13 év önkéntes rádiós munka után új vizekre evez Stróber László, aki vasárnaponként a clevelandi magyar közösség egyik hangjaként köszöntötte a Bocskai Rádió követőit. A mikrofon helyett vitorlát ragad, és új kalandok felé fordítja figyelmét – de amit a rádióért tett, azért köszönet illeti. A búcsúadás során László és felesége, Ilona közösen idézték fel az elmúlt évek legemlékezetesebb nehézségeit és örömeit. A stúdió csendesebb lesz nélküle, de jól ismert hangja a szignálokban továbbra is megmarad.
Stróber László útja a Bocskai Rádióhoz egy bálon kezdődött, ahol egy váratlan megszólítás érte: „Egyszer csak egy hang megjelenik a hátam mögött, aki azt mondta, hogy ez a hang kell nekem.” A rádió akkori újraalakuló szerkesztősége keresett új hangokat, és László hangszíne nagyon meggyőző volt. „Sose felejtem el, ott álltam az asztal szélén, a kezembe nyomtak egy papírt, hogy olvassam föl. Ez nekem egy természetes dolog volt” – emlékezett vissza.
A rádiózás világa nem volt teljesen ismeretlen számára, mert amikor még Magyarországon élt, gyakran hallgatta a népszerű reggeli műsorokat, fogyasztóként ismerte az élő adás hangulatát, műfaját. Az viszont meglepte, hogy a Bocskai Rádió akkoriban inkább a formális, felolvasásalapú műsorformátumot követte. Később változott a formátum, és László a kötetlen beszélgetésekben, poénokban végre igazán meg tudta megmutatni személyiségét.
A covid időszaka minden nehézségével együtt emlékezetes maradt. Akkoriban a járványügyi szabályok értelmében csak egy ember mehetett be a stúdióba, a rádiózás azonban nem állhatott le. Mivel rögtönözni kellett, előbb egy kölcsönkapott iroda, majd a plébánia zöld szobára berendezett helyisége lett az ideiglenes stúdió. Itt zajlott az egyik legnagyobb közösségi megmozdulásuk is, a néma bál – „ezek mind-mind olyan élmények, amik hosszú évek múlva is megmaradnak.” Technikai kihívások azonban nem csak a járvány idején jelentkeztek. A rádió kitelepült. helyszíni élő közvetítései, például a cserkésznapról, nagyfokú rugalmasságot és improvizációs készséget követeltek: László számára az ilyen helyzetekben sem volt idegen a mikrofon, sőt, egyre magabiztosabban kezelte a váratlan helyzeteket is.
Visszaemlékezése szerint a szerkesztői munkába nem egyik napról a másikra tanult bele. A „Szív küldi”, a „Hét verse”, a „Mit főzzünk?”, valamint az „Életmód” rovatok szerkesztése eleinte nehézséget jelentett, mert a számítógépes világ ismeretlen terep volt számára. Felesége segítségével László adásról adásra fejlődött technikailag, és szerkesztői lényeglátását is kiválóra csiszolta: törekedett úgy választani témákat, verseket, recepteket, hogy a lehető legtöbb korosztályhoz szóljon. A zenei válogatás során még a szerzői jogi korlátozásokra is figyelni kellett. „Nem két perc, mire eljut az ember idáig” – mondta László, kiemelve, mennyi tanulás és átgondolás előzi meg egy-egy színvonalas műsor összeállítását.
A rádiózás új ajtókat nyitott – nemcsak egy új elfoglaltságra, hanem egy közösségre is. László ugyanakkor ezt a kapcsolatot nem a mikrofon mögül érzékelte először, hanem a cserkészek körében. Felesége, Ili révén gyorsan belekerült a clevelandi magyar cserkészmozgalomba, és ez lett az első igazi kapocs a helyi közösséghez. „Nem éreztem azt, hogy a rádió miatt hirtelen ismertebbé váltam volna. Inkább a cserkészet volt az, ami először közelebb vitt az emberekhez. De az biztos, hogy egy idő után már engem is elkezdtek Ili férjeként azonosítani. Aztán egyszer csak megfordult: ő lett ‘a Laci felesége”. Mindez talán nem meglepő, hiszen hangjával belépett sok család nappalijába vasárnapról vasárnapra. A rádiós közösség ugyan láthatatlan, mégis erőteljes ennek minden pozitív és negatív hozadékával. Utóbbit illetően például a kritikák sokszor gyorsabban elérik a műsorvezetőt, mint a dicsérő szavak egy-egy adás után. Stróber László számára a rádiózás nem munka volt, hanem közösségi szolgálat. Tette mindezt úgy, hogy nemcsak anyagi áldozatot vállalt vasárnaponként, hanem időt és energiát.
A Bocskai Rádió mikrofonja mögül arra a következtetésre jutott: „A legfontosabb a hitelesség. És az, hogy figyelj arra, mit mondasz, mert felelősséged van. A politika például tilos nálunk – mert egyetlen mondat elég ahhoz, hogy megosszon. És közszereplőként, bármilyen kicsi ez a közösség, minden szónak súlya van.” A mikrofon mögött tehát nemcsak beszélni kell tudni – hanem hallgatni is. Meghallani, mire van szüksége a hallgatónak, és alázattal szolgálni azt, amiért az egész műsor létrejött: a közösséget. László pedig ezt tette – éveken át, önkéntesen.
„Valószínű, hogy hiányozni fog a rádió. Szép napokat töltöttünk itt együtt, és tudom, hogy ez nem múlik el nyomtalanul.” – vallotta be László, aki most visszavonul a rádiós és az egyházközségi munkától, hogy régen halogatott teendőit, hobbijait helyezze előtérbe. Vitorlásversenyek, hajójavítások, várnak rá – és persze sok-sok utazás feleségével, akivel mostantól végre a vasárnapok is közösek lehetnek. Stróber Ilona, László felesége őszintén beszélt férje rádiós éveiről: „Laci nem tud nem dolgozni. És amikor megérkeztünk Amerikába, mindig aggódtam, hogy mihez fog kezdeni. A rádió viszont értelmet adott, és sikerélményt is. Jó volt látni, hogy ezt élvezte, és hogy közben másoknak is adott vele.”
Stróber László rádióban végzett önkéntes munkája sokak számára jelentett minőséget, humort, könnyedséget és közösséget – nehéz lesz pótolni.
Köszönjük, Laci. Jó szelet kívánunk – a tavon és az életben is!
Dorgay Zsófia
Ha tetszett ez a riport, esemény összefoglaló, kérjük, támogassa a Bocskai Rádiót működtető Magyar Média Alapítványt. Számítunk az önök nagylelkűségére! Évi 52 dollár, azaz heti 1 dollár sokat jelent a külhoni magyar média működésében!
