Az iskolakezdés nehéz terhet ró a szülőkre lelkileg is és halmozottan igaz ez az elsősök szüleire. Vajon jó döntöttek? Mire kell figyelni? Dr. Vekerdy Tamás összefoglalja azokat a dolgokat, amelyekre érdemes figyelni.
„Egyetlen kislányunk iskolába megy, szorongunk, mi vigasztalót tud mondani nekünk? Mire figyeljünk oda? Mi a mi teendőnk? Hogyan erősítsük? Jól választottunk-e, mert végül is ide megy a szomszédba egy, azt mondják, elég jó tanító nénihez, de mi eredetileg szerettük volna egy szívünk szerint való alapítványi iskolába vinni. Lett is volna rá lehetőségünk, de ez jó fél óra autóút, sőt inkább háromnegyed.”
Az első vigasztalás az, hogy akármennyi időt is tölt a gyerek az iskolában, a jó és érzelmi biztonságot adó családi otthon az, ami döntő befolyást gyakorol későbbi életére, fejlődésére. Itt azért mindjárt hozzáteszem, hogy egy kis elsősnek valójában két-három órát kellene, volna jó az iskolában eltöltenie, és az lenne igazán jó számára, ha utána hazamehetne, ebédelhetne, pihenhetne, és délután szabadon játszhatna, lehetőleg sok mozgással a szabad levegőn. Ebből persze az is következik, hogy ha módunk van rá, hozzuk el a gyereket az iskolából, amilyen hamar csak lehet.
Az érzelmi biztonság megadásának egyik feltétele, hogy higgyünk továbbra is a gyerekünkben úgy, ahogy eddig, és ne gondoljuk azt, hogy az ilyen-olyan iskolai értékelések objektívebbek, mint a mi szeretetteli látásunk (mert nem azok!).
Ha eddig okosnak, kedvesnek láttuk a gyerekünket – és ebben mondjuk az óvoda is megerősített (de lehet persze, hogy már az óvoda sem erősített meg, mert ők is téves követelményekkel tekintettek rá!) –, akkor ne higgyük el azt az esetleges novemberi beírást, mely szerint gyerekünk mondjuk 73%-os. Higgyünk továbbra is magunknak, és lássuk gyerekünket 100 vagy akár 150%-osnak – mert az lát jól, aki szeret, és a szeretetteli rátekintés (kísérletek igazolták) növeli és előhívja a képességeket.
Ha azt tapasztaljuk az iskolában, hogy a gyerek – és lányoknál ez gyakrabban fordul elő, mint fiúknál – egyre súlyosabban szorong, próbáljuk felderíteni, hogy miről van szó, de ne sokáig habozzunk, hanem esetleg tanácsadó pszichológust is bevonva keressünk másik iskolát annak ellenére, hogy tudjuk, új gyereknek lenni egy viszonylag már összeszokottabb közösségben mindig teher. Ezért is jó még időben, minél korábban váltanunk, és nem kivárni a félévet vagy az év végét!
A szorongás jelei lehetnek, hogy a gyerek elkomorul, indokolatlanul dühös lesz, holott eddig nem volt ilyen, látszólag ok nélkül sírni kezd, esetleg éjjel sűrűn rosszat álmodik, felsikolt, felül, netán szeme is nyitva van, mégsem reagál a kérdésekre, mert „nincs magánál” (pavor nocturnus – éjszakai félelemteli felriadás; ez már neurotikus tünet). Újra mondom: ne várjunk ilyenkor az iskola-, vagy osztály-, vagy tanítónőváltással, cselekedjünk azonnal! (Ide írom, amiről már e rovatban beszéltünk: iskolába járási kötelezettség nincs, csak tankötelezettség. Lehet magántanulónak lenni!)
Egyébként jól választottak, ha a lehető legközelebbi iskolát választották a kis elsősnek, jónak mondott tanító nénivel. Kétszer háromnegyed órás utazás naponta ebben az életkorban még megterhelő. (A harmadik osztály táján már elfogadható, megvalósítható.) És mi nekünk, szülőknek a teendőnk? Természetesen megteremtjük a gyerek körül a tárgyi feltételeket, nemcsak iskolatáskát, taneszközöket, füzetet, tankönyvet értve ezen, hanem a viszonylag nyugodt sarkot, saját kis asztalt, „padot”, ahol nyugodtan leülhet, ahol a holmiját tarthatja, ahol jobbkezesnek bal felől jön a fény, balkezesnek pedig jobb felől (vagy ha ez nem megvalósítható, esetleg szemből).
De ami mindezeknél fontosabb: a gyereknek kezdettől tudnia kell, hogy az iskola az ő dolga! Én persze ott vagyok a közelben, és ha kér, segítek, amikor netán leckéjét csinálja vagy táskáját pakolja, de nem faggatom, hogy mi a lecke, nem ellenőrzöm, hogy berakta-e a tolltartót, a tornazsákot stb. És ha – törvénytelenül! – egyest kap tornából, mert nem volt felszerelése? Lehet, hogy egyszer-kétszer-háromszor egyest kap, de negyedszer biztos el fogja vinni! (Persze ez sem dogma, ha már kikészítette az előszobába, és most mégis anélkül szaladna el, felemelem a zsákot, és utána kiabálok: – Klárcsi! – és lóbálom a tornazsákot. Mire ő visszaszalad, kikapja a kezemből, és elfut vele.)
Nem faggatom, hogy: – Ferkó, van lecke? – Nincs – mondja a gyerek. Mire én: – Szerdán is azt mondtad, és mégis kiderült, hogy van, Magdika tudta. Na, hívd fel azonnal Magdikát! – Ha így vagy hasonló módon kezdem az első osztályt, 8-12 év családi poklot készítek elő magamnak, magunknak… Az iskola az ő dolga! És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy minden szülő saját gyerekének a legrosszabb korrepetitora. De erről már sokszor volt szó.
Forrás: nlcafe.hu / DR. VEKERDY TAMÁS
