Jelképesen a Jadran épülete előtt gyülekezett a tömeg, először csak mintegy ötszázan voltak, majd a négy szónok beszédét követően sétát tettek a városközpont utcáin. Induláskor már legalább ezren lehettek, a séta során viszont még csatlakoztak tüntetők a menethez. Három Vajdaság zászlót lehetett látni a menetben, pártjelképek nem voltak. A tüntetés jobbára néma volt, néha viszont felcsendült a „Vučić tolvaj” és a „gyertek ki” skandálás.
A szervezők 18 órára hirdették meg a tiltakozást a Jadran épülete elé. A tömeg miatt akadozott a forgalom az úttesten, néha kisebb forgalmi dugók alakultak ki.
Elsőként Gyulai Zsolt, a tüntetésszervező tanács tagja, a bezárt Klein house tulajdonosa szólt az egybegyűltekhez előbb szerb nyelven. Elmondta, az motiválta, hogy megszervezze a tüntetést, ahogyan a mindennapok során él.
„Nem akarok olyan országban élni, ahol emberek egy szűk csoportja dönt mindenről. Nem akarok olyan városban élni, ahol elhallgattatnak, bezárnak egy olyan helyet, amely a szabad gondolkodás és az alternatív művészetek egyik színhelye volt, csak azért, mert nem akarsz úgy gondolkodni, mint ők és nem akarsz hallgatni a visszaéléseikről. Nem akarok egy olyan elszegényedett országban élni, ahol a korrupció normálisnak számít, a hazugság mindennapos. Az intézményeket és a demokráciát lerombolták. Nem akarom, hogy több barátommal társaloghassak a világhálón, mint élőben.”
Ezt követően Gyulai Zsolt magyar nyelven folytatta. Elmondta, sokan kérdezték tőle, miért a Jadran elé szervezte a tüntetést. Azt válaszolta, azért, mert ez a megkopott, romos épület a város kulturális központja, ahol három színházi társulat dolgozik méltatlan körülmények között.
„A város kulturális élete ma pont ilyen, mint ez az épület: romos, megkopott és méltatlan. A lezüllesztett kultúrát nem lehet könnyen feltámasztani. A hiány pótolhatatlan, az űr rémes. Nem szeretnék olyan országban élni, ahol a rezsim elnyom, eltipor és elűz a szülőföldemről” – mondta a szervező.
Másodikként Vuk Velebit belgrádi egyetemista, a politikatudományok mesterszakos hallgatója, a Talas portál szerzője szólt a szabadkaiakhoz. Arról beszélt, hogy egyre több városban mennek ki az emberek az utcára, s mennek ki mindaddig, amíg nem érik el, hogy változások történjenek az országban. A többi közt azt mondta:
„Mindannyian Aleksandar Vučić politikájának túszai vagyunk. Ez a rendszer csak úgy tud működni, ha mindenki fél, mert a hatalom közben azt csinálhatja, amit akar. Nem akarunk többé félelemben élni. Minden nap próbálnak megosztani bennünket, a polgárokat egymás ellen akarják fordítani. Azonban ma Szerbiában csak két csoport létezik. Az egyik el akarja nyomni a médiát, megfojtja az intézményeket, a másik csoport pedig mi, polgárok, akik ellent akarunk állni ennek a folyamatnak. Igazság már nem létezik Szerbiában, szelektív az igazságszolgáltatás, s aszerint bánnak az emberrel, hogy ki melyik oldalon áll. Ma itt nem a politikáról van szó, hanem arról, hogy normális körülmények között akarunk élni. Ez nem Vučić, Dačić vagy Vulin Szerbiája, ez a mi országunk!” – fejezte be szónoklatát a belgrádi vendég, akit szintén többször tapssal szakított meg a tömeg.
Ezt követően Hajdú Tamás, a szabadkai Népszínház művésze lépett a mikrofon elé. Azzal kezdte, hogy nagyon sokan megkérdezték tőle, hogy ő is politizál?
„Nem, csak annyira, ha az politikának minősül, hogy elmondom a véleményemet, kifejezem az elégedetlenségemet. Úgy nőttem fel, hogy mindennapos volt a nincs. Miután apa lettem, már annak is örülök, ha nem veszik el azt, ami jár, például a fizetésem 10 százalékát. Most értem abba a korba, amikor rajtam a sor. A szüleim megharcolták a magukért. Voltak is olyan időszakok, amikor úgy látszott, lett is eredménye. Lehet, hogy nevetségesek vagyunk a sétával, hogy hisszük, hogy lesz eredménye, de nem akarunk olyan országban élni, ahol természetes a lopás. Ahol a politikusok úgy rendelkeznek az adófizetők pénzével, mintha az övék lenne, ahol a népnek semmibe sincs beleszólása. Olyan országban élünk, ahol már meg sem lepődünk azon, hogy már megint egy értelmiségi család megy el Ausztriába mosogatni, mert az is jobb, mint éhbérért robotolni az oligarchák keze alatt. Naponta azon gondolkodunk, hogy hülyék vagyunk, hogy mi még nem mentünk el, hisz a fizetésünk még a számlákra sem elég, de akkor még nem ettünk, nem közlekedtünk, a gyereknek nem vettünk cipőt… Magunknak nem is kell, ki lehet ebben húzni még egy szezont. Valóban ez a normális? S ami még fontosabb: ilyen jövőt akarok hagyni a gyerekemre? Én bele nőttem a nélkülözésbe. Vajon őt is erre akarom nevelni, hogy jobb hallgatni, mert akkor talán nem lesz baja? Hogy ne legyenek igényei, elvárásai, mert a be nem teljesült vágyak csak még jobban fájnak? Egy vagyok az ötmillióból, gyáva népnek nincs hazája! Rajtunk a sor!” – mondta Hajdú Tamás.
Egy külföldi vendég is érkezett a szabadkai tüntetésre. Pablo Domínguez, az antropológia és a biológia tudományok doktora, a Francia Tudományos Akadémia tagja, mint mondta, Szabadka jó barátja. Néhány buzdító szót szólt ő is a tüntetőkhöz, majd elindult a menet. Végigsétáltak a Korzón, majd a Dimitrije Tucović utca, Zsinagóga tér, Petőfi Sándor utca, Fasizmus Áldozatainak tere, Matko Vuković utca, Strossmayer utca útvonalon érkeztek vissza a város főterére.
Útközben megálltak az épület előtt, ahol a Szerb Haladó Párt irodája található, de incidens nem történt. A tüntetés idejére a forgalmat a rendőrök az utakon leállították.
A másfél órás tüntetés után a szervezők azzal búcsúztak, hogy egy hét múlva ismét találkoznak.
