Egy közösség mindig az elődök és ősök iránti tisztelet köré szerveződik. Magyar települések emlékét őrző sírkertet állított helyre többéves munkával a Georgiai Magyarok Közösségének Egyháza. Tulipán Saroltával, a szervezet társelnökével beszélgettünk múltról, a helyreállítási munkálatok alakulásáról és a terveikről.

Az 1880-as évek végén három magyar elnevezésű település jött létre az Egyesült Államok Georgia államának nyugati részén Ugyanis egy helyi vállalkozó több mint 700 családot telepített be a területre, hogy szőlészettel-borászattal foglalkozzanak mintegy 800 hektáron. A legnagyobb településüket a magyar főváros iránti tiszteletből Budapestnek, a következőt a bortermelés okán Tokajnak, a harmadikat pedig szülőföldjük városáról Nyitrának nevezték el. Az itt élő magyar családok házakat, utcákat, üzleteket, majd katolikus templomot és iskolát is emeltek. A vidékre jellemző klíma rendkívül kedvezett a szőlőtermesztésnek, virágzott is egészen az 1908-ban bevezetett szesztilalmi törvényig. Ekkor a borkészítés hanyatlásnak indult. A magyarok nagy része elvesztette a megélhetését, többségük az ország más részére vándorolt munkát keresni. Azok a magyar telepesek, akik maradtak, beolvadtak. Ők nyugszanak a fent említett Budapest Temetőben. A települések elnéptelenedésével ma már csak két utcanév emlékeztet a történelem ezen szakaszára. A temetőben pedig olyan családnevek olvashatók a sírköveken mint  a Lakatos, Fekete, Polyák.

A Georgiai Magyarok Közösségének Egyháza vezetősége az elmúlt több mint 15 évben rendszeresen látogatta a temetőt, évente egyszer szervezett takarítás keretein belül próbálták rendezgetni a területet. Azonban ettől jóval több teendő akadt: ott volt a tönkrement kerítés és az elburjánzott természet következtében megrongálódott sírkövek is. 2020-ban és 2021-ben járt Georgiában Dr. Szilágyi Péter nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, a georgiai magyar szervezet vezetői vele közösen kezdtek gondolkodni a megoldáson. A Georgiai Magyarok Közösségének Egyháza elhatározta, hogy megmentik a magyar örökséget az enyészettől, és 2022-ben pályázatot nyújtottak be a felújítás finanszírozására Magyarország Nemzetpolitikai Államtitkárságához, illetve a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt-hez. Adminisztrációs kihívások és bonyolult tulajdoni jogviszonyok miatt a projekt lassan szerveződött. Végül ügyvédi segítséggel sikerrel zárult és – Georgia állam Haralson megye vezetésének felvetése nyomán – a temető Georgiai Magyarok Közössége Egyházának tulajdonába került. Vállalkozók, régészek, kivitelezők, civil adományozók mozdultak meg, speciális műszerekkel derítették fel azokat a sírokat is, amelyeken mindaddig nem álltak sírkövek. Az egyes sírhelyek újbóli kimérésében és a restaurálásban komoly szerepet vállalt a Georgia Egyetemen dolgozó magyar régész, Gyucha Attila. A temetőben továbbá új járdát építettek és feltöltötték a temető eső által kimosott részeit.

A felújítás idén tavasszal fejeződött be, 2024. június 1-jén pedig ünnepélyesen újranyitották a Budapest Temetőt. A temetők feladattal látják el a közösséget, amelyik gondozásába veszi azokat, valamint az emlékezés mellé a viszontlátás örömét is adják – így fogalmazott beszédében Dr. Szilágyi Péter nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár az amerikai Budapest temetőjének újranyitásakor. A Miniszterelnökség helyettes államtitkára hangsúlyozta: A temetők nem csupán az út végét jelölik, egy egyházi szervezetnél pedig ezt kiegészíti a feltámadásba vetett hit reménysége is, és összeköti a múltat a jövővel.

A Georgiai Magyarok Közösségének Egyháza arra törekszik, hogy levéltári kutatások segítségével felkutassa, hogy a jelenleg ismert személyeken kívül, kik lettek még eltemetve a Budapest Temetőben.

Dorgay Zsófia

Reklám

Angolul megjelent a hungarianconservative.com-on, magyarul a Szent István Intézet Fb oldalán.

Az Angel Studios legújabb életrajzi filmjét néztem meg nemrég, amelyet ugyanaz az Alejandro Gómez Monteverde rendezett, mint a Szabadság hangját. Moziban szerettem volna, de ott sajnos nem vetítik, és társakat sem találtam hozzá: amerikai magyar barátaimat nem érdekelte ez a „régen játszódó, nyomasztó hangulatú” film, amely egy olasz katolikus misszionáriusnő életét és küzdelmeit mutatja be a 19. századvégi New Yorkban. Cabrini szegény és árva gyerekekkel, betegekkel kapcsolatos jótékonysági, illetve üzleti törekvései erősen szexista és olaszellenes akadályokba ütköztek, de ő betegsége ellenére sem adta fel, és kitartott eredeti elhatározása mellett: létrehozta a „remény világszintű birodalmát”, melynek köszönhetően végül szentté avatták. Nyaralásunkról hazafelé, a repülőn néztem meg és két és fél órára teljesen megfeledkeztem arról, hogy hol vagyok. Lenyűgözött, székbe szegezett, ugyanakkor felemelt és alkotó lendülettel töltött el.

A történet nagyvonalakban: Francesca Cabrini (Cristiana Dell’ Anna) egy tüdőgyengeséggel küzdő olasz apáca öt társával együtt 1889-ben New Yorkba érkezik azzal a céllal, hogy felkarolják a társadalom legkiszolgáltatottabbjait: lakhatást, ellátást és egészségügyi alapszolgáltatásokat biztosítsanak az árva gyermekek, szegények és betegek számára. Miután Olaszországban már felépített több hasonló intézményt, Cabrini a távol-keleten szeretett volna saját missziós rendet alapítani, de elöljárói nem engedték, hogy megvalósítsa elképzeléseit. (A film látomásként visszatérő jelenete, amint kislányként papírhajókat készít egy folyó partján, és elképzeli, ahogy azokkal misszióba indul távoli országokba). Amikor elöljárói sokadszorra is elutasítják terveit, ragaszkodik ahhoz, hogy találkozzon a pápával. Annak ellenére, hogy előtte egyetlen nő sem alapíthatott ilyen rendet, XIII. Leót meggyőzi az apáca elszántsága, és megengedi neki az utazást, azzal a kikötéssel, hogy inkább New Yorkba menjen, ahol akkorra már körülbelül kétmillió olasz bevándorló él az amerikai álmot kergetve. Cabrini és öt apácatársa a Five Points negyedbe érkezve szembesülnek a valósággal: a bevándorlók többsége a bűnözés, a prostitúció, szegénység és a betegségek áldozataiként tengeti napjait. Az első éjszakájukon például egy bordélyházban kénytelenek megszállni, ahová a Vittoria nevű olasz prostituált engedi be őket. Cabrini New York-i elöljárója, Corrigan érsek sem túl segítőkész velük, de a pápai levél felmutatása után engedélyezni kénytelen a nővérek munkáját. Ők létrehozzák első New York-i árvaházukat, amelyben sok, korábban a csatornákban, patkányok között élő kisgyermekről gondoskodnak.

Közben néhány jóindulatú támogató is a segítségükre siet: az említett prostituált beáll közéjük segítőnek; Dr. Murphy, aki egy összeesés után  megmenti Cabrini életét (akitől akkor megtudja, hogy csak két éve van hátra), elkezd segíteni nekik a betegápolásban; a New York Times egyik riportere szívhez szóló cikket ír a negyedben uralkodó élhetetlen állapotokról (feltéve a kérdés, hogy valóban ilyen New York-ot szeretnének maguknak az immár amerikaivá lett korábban érkező, illetve tehetősebb bevándorlók), amely révén az apácáknak sikerül mecénásokat szerezniük és megvásárolniuk egy Upper West Side-i ingatlant a gyermekek számára. Amikor az olaszokhoz ellenségesen viszonyuló New Yorki-i polgármester megpróbálja elűzni őket onnan, Corrigan érsek menti meg a nővéreket, átengedve nekik egy vidéki ingatlant, ahol viszont még a kutakat is maguknak kell kiásniuk.

Amikor egy szivattyútelepi robbanás során sok felnőttel együtt az egyik árva fiú is meghal (aki egyébként azért vállalt munkát kis barátjával együtt, hogy a nővéreket támogassák), az előbb említett orvos elmondja Cabrininek: egy jobban felszerelt kórház sok életet megmenthetett volna, mire az apáca elhatározza: létrehoz egy kórházat is a szegények számára. A doktor segítségével eljut ír, olasz és zsidó származású bevándorló közösségek gazdagjaihoz, akiket kitűnő üzleti érzékkel rávesz arra, hogy támogatásukkal megvásároljon egy régi épületet. Amikor Enrico DiSalvo akkori híres énekessel (aki szintén nem ugrik első kérésére, hogy segítsen, de a nő őt is meggyőzi), egy olasz-amerikai fesztivált szervez és ott sikeres adománygyűjtést tart, a polgármester utasítására a rendőrség faji okokra hivatkozva leállítja az eseményt, Cabrinit letartóztatják, az adományokat pedig elkobozzák. E botrány után Corrigan visszaküldi az apácát Olaszországba, ahova egyik társával és Vittoriával utazik.

Rómában Cabrini ismét bejut a pápához, aki megint rácsodálkozik Cabrini elszántságára, és bár elgondolkodik azon, vajon hol a határ annak rendíthetetlen hite és személyes ambíciói között, végül rábólint visszautazási kérelmére azzal a feltétellel, hogy a kórház felújításához szükséges összeget neki kell előteremtenie. A többszöri durva elutasítás után majdnem feladja, de Vittoria bátorítására újra nekiindul, és végül személyesen veszi rá az olasz szenátus tagjait a pénz elkülönítésére. Igy visszatérhet New Yorkba, ahol személyesen felügyeli a kórház felújítási munkálatait, ragaszkodva ahhoz, hogy a munkások legalább fele olasz legyen. Az érsek visszafogadja és figyelmezteti a polgármester esetleges bosszújára, ami be is igazolódik. Ekkor Cabrini az újságíró segítségével szembesíti a polgármestert azzal, hogy ő lehet a felelős az épületben történt gyújtogatásért, majd a közelgő választásokra és az olasz bevándorlók jelentős számára hivatkozva négyszemközt ráveszi, hogy támogassa a kórház ügyét. Ezek a jelenetek mind a misszionáriusnő jó üzleti-politikai érzékről tesznek tanúságot, akiről a film végén azti is megtudjuk: tüdőbetegsége ellenére végül 67 éves koráig élt, és az általa alapított rend számtalan gyermekotthont, kórházat és iskolát épített szerte a világban, beleértve az általa eredetileg vágyott Kínát is. 1946. július 7-én (pontosan 78 évvel azelőtt, hogy megnéztem a filmet), ő lett az első amerikai szent, a bevándorlók védőszentje.

Ha nem élnénk pár éve Amerikában (természetesen egészen más körülmények között, mint a XIX. század végi olasz bevándorlók), illetve ha újságíróként nem foglalkoznék az amerikai magyar bevándorlók sorsával (akik közül sokan szintén nehéz, olykor kifejezetten mostoha körülmények között éltek tengerentúlra érkezésük idején, vagy akár később is), valószínűleg nem hatott volna rám ennyire ez a film. Bár kétségtelen, hogy Cabrini elöljáróit kétkedéssel vegyes tisztelettel, az érdekeikben érintetteket pedig irigy és dühös ellenállással eltöltő mély hite és elképesztő küldetéstudata, rendkívüli kitartása, kreatív üzleti érzéke és határozott fellépése, törékeny, mégis nagyon erős belső tartású nőisége, különösen a „maradj a helyeden” felszólítással való szembeszegülése akkor sem hagyott volna hidegen, ha a bevándorlók életét személyesen vagy munkám során közvetetten nem tapasztaltam volna meg. Akkor talán csak egy időben és térben távoli, kissé idegenül nyomasztó körülmények között zajló történet és filmélmény lett volna számomra (ahogy a vegyes filmkritikákat olvasva az lehetett mások számára is), így viszont elemi erővel hatott rám. Hiszen mindaz, amit addig a XIX. század végi – XX. századi amerikai bevándorlásról tudtam, most megdöbbentő és mégis felemelő erővel elevenedett meg a vásznon, és még inkább elgondolkodtatott a hit, a remény és a nők erején, illetve a saját életcéljaimon, keresztényként, nőként és ‘átmeneti’ bevándorlóként.

Nemcsak olasz, hanem más nemzetiségű bevándorlók, tehát a magyarok is éltek ilyen nyomasztó körülmények között, őket is fogadta hasonló lenézés, megvetés, vagy minimum mellőzés – mindaddig, amíg társaik segítségével, illetve a maguk erejéből nem kezdtek el kiemelkedni. Magyar apácák is jöttek Amerikába tanítani, jezsuiták is alapítottak rendet, néhány jómódúbb magyar is igyekezett honfitársait támogatni, magyar értelmiségiek próbálkoztak legalább lelki-szellemi-kulturális közösségben együtt maradni. Hasonló nagyívű személyes történetről ugyan nem tudok, de abban biztos vagyok, hogy a magyarok között is vannak filmre vihető bevándorlási történetek, női főszereplőkkel is, akik olyasmire is képesek, amire a férfiak nem – ahogy Cabrini a film végén kijelenti a polgármesternek, aki szerint kár, hogy nem született férfinak. Milyen jó lenne, ha az Angel Studios folytatná ezt a témát más nemzetiségekkel, akár magyarokkal, illetve ha magyar szakmai kezek és értő szívek vászonra vinnének hasonló magyar bevándorló sorsokat is. Addig is, a magam szerényebb eszközeivel én is dolgozom a témán: mostanra több mint 150 cikkben dokumentáltam amerikai magyar sorsokat és hamarosan megjelenik a Magyarnak lenni Amerikában című könyvem II. kötete.

Antal-Ferencz Ildikó

Reklám

Angolul megjelent a hungarianconservative.com-on, magyarul a Szent István Intézet Fb oldalán.

Közel egy évvel ezelőtt, 2023. július 4-én vetítették először a Szabadság hangja című, a világméretű pedofília és a szexuális célú gyermekkereskedelem elleni magányos küzdelemről szóló, közönségfilmbe csomagolt dokumentumfilmet, amit az elkészítése után öt évvel is csak az Angel Studios mert kiadni és forgalomba hozni. Az idei állami ünnepen debutál ugyanezen filmstúdió Remény hangja című, szintén valós történeten alapuló és nehéz gyermeksorsok megmentéséről, „tömeges” örökbefogadásról szóló, hasonlóan izgalmas közönségfilmbe csomagolt dokumentumfilmje, amelyet a premier előtti vetítésen láthattam.

A film rendezője Joshua Weigel, társírója Rebekah Weigel, mindketten a Pillangó Cirkusz (Butterfly Circus, 2009) című munkájukról ismertek és maguk is örökbefogadó szülők. A film producere a Fekete Párducban (Black Panther, 2022) játszott szerepe miatt ismerős Letitia Wright brit színésznő és aktivista. A filmet a Possum Trot nevű kelet-texasi település 1994-ben kezdődő valós története ihlette, amelyben Donna (Shenika Williams, filmes nevén Nika King, amerikai színésznő és stand-up komikus) és férje, Martin lelkész (Demetrius Grosse, amerikai színész) saját példát mutatva rábeszélik gyülekezetüket, hogy felkarolják az olyan nevelőszülőknél élő árva, illetve súlyosan bántalmazott gyerekeket, akiket senki más nem fogadna be. Ebben segíti őket Susan Ramsey örökbefogadási hivatalnok (Elizabeth Mitchell, eredeti nevén Elizabeth Joanna Robertson amerikai színésznő). Az összesen 77 nehéz sorsú gyermek örökbefogadásával ez a mélyen vallásos közösség bebizonyította, hogy elkötelezett aziránt, hogy elszánt és kitartó szeretettel megoldást nyújtson a nevelőszülőség rendszerszintű válságára, vagy ahogy a filmajánló írja: „bizonyítékot szolgáltat arra, hogy megnyerhető a harc Amerika legkiszolgáltatottabb gyermekeikért”. A film tehetséges színészeivel, erőteljes üzenetével és magával ragadó történetmesélésével azonban nemcsak az amerikai nevelőszülői rendszer kihívásaira hívja fel a figyelmet, hanem cselekvésre, változásra ösztönöz, nemcsak közvetett módon (erőteljesen hatva az érzelmekre), hanem közvetlenül is (később kifejtem, hogyan).

A forgatásra 2022 őszén került sor a Georgia állambeli Maconban. 2024 februárjában jelentették be, hogy az Angel Studios megszerezte a film észak-amerikai forgalmazási jogait, és annak címét Remény hangja-résszel egészítették ki, hogy utaljanak a stúdió tavalyi, nagysikerű Szabadság hangja című filmjére. A filmet teljes egészében adományokból finanszírozták, így a profit nagy része a gyermekek és családok számára juthat el.

Ha már a stúdió ilyen nyíltan felvállalta a két film közötti kapcsolatot, én is elárulhatom: azzal az előfeltételezéssel és lelki ráhangoldódással ültem be a moziterembe – ezúttal nem hetekig halogatva, hanem még a premier előtt –, miszerint hasonlóan megrázó élményben lesz részem. Szerencsére vagy sem, de nem így történt. Bár ebben a filmben is a gyermekek bántalmazásával kapcsolatos, szintén Amerikában zajló, de ezúttal is globális méretű jelenségről van szó, viszont eltérően a másik filmtől, ez nem az emberi sötétség legmélyebb bugyrairól, hanem a hit, emberi szeretet és elfogadás, valamint a közösség akár szakmai érveket is legyőző erejéről szól. Továbbá, míg az előbbiben egy amerikai ügynök majdhogynem magányos (csak a felesége és néhány távoli kollégája által támogatott) Góliát elleni Dávid-harcát szurkoljuk végig a szexuális kizsákmányolást irányító maffiával szemben, az utóbbiban a hivatalos szervek végig segítőkészek, bár időnként vannak szakmai fenntartásaik a Possum Trot vallásos közösség vezetőinek és tagjainak életre szóló elköteleződését, illetve a szakmai szempontú ügyvezetésükkel időnként szembemenő szeretetalapú megközelítését illetően, de végül a közösség meggyőzi őket arról: képesek a vállalt feladatra.

Bár mindkét film happy enddel végződik, de míg az utóbbiban az egész örökbefogadási ügyre nézve is pozitív üzenetet hordoz, addig az előbbi csak a történet középpontjában álló családra (és a további megmentett gyermekekre) nézve tud örömhírrel szolgálni, és ott is csak abból a szempontból, hogy sikerült a mentési művelet, viszont az életre szóló negatív pszichés hatásoktól mégsem lehet eltekinteni. Ahogy attól sem, hogy ez amolyan „csepp a tengerben” jellegű heroikus akció, hiszen a bátor hős továbbra is magányos, és mivel a hatóságoktól (egyelőre?) nem remélhet segítséget, a nézőkhöz fordul, a film érzelmekre ható, cselekvésre ösztönző erejében bízva. Ezért bármennyire is pozitív a film végkifejlete, békés örömet és katarzist nem tud nyújtani. (Korábbi kritikámban leírtam miért: „… de a jóérzésű nézők lelkén ennek ellenére marad egy nagyon sötét teher, ami később sem tűnik el. És nehéz eldönteni, mitől is nehezebb a szív: attól, hogy a valóságon alapuló film bemutatja, milyen iszonyatos mélységre képes az ember (olyanra, amiről átlagemberként elképzelése sem lehet); vagy attól, hogy a fősodratú média összeesküvés-elméletekre hivatkozva támadja a filmet, vagy attól, hogy nincs határozott politikai szándék a borzalom felszámolására (Ballard a film végén elmondja, hogy az amerikai jogszabályok már engedik a külföldi nyomozást hasonló esetekben, de máshol kifejti, hogy a téma továbbra sem prioritás). Csodálatra méltó, hogy egy nagycsaládos (a film készítése idején hat-, ma már kilenc gyermekes!) apa annak szenteli életét (felesége és társai támogatásával), hogy mások gyermekeit megmentse, és ezért kétségkívül példakép, de miért is kell mindezt civilként, hazája, vagyis a világ legerősebb államának támogatása nélkül tennie?!…”

A kelet-texasi családok is súlyos múltat cipelő, bántalmazott és/vagy elhagyott gyerekeket fogadnak örökbe (olyanokat, akiket mások nem akarnak), így ebben a történetben is kódoltak a pszichés terhek, amelyek az elején szinte rózsaszínűen (értsd: európai szemmel kissé amerikai módon) alakuló események közben alig, vagy könnyen kezelhetően jelentkeznek (majdhogynem kockáztatva a film hitelességét), de idővel egyre erőteljesebben bukkanak fel, több családnál és ismétlődően, időben elhúzódva – kétségbeesésbe, vagy akár megbánásba hajszolva az örökbefogadókat; ugyanakkor a lelkésznek lehetőséget adva a stratégiaváltásra, ami továbbra is a mély hiten és szereteten alapul, de immár kiegészül (európai szemmel ismét kissé amerikai, mégis meggyőző módon) a közösség erejével. Azzal a közösségével, ami ugyan lokális, mégis valós reményt ad arra, hogy akár globálissá is váljon – ami a másik film témájáról, vagyis a pedofília és a szexuális célú gyermekkereskedelem elleni harcról egyelőre nem állítható. Annak ellenére, hogy akár ügyes reklámfogásnak is tűnhet az előző film sikerének meglovagolása a címek összekapcsolásával, a Remény hangjai valóban a reményről szólnak: egy meggyőző megoldásról, amelyben nemcsak egy-egy család, de a közösség is összefog, mi több, a hivatalos szervek is a megoldást keresők és nyújtók oldalára állnak. Reméljük, hogy ez nemcsak a 30 évvel ezelőtti Amerikában, hanem a maiban is megvalósulhat. Ugyan Európában, vagy legalábbis Magyarországon nagyon mások, sokkal inkább szakmai alapúak a nevelőszülői és örökbefogadási szabályok, de a film üzenetei – gyermekközpontúság, hit, áldozathozatal, összefogás, hatóságokkal való együttműködés – mindenütt alkalmazhatóak. Ahogy az az egyetemes üzenet is, miszerint minden gyermeknek családban legjobb élnie.

A hasonló címen és tematikán túl egyéb párhuzamok is felfedezhetőek a két film között. Például a film végén, a stáblista közben ezúttal is megszólalnak a főszereplők, jelen esetben hárman is: a közösséget vezető igazi Martin házaspár mellett Elizabeth Mitchell színésznő is, és az ügy mellé állásra szólítják fel a nézőket: egyrészt anyagi támogatásra (amit ezúttal is megtettünk, különösen, hogy a premier előtti vetítés ingyenes volt), az ügyről való társadalmi kommunikációra (éppen ezt teszem), és az Amerika-szinten jelenleg százezer (!) körüli létszámban örökbefogadható gyermekek adoptálásának megfontolásával. Elhangzik az is, hogy a filmkészítők célja rávilágítani a nevelőszülői rendszer válságára, és egyéni és közösségi cselekvésre, változtatásra ösztönözni – nemcsak Amerikában, hanem bárhol a világon.

Miközben az előző filmet övező (média)botrány elterelni igyekezett a figyelmet a valós témáról, elbagatellizálva, illetve politikai síkra terelve a kérdést és összeesküvés elméletek gyártásával vádolva a filmkészítőket, megnehezítve a hatékony fellépést; a nemrég látott örökbefogadásról szóló film esetében erről (még?) nincs szó, és valószínűleg nem is lesz. Egyrészt még premier előtt vagyunk, másrészt az örökbefogadás sokkal kevésbé megosztó téma, mint a pedofília és a szexuális célú gyermekkereskedelem. A Rotten Tomato értékelő rendszere mindenesetre egyelőre 100%-ra értékeli a filmet, miközben az eddig elérhető kb. tíz elemzés 80-90%-osra, leginkább a film érzelmekre ható, inspiráló, követésre, fellépésre buzdító jellegét emelve ki.

Antal-Ferencz Ildikó

Angolul megjelent a hungarianconservative.com-on, magyarul a Szent István Intézet Fb oldalán.

Reklám