a mindennapban a sok kicsi sikerélményt, hiszen minden munkában van öröm, még ott is, ahol például nem jó főnök, vagy történik valami kellemetlen. De ha az ember megtalálja az örömöt a mindennapi, apró dolgokban, az átlendíti a nehézségéken. Tudom, hogy amerikai hozzáállás, hogy az ember nem panaszkodik annyit, mint például Magyarországon, de ha kitartóan igyekszik elkerülni a panaszkodást, akkor végül úgy érzi, talán nincs is szüksége rá.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
