Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Amerikai életutam című önéletrajzi könyvéből nagyon alaposan megismerhetjük az 1940-ben, Szikszón született Ludányi Andrást, vitéz Ludányi Antal ezredes és Ludányi Prileszky Erzsébet Amerikában felnőtt harmadik gyermekét, aki gyerekként tapasztalta meg a világháború utáni menekülés megpróbáltatásait, az ausztriai menekülttáborok hangulatát, majd az Újvilágba érkezés és beilleszkedés nehézségeit. A virginiai farmról továbblépve, gondoskodó családtagjai segítségével ha nem is nyílegyenes úton, de végül egy rendkívül sokrétű és gazdag szakmai (egyetemi tanári és amerikai magyar közösségi) és emberi (egyéni és családi) életpályát futott be. Az 2010-ben Budapestre települt Ludányi Andrást most arról kérdeztem, amiről úgy éreztem, kimaradt  könyvéből.

Először Nárcissza (Ciszka) nővéred hagyta el a virginiai farmot, ami amerikai életetek első állomása volt, majd sorra követte őt a többi családtag. Ez a nagyon szoros, egymást lépésről lépésre segítő hozzáállás általános volt a magyaroknál?

a fiatal Ludányi András – Victoria, VA

Az emigráló családok támogatták egymást. Amerika idegen volt számunkra, tehát a család sokkal erősebb abroncsokat adott nekünk, hogy összetartsunk, hogy egymást támogassuk. Szerintem ez nemcsak ránk volt jellemző, de nálunk megmaradt a későbbiekben is, a nagy fizikai távolságok ellenére is. A karácsonyt mindig megpróbáltuk együtt tölteni. Nyáron, amikor nem tanítottam, meglátogattuk az egész családot New York és Connecticut környékén. Édesapám korai halála után édesanyám tartotta össze a családot; mindig hozzá mentünk. Hosszú ideig New York Astoria negyedében élt öcsémmel, de aztán kiköltöztek ők is Connecticutba, nővéremék mellé. Howard mérnök volt, Ciszka pedig matematikus és kémikus; jól kiegészítették egymást. Létrehoztak egy gyárat, ahol a család nagy része dolgozott. Én voltam a kivétel, mert távolra elkerültem és egyetemen tanítottam. De kezdetben nővérem engem is támogatott. Neki is nehéz volt, amikor elment dolgozni a connecticuti Greenwich-be – így segítve Tamás bátyámat, majd az egész családot New Yorkba jutni  –, és az is, amikor elment az illinois-i Elmhurst College-be.

ReklámTas J Nadas, Esq

Szintén „szigorúan szerető” nővéred volt az, aki a több hetes kórházi fekvéssel végződő kalandod után – amikor 19 évesen, hátad mögött pár kisebb szabotázsakcióval felmásztál a szovjet kiállításnak helyet adó New York City Coliseum tetejére eltávolítani a homlokzaton lobogó óriási szovjet zászlót és lezuhantál – nemcsak a valósággal szembesített, hanem addig rágta a füled a továbbtanulásról, amíg beadtad a derekad. Mit szólt az életveszélyes kalandhoz a család?

Igen, Ciszka engem is rávett, hogy kövessem Illinois-ba, pedig nekem nem volt kedvem továbbtanulni. Azt hittem, sportolásból meg lehet élni, de ahhoz nem voltam elég jó, hogy profi bokszoló legyek, vagy más vonalon érvényesítsem a fizikai adottságaimat. Erre is a nővérem ébresztett rá, így végül más irányba haladt a karrierem. Ilyen szempontból nagyon nagy hatással volt rám. Minden testvérem hatással volt a másikra, de ő volt az intellektuel a családban: először ő ment egyetemre és utána egyengette a mi utunkat is. A balesetkor szerencsére édesanyám és nővérem nem voltak otthon, így az első sokk édesapámat és a bátyámat érte; őket hívták a rendőrök miután kórházba kerültem, ők már „tompítva” magyarázták el a történteket a család nőtagjainak. Édesanyám kicsit aggódva mondta: „Fiacskám, ilyet nem szabad”. Édesapám nem mondott semmit, de nem haragudott. Ciszka nővérem pedig szerintem büszke volt rám.

Tamás, Toni, András, édesanyja Erzsébet, Pál és édesapja Antal – 1951

Nekem úgy tűnik, sok mindent örököltél szüleidtől, ami visszaköszön az önkritikus, mégis békés személyiségedben és a világ felé tanúsított kritikus, mégis elfogadó hozzáállásodban. Te hogy látod?

Édesanyám nagyon kemény asszony volt, aki sok mindent kibírt. Édesapám is, csak neki az egészsége gyengébb volt. Egyikük sem tanult meg igazán jól angolul; édesanyám nem is akart; azért, hogy vele csak magyarul beszéljünk – ez volt az ő „taktikája”. Tudtuk, hogy tud angolul, mert amikor üzletbe ment, nagyon jól elmagyarázta, mit akar. Ő volt az, aki a családot igazán összetartotta; édesapám egy idő után már nem volt képes erre a gyomorrákja miatt; az is vitte el, viszont addig rengeteg munkát vállalt azért, hogy bennünket rendben tartson. Őrá azért vagyok büszke, mert meg tudott birkózni annak fizikai és lelki nehézségével, hogy olyanokhoz kellett alkalmazkodnia, akik nem voltak vele egy szellemi színvonalon. Hasonló volt e tekintetben a helyzete nagyon sok „DP-s” és ‘56-os értelmiségi menekültéhez. (A „DP”, azaz „displaced person” fogalom a magyar emigráció viszonylatában azokat az elsősorban értelmiségi menekülteket jelöli, akik a II. világháború végén a szovjet front elől menekülve Ausztria és Németország menekülttáboraiban töltöttek éveket, amíg jellemzően 1949-’50 táján meg nem nyílt számukra a lehetőség a kivándorlásra a nyugati világ más államaiba, jellemzően az USA és Kanada irányába). Szüleimnek is szembe kellett nézniük azzal, hogy a kivándorlás hosszú távra, akár egy életre szól. Kitartásuk és a fantasztikus szorgalmuk, család- és hazaszeretetük miatt szüleink nagyon erős példaképek maradtak számunkra mindaddig, amíg el nem búcsúztunk tőlük.

Talán még azután is. Hiszen ezeket a tulajdonságokat, elköteleződéseket te is örökölted. De újra felteszem a kérdést: az a fajta nyitottság, ami a könyvből rólad és belőled árad, vajon szintén a családból jön? Hiszen tevékeny életed során magánéleti, szakmai és közéleti értelemben is mindenkivel megpróbáltad megtalálni a közös hangot, ezért a különböző, egymással nem feltétlenül jó kapcsolatban lévő szervezetekben is részt tudtál venni, illetve egyénekkel is szót tudtál érteni.

Édesapám katonatisztként mindig nagyon fegyelmezett volt. Általában elnyomta saját érzelmeit, és tőlünk is elvárta az önfegyelmezést. Édesanyám szeretettel nevelt minket, de mindig röviden kommunikált és tisztán megmondta, mi a helyes út. Szerintem egyetlen gyengéje az volt – bár más lehet, hogy azt erőnek mondaná –, hogy ő nem volt „egy amolyan zsidó anya”. Ez csak angolul hangzik igazán jól. Édesanyám nem volt zsidó származású, de egy Amerikában közkeletű vélelem szerint a zsidó anyák gyermekeiket törtetésre nevelik; arra, hogy ők okosak, jók, és többek, mint mások. Édesanyám viszont mindennek ellenkezőjére, szerénységre nevelt, és mindig arra kért, ne kérkedjünk semmivel. És ez nem feltétlenül volt jó, mert például a középiskolában sokszor éreztem azt, hogy nem vagyok felkészülve, nem vagyok elég jó. Anyám az önbizalmat nagyképűségnek tekintette, de ez az egyetlen nevelési szempontja, amiről úgy éreztem, hogy nekem nem segített. Nővérem viszont mindig azt mondta: mindent meg kell próbálni.

Tamás, Toni édesanyja karjában, András édesapja ölében és Narcissza – 1943.

Ő tehát kiegyensúlyozta, kiegészítette édesanyátok nevelését. Még volt valami fontos az életedben, ami a családhoz kötődik, de annál tovább mutat: a cserkészet. Erről is sokat tudnánk beszélgetni, de a lényeg: személyiségednek integráns része lett. Miért oly’ fontos neked a tábortűz szimbóluma?

Cseh Tibor szavait idéztem a könyvemben: „Minden tűzből hamu lesz, de a tábortűz bennünk szunnyad, amíg élünk. A jó tábortűz felejthetetlen, kozmikus élmény. Megáll az idő a külvilág elsüllyed körülöttünk. A fény körén túl: sötétség, suhogó fák, zűrzavaros hétköznap… A fényen innen a tűz, a láng, a fa, az ember lelkéből születő nóta, ballada, mese, tánc, tréfa, versek, szilaj csatakiáltások; az élők és ősök hangja, a mai fiatal vidámsága és évezredes bölcsesség: álom és valóság misztériuma…” És tényleg! A cserkészet fantasztikus hatással volt hármunkra, két öcsémre és rám. Bátyám sosem lett cserkész; ő ‘54-ben bevonult a partraszálló gyalogosokhoz, Koreába és Japánba is eljutott, ezért kicsit lenézte a rövidnadrágos cserkészeket, hiszen igazi katona volt. A Vasvári Zoltán „Zolibá”, az első New York-i cserkészcsapat-parancsnok alapította Lövészekhez azért eljött párszor, miután mi is átváltottunk oda a cserkészetről. A Lövészeknél kb. ugyanazzal a típusú neveléssel találkoztunk, mint a cserkészetben, azaz magyarságra nevelés, népdalkincs-fejlesztés, stb. – , a tábortüzek is folytatódtak. De nekünk mégiscsak a cserkészet volt az első meghatározó élmény; fiatal tinédzserekként abba kapaszkodtunk, annak útra indító hatása volt a legfontosabb számunkra. ‘56 után ehhez jöttek természetesen a tüntetések, ahová sok cserkész barátommal együtt mentünk, és a forradalom leverése után sokan részt vettünk a segélyakciókban: a New Jersey-i Camp Kilmer menekülttáborban fogadtuk és támogattuk a menekülteket.

Egyetlen ‘56-os történetet említsünk meg: besoroztak titeket. Mi lett annak a következménye?

Az az eset nem a Lövészekkel történt, hanem jóval korábban. A szabadságharc első napjaiban volt magyar katonatisztek érkeztek a New York-i Szent Imre Klubba toborozni. Mindenki feliratkozott, aki úgy érezte, már elég idős hozzá és fizikailag is bírná; kb. százan voltunk. De utána teljesen eltűntek. Szerintem a CIA vagy az FBI vagy a katonaság akciója volt: így próbáltak magyar nyelvet ismerő, helyismerettel rendelkező embereket rekrutálni, ha esetleg egy magyarországi bevetésre sor kerülne. De sosem jeleztek vissza és a sorozásnak nem lett semmilyen következménye. Ezért mondta később Zolibá: magunktól kell a harcra felkészülni, nem várhatjuk, hogy az amerikai katonaság vagy az amerikai szervezetek ilyesmibe belefognak. Ezért hozta létre ‘59-ben a Lövészeket, amely szervezetről pár éve, 2017-ben egy kitűnő dokumentumfilm is készült. Zolibá a ‘70-es évek végéig életben tartotta a Lövészeket, de én már ekkor nem tudtam fizikailag velük lenni tanulmányaim miatt.

Pigniczky Réka és Lauer Andrea „Lövészek” c. dokumentumfilm bemutatója az Uránia Nemzeti Filmszínházban, Budapesten, 2017. november. balról: Ludányi András, Szilágyi-Ovaitt Katalin, Vasvári-Warren Enikő és Dr. Varjú László

A cserkészet az első generációs fiataloknak a közösséget, a magyar nyelv és kultúra őrzésének lehetőségét nyújtotta. Ma is így van ez, de közben átértékelődött a fókusz. Lendvai-Lintner Imre KMCSSZ-elnök szerint a cserkészet legnagyobb kihívása ma a jellemnevelés. Erről mit gondolsz?

Igen, átértékelődtek a célok. A magyar cserkészek kicsit puhányabbak lettek, átvették az amerikai stílust. A táborozáshoz ma már sokkal jobbak és kényelmesebbek a felszereléseik; mi mindig csak sátorban aludtunk, és olyan kirándulásokat szerveztünk a Catskills és az Adirondack hegyekbe, amelyeket komoly kihívásként éltük meg. A másik nagy különbség pedig az, hogy a mai vezetőség óriási versenyben van a technológiával. Ahhoz, hogy a fiatalok egyáltalán kirándulni akarjanak, és közben ne állandóan a mobiltelefonjukat nézegessék, sokkal többet kell tenniük a vezetőknek: nehezebb érdekessé tenniük a foglalkozásokat vagy a kirándulásokat. Akkoriban ilyesmi nem volt; mi teljes szívvel-lélekkel csak abba a tevékenységbe fektettük erőinket. És nehezebb a magyar nyelv művelése is. A gyakran egymáshoz közel élő, első generációs gyerekek jól beszéltek magyarul; de a cserkészet akkoriban el is várta ezt a szülőktől.

Az Ötödik sugárúton az Erőss Gusztáv csapatot Fischer Viktor és Makay Árpád vezeti a parádén. András mindjárt Árpád mögött

Ugorjunk. Tanári karriered tehát a kórházban dőlt el. Azt írod: akik elolvasták a visszaemlékezést, elkerülhetik a „kötélégést”, és mehetnek egyenesen az egyetemre. Mit üzensz a mai fiataloknak, akik kötelet talán nem fognak „égetni”, de esetleg nincs elég belső motivációjuk a továbbtanulásra?

Azt kell hangsúlyozni számukra is, hogy az életben csak az fog nekik segíteni, amit megtanulnak azalatt a négy-hat egyetemi év alatt; és ha továbbtanulnak és szereznek egy doktorátust, akkor még följebb tudnak mászni a karrierhegyen. De azt is, hogy nem a karrier a legfontosabb. Minden fiatal magyarnak, akár amerikai, akár magyarországi, ajánlom Karikó Katalin életrajzi könyvét, mindkét nyelven olvasható. Fantasztikus, ahogy megküzdött mindennel, ahogy továbbtanult és kitartóan dolgozott.

Negyvenéves (adai, Ohio állam) egyetemi tanári pályád alapján te is adhatsz jótanácsokat, nemcsak Karikó Katalin. Amire erősen emlékszem a könyvedből: a diákokat sokszor vitted „terepre”.

Ludányi András professzor az Ohio Northern University egyetemen

Szerintem egy tanárnak aktív életet kell vállalni, és nemcsak a közéletben, hanem a saját diákjai életében is. Igen, mi elmentünk Toledóba (szintén Ohio állam), az ottani magyar negyedbe és interjúkat készítettünk; nemcsak magyar, hanem szlovák és lengyel származású helyiekkel is, és készült az felvett anyagból egy film, amit Mihályfi László és Újvági Péter – egy nagyon aktív, ‘56-os amerikai magyar politikus Toledóban – segített elkészíteni. Ebbe a feladatba nagyon jól be tudtam kapcsolni a hallgatóimat. A másik pedig az ENSZ-modell program volt, ahol vitákat szimuláltunk; ehhez minden évben más-más ország kül- és belpolitikáját kellett jól megismerni, és azt, hogy az ENSZ-ben egy krízishelyzethez hogyan viszonyult az adott állam. Általában kisebb államokat képviseltünk, mert kis egyetem voltunk, kis költségvetéssel, és bizony eléggé költséges volt elvinni tizenvalahány hallgatót New Yorkba és egy hétig elszállásolni őket. Úgy látszik, most haldoklik a program, de nem azért, mert én nem vagyok ott, hanem mert egyre költségesebbé vált. Maga az ENSZ-modell talán túl fogja élni, de a kisebb egyetemeknek a szűkülő költségvetés miatt lehetséges, hogy fel kell adniuk ezt a programot.

Pedig nagyon hatékonynak tűnik… a politikai vitakultúra szempontjából pedig hiánypótlónak. Ez is egyfajta felkészülés volt a lobbizásra, amit később te magad is tanítottál és kamatoztattál, igaz?

Igen, ez egy nagyon hatékony program, olyan szempontból is, hogy önmagunkat is kellett fegyelmeznünk. Majdnem minden alkalommal az adott ország ENSZ nagykövetségére is kaptunk meghívást, ahol igazi követekkel, igazi politikai döntéshozókkal töltöttünk egy-másfél órát, amely alkalommal elmagyarázták nekünk, miért képviselik az országukat úgy, ahogy. Tehát ez egy nagyszerű tanulási lehetőség volt. Nem mellesleg itt is be tudtuk kapcsolni Magyarországot, hiszen legalább kétszer Magyarországot képviselte az egyetemem. Ennél gyakrabban nem lehetett. Olyankor magyar ENSZ-képviselőkkel is találkoztunk, de mindez még a magyarországi rendszerváltás előtti időszakban történt, úgyhogy érdekes alakok és találkozások voltak ezek.

Ami a kamatoztatást illeti, a ‘70-es években alapított Magyar Baráti Közösséggel (MBK) először megpróbáltunk bekapcsolódni a Hungarian Human Rights Foundation (HHRF) munkájába. Magát a lobbimunkát Hámos László, Brogyányi Jenő, Veress Bulcsú és még néhányan végezték. Persze a  névsor nem teljes, például Latkóczi Emese nevét hadd említsem meg, hogy a hölgyeket ne hagyjuk ki. Ők voltak az aktív, belső mag; a többi szervezet, ahogy mi is, inkább lokálisan voltak fontosak, mi például Ohio államban tevékenykedtünk sokat. Az ottani szenátorok nagyon befolyásosak voltak épp a román-amerikai kapcsolatokban, például a Howard Metzenbaum fontos szenátor volt, akinél mi személyesen is tudtunk lobbizni. Nemcsak Erdéllyel vagy Délvidékkel kapcsolatban, hanem az amerikai választásokba is aktívan bekapcsolódtunk. Közben, az MBK és az ‘90-ben újonnan alakult Amerikai Magyar Koalíció (Hungarian American Coalition, HAC) – amelynek alapításában magam is részt vettem – emberi jogi műhelyeket kezdett szponzorálni, mert kezdtünk aggódni, hogy a HHRF-et annyira túlterhelik a magyar kisebbségi jogok védelmével járó mindennapi kötelezettségek, hogy nem marad ideje megtanítani a jövő emberi jogi aktivistáit a lobbizás amerikai művészetére. Az első műhelytalálkozót e tekintetben ‘89-ben  West Virginia államban tartottuk, a másodikat ‘90-ben Washington DC-ben, amelyen már kétszer annyian vettünk részt, mint az első találkozón, és amely munkamódszere a későbbi műhelyek alapjául szolgált; ugyanis ötvözte a tanulási lehetőségeket és a csoportos vitákat a politikai folyamatban való közvetlen részvétellel, a Capitoliumban és a magyar nagykövetségen tartott meghallgatások formájában. ‘91-ben Chicago mellett volt a következő műhelytalálkozó, ahol Illinois állambeli képviselőkkel találkoztunk, és meglátogattuk a Lengyel-Amerikai Kongresszus székhelyét. A ‘96-os amerikai elnökválasztási kampány Wisconsin államban új, Magyarország NATO tagságához vezető lobbizási lehetőséget nyújtott számunkra.

Ekkoriban vetetted be egy meghallgatáson a vizespoharat, mint lobbizási eszközt… Az anekdotikus történet ugyan szerepel a könyvedben, de tanulságos, említsük meg itt is. És azt is, mi történt utána.

A demokraták mindig is proaktívabbak voltak, amikor kisebbségi választók megszólításáról, mozgósításáról volt szó; rendszeresen meghívták a lengyel, cseh, magyar és szlovák választók képviselőit. Az elnök egy alkalommal nem tudott eljönni, mi pedig a meghallgatáson az alelnökkel és tanácsadóival szemben, de a helyiség rosszabbul megvilágított szegletébe kerültünk és kimaradtunk a beszélgetésből. Amikor már egyetlen kérdésre maradt csak idő, oldalba löktem Hámost, hogy emelje fel a kezét, és közben szándékosan felborítottam egy vizespoharat. Al Gore észrevette az integetést, és így Hámos előadhatta jól megfogalmazott véleményét a NATO-bővítésről. Az utolsó műhelytalálkozót egyébként 2000-ben Washington DC-ben tartottuk, ahol a közönségszervezés sajnos nem volt megfelelő, így vállalva a felelősséget, kiléptem, remélve, hogy a fiatalabb aktivisták át fogják venni a stafétát.

… ami nem történt meg, talán csak a HAC-ben folyt később hasonló munka. Milyen kapcsolatban vagy ezzel a szervezettel?

A rendszerváltáskor válságba került az amerikai-magyar érdekek képviselete Washingtonban. Érdekeink legfőbb ernyőszervezete akkoriban a 1906-ban alapított Amerikai Magyar Szövetség (American Hungarian Federation, AHF) volt, de a szervezetet ‘80-ban kettészakították a különböző hullámban érkező emigránsok közötti frakció-harcok, a bírósági perek pedig kikezdték a szervezet anyagi alapjait és vezetőinek szavahihetőségét. ‘89-ben az ifjabb nemzedék, Bertalan Imre tiszteletes és Koszorús Ferenc vezetésével újrakezdést követeltek, amihez sokan csatlakoztak az MBK-ból is. A HHRF eleinte nem kívánt ebben a folyamatban részt venni, mert nem akarta megosztani másokkal a lobbitevékenység terén elért sikereit. Én a HAC jegyzője lettem, és barátságom a HAC-alapító Lauer K. Edith-el és Szekeres Zsolttal lehetővé tette, hogy megszerezzem támogatásukat a jövőbeli emberi jogok műhelye számára.

A recenziómban is írtam: könyvedben a demokratákról sokszor írsz pozitívan, a republikánusokról viszont semmi jót nem mondasz, pedig ahogy írod „családi háttered és DP-s státuszod ugyanilyen automatikusan tett megrögzött republikánussá”. Miért változott meg ennyire a hozzáállásod?

Az, hogy nem írtam semmi jót róluk, nem teljesen igaz. De értem a kérdést, hadd fejtsem ki. A magyarok közül hagyományosan csak a régi, munkás hátterű, a 19. század végén, 20. század elején kivándorolt amerikások voltak demokraták, akik a New Deal idején, a ‘30-as években belekeveredtek a munkásmozgalmakba, és természetes volt számukra a demokraták támogatása. A ‘45-ösök és az ‘56-osok viszont jellemzően a republikánusokat erősítették. Az e hullámokban érkezett menekültek gyakran sosem tanultak meg igazán jól angolul, viszont gyermekeik már igen, és ezt politikailag is jól fel tudják használni. Hámos László írásaiban tükröződik, és a Fehér Házi kihallgatásokon is jól látszott, milyen eredményesen tudták képviselni a magyar ügyet. Ezért mi tudatosan eldöntöttük, hogy bár érzelmileg nem tudunk teljesen kapcsolódni a demokratákhoz, de fontos, hogy legyen náluk is magyar képviselet. Hámos László maga is inkább a demokratákhoz járt, de nem azért, mert velük érzett együtt, hanem azért, mert logikusan látta, hogy a ‘70-es évek végén a Carter-adminisztráció az emberi jogokat sokkal fontosabbnak tartotta, mint a republikánusok. Ugyanezért kapcsolódtam én is a demokratákhoz, bár nálam volt egy más ügy is, amely abba az irányba vitt: a toledói magyarok helyzete. A már említett Újvági Péter nagyon aktív volt a Demokrata Pártban; annyira, hogy elnökválasztáskor a demokrata elnökjelöltek mindig megálltak Toledóban vele kampányolni. Tudták, hogy ott van a „magyar Birmingham”, ami ugyan nem volt teljesen magyar, de jelentős részben olyan közép-európai bevándorlók és leszármazottaik adták a város népességét, akik 90%-ban a demokratákra szavaztak. Ebből kifolyólag Újvági Péternek a ‘80-’90-es években sokkal nagyobb befolyása volt, mint más magyar vezetőknek.

Nektek pedig az emberi jogok kérdése miatt volt ő fontos. Az a téma neki is jobban „feküdt”?
Pontosan. Ez volt a fő oka annak, amiért hajlandó voltam bekapcsolódni ebbe a munkába az Obama-adminisztrációig. Ott történt egy tragikus törés: Hillary Clinton lett a külügyminiszter; őt és körét mi már nem tudtuk meggyőzni a magunk igazáról; őt egy másik kör, a Soros György nevével fémjelzett pénzarisztokrácia győzte meg, ebből kifolyólag olyan borzasztó külpolitikát folytatott, ami Észak-Afrikában „arab tavasz” néven bontakozott ki és aminek mindannyian isszuk a levét azóta is. Én akkortól már nem vettem részt a demokrata párt semmilyen tevékenységében. Előtte viszont igen; Obama első kampánya idején például egy olyan brosúrát kreáltunk, amelyben benne volt Kossuth üzenete is.

Találkozás Bill Clinton elnökkel az „Indiai Szerződés” termében (1993). balról: Bertalan Imre tiszteletes, Lauer Edith, Ludányi András, Hámos László.

A törést értem, de a könyvedben nem találtam utalást arra, hogy bármi kapcsolódást találtál volna, akárcsak érzelmileg is, a republikánusokkal. Abból úgy tűnik, mintha teljesen leírtad volna őket…

Ez is csak részben igaz. A republikánusok amerikai érdekeket szolgálnak; ugyanúgy, mint Orbán Viktor miniszterelnök, aki a magyar érdekek szempontjából értékeli ki a világpolitikát. És ebbe nem nagyon passzol bele a kisebbségi jogok védelme. Amikor ezügyben mentünk lobbizni a republikánusokhoz, pár eset kivételével csak hátba veregetést kaptunk, ha egyáltalán meghallgattak minket. Az idősebb Bush jobban odafigyelt, a fia már nem annyira. Még a ‘90-es évek legelején, Antall József washingtoni látogatásakor próbáltunk szervezkedni, hogy a magyar érdekeket jobban képviseljük, de azt igazán csak később, a HAC-al végeztük sikeresen. Szekeres Zsolt és Lauer K. Edith voltak ott a kulcsszereplők, de az MBK is, azaz főleg Bőjtös László, jómagam és még egy páran eredményesen bele tudtunk folyni abba a munkába is, és segíteni a mozgósításban, azért, hogy minél több magyar jelen legyen, és mutassa meg, mennyire érdekeltek a NATO-csatlakozásban.

Bevallom, nekem olyan szempontból is szimpatikusabbak voltak a demokraták, hogy szociális kérdésekben sokkal érzékenyebbek voltak, például kórházi juttatások a szegényeknek, stb. Ebből kifolyólag belpolitikailag is inkább a demokratákhoz vonzódtam, és nem a republikánusokhoz. Utóbbiaknál olykor a politikusi személyiségek sem feltétlenül voltak a legszimpatikusabbak. Például az öreg Bush még igen, de a fiatal már nem. De ugyanezt mondom a jelenlegi vezetésről is: a legutóbbi republikánus amerikai elnöknek vannak olyan személyiségi jellemvonásai, amelyek nem a legpozitívabban hatnak rám. Viszont ezzel együtt is százszor inkább ő, mint a jelenlegi demokrata elnök. Utóbbi fiatal korában még szimpatikus volt számomra, de amióta elnök lett, a korrupció teljesen eluralta. Fia és ügyei pedig egy totális személyes tragédiahalmaz. Csak egy példa a politikájából: úgy cserbenhagyni egy népet, ahogy ez az elnök és kormányzata az afganisztáni néppel tette, egy rémálom.

Al Gore és Bill Clinton között az 1996-os országos kampány során

Sokak szerint nemcsak az afgán népet, a sajátjukat is cserbenhagyták… A könyvedben hosszasan kifejted, hogyan változott meg Amerika imázsa, és a folyamat nem az agfán háborúval kezdődött…

Valóban. Amerika imázsa folyamatosan romlik, de az utóbbi pár évben borzasztóan lecsúszott. Manapság már a nagy agrárszervezetek, gyógyszervállalatok, vagy bármelyik nagy gazdasági tömörülés több befolyással van Amerika bel- és külpolitikájára, mint a pártok. A pártok gazdaságilag manipuláltak. Ez azt jelenti, hogy van egy háttérhatalom, ami nem is egy konkrét hatalom, hanem ezen érdekcsoportoknak az ereje, ami nélkül ma már nem is lehet elképzelni az amerikai külpolitikát. Például a nagy olajvállalatok nélkül Közel-Keleten, de hasonló jelenség zajlik Ukrajnában, ahol a nagy agrár- és az újjáépítési érdekek a fontosak, amelyek mind a nagy multik kezében vannak. És az ő érdekük nem feltétlenül Amerika érdeke. Az ‘50-es években az Eisenhower-adminisztráció hadügyminisztere mondta: „Ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának”. Csakhogy ez többé nem igaz. Minden akkoriban, a II. világháború után kezdődött. Amerikát fokozatosan egyre ellenszenvesebbé tették az Amerikán kívüli világ számára. Az amerikai külpolitika Achilles sarka: már nem tudják leválasztani a nagy érdekcsoportok befolyását az amerikai külpolitikáról. Ez lesz majd ismét próbára téve a következő kormányzatban. Mindenesetre nem tudnék a republikánusokra sem szavazni. Mindenesetre, feleségemmel kettős állampolgárok vagyunk, itt és ott is tudunk szavazni.

András és Márika Budapesten

Ha már itt-ott, térjünk rá (pontosabban vissza) a vitaröpiratokból induló MBK-ra, és az ITT-OTT táborokra. Miért alakult meg a szervezet és az ITT-OTT mozgalma, mi változott a rendszerváltáskor és mi lesz a jövője: mit tehet manapság a magyarság a maga túléléséért?

Ami az ITT-OTT-al most történik, az nagyon szomorú, de nem egyedi jelenség. Ha legrövidebben kell megfogalmaznom, az MBK azért jött létre, mert a ‘60-70-es években néhányan érzékeltük, mennyire töredezett volt az emigráció magyarsága, és rájöttünk: ahhoz, hogy a gyors beolvadást elkerüljük, ún. szétszórtsági, azaz diaszpóra magyarokká kell válnunk. A rendszerváltás nagy törést hozott: az ITT-OTT táborok 150-200 közötti látogatottsága hirtelen 120-ra, majd 80-ra csökkent; tavaly már csak harmincan voltunk. Ez részben tükrözte azt, hogy sok magyar még mindig emigráns lelkülettel élt Amerikában, vagyis azzal: ha megváltozik a helyzet otthon, már nem kell a Reménység Tavához menni táborozni, akkor inkább hazamennek látogatóba. És azt is, hogy immár felesleges ez a típusú összetartás, és az a fajta szellemi muníció, amit a táborunk jelentett. És ezt a változást nagyon nehéz volt megemészteni. Ahogy Cseh Tibor írja, a magyar szó az ige, és ha a magyar nyelvet elveszítjük, akkor az már csak piknik, azaz csak a tánc, a zene és a gasztronómia marad. Erre redukálni a magyarságot borzasztó önfeladás. Az irodalmi gyökereket nem szabad feladni, ezt valahogy meg kell őrizni, hiszen annyi technikai lehetőség van manapság erre, viszont mégsincs elég ilyen típusú csatorna, felület, alkalom a magyar irodalmat illetően. Például az öcsémnek elküldtem hangoskönyvben Wass Albert Tizenhárom almafáját és most boldogan hallgatja, pedig korábban nem igazán érdekelte a magyar irodalom, nem tudott elég jól olvasni, túl lassan ment neki. De most, hogy hangoskönyv formájában eljutott hozzá, nagyon hálás érte. Ezt bárki meg tudja tenni. Egy másik példám, hogy felvettem hangszalagra édesanyámat, amint fejből mesél unokáinak, amikor kicsik voltak. Fantasztikus élmény és nagyon jó, hogy meg lehet őrizni és továbbvinni.

balról: Nádas Ludányi Panni, Ludányi András, Kovalszki Péter és Bőjtös László az 1972-es Herefordi, PA találkozó jelentőségét tárgyalják az ITT-OTT találkozón (Lake Hope, 2018).

Mi lesz így az idei ITT-OTT táborral?

’67-ben volt az első és idén lesz az utolsó, mert nincs már olyan másod- vagy harmad generáció, aki vállalná ezt az önkéntes szervezési munkát. Eldöntöttük: inkább méltóságteljesen csukjuk be az ajtót, minthogy sírva-keseregve hagyjuk abba. Pedig ha három-négy-öt fiatal, huszon-harmincéves, vagy akár negyven-ötvenéves hajlandó volna továbbvinni, még meg lehetne menteni. Évkönyveinkben egyre csak gyűlik a halottakról szóló megemlékezés. Bőjtös Laci is kiesett a sorból, de ott van még Somogyi Balázs, és remélem egy ideig még ott lesz, ott vagyok én és Kovalszki Péter, aki egy kicsit fiatalabb, de ő is sok mindennel  küzd. Megyeri Józsi és Bokor Erika még csak a hatvanas éveikben vannak, de ők túlterhelnek. Az idei téma az MBK történetének feldolgozása lesz. Az elmúlt két hónapban csak ezzel foglalkoztam. Nem lesz kész augusztusig, de igyekszünk; zömében Kovalszki Péterrel ketten csináljuk zömében. A fiatalabbak valahogy nem tudnak erre időt szakítani. Remélem, a nagy kaszás nem jön még egy ideig értünk, és akkor be tudjuk fejezni. Éltető Lajos és Cseh Tibor barátaim emlékének is megfelelő mementót kell állítanunk. E két óriás nélkül nem tudtuk volna idáig életben tartani közösségünket. Tibor könyvét már elkészítettem, Lajosén is dolgozom már. Élhető versek lenne a címe, mert papa és a fia is költő volt. Talán a Fekete Sast rá tudom venni a kiadásra. De Lajos írásait is ugyanúgy össze kellene gyűjtenem, ahogy Cseh Tiborét.

Ugorjunk. Recenzióban is említettem: hiányolom a könyvedből a hitéletet. Miközben konzervatív értékrendű, hívő családban nőttél fel és a családi fénykép alatt is azt írod: „Isten két gyönyörű, sokoldalú, tehetséges lányt adott nekünk”, de egyébként vallásról nincs a könyvedben szó, csak annyiban: a válásod oka többek között az egymással szemben álló erős vallási különbségek voltak.

Ez egy fontos téma. Azért is, mert nagyrészt ezért jött létre a mi közösségünk: a hivatalos templomi vezetők nem eléggé foglalkoztak a magyar közösségek építésével. Eredetileg Csomai György, azaz Gyurka is a MBK szervezője volt, de ‘74-’75 körül kilépett, mert nem jött ki Éltető Lajossal – mint egy magyar tragédiában, hiszen mind a kettő értékes ember volt. Gyurka többször is elmesélte, hogy elment Chicagóban a magyar paphoz azzal, hogy ‘56-os fiatalokkal szeretne rendszeres összejöveteleket tartani a templomban. A pap azt mondta neki: „Tudod, Gyurka, te félreérted a mi feladatunkat; mi nem az itteni világgal foglalkozunk, hanem a jövőbelivel.” Mi ugyanezt éltük meg Lajossal: Dallasban van egy nagyon fontos cisztercita szervezet; kiváló emberek, sok lehetőséggel, akik létrehoztak egy iskolát és egy templomi közösséget. ‘69-‘71 közt többször fordultunk hozzájuk Louisiana államból, hogy támogassák egy magyar hallgató továbbtanulását. Fehér páterrel leveleztem, de nem jutottam semmire, aztán meg teljesen leírtak bennünket. A elmúlt évtizedekben megszűnt számos jelentős magyar egyházi-vallási központ: New Yorkban a Szent István templom, New Brunswick-on elveszett a Szent Imre plébánia önállósága, Clevelandban a három magyar plébániából előbb kettő maradt, s ma már csak egy van…

Ludányi András a 2018-as ITT-OTT konferencián

Ilyen élmények hatására elhatároztuk, hogy az ITT-OTT táborokban mi a magyarságot fogjuk vallási szintre emelni. Lajosnak van egy írása erről, amit még ‘72-ben, a hereford-i (Pennsylvania állam) találkozónkon írt. Minden magyar vallási közösséget ökumenikus módon próbáltunk összehozni, és a magyarságot összefonni a vallási élettel. Mindig máshonnan hívtunk magyar lelkészt vagy papot, akik általában eljöttek, sőt akár végig velünk is maradtak. A katolikusok talán kevésbé, mint más felekezetűek, de azért a mostanság Amerikában szolgáló magyar katolikus papok közül Detroitból eljött Kiss Barnabás atya, New Brunswick-ról Juhász Imre atya. Azt kértük tőlük, próbálják nemcsak a Bibliát idézni, hanem a magyar irodalmat is. Mindkettőből merítsenek, mert akkor többen odafigyelnek rájuk. Közösségünk profiljába még most is beletartozik a magyarság vallási szintre emelése, és az összes magyar történelmi egyház szerepének bekapcsolása az életünkbe. Igaz, ez olykor barátok között súrlódásokhoz, házastársak között félreértésekhez vezetett. Mindenesetre ez volt az oka annak, amiért nem hangsúlyoztam a vallási vonalat a könyvemben; annak dacára, hogy édesapám nagyon erősen katolikus, édesanyám pedig erősen református volt; így mi, fiúk katolikusok lettünk, Csiszka pedig református.

Azt írtad, a szakmai és közösségi munka is hozzájárult az eltávolodásotokhoz első feleségeddel. Ez komoly kockázatnak tűnik a közösségileg is aktív pároknál, ami oda kell figyelnünk ma is, igaz?

Így van. Én rengeteget jártam konferenciákra és például a már említett toledói film készítése, vagy az emberi jogi konferenciák szervezése is sokszor elvittek otthonról annak idején. Majdnem minden évben előadtam az egyetem kisebbségi konferenciáján, és közben szerveztük a sajátunkat is. Sokkal jobban oda kellett volna figyelnünk mindketten. Ma is tiszteljük, sőt, szeretjük is egymást, tartjuk a kapcsolatot, de ezek a tényezők sajnos tönkretették a házasságunkat.

Végül a lányaidról, unokáidról. Hogyan tudtátok megőrizni a magyarságukat?

A Ludányi család Adán, OH: Erzsébet nagymama, András, Anikó, Csilla és Panni (1984)

Csilla és Anikó szerencsések: amikor Fulbright-ösztöndíjjal Debrecenben tanítottam, ők majdnem egy éven át velünk voltak, ott jártak iskolába, és azalatt nagyon jól megtanultak magyarul, választékosan tudnak beszélni. Ennek ellenére ma is sokszor angolra váltanak egymás között is. Ha én ott vagyok, akkor nem. Mindketten Houstonban (Texas állam) élnek, közel egymáshoz, de teljesen amerikai környezetben. Férjeik sem magyarok. Anikó férje nagyon szeret Magyarországra járni és tanul is magyarul. Katalin unokám most tizenöt éves, és jól beszél magyarul, ahhoz képest, hogy olyan környezetben él, ahol csak az édesanyjával és nagyanyjával tud magyarul érintkezni, meg persze velem hetente videóhívással, amikor 45 percet magyarul énekelünk, olvasgatunk és beszélünk. Houstonban nincs magyar iskola; nemrég a konzulátuson elkezdtek egy cserkészcsapatot, de Katalin és a testvére, Öcsi már benne vannak az amerikai cserkészetben, amiről átváltani lélektanilag nagyon nehéz lenne. Houston óriási, a távolságok is nagyon nehézzé teszik, hogy magyar közösségbe vigyék őket. Csilla elvált, Leó fia nagyon rendes kis srác, de ő már csak szavakat ért magyarul, mert édesanyja nagyon elfoglalt, édesapja pedig nem beszéli a magyar nyelvet. Nagymamájuk, Panni ugyan a közelben lakik és sokat segít nekik, főleg Csillának, de Leóval nem tud annyit beszélni magyarul, hogy a nyelv ráragadjon. Ők is minden nyáron meglátogatnak minket, vagy Budapesten, vagy Adában. Az ottani házunkat még mindig nem adtuk el, évente három nyári hónapot ott töltünk, idén is így tervezzük.

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

1 COMMENT

  1. Minden héten várjuk és szívesen olvassuk Antal- Ferencz Idikó interjúit a Bocskai Rádióban, melyek arról tudódítanak,hogy milyen magyarnak lenni Amerikában. Szép csokor gyűlt már össze ezekből, s reméljük hogy ebbéli munkássága tovább folytatódik !

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.