Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a 777blog.hu-n

A Pontozó néptáncversenyt és találkozót 1975-ben rendezték meg először, amikor az Amerikai Egyesült Államok és Kanada magyar néptáncosai és néptáncegyüttesei mutatkoztak be csoportos koreográfiákkal, páros és egyéni táncokkal. A vándorjellegű fesztivál történetében volt egy tízéves szünet, majd 2016-ban a torontói Kodály Együttes újraindította és négy éven át vállalta a házigazda szerepet. A járvány miatt újabb szünet következett, és a szigorú kanadai szabályok miatt még idén sem tudják ott megrendezni, ezért most a New Jersey állambeli New Brunswick lesz a házigazda; ott ugyanis a covid alatt sem szűntek meg a néptáncos foglalkozások, sőt a tavalyi év folyamán egy helyi néptáncelőadást és négy táncházat is szerveztek. Az idei Pontozó szervezését Török Melinda, a Csűrdöngölő felnőtt együttes vezetője vállalta, akinek elsősorban Szanyó Gábor és Kovács Viola magyarországi néptáncosok segítenek a felkészülésben és lebonyolításban. Antal-Ferencz Ildikó a helyi cserkészet által szervezett Kodály Hétvébe szünetében, az eseményeknek helyszínt adó magyar klubban (Hungarian American Atlethic Club) beszélgetett velük. 

Szanyó Gábor az ebédszünet alatt is dolgozó párja, Kovács Viola helyett is bemutatkozott: az Angyalföldi Vadrózsa táncosi és oktatói gárdájából érkeztek 2022 őszén New Brunswickra, a KCSP (Kőrösi Csoma Program) keretében. Szerették volna kipróbálni, milyen máshol élni és dolgozni, és mindkettőjük karrierjében tavaly érkezett el a pillanat, amikor ki lehetett „ugrani” Amerikába egy 10 hónapos időszakra. Tavaly volt együttesük 30 éves jubileuma, azt még végigtáncolták, Gábor a saját vállalkozásában ki tudott nevelni valakit, aki helyt tud állni, amíg ő távol van, Viola pedig tavaly kezdett el dolgozni, és hamarosan vége lesz gyakornoki státuszának. Mentoruk Török Melinda és Schachinger Lívia; ők segítenek beosztani idejüket a különböző szervezetek között. Több feladatuk is van, de ezek közül a néptáncot tartják a legfontosabbnak, annak közösségépítő ereje miatt, és céljuk annak további népszerűsítése. „Szeretnénk megszerettetni a néptáncot az emberekkel. A Pontozóra is egy olyan koreográfiát találtunk ki, amelybe meghívtuk a férfiakat minden helyi táncegyüttesből, vagyis a Csűrdöngölő és a Szilvafa felnőtt együttesekből és a Mákvirág négy gyerekcsoportja közül a két idősebbikből. Emellett mindenkinek szóltunk, aki valaha itt táncolt. Ezzel egy nagy közös fellépésre, egy férfi pontozóra készülünk. Hajdú-Németh Laci bácsi szervezi-vezeti az elején a kórust, vele is együtt dolgozunk.” A verseny nevét is adó pontozó egyébként az erdélyi férfitáncok egy típusa, amelyet Kutasföld, Maros-Küküllő köze és Dél-Erdély vidékén táncolnak, s amelyben a pont egy zenei egységre jutó tánc  magyarázta Gábor, majd így folytatta: „Amikor megérkeztünk ide, számunkra óriási dolog volt, hogy itt van ez a hatalmas klubépület, és van még a cserkészház és két magyar templom is – miközben nekünk otthon egyetlen saját gyakorlóhelyszínünk sincs, bérelnünk kell, ahogy az egyetlen konténer-raktárt is, ahol ruháinkat tároljuk. Ez itt egy nagyon nagy lehetőség, amit meg kell tölteni élettel.”

Gábor rámutatott arra is, hogy ha valaki néptáncot akar tanulni, egy foglalkozáson vagy egy táncházban elsajátíthatja az egyes lépéseket, de ha koreográfiát is tanul hozzá, akkor a lépéseket össze is tudja kötni és tudása jobban megmarad, mintha csak az egyes figurákat tanulná. Emellett azért is jó, ha a néptáncoktatást egy fellépés zárja, mert akkor mindenkinek van konkrét célja és határideje, és így komolyabban veszik a résztvevők a felkészülést. Ők például szeptember óta készülnek a fellépésre, bár csak decemberben derült ki, hogy New Brunswickon lesz a Pontozó. Eredeti céljuk hét koreográfia volt, ezt idővel csökkentették, de 5-6 így is lesz: balázstelki páros táncok (benne férfi pontozó résszel), mezőföldi táncok (ő onnan származik, székesfehérvári) és dél-alföldi táncok a gyerekekkel. Kérdésemre tisztázza: ők szólótáncosokat nem tanítanak be, de bárki, aki akar, felkészülhet és kérhet segítséget tőlük: ők adnak archív felvételeket, és együtt alakítják az illető által kitalált koreográfiát. „Már vannak jelentkezők, de még kicsit gatyába kell rázni őket” – mondta mosolyogva, majd bizakodóan hozzátette: szépen ki fog alakulni. Mint mesélte, vannak más, apróbb munkáik is, például a helyi református templomban szoktak segíteni az archiválásban, illetve ő fellép a Harkó Gyöngyvér vezette Vers hangja című műsorral, de szívesen segítenek bármiben, akár szemetet szedni, széket pakolni, főzni is, viszont meggyőződésük: a KCSP-s munkájukkal akkor tudnak a legtöbbet hozzáadni a helyi közösség életéhez, ha olyasmit nyújtanak, amit más nem tud, amihez jobban értenek, mint az itteniek: és ez a tánctudásuk. Ennek igazolására még elmesélte, hogy a jubileumi gálaműsorban 2×2 órás fellépésük volt, amelynek minden eleme külön anyag volt Moldvától Rábaközig, de volt közte lengyel és román néptánc is; majd elsietett, véget ért az ebédszünet, már várták a cserkészek.

ReklámTas J Nadas, Esq

Az erdélyi (marosvásárhelyi) származású, huszonéve Amerikában élő Török Melinda elárulta: 2005-ben hallott először a Pontozóról, de akkor még csak nézőként vett rajta részt. Azóta megtudta: az első Pontozót ’75-ben szervezte Magyar Kálmán és Magyar Judit, az akkori magyarországi néptáncversenyek mintájára. Az elmúlt 48 év folyamán sokat változtak a résztvevők, az együttesek és a helyszínek is: először és legtöbbször New Jersey államban (Holmdel, Passaic, Garfield, New Brunswick), Kanadában (Toronto, Montreal, St. Catherines, Kitchener) volt, de esetenként megrendezték Kalifornia, Pennsylvania, New York és Ohio államokban is. Az első verseny nagy meglepetést okozott, mert az első helyezést az amerikai fiatalokból álló rochesteri International Folkdancers csoport nyerte. S míg első alkalommal öt együttes versenyzett, három év múlva már mintegy harminc együttes mutatta be tudását, így a Pontozó az akkori nyugati világ legnagyobb méretű magyar néptáncos eseményévé fejlődött. Amikor a hosszú kihagyás után a torontói Kodály Együttes újra megszervezte, a New Brunswick-i Mákvirág gyermekcsoportból sok gyermek benevezett, akik sikeresen szerepeltek a versenyeken négy éven keresztül. A pandémia alatt azonban nemcsak a Pontozó maradt el, hanem számos táncegyüttes megszűnt Amerika-szerte. A New Brunswick-iak úgy élték túl, hogy a vezetők (többek között Melinda és Bott-Varga Denisa) nem engedték, hogy a néptáncos lendületet megtörje a járvány: a szülők írásos beleegyezésével próbáltak, maszkban és az előírt távolságtartással, nyáron a Magyar Tanyán, a szabadban. „Nagyon örülünk, hogy a szülők rugalmasak voltak, vállalták a kényelmetlenségeket, hogy ne szűnjön meg a közösség és a néptánc. Kemény évünk volt, de túléltük, és büszkék vagyunk, hogy egyetlen tánccsoportunk sem szűnt meg.”

Melinda időközben a Csűrdöngölő felnőtt együttes vezetője lett, és tavaly december elején felhívta a torontói Hild Erika Pontozó-főszervezőt érdeklődni az idei részletekről, és akkor derült ki számára, hogy az ott még mindig érvényben lévő szigorú szabályok miatt idén sem fogják tudni az eseményt Kanadában megszervezni. „Hidegzuhanyként ért a hír, és azonnal elkezdtem azon gondolkodni, hogy esetleg megszervezzük itt. Az motivált, hogy ne legyen megint egy nagy szünet. De egyedül nem mertem belevágni.” Elsőként a 60 évig Amerikában élő, azóta hazatelepült alapítót, Magyar Kálmánt hívta fel, aki teljes mértékben támogatta az ötletet, és elvállalta a zsűrizést is. (Ő alapította a Hungária Táncegyüttest és a passaic-i Magyar Múzeumot is. Idén a másik három zsűritag Nagy Ildikó, a New York-i Magyar Ház igazgatója; Béres Anikó, a Honvéd Táncszínház volt táncosa Clevelandből és a michigani Csipketábort 17 éve szervező Salamon József, becenevén Sala lesznek.) A beszélgetés után Melinda megkérdezte Gábort és Violát is, akik ugyancsak teljes mellszélességgel melléje álltak. „Ezek után már el mertem vállalni, mert tudtam, hogy hárman már meg tudjuk szervezni. Az adminisztratív teendőket én intézem, de a Pontozó napján hátrébb lépek, ott a versenyzőké és Gáboréké lesz a főszerep: ők fognak tanítani az ún. workshopok és az esti táncházak alatt, mert ilyenkor sokan jönnek olyanok, akik soha nem táncoltak. Én elvégzem az előmunkát – pénz, papír, helyszín stb. -, ami nem kis dolog, de hogy a helyszínen mindenki jól érezze magát, már az ő dolguk lesz. Ahogy már Gábor is említette, a Pontozó konkrét célt ad az együttesek és az egyéni versenyzők számára, ami felé hosszú hónapokon keresztül igyekeznek, tehát már maga a felkészülés is összetartja a táncosokat. Emellett a Pontozó jó alkalom a résztvevők számára az ismerkedésre és a régi barátságok megerősítésére. A résztvevők a tánctanítások alkalmával új táncokat tanulnak meg, a verseny és a gálaműsor nézői pedig átérezhetik a magyar népzene és néptánc erejét.”

A gyerekeket Szabó Péter és Kapusi Orsi torontói KCSP-sek fogják oktatni a három nap alatt. „Nagyon jó gyerektáncoktatóink vannak, mint például a Mákvirág kiscsoportját vezető Gorondi Réka, de szerettünk volna másokat is elhívni, így esett a választás a debreceni Magyar Táncakadémia közismert, a KCSP révén idén Torontóban élő táncosaira, akik Magyarországon is vezettek gyermektánccsoportokat”  magyarázta Melinda. Majd elárulta azt is, hogy tervében volt felkérni egy erdélyi adatközlőt, de a vízumszabályok miatt ez sajnos meghiúsult. Nagy örömére viszont a 2012 óta Magyarországon élő, 2016-ban a Sarjú bandával, 2019-ben pedig szólistaként a Felszállott a páva döntőjébe jutó Hajdú-Németh Lacika, Laci bácsi unokája elvállalta a feladatot. „Jó zenészeink és jó prímásaink vannak, de a Pontozóra olyan prímás kell, aki az összes fellépő összes koreográfiáját képes memorizálni és vissza tudja játszani. A meghívott ötfős magyarországi Kaptza banda is nagyon ügyes, ahogy a helyi Fészer banda is, ők akár három napig egyhuzamban képesek játszani egy táncházban, de egy ilyen versenyre olyan erős prímás kell, mint Lacika – a brácsás és a bőgős pedig majd őt követi. Tehát ha van elég zenész, aki húzza, és táncos, aki tanítja, akkor nagy gond nem lehet… Reméljük, nem is lesz. Gábor említette, a program neve nem a pontversenyről szól, én hozzáteszem: a fesztiválnak sem a verseny a lényege, hanem a bemutatkozás lehetősége és az együttlét öröme: együtt bulizunk és erősítjük egymást. Ezért például nem is lesznek helyezések, hanem minősítések, minden résztvevő számára.” Az említett zenekarokról még elmesélte: a Kaptza banda öt tagja szeptemberben érkezett Amerikába, Tennessee államba ösztöndíjjal, külön-külön jöttek és itt alakultak bandává. Szilveszterkor meghívták őket New Brunswickba, ahogy előző évben a hasonló történetű Eredő bandát is. A helyi Fészer Banda prímása pedig Kosbor Hunor, Melinda fia, aki pici kora óta legjobb barátja Lacikának, a brácsás Kalán Bence, akivel hetente próbálnak, a nagybőgős pedig a szlovák származású, rendkívül tapasztalt Brinarsky Brano; vagy ha ő nem ér rá, akkor Schachinger Lívia nagyobbik fia, Gáspár Lackó.

A versenyen való részvétel mindenki számára nyitott, ahogy annak megtekintése is, de amíg a versenyre szükséges regisztrálni, a megnézésre „csak” érdemes. Az eddigi visszajelzések alapján idén kb. 160 táncosra számítanak, ebből száz fő helyi fellépő (a Mákvirágban 68, a Csűrdöngölőben 18 fő táncol, a Regösök öt pár – de ezek között vannak átfedések is), a maradék 70 fő pedig Clevenlandből, Washington DC-ből, Torontóból és más településekről fog érkezni. Mint Melinda már említette, a covid előtt rengeteg együttes volt szerte Amerikában, de sok helyen megszűntek, vagy csak most éledeznek, így most örülhetnek, hogy ennyien eljönnek. A régebbi Pontozókon részt vettek a nyugati partról is, igaz, Kanadába ők már nem mentek, ide is meghívták őket, de nem jelentkeztek; bizonyára a túl nagy költség miatt. Floridában és Észak-Karolinában sajnos nincsenek néptáncegyüttesek, pedig előbbi helyen sok magyar él. Régebben a Pontozóra nemcsak magyarok, hanem amerikaiak is beneveztek, de ezek az együttesek is lassan megszűntek, vagy a járvány során feloszlottak. Ezen kívül nézőként számítanak legalább száz szülőre. „Rengeteg helyen meghirdettem, ahogy egyébként minden néptáncos eseményt is meg szoktam, amit eddig szerveztem. Sajnos nem sokan jönnek amerikaiak, magyarok inkább, még akkor is, ha nincs közük a néptánchoz. A legtöbb résztvevőt a verseny utáni gálára várjuk, ahol fellépnek majd a nyertesek és a KCSP-sek, továbbá lesznek zenei számok és meglepetések is.”

A gyermekprogramról megtudtam: a kisebb (3-8 éves) és nagyobb (8-13 éves) gyerekek tanítása (népi játékok és tánctanítás) a magyar klub lenti termében zajlik majd Péter és Orsi vezetésével. Amíg az egyik csoport táncol, a másik két kisebb teremben kézműves foglalkozásokon vesz részt, ahol lesz nemezelés Tóth Piroska, kosárfonás Török Melinda, és mézeskalács-készítés Kocsis Ancsa vezetésével. Ezalatt a klub nagytermében Gábor és Viola a felnőtteknek tart mezőkeszüi táncos workshopot, így teljes családokat tudnak egyszerre foglalkoztatni – és biztatnak is minden résztvevőt, hogy ne csak megnézzék a versenyeket és a gálát, hanem maguk is nyugodtan álljanak be táncolni, akár a workshopnak nevezett oktatásokon, akár az esti táncházakban, amit szintén Gábor és Viola vezetnek. „A néptánc gyönyörű, nézni is az, de ha benne vagy, az teljesen más élmény. Ha kívülről nézed, össze sem lehet hasonítani azzal az élménnyel, mint ha magad is csinálod. Benne lenni egyszerűen káprázatos. Azért is hangsúlyozom ezt, mert évekig én is csak néztem.”

Ennek kapcsán Melinda elmesélte, hogy Székelyudvarhelyen járt tanítóképzőbe, ahol minden hétvégén csapatostól mentek a helyi táncházba a lányok. „A terem közepén néhány fiú táncolt, az összes lány pedig őket nézte, és várta, hogy felkérjék őket. Rám soha nem került sor, mégis éveken keresztül ott voltam. Sajnos akkoriban nem volt tánctanítás a táncházakban  ezért is van az, hogy ha én szervezem, akkor mindenkit bevonunk.” Megtudtam tőle azt is, hogy az egyetem elvégzése után kijött New Yorkba világot látni, és ittragadt, mert találkozott a Pécsről érkezett, néptáncos (leendő) férjével, aki meghívta az akkor induló Ritka Magyar néptánccsoportba. „A legjobb együttes a világon! Amikor mi és a vezetők elköltöztünk, mert elegünk lett a nagyvárosi nyüzsgésből, akkor megszűnt, de nagyon jó élményeim, emlékeim vannak abból az időből. Ott kezdtem el táncolni a férjemmel és mi azóta is táncolunk”. Sőt, a most 17,5 éves fiuk is – mint édesanyja mondta – még számukra is meglepően tudatos, szinte fanatikus módon nyakig benne van a néptáncban és a népzenében, például tízéves kora óta teljes nyarakat tölt egyedül Magyarországon, különböző néptánc- és népzenei táborokban, ahol eredeti adatközlőktől és nagyon jó tanároktól, például Sinkó Andrástól tanul, és nem hajlandó mást, csak autentikus népzenét játszani. A várost egyébként nem a néptánc miatt választották lakóhelyül, de nagyon örülnek, hogy ide költöztek. Bár meggyőződésük: bárhol is élnének, akkor nem hagynák abba a néptáncot. Miért is tennék, ha ennyire fantasztikusnak tartják? „Egyszerűen nem tudom megérteni azokat, akik különböző okokra  például család, munka, költözés stb.  hivatkozva tizenvalahány év után teljesen abbahagyják a néptáncot. A legjobb gyerekként kezdeni és pozitív élményekkel  mert ha kötelező tananyag, mint most Magyarországon, akkor könnyen megutálhatják a gyerekek , de sosem késő. Én 27 évesen kezdtem el, és ma már nem tudom elképzelni az életünket nélküle.”

Antal-Ferencz Ildikó

először megjelent a 777blog.hu-n

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.