Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Csajkás Zsuzsa először erdélyi sítáborokban szokta meg az önálló életet, majd akkor, amikor 17 évesen New Jersey-be került egyedül. Eredetileg csak a nyári szünetre jött gyerekvigyázónak, végül tartósan Amerikában maradt. Egyetemi tanulmányait már Floridában fejezte be, ahol sikeres üzleti karriert épített, és az önkéntes munka világába is beletanult. Kisfia születése után a Dél-Floridai Magyar Gyermekklub, majd a Floridai Magyar Kereskedelmi Kamara társalapítója lett.
Hogyan és mikor kerültél Amerikába?
Az erdélyi Csíkszeredában születtem 1975-ben. Később Sepsiszentgyörgyre költöztünk, három évvel fiatalabb öcsém, Csaba már ott született és ott nőttünk fel, mivel apukám, Bartha Csaba ott kapott munkát állatorvosként, a Kovászna megyei baromfi vállalat technikai igazgatója volt. ‘92-ben, 17 évesen jöttem Amerikába, New Jersey-be. Egy távoli rokonunk lakott Paramusban (New Jersey), akiknek kislányára vigyáztam, mert a nagyszülők idősek voltak, a szülők pedig dolgoztak. Németül folyékonyan tudtam, angolul viszont egyáltalán nem. Autót még nem vezethettem, így egyedül közlekedni sem tudtam. Egész nap otthon ültem, így három hónap után, azon kívül, hogy láttam néhány turista látványosságot New Yorkban, semmit nem tudtam Amerikáról, hiszen akkoriban még internet sem volt. Ezért tovább maradtam és a befogadó család támogatott abban, hogy az angol nyelvet mielőbb elsajátítsam. Esténként és hétvégén angolórára jártam és közben rengeteget tanultam otthon, tévét néztem és tini magazinokat olvastam. Az otthoni iskolában halasztást kértem. Tudtam, hogy lemaradok egy évvel, de tisztában voltam azzal is: ha előbb-utóbb hazamegyek Romániába, a folyékony angol nyelvtudással lényegesen több lehetőségem lesz bármilyen munkakörben.
Honnan ez az önállóság és céltudatosság? Mit szóltak a döntéshez a szüleid? Nem hiányoztak ők és a barátok?
Dehogynem. Eleinte irgalmatlan nehezek voltak a hétvégék; senkit nem ismertem és sehova nem tudtam elmenni. Szombat esténként otthon sírtam. De mivel a kommunikáció akkoriban egy-hét hónap alatt megforduló levelezésből állt, ugyan el tudtam képzelni mit csinálnak az otthoniak, de nem szembesültem vele állandóan, mint ahogy az a mai világban történik. A hétvégi estéket leszámítva nem igazán rágódtam ezen. A nyelviskolában a rengeteg spanyol ajkú mellett volt két lengyel osztálytársam, s közülük az egyik nagyon értelmes és szimpatikus volt, de nem sokáig járt oda, így kénytelen voltam a spanyol nénikkel társalogni. És mindenki mással, mert ki voltam éhezve a társaságra és azzal is tanultam, hogy kézzel-lábbal elbeszélgettünk. Emellett elfoglalt a gyerekvigyázás és a háztartási feladatok. A közelben volt a városi uszoda és egy kis könyvtár, oda jártunk. Egy tinédzser számára elég unalmas élet, de nem volt időm ezen sokat gondolkodni.
Ami az önállóságot illeti: síversenyzőként nőttem fel, a téli hónapokban az iskola nagy részét a hegyekben töltöttük, sítáborokban, ahol nem voltak velünk a szülők, mindenről magunknak kellett gondoskodni. Maga a sízés is kemény sport: voltak napok, amelyek abból álltak, hogy felgyalogoltunk a hátunkon a síléccel a hegyre a térdig érő hóban, mert nem működött a felvonó, háromszor leereszkedtünk és máris eltelt a nap. Olyankor már nagyon éhesek voltunk és nem éreztük ujjainkat a hidegtől. Mégis, nagyon szerettük, életem leggyönyörűbb élményei maradnak azok az évek. Ennek köszönhetően az átlagnál önállóbb, edzettebb lettem, de alaptermészetem szerint is az vagyok. Anyukám szerint az óvodában mindenkinek tudtam a szerepét, az összes karácsonyi és anyák napi műsort, A-tól Z-ig felmondtam neki, még a fellépések előtt. Az Amerikában maradást viszont nem volt lehetőségem velük részleteiben megbeszélni. Havonta egyszer telefonálhattam haza, alkalmanként pár percre, így nem voltak nagy eszmecseréink. Elmondtam nekik: még egy évet maradnék, mire azt válaszolták: ha így szeretném, tegyek úgy. Persze azért volt egy-két alkalom, amikor zokogva hívtam őket, hogy ez nekem mennyire nehéz. Apám így szólt: „Kislányom, ha annyira rossz, gyere haza”. Annyira azért nem volt rossz… Nehéz volt, de túléltem és ők is túlélték.
Egy év után sem tértél haza. Miért?
Akkor már annyira tudtam angolul, hogy úgy döntöttem, megpróbálok levizsgázni, hogy kapjak egy amerikai középiskolai diplomát. Iskolába járni nem tudtam, de a hölgy, akinél dolgoztam és laktam, elmagyarázta, hogy otthon is megtanulhatom a tananyagot, csak a tesztre kell bemennem. Hozott nekem tankönyveket is. Nem lett volna nehéz, mert az itteni matematika érettségi az otthoni nyolcadikos szintnek felelt meg, de a szöveges feladatok kihívást jelentettek a nyelvtudásom hiányosságai miatt, ahogy a fogalmazás is. Az első vizsgán pár pont hiányzott ahhoz, hogy a minimumot elérjem. Pár hónap múlva ismét nekifutottam, és akkor már sikerült. Így meglett az érettségi diplomám és jelentkezni tudtam a megyei két éves képzési tervű, ún. Community College-ba, nemzetközi diákként. Akkor már nem tétováztam a hazatérésen, hiszen az érettségi vizsgát azzal a céllal tettem le: ha felvesznek egyetemre, akkor már egy amerikai egyetemi diplomával igazán sikeres pályakezdő leszek majd otthon.
Mit kezdtél el tanulni?
A College egy kétéves associate/undergraduate diplomát ad, sok féle szakon. Nem is emlékszem, kérdezték-e, hogy milyen szakra szeretnék járni, mert ott főként olyanok tanulnak, akik nem igazán tudják, mit akarnak, viszont a két év alatt lehetőséget kapnak, hogy azt átgondolják. Én óvónő szerettem volna lenni, de megtudtam, hogy a kereset felső határa épphogy eléri az átlagfizetést… Három év után már nyilvánvalóvá vált számomra: ahhoz, hogy én egyedülálló nőként gondoskodjak magamról, ez nagyon kevés lesz. Eldöntöttem: olyan karriert szeretnék, amivel meg tudok állni a lábamon, ezért választottam az üzleti tanulmányokat. Mire befejeztem, rájöttem, hogy ennél többet is el tudok érni, így folytattam a tanulást a közeli Montclair Egyetemen, amely már graduate diplomát adott. Nemzetközi üzleti tanulmányokra szakosodtam. Közben dolgoztam, hogy eltartsam magam, adminisztratív munkákat végeztem különböző irodákban.
Ekkor sem tértél haza… Hogyan kerültél Floridába?
Megismertem az akkori barátomat, aki korábban Floridában élt és nagyon vágyott vissza, így elköltöztem vele Miamiba. Az utolsó egyetemi évemet már a Florida International University-n, 2000-ben végeztem el. Időközben megjelent egy cikk a New York Times-ban arról, hogy elindították a zöldkártya lottót, vagyis minden országból kihúznak egy bizonyos számú jelentkezőt, akik megkaphatják a zöldkártyát. Szüleimnek a pár perces telefonhívás során elmagyaráztam, hogy ez mit jelent. Akkoriban maga az amerikai vízum nem volt mindennapos dolog nálunk, útlevele is csak néhányaknak volt, Magyarországra is jóval kevesebben jártak a ‘90-es évek elején. Megbeszéltem a szüleimmel, hogy minden családtag beadja a jelentkezést, mert akkor több esélyünk van, hiszen ha valaki megnyeri, általa minden 21 év alatti családtag jogosult lesz. Apukám nevét rögtön kihúzták. Ők nem akartak ideköltözni, én viszont nagyon szerettem volna zöld kártyához jutni, hogy a magas tandíjam a felére csökkenjen. Végül abban maradtunk, hogy szüleim is kiköltöznek New Jersey-be, a rokoni családhoz, megadva ezáltal a lehetőséget öcsémnek is a nyelvtanuláshoz és az amerikai középiskolai-egyetemi tanulmányokhoz. Szüleim kínlódva, de megtanultak angolul. Apukám rögtön el tudott helyezkedni asszisztensként egy állatkórháznál, minimális angol nyelvtudással is. A tulajdonos Németországban tanult, és tudta: jól jár, ha egy képzett állatorvost vesz fel maga mellé. Nagyon szépen és kulturáltan bántak vele, folyamatosan támogatták, gyorsan növelték az órabérét. Pár év után már doktori munkát végzett egy nagy állatkórházban. Öcsém befejezte a középiskolát, majd továbbtanult ő is. Sikerült meggyőznöm, hogyköltözzön Floridába ő is, most fél órára lakik tőlünk. Szüleim egyáltalán nem örültek annak, hogy Floridába költöztem, de végül amikor férjhez mentem, ők is ideköltöztek. Összesen 15 évet éltek Amerikában, majd nyugdíjasként hazaköltöztek Csíkszeredába.
Hogyan alakult az életed Floridában?
Még egyetemista koromban elmentem egy ügynökséghez, aki a Royal Caribbean Cruise-hoz küldött dolgozni. A marketing részlegen töltöttem két hetet, majd a beszerzési osztályon dolgoztam, ideiglenes szerződéssel. Amint megkaptam az egyetemi diplomámat, rögtön munkát ajánlottak a beszerzési osztályon, amit hatalmas örömmel elfogadtam, hiszen ez az egyik legnagyobb cég volt Floridában. A központi irodájukban dolgozhattam, közel ahhoz, ahol akkoriban laktam. Gyönyörű karrierkezdés volt! Több osztályon is dolgoztam, menedzserként már több tízmillió dolláros szerződéseket kötöttem.
Akkori barátommal szétváltak útjaink, egyedül éltem, de nagyon szerettem; úgy éreztem, önálló, anyagilag független nőként pótolom a korábban kimaradt élményeket, amelyek szintén nagyon szép emlékként maradtak meg. Minden nyáron hazautaztam, a munkámon keresztül pedig rengeteg helyen megfordultam: utaztam különböző egzotikus szigetekre, szakmai kiállításokra, a hajókra szükséges óriási méretű konyhai berendezéseket előállító gyárakat látogattam. Olyan nagy volumenű eszközöket vásároltunk tőlük, hogy a gyárak hajlandóak voltak a tapasztalatainkat és kéréseinket meghallgatni, akár a gyártástechnológián is változtatni, hogy a gépeket a legoptimálisabb módon tudjuk használni.
Mikor találkoztál a férjeddel?
Csajkás Ernő a Műszaki Egyetem mérnöki karán végzett, ma építkezés és környezetvédelmi területen üzleti tanácsadóként dolgozik, saját vállalkozásban. Szabadkai születésű, hozzám viszonyítva mondhatni már fiatalon világot látott, hiszen 16 évesen már Angliába tanult. Volt egy nagybátyja, aki a francia Riviérán hajózott, Ernő minden nyáron nála dolgozott. Budapesten járt egyetemre, de mindig is Amerikában szeretett volna élni, ami előbb-utóbb sikerült is neki, a hajók amerikai vendégeivel kiépített kapcsolatain keresztül. Először az Ohiói Állami Egyetemre jött tanítani, de amikor eljutott Floridába, eldöntötte, hogy itt marad. Én is nagyon szeretek itt lakni, de az elején hiányoztak a hegyek. Amíg szüleim New Jersey-ben éltek, minden hálaadáskor és karácsonykor meglátogattam őket és azt kértem: menjünk a hegyekbe, kirándulni vagy sízni. A karácsonyi hangulat is csak akkor érkezett meg számomra, amikor családom lett; igaz, hó nélkül, de addigra már azt is megszoktam. Mire Ernővel találkoztam, már 30 éves voltam és tudtam, mit akarok. Viszonylag hamar összeházasodtunk, 2006-ban megszületett fiunk, Kristofer. Korábban már láttam, mit jelent, ha bébiszitter neveli a gyereket, ezért elhatároztam: az enyémet én szeretném felnevelni. Szakmai pályafutásomat abbahagytam; szívesen tettem, mert elégedett voltam addigi sikereimmel.
Hogyan kerültél kapcsolatba a helyi magyar közösségekkel?
Miamiban van egy Magyar Ház a református templomnál, de akkoriban főleg idősek jártak oda, és semmilyen gyerekprogramjuk nem volt. Idővel sok európai és amerikai ismerősünk lett, de magyarok nem nagyon. Amikor viszont megszületik a gyereked, olyan közösséget keresel, ahol más magyar anyukákkal és gyerekekkel is találkozhatsz. Ez a hiány bennem is megvolt. Mi itthon csak magyarul beszéltünk, magyar meséket, mondókákat olvastam, de hiányoztak a magyar gyermekprogramok. A fiam egy-két éves volt, amikor az akkor még létező iwiw-en megkeresett egy környékbeli hölgy, hogy kisgyermekes magyar családokat keres, mert szeretne szombatonként találkozókat szervezni az egyik városi könyvtárban, Boca Ratonban. Mi akkora már Fort Lauderdale-be költöztünk, fél órára onnan. 2008-ban mentünk el először a találkozóra. Nehezen indultam el, hiszen senkit sem ismertem. Elég sok, kb. 15 fiatal anyuka jelent meg, kisgyerekekkel. Nagyon kedves volt a szervező, aki a férjével kávézót működtetett a könyvtárban, gulyást főztek, süteményeket sütöttek, elláttak minket, amíg a gyerekekkel foglalkoztunk.
Így indult el a közösség, szombatonként jó néhány alkalommal ott találkoztunk, dalokat, verseket, mondókákat mondtunk, és ölbeli játékokat játszottunk. Közben persze megismerkedtünk. A kávézót bérlő hölgy nemsokára összeveszett a vezetőséggel, így átköltözünk egy közeli park pavilonjába. Mivel az online felület, amit használtunk, már nem volt alkalmas az összejövetelek szervezésére, hiszen a egyre gyakoribbak voltak a programok, egyik anyuka javaslatára áttértünk a Meetup applikációra, ami kifejezetten szociális jellegű összejövetelekre és programszervezésre alkalmas. Amikor összeültünk, hogy készítsünk egy új profilt ezen a felületen, kiderült: nevet is kell adni neki. Így lettünk a Dél-floridai Magyar Mamiklub (South Florida Hungarian Mommy Club). Voltunk együtt múzeumban, állatkertben, színházban, játszóházban. Nagy örömmel szerveztük a programokat, találkozókat. Lassan kialakult egy rutin, a foglalkozásokat témák köré szerveztük. Volt köztünk pedagógus, sok lelkes anyuka. Mindig vittünk magunkkal ollót, ragasztót és színes papírt, kitaláltunk különböző kézműves foglalkozásokat, vagy az aktuális ünnephez illő játékot, mondókát, dalt. Egy idő után minden hétvégén vállalta valaki, hogy felkészül. Egy ideig ment így, amíg azt vettük észre, hogy már több mint 100 család tartozik a közösségünkhöz, és 30-40 gyerek iskoláskorú lesz.
Akkor jött az ötlet, hogy nyissatok iskolát?
Igen, de fogalmunk sem volt, hogyan vágjunk bele. Mivel éppen akkor nyílt meg a mindennapos Csibe ovi a floridai Hollywoodban, megkérdeztük, nem tarthatnánk-e náluk szombatonként a foglalkozásainkat. Megengedték. 15-20 gyerek oda is eljött, így nyilvánvalóvá vált, hogy valóban nagy igény lenne iskolára, érdemes lenne megszervezni. Összeültünk három anyukával – Politovszky Ildikóval, Piediscalzi Vadász Zsuzsannával és Salamon Zsuzskával, aki sajnos már nincs köztünk, s végigvettük: hol tudnánk termet bérelni, mennyibe kerülne, hogyan lenne pénzünk rá, stb. A szombati parkos programok díjmentesek voltak. Mnden eszközt a saját kis pénzünkből vettünk. Akinek volt kedve, hozzájárult valamivel, de nem volt kötelező, részvételi díj sem volt. Közösségi összejöveteleink voltak, a környékbeli magyar családok összekovácsolására. De az iskola más. Kiszámoltuk: tíz gyerek kell ahhoz, hogy legalább a teremdíjat ki tudjuk fizetni. Úgy tűnt, ennyi biztosan lesz, így nekifogtunk. Boca Ratonban találtunk egy balett stúdiót, akikkel aláírtuk a bérleti szerződést. 2015 őszén indult az első teljes tanévünk. Abban az évben hivatalosan is non-profit szervezet lettünk, ami nagyon nagy öröm volt számunkra, nagy lépés a komolyabb jövő felé. Emlékszem, épp karácsony napján nyitottam ki boldogan az erről szóló levelet és még a szemem is könnybe lábadt az örömtől…
De azért mindez nem ment egyik napról a másikra…
Nem. Az élethelyzetünk lehetővé tette, hogy négyesben rengeteget találkozzunk és beszélgessünk: Kristofer és a többi gyerek még kicsi volt, és meg tudtuk oldani, hogy minden héten legalább egyszer találkozzunk Boca Ratonban Zsuzsinál, és addig ott voltunk, amíg el nem kellett indulnunk a gyerekekért oviba, iskolába. Hosszú órákon keresztül beszélgettünk, először csak a szombati programokról, később arról, hogy milyen iskolát szeretnénk, milyen eszközöket használjunk, stb. Ezalatt nagyon jól megismertük egymást, megtanultunk jól együttműködni, és az is kiderült: mindannyian más háttérrel rendelkezünk, más dolgokat szeretünk, így mindenkinek megvolt az a saját mozgási tere, ahol érvényesülni tudott. Nem nagyon voltak vitáink sem és át tudtuk venni egymás feladatait egy-egy napra vagy időszakra. A témaköröket vagy a vállalt feladatokat nagyon szerettük, így nem esett nehezünkre önkéntesen tevékenykedni. Én is évekig tanítottam; manapság már csak akkor, ha be kell ugrani valaki helyett. Pár éve az én feladatom az iskola működésének megszervezése, a programok kitalálása, kommunikációja és lebonyolításának megszervezése, anyagi hátterének biztosítása, a személyes, illetve anyagi pályázatok írása és a szerződések kötése. Amikor már mind újra dolgoztunk és nem volt annyi időnk, akár megbeszélés nélkül is képesek voltunk lebonyolítani egy-egy nagyobb eseményt, annyira értettük egymást félszavakból, mozdulatokból.
Minden hétvégi magyar iskolának kicsit más a prioritása. Nektek mi a fő szempont?
Nagyon sokat rágódtunk ezen. Játszadozva csempésszünk be tanulást a napba, vagy legyen egy komoly tanterv, tankönyvekkel, munkafüzettel, házi feladattal? Milyen esélye van annak, hogy megcsinálják; főleg, ha kevert nyelvű családban élnek? Fő kérdésünk az volt: mitől szeretnek majd idejárni, hogyan tudunk egy jó hangulatú iskola lenni? Végül egy közösségi alapú iskola mellett döntöttünk, ami azt jelenti: elsődleges célunk a dél-floridai magyar családi közösség megtartása és bővítése, illetve a magyar nyelv, kultúra és hagyományok átadása játékos módon. Magyarul van minden foglalkozás, nincs házi feladat, sok a játék, de azért vannak feladatlapok is, amit kisebb csoportokban oldanak meg. Osztályonként két tanár van, a létszám csoportonként 8-14 gyerek; ami évről évre változik aszerint, hogy hány, milyen korú és nyelvtudású diák iratkozik be az iskolába. Kéthetente, összesen havi öt órában megismertetjük velük az ábécét, olvasni tanítjuk őket, de sajnos ez az idő nagyon rövid ahhoz hogy elmélyítsük a magyar nyelv sajátosságait. Négy és 16 év közöttieket fogadunk, de a kor csak egy szempont, hiszen például két tízéves kislány, akik egyébként barátnők, egyik folyékonyan beszél, a másik viszont éppen csak érteget magyarul, nem biztos, hogy egy csoportban fognak tanulni. Tehát erre is figyelemmel kell lenni a csoportok kialakításánál. Az utóbbi időben szerencsénk van, mert az iskolából kirepült gyerekek, ahogy a fiam is, középiskolába járnak, ahol kellenek az önkéntes órák, amire boldogan adunk lehetőséget nálunk. Velük meg tudjuk oldani a differenciálást is: két-három fős csoportokban foglalkoznak a diákokkal, hol írással, hol olvasással, hol szövegértelmezéssel, hol logikai- vagy társasjátékkal. Állomások vannak, különböző jellegű feladatokkal, általában egy téma köré építve, hiszen továbbra is megünnepeljük a hagyományos nemzeti és családi ünnepeket.
Gondolom, szeretnek ide járni a gyerekek…
Igen. Nagyon fontos, hogy jól érezzék nálunk magunkat a hét hatodik napján, de az én célom mindenekelőtt az, hogy valamit haza is tudjanak vinni innen, mert amikor nagyobbak lesznek, remélhetőleg értékelni fogják mindazt, amit itt tanultak a gyökereikről, azaz arról a helyről és kultúráról, ahonnan szüleik, nagyszüleik jöttek. Ezért célunk az is, hogy legyen egy kis alapismeretük magyar történelemből és földrajzból is, viszont elmélyülni ezekben a témákban sincsen lehetőségünk.
Találkoztam egy itt felnőtt magyar hölggyel az első tanévben, Andreával, aki néptáncolt, és rögtön megkértem, hogy vállaljon oktatást. Ahogy már bizonyára sokan elmondták neked, ez egy fantasztikus eszköz a nyelvi és korosztályi nehézségek áthidalására és óriási közösségépítő ereje is van. Sajnos nekem sem hangom, sem néptáncos hátterem nincs, de annál nagyobb a rajongásom iránta. Andreával megtanultuk az alapokat. Sőt, neki köszönhetően színpadra tudtunk vinni egy kis előadást is. Az egyik idősotthonba meghívtak minket karácsonykor egy kis műsorra, és a Miami Magyar Házban is felléptek a gyerekeink. Ildikó és Zsuzsi még fellépőruhákat is varrtak nekik. Hatalmas élmény volt, amit a gyerekek is nagyon élveztek, a szülők persze még náluk is jobban, és természetesen az idős közönség is odavolt értük. Ők voltak a Bokréták, Ildikó rajzolt egy gyönyörű logót is nekik. Sajnos a csoport nem volt hosszú életű, de a táncruhák megvannak, s nagyon várunk egy hozzáértő önkéntest, aki vállalná a táncoktatást…
Az iskola helyszíne eleinte gyakran változott. Miért?
Különböző okokból. A balett stúdióban például nagyon szigorúak voltak, semmi rugalmasság nem volt bennük a programjaink iránt, így rögtön tudtuk, hogy ez nem lesz egy hosszú távú együttműködés. A következő évben átköltöztünk a South Tech Academy épületébe, ahol az egyik apuka tanított. Ott béreltünk konténertermeket; dr. Szilágyi Péter nemzetpolitikai helyettes államtitkár is ott látogatott meg minket. De ott is csak egy évet maradtunk, mert én már korábban kinéztem Daytona Beach-en egy szép régi iskolaépületet a főutcán: Creative Art School. Minden álmom az volt, hogy abba a gyönyörű, patinás, száz éves, tehát itteni mércével történelmi épületbe kerüljünk, ahol több tanterem és egy nagy udvar is a rendelkezésünkre áll, és a belváros közelsége miatt a szülőknek is sokkal jobban megfelelt. 2017-ben költöztünk oda. Akkoriban már három csoportban zajlottak a foglalkozásaink. Egy jógatanár anyuka foglalkozást tartott a szülőknek az udvaron, sőt még felnőtt oktatást is indítottunk. Velük együtt 42 diákunk volt. Szerintem ez volt a csúcspont. Közben átváltoztattuk nevünket Gyermekklubra és készült egy szép logónk is, tulipános motívummal. Annyira felbátorodtunk, hogy megszerveztük az első táborunkat. Ugyanis időközben elkezdtem járni a Amerikai Magyar Koalíció (HAC) ún. HATOG összejöveteleire. New Yorkban is több alkalommal részt vettünk az Amerikai Magyar Iskolák Találkozóján (AMIT), jegyzeteltünk és figyeltünk, hogy milyen jó gyakorlatokat tudunk elsajátítani. Nekem nagyon pozitív tapasztalatom van az itt élő diaszpóraközösségek vezetőivel, pláne az iskolavezetőkkel. Bármilyen jellegű kérdéssel fordultam bárkihez, mindig segítőkészen álltak hozzánk. Nagyon hálás vagyok, hogy egy ilyen közösség része lehetek. Időnként meghívtunk előadókat, szakembereket is. Emellett folyamatosan gyűjtöttük a segédeszközöket, és ha Magyarországra utaztunk, mindig hoztunk magunkkal egy-egy bőröndöt, tele oktatási eszközökkel, társasjátékokkal, diavetítővel, táncruháinkhoz szükséges alapanyagokkal.
Említetted a táborokat. Nem sok hétvégi iskola szervez ilyesmit…
Ahogy nyilvánossá váltak az iskolai kalendáriumok, mindig megnéztem, mikor férne bele egy olyan hosszú hétvége, ami nem családi ünnep. Ezek mindig családi táborok, nem vállaltunk felelősséget a gyerekekért szülők nélkül. A helyszíneket általában cserkészközösségektől béreltük megfizethető áron, de pályázati segítség nélkül így sem tudtuk volna megszervezni a táborokat. Ezért ahogy nonprofittá vált a szervezetünk, pályáztunk erre is. Szerencsénkre szép összegekkel támogattak minket az évek folyamán. Eddig hármat szerveztünk, amelyeken a farsang, Magyarország és a sport volt a téma. Rengeteg munkával jár, de nagyon jó közösségépítő eszköz, amikor reggeltől estig együtt kelünk-fekszünk, közösen eszünk és játszunk egész nap. Este mindig volt tábortűz, mély beszélgetésekkel és vidám énekeléssel. Próbáltunk magyaros menüket összerakni – gyümölcsleves, palacsinta, lángos, gulyás, stb. –, ami egészséges és amit a gyerekek is szeretnek, figyelembe véve a különböző érzékenységeket. Ez számomra nagyon fontos és ma is egyik küldetésünk. Amikor a parkokban találkoztunk, nem csipszet és muffint vettünk, vittünk magunkkal, hanem gyümölcsöt, vagy valami magyaros ételt.
Tanári kirándulásokat is szervezel. Ezek ötlete honnan jött?
Nálunk mindig mindenki önkéntesen dolgozott. Ezekkel az alapelvekkel indultunk el, már a parkokban is, ahol saját zsebből vettük meg az eszközöket. Az önkéntességnek nagy húzóereje van. Nekünk bevált. Viszont amikor pályáztunk, lehetett kérni és kaptunk is tanári tiszteletdíjat. De a tanárok azt mondták, nem szeretnék elkölteni a pénzt, inkább menjünk el kirándulni együtt. Nagyon meghatódtam, amikor ezt kitalálták. Első alkalommal sok csapatépítő játékkal készültem. St. Augustinban lefoglaltunk egy házat, és hajnalig tartó, nagyon őszinte beszélgetések alakultak ki, így a játékokra nem is volt szükség… Annyira jól sikerült az első hétvége, hogy úgy döntöttünk, hagyományt csinálunk belőle. Fantasztikus ereje van egy ilyen csapatépítő kirándulásnak. Az évek folyamán nagyon gyakran kellett tanári megbeszéléseket tartanunk, hiszen folyamatosan változnak a gyerekek és velük a problémák, kihívások, sokszor felmerül, hogyan tudunk nekik segíteni, mi az, ami (nem) működik. Az évek során csatlakoztak újabb szülők a tanári karhoz, olyanok is, akik másképp gondolkodnak és esetleg nem mindig értenek meg minket. Ezeken a megbeszéléseken túl a csapatépítő hétvégék lehetőséget adnak arra, hogy alaposan átgondoljuk és őszintén megbeszéljük a kihívásokat, valamint a tantervet, eszközöket; mindent, ami az iskolával kapcsolatos, ami a programjaink szervezéséhez és sikeréhez szükséges.
Rendhagyónak tűnik az is, hogy nálatok tízórait készítenek a szülők. Miért?
Tíz órakor kezdünk, fél egyig tart a programunk. Szomorúan láttuk, hogy egyes gyerekek reggeli nélkül jönnek és annyira éhesek, hogy nem tudnak koncentrálni. Ezért bevezettük a közös tízórait, amiről szintén egy másik iskolától hallottam. Az év elején készítünk egy listát, ahova minden hétvégén két, idén három család iratkozik fel: ők hozzák az ennivalót, előkészítik és föltálalják, majd föltakarítják a konyhát, elmosogatnak és elpakolnak. 40 főre tízórait hozni nem kevés, de az egész iskolai évben legfeljebb egyszer kerül sorra egy család. Egyébként akkor, amikor konyhánk is volt, az anyukák ott sütötték ki a kenyeret is, amiből kolbászos szendvicseket készítettek. Közösségi eseménnyé vált át ez is, hiszen a friss kenyér és a kolbász illatának senki sem tudott ellenállni…
Szóba jött a cserkészet is. A környéken nincs csapat, így azt is pótolja a tábor?
Egy tábor nem tudja a cserkészetet pótolni, de rengeteg élményt ad a családoknak. Több alkalommal komolyan beszéltünk egy csapat indításáról Marshall Tomi kerületi parancsnokkal és más cserkészvezetőkkel, de mindig oda jutottunk: az induláshoz szükség volna helyi (fiatal) felnőtt vezető cserkészekre. Sajnos eddigi közösségünkben tudtommal még nem volt cserkész, így nem volt, aki elindítsa a csapatot.
Az iskola aranykorát megtörte a Covid-járvány. Mi történt azóta?
Minden év végén volt egy tanári összejövetel, hogy megbeszéljük: mi az, amit jól csináltunk és mi az, amin változtatni kellene, mire lehetünk büszkék és hol vannak a hiányosságok. Ezek általában félnapos tanári megbeszélések voltak, amelyeken igyekeztünk reálisan felmérni a helyzetünket. Bíztunk benne, hogy a hibáinkból tanulunk, és minden évben jobbak leszünk. Azt éreztük, közösségünk virágzik.
Ekkor jött a Covid-járvány. Elsők között tértünk át az online oktatásra, amelyhez nagy segítséget kaptunk az AMIT-tól. Floridában szerencsések voltunk a többi tagállamhoz képest lazább szabályokkal, és mivel addigra már egy nagyon összetartó közösséget alkottunk, ezért a többi magyar közösséghez képest minket összességében kevésbé tépázott meg a járvány. Például minden pénteken tartottunk egy online koktélozós estét, így folytattuk az előző havi mami-vacsikat, amit még nem is említettem. A péntek esték segítettek abban is, hogy feldolgozzunk a járvány okozta pszichés nehézségeket. Sokan jelezték: számukra mi voltunk az egyedüli szociális kapcsolat, támaszpont. Személyes megjelenésű családi programjainkat egy idő után, amint lehetett, újra parkokban szerveztük. A személyes oktatás a járvány kitörése után másfél évvel, 2021 őszén tudott újraindulni. A járvány után már sajnos nem tudtunk visszatérni előző helyünkre. Új helyszínünk egy Boca Raton-i Waldorf iskola lett, ahova egyik tanárunk, Domokos Olga segített bekerülni. Bár ez nem egy hatalmas, patinás épület a főutcán, mint a korábbi helyszín, de nagyon közel van a 95-ös főúthoz, több bérelhető tantermük van és az egyik teremhez egy kis konyha is tartozik. Emellett nagyon jó játszótér tartozik az épülethez, ahol sok olyan szabadtéri programot is meg tudunk szervezni, amit parkokban szoktunk. Nagyon szeretünk itt lenni.
Idén legalább 10 új családunk van, a gyerekek legalább fele új. De még szeptember közepén is kapok érdeklődő levelet, és tudom, hogy lesz, aki még csak ezután iratkozik majd be. Az is előfordul, hogy év közben csatlakoznak hozzánk. Jelenleg a kiscsoportban 12-en, a középsőben 14-en, a nagycsoportban 8-an vannak, de a csoportok még várhatóan legalább egy-két gyerekkel nőni fognak a tanév során.
Van egy női kórusotok is.
A női kórus is organikusan alakult, tavaly óta működik. A Covid-járvány után az Olga felvetette a gyerekek karácsonyi szereplése kapcsán: mi lenne, ha mi, tanárok is készülnénk valamivel? Így is történt, nagy élmény volt részese lenni a próbafolyamatnak és a szép hangulatú előadásnak, még úgy is, hogy amennyire imádok énekelni, annyira nem tudok, de sok bátorítást kaptam a kórustagoktól. Innen indult az állandó kórus gondolata, ugyanis minden iskolai napot Himnusszal kezdünk, tehát a kórustagok ott is tudnak segíteni, emellett fellépnek egy-két ünnep alkalmával is. A Miami magyar református templomban az akusztika is megfelelő hozzá. Én nem énekelek, a szervezést pedig rájuk bíztam, de segítek az események hirdetésében. Hétvégén szoktak próbákat tartani, repertoárjuk egyre gazdagabb. Jelenleg 8-10-en vannak, de bármikor lehet hozzájuk csatlakozni.
Milyen helyi magyar közösségekkel működtök együtt?
Pár éve eldöntöttük, hogy minden évben szervezünk egy-egy programot a két másik magyar közösséggel közösen, a Miami Magyar Egyházzal valamint a Lake Worth-i magyar házzal. Amikor még Miamiban is volt magyar iskola, a gyermeknapot közösen szerveztük, a Lake Worth-ival pedig a karácsonyt ünnepeltük együtt. Kevesen vagyunk ahhoz, hogy minden sarkon magyar közösség legyen… A parkos programnak hívott szabadtéri programjainkra egyébként nemcsak az iskolai közösségünk jöhet el, hanem azok is, akik más kötelezettségeik vagy egyéb okok miatt nem tartoznak hozzánk, de szeretnének részt venni programjainkon. A húsvéti vagy szüreti programokon 90-120 között szokott lenni a létszám. Hadd említsem meg itt, hogy a szokásos nemzeti és családi ünnepek megünneplése mellett a költészet napjáról is megemlékezünk, és az egyik legközkedveltebb ünnepünk a népviselet napja, amikor az összes táncos ruhánkat bevisszük az iskolába és minden gyerek és felnőtt felöltözik. Igyekszünk minden alkalommal meghívni valakit, aki néptáncos foglalkozást vagy épp előadást tart a népviseletekről vagy a népi kultúra más elemeiről.
Hogyan tudtad a szakmai hátteredet hasznosítani az iskola vezetéséhez?
Amikor még ott dolgoztam, a Royal Caribbean évi egy önkéntes programot szervezett az irodai beosztottak számára, Give (Adni) néven, jelezve, hogy ezáltal a cég visszaad a helyi közösségnek. Minden részleg felelős volt egy-egy egynapos önkéntes projektért, mint például egy iskola teljes kifestése, aminek részleteit és megvalósítását is nekik kellett kidolgozni, megszervezni, lebonyolítani. A napot egy hatalmas céges piknik, vagyis közös ünneplés zárta. A részlegemnek én voltam az önkéntes szervezője pár évig. Hatalmas élményt jelentett, sok erőt és egy kis magabiztosságot adott elboldogulni a későbbiekben az önkéntesség világában; miközben a nemzetközi céges múltamból hoztam az üzleti hátteret, vagyis a szervezettséget és a minőségi szolgáltatás iránti igényt, ami az önkéntes szervezetek sikeréhez is szükséges. Egy non-profit szervezetet is úgy kell kezelni, mint egy üzletet. Ha nem fektetsz be, nem lesz megtérülés. Az a tapasztalatom, hogy a diaszpóra közösségekben ezt nem mindenki ismeri fel. Nem mindenki érti: nem lehet ugyanúgy szervezni egy eseményt, mint 50 éve; újítani és anyagilag is be kell fektetni ahhoz, hogy az ma is működőképesek legyünk.
Az iskolánkban kezdettől fogva megállapodtunk abban, hogy a politika és a vallás nem téma, és minden, amit csinálunk, az minőségi legyen. Első perctől hajlandóak voltunk lényegesen több pénzt költeni mindenre, taneszközökre és akár ételekre is, hogy a gyerekek olyat kapjanak, amit mi is szívesen adunk saját gyerekünknek. És örültünk, ha nullára kijöttünk egy-egy eseményen; akkor is, ha száz fő részt vett rajta, mert sosem a bevétel- vagy a profitszerzés volt a célunk. Miközben a céges világból sok szervezettséget tanultam, ott láttam meg először az önkéntesség erejét is: milyen fantasztikus eredményeket ér el egy közösség, ha jól meg van szervezve. Megfigyeltem más szervezeteket és mindig kiderült: ahol a pénz dominál, elvész az önkéntesség lényege. Hatan vagyunk tanárok, van meg aki szezonálisan is besegít mikor tud. Mindenkinek kinőtt már a gyereke az iskolából, mégis ott vagyunk minden hétvégi programon. Csodálatos élmény látni az elkötelezettségüket, felkészültségüket, ahogy szívüket-lelküket beleteszik. Ez megfizethetetlen…
Ha már pénzről van szó, van egy másik, szakmailag fontos önkéntes munkád: a Floridai Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara. Honnan jött az ötlet?
Pazaurek Piros dél-floridai tiszteletbeli konzulnak mindig is voltak különböző üzleti és felsőoktatási jellegű kezdeményezései az itteni magyar szervezetek támogatása érdekében. Ő is nagyon hisz a jól szervezett és színvonalas önkéntes munkában. Valamikor 2018-’19-ben tartott egy diaszpóra összejövetelt a Floridai szervezetek számára, amin részt vett az akkori közösségi diplomata és Kubatov Anikó is, és egy kerekasztal beszélgetés során felmerült a kereskedelmi kamara ötlete. Floridában hivatalosan több mint 110 ezer magyar él, nem hivatalosan is elég sok, és rengeteg magyar kis- és nagyvállalkozó van.Szükség van tehát egy olyan szervezetre, aki megszólítja és összeköti ezeket a magyar származásúak által tulajdonolt vagy vezetett üzleteket, valamint lehetne ez egy összekötő kapocs Magyarország és Florida között, ugyanis mindkét irányban bármilyen üzleti, kereskedelmi kezdeményezés vagy akár már egy sikeres üzlet esetén fontos, ha valaki idejön, minél kisebb tanulópénzt fizessen. Megkerestek engem is, mivel évek óta közösségi vezető vagyok és ismeretségi köröm elég széles. Nagyon sokat gondolkoztam, mert bár üzleti hátterem van, de nem forogtam ilyen körökben; a szabadidőmet főként az iskola meg a gyermekközösség vette igénybe. Azon a téren rengeteget tanultam, és nagyon magabiztos vagyok, de a nemzetközi kereskedelem világában kevésbé. Sok megbeszélgetés után végül úgy voltam vele: csak úgy fejlődünk, ha elfogadjuk az újabb kihívásokat. Eldöntöttem, hogy visszalépek az iskolától, és a kamarával fogok foglalkozni. Viszont a kollégáim nagyon nem örültek; mindent megígértek, például azt is, hogy tanítanom sem kell többet, csak maradjak vezető. Megértettem őket is, és nem volt szívem otthagyni az iskolát.
De azért nem szálltál ki a kamarából sem. Mi történt azzal?
A kamara nagyon sikeresen indult, az alapító tagokkal két fős munkacsoportokat alakítottunk ki, mindenkinek megvolt a témaköre, amin dolgoznia kellett ahhoz, hogy összeálljon: mit fog a kamara képviselni, hogyan fogunk működni, milyen céljaink vannak, stb. Amilyen nagy lendülettel 2020 elején elindultunk, olyan hirtelen le is ültünk, hiszen kitört a Covid-járvány és azalatt mindenki főként a saját túlélésével volt elfoglalva. Az emberek átértékelték az életüket, átrendezték prioritásaikat; és utána már nehezebb volt ugyanakkora lendülettel és elkötelezettséggel újraindítani egy kezdeményezést. Mint minden hasonlóan új szervezetben, itt is voltak átfedő elképzelések és különböző nézeteltérések, és ezeket mind meg kellett oldani. A kamara jelenleg is működik, de kevesebb aktivitással. 2021 májusában volt az első nagyobb online programunk, aminek az volt a célja, hogy minél több információval lássuk el az érdeklődőket. A kb. 15-18 résztvevő floridai magyar cégnek bemutattuk a Kamarát és azokat a megbízható és hiteles szakembereket, akiket egy üzlet beindításához, felépítéséhez, reklámozásához ajánlani tudunk: jogászok, marketingesek, nemzetközi könyvelők, aki Magyarországon és Amerikában is tisztában van a jogi-üzleti környezettel. Azóta is bejön egy-egy megkeresés, de nem sok, hiszen mi sem voltunk aktívak, és bár szervezünk egy-két saját eseményt, egyelőre többre nem futja az erőnkből…
Milyen jellegűek voltak ezek az események?
A helyi Chain Bridge pálinkafőző első perctől támogatta a kezdeményezést, sőt, az alapító megbeszéléseink is náluk zajlottak. A mi környékünkön volt egy szabadulószoba, ők szintén díjmentesen felajánlották helyiségüket. E két helyen volt egy-egy kb. húsz fős borkóstolónk, ahol a háziak rágcsálnivalóval is készültek és bemutatkozott a Kamara. Első eseményünkön Szabó László volt nagykövet támogató gondolatokkal szólt a résztvevőkhöz, akik bemutatkoztak, majd az volt a feladat: mindenki válasszon valakit, akivel aznap szót fog váltani. Jó hangulatban teltek ezek az alkalmak és jöttek olyan visszajelzések is, hogy nagyobb méretű üzleti kapcsolatok is kialakultak. Daytona Beachen is több eseményre került sor.
Hogyan működik együtt a Kamara a kereskedelmi attaséval és a Hungarian Summittal, amelyet Piros szervez?
Aktívan részt veszünk a Hungarian Summit éves eseményein. Piros fantasztikusan ügyes az ún. kapunyitogatásban, információterjesztésben, marketingben. A kereskedelmi attasé elsősorban azokkal a sikeres magyar cégekkel foglalkozik, akik Florida területén terjeszkednek tovább valamint amerikai cegek számára tud segíteni akik Magyarországon szeretnének befektetni. A kamara akkor kapcsolódik be, ha segítségre van szükség az operatív ügyekben. Két konkrét példát is tudok. Egy magyar befektető raktárhelységet szeretne építeni. Annak felépítésésez, engedélyeztetését, kivitelezését a kamara szakemberek ajánlatával tudja támogatni. A kamara tud ajánlani jogászt, mérnököt, általános kivitelezőt, aki beszerzi az engedélyeket a várostól, a megyétől, végigköveti a munkát, stb. A másik: az atlantai kereskedelmi attasé ajánlotta a kamarát egy magyar cégnek, akik Amerika-szerte nyitottak üzleteket, de a floridai üzletnyitásba beletört a bicskájuk. Tudtunk nekik segíteni megfelelő szakemberek ajánlásával.
Hogyan látod a kamara jövőjét?
Most megint kialakulóban van egy újabb lendület, mert látjuk a kamara értékét és az igényt is arra, amit célul kitűztünk: előadásokat tartani és a cégeket támogatni abban, ami segíti a működésüket, fejődésüket és sikerüket különböző szakterületeken. Egy ilyen kezdeményezés szintén elég sok időt és energiát vesz igénybe, hiszen több mint 100 céggel van kapcsolatunk. Ha jobban nekiülnénk, még több kapcsolat is kiépülhetne, mivel három regionális központ szeretnénk működtetni: Miami – Fort Lauderdale, Daytona – Orlando és Sarasota köré szerveznénk a jelenlétünket, amelyek önállóan, de ugyanazon célokkal és elképzelésekkel építkeznének tovább, így több önkéntesre is szükségünk lenne. Jövőre a fiam egyetemre megy, és ha addig senki más nem jelentkezik a feladatra, elképzelhető, hogy a mostaninál több időt tudok szánni rá.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A képek Csajkás Zsuzsa archívumából származnak.