A Márton-napi népszokások az év végéhez, a mezőgazdasági munkák befejeződéséhez, illetve az advent közeledtéhez kötődnek. Ezt az ünnepet tartják Marosszék két településén is.

Márton napja a karácsonyt megelőző negyven napos böjt előtti utolsó ünnep, ezért ezen a napon rendszeresek voltak a lakomák, bálok, vásárok. Ilyenkor nagy evés-ivást rendeztek, hogy a következő esztendőben is bőven legyen mit fogyasztani. Novemberben már le lehet vágni a tömött libát, ezért a Márton-napi ételek jellemzően libafogások, mert „aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik”. Szokás volt, hogy a liba húsából, különösen a hátsó részéből küldenek a papnak is, innen ered a „püspökfalat” kifejezés. A Márton-napi lúdvacsora után „Márton poharával”, vagyis a novemberre éppen kiforrott újborral szokás koccintani. Úgy tartották, az ivással erőt és egészséget töltenek magukba.

Húsz éves múltja van Nyárádszentmártonban

Nyárádszentmártonban idén huszadik alkalommal rendeznek ünnepséget a falu egykori védőszentje, Szent Márton tiszteletére. A jubileumi alkalomból kétnaposra tervezték a programot: szombaton délelőtt 10 órától a kultúrotthonban táncházban „melegíthetnek be” a gyerekek, 11 órától vetélkedőt szerveznek a felső tagozatos diákoknak Szent Márton életéről és a hozzá kapcsolódó legendákról, eközben a kisebbek gyermekfoglalkozásokon vesznek részt. Este Márton-napi bálba várják a falu apraját-nagyját,az ifjúsági egylet bemutatja Kéri Ferenc A beteg disznó című népi komédiáját, majd ismét látható lesz az idei szüreti bálkor bemutatott néptánc, ezt követően pedig táncházban húzzák a talpalávalót.

Vasárnap 11 órától a katolikus haranglábnál tartanak szentmisét, délben az unitárius templomban ökumenikus istentiszteletet, amelynek keretében megünneplik a Nyárádszentmárton-Csíkfalvi Orbók Kata Unitárius Nőszövetség megalakulásának huszadik évfordulóját is. Ezt követően a szomszédos telken libazsíros kenyérrel vendégelik meg a résztvevőket, de a nap az új bor megkóstolásának is alkalma. Számos tárgyat, ajándékot sorsolnak ki, a főnyeremény pedig természetesen idén is egy Márton-napi liba lesz.

Vigasság Erdőszentgyörgyön is

Szombaton délután negyedszer szervez Máron-napi vigasságot Erdőszentgyörgyön a helyi Százfonat Szociokulturális Egyesület a Rhédey-palota udvarán. A 13 órától kezdődő eseményen a gyerekek számára kézműves foglalkozásokat és játékos versenyeket szerveznek, ugyancsak számukra hirdettek töklámpás versenyt értékes jutalmakkal. Ismét lesz Márton-napi vásár, ahová a helyi termelőket és kézműveseket várják, továbbá felhívást intéztek a pedagógusokhoz, gyerekekhez és szülőkhöz, hogy gyűjtsék össze és a vásárban adják el a már nem használt, de jó állapotban lévő ruhákat, játékokat és egyéb használható tárgyakat, a bevételt pedig a csoportok, osztályok saját céljaikra használhatják fel. Sorsjegyeket is lehet vásárolni, mert a szerencsés Márton-napi ludat vihet haza, de az árusok legszebb asztalát és cégérét is díjazni fogják. A rendezvény 18 órától a művelődési házban folytatódik néptánc-előadással és táncházzal.

Csibi Attila Zoltán polgármester olyan rendezvénynek tartja a Vigasságot, amely kultúránk, hagyományaink megtartására irányul, és belekapcsolódik a település apraja-nagyja. Fontos, hogy egyre több rendezvény van a városban, „ami életet jelent, jövőt mutat és fejlődést generál. Jó érzés látni, tapasztalni azt, hogy a szentgyörgyiek tesznek, akarnak, szerveznek és megélik az örökségüket” – nyilatkozta lapunknak az elöljáró, aki szerint a kisváros az elmúlt években szerves része lett a Maros megyei és székelyföldi hagyományokat és kultúrát ápolók közösségének.

Forrás: szekelyhon.ro

Reklám

Emléktáblát állítani Erőss Zsolt és Kiss Péter hegymászók tiszteletére – ezzel a céllal indult útnak október elején az EKE gyergyói osztályának négytagú expedíciós csapata: Köllő Zsolt-Yede, Ambrus Zoltán, Fülöp László és Csibi Márti. A kihívásokkal teli, nehéz terepen megtett út nemcsak fizikailag erősítette, lelkileg is nemesítette a feladatot vállalókat, akik a Kancsendzönga legmagasabban fekvő buddhista kolostorában helyezték el példaképeik emléktábláját.

Belső utazás, lélekben megtett kilométerek, békesség, a pillanat örökkévalósága: Csibi Márti élménybeszámolójában nemcsak a fizikai nehézségekről, megpróbáltatásokról vall őszintén. A hegyek hívásának ő sem próbál ellenállni…

– Milyen fizikai és lelki felkészülésre van szükség egy ilyen utazáshoz a te esetedben?

– A fizikai felkészülésre az én technikám az úszás, ez jött be a legjobban, mert ez egy olyan sport, ami növeli a tüdő kapacitását. Sok mindennel próbálkoztam – futással, terepfutással – valójában ezek is felkészítik az izmokat, de az úszás vált be leginkább. Viszont már többször bebizonyosodott, hogy a fizikainál sokkal nehezebb a mentális megerőltetés: egy-egy ilyen túra mentálisan mindig jobban igénybe vett, mint fizikailag. Most együtt is készültünk, húszkilós zsákokkal mentünk fel az Egyeskőre, egyszer, kétszer egymás után, mert tudtuk, hogy a Kancsendzöngán is nagy szintkülönbségeket kell majd megtenni.

– Mire készültetek, és milyen nehézségekkel találkoztatok az út során?

– Amikor megérkeztünk Katmanduba, ott épp nagy ünnep volt, így aznap nem tudtuk intézni az engedélyeket, papírokat a Kancsendzönga nemzeti parkba való belépéshez – ugyan a folyamatokat már itthonról elindítottuk, ott is akadt elintéznivaló. Utána repülőút, valamint egy tízórás, terepjáróval megtett út kellett ahhoz, hogy elérjünk oda, ahonnan el tudtunk indulni gyalogosan. Terepjáróval olyan helyeken mentünk, hogy egy idő után már örültem, hogy besötétedett és köd van, legalább nem láttam, milyen szakadékok voltak alattam… A hegyen 14 napot töltöttünk, első és második nap még volt telefonjel, utána már nem, így a tábla elhelyezéséről sem tudtunk információt adni az itthoniaknak. Tíznapi járás után érkeztünk meg az alaptáborba: a Kancsendzönga felé vezető völgy nagyon hosszú és sok benne a szint, így az alaptáborig tízezer méter szintkülönbséget tettünk meg, a visszafelé úttal pedig már húszezret a 188 km alatt. Voltak olyan napok, hogy 1800 méternél is több szintet tettünk meg felfelé, több napig mentünk hátunkon a 25 kilós zsákokkal, egy olyan terepen, amit nem ismertünk. Mindig másképp alakult, mint ahogy itthon gondoltuk, hiába néztünk térképeket, kisfilmeket, olvastunk el blogokat – a valóságnak köze sem volt az egészhez. Az Everest alaptáborában sok a látogató, nagyon népszerű hely, a Kancsendzöngára viszont kevesen mennek: összesen nagyjából ötven turistával találkoztunk, de alig 2-3 olyan elvetemült volt, mint mi, hogy vitte a zsákját a hátán, leginkább hordárokat fogadtak. Nekünk két hordárunk volt, egyik vitte a csapat felszerelését, ami a táblákból és a felszerelésükhöz szükséges szerszámokból állt, a másik pedig rotációsan vitte valakinek a csomagját, így minden negyedik napon egyikünknek „pihenője volt”.

A nehéz terepet a földrengés is átrendezte, voltak olyan földcsuszamlásos helyek, beszakadt hidak, ahol valahogy át kellett menni egy fatákolmányon a több tízméteres mélység felett. Ha lenéztem, láttam a hömpölygő folyót, ahogy köveket görget maga előtt, de ha nem néztem volna a lábam elé, nem láttam volna, hová kell lépnem…

– Úgy gondolom, egy ilyen utazás nemcsak fizikai, de lelki síkon is történik. Óriási belső erő kell ahhoz, hogy az ember a megfelelő lelkiállapotban legyen, és ki tudja hozni magából a legtöbbet fizikailag is.

– Tény, hogy amikor fáradtak vagyunk, szurkáljuk egymást, mindenből problémát csinálunk. Én igyekszem ilyen helyzetekben is a békességet keresni, de igazából adódtak olyan alkalmak, amikre nem vagyok büszke, amikor nem a békesség mellett tettem le a voksomat, hanem az én igazságomat akartam mindenképp kibontakoztatni.

Négy férfi „ellenében” voltam (Magyarországon csatlakozott hozzánk a gyergyói származású Erdélyi Róbert), így minden alkalommal, amikor szavazásra került sor, ők négyen egyet gondoltak, én pedig mást. Azon gondolkodtam, hogy vajon ez azért van, mert én nő vagyok, ők pedig férfiak, és teljesen másképp látjuk a dolgokat, vagy személyiség kérdése? Nagyon nehéz erre felkészülni, mert minden embernek más a ritmusa a hegyen, fárasztó és nehéz, hogy a saját lépéseidet egy másik emberéhez tudd igazítani. A napi ritmust nehéz, de a hosszú távút még nehezebb összehangolni, és mégis a hegyen eltöltött időt szeretni kell, békesség kell legyen benned, és ne csak egy kipipált tételként tekints rá, hanem éld meg a pillanatot, told ki az időt, amennyire lehet. Azt mondják, hogy a nyolcezres mászók önző módon egyedül mennek a 2-es, 3-as tábortól, de én most már tudom, hogy ez nem önzés, ezt nem lehet másként csinálni: ez egy egyéni harc. Ennek az útnak a kapcsán is teljesen más élményeink vannak, ugyanazok a történetek zajlottak le, de az élmény mindenkinek saját eddigi tapasztalatai alapján, saját lelki érzékenysége szintjén működik.

Mentálisan nem lehet felkészülni, úgy gondolom… csak olyan helyzetekben tudod edzeni magad, amikor kitolod a saját komfortzónád határait, ami viszont veszélyes, félelmetes, főleg hogyha társaságban vagy. Mert akkor a többiek megismerik a gyenge oldaladat, rájönnek, hogy sebezhető vagy, amit esetleg ki is használhatnak – persze nem teszik meg, de ott van benned a félelem, hogy megtehetik.

Számomra ez valójában egy belső utazás volt: amellett hogy megtettünk 188 kilométert két lábon, a lelki lábaimon ennek sokszorosát tettem meg, sokszoros szintkülönbségekkel.

– Az emléktáblákat egy buddhista kolostorban helyeztétek el. Volt-e ezzel kapcsolatban előzetes terv, vagy ott kellett döntsetek az adott helyzetet figyelembe véve?

– Nem ismertük a terepet, ezért nem volt tervünk arra, hová helyezzük el az emléktáblákat: itthon fel sem merült az a lehetőség, hogy egy kolostorban helyezhetnénk el. A Sherpa Gaun elnevezésű falut serpák lakják, és ott mondták el, hogy biztonsági érdekeket figyelembe véve jobb lenne, ha a kolostorba tennénk a táblát. Volt egy vitaestünk akkor, ahol én voltam az ördög ügyvédje: minden provokatív, kételkedős kérdést feltettem, ami csak eszembe jutott, hiszen ezeket a válaszokat haza kellett hoznunk azok számára, akik esetleg kételkednének döntésünk helyességében. Addig nem álltunk fel az asztaltól, amíg mind a négyen nem gondoltuk ugyanúgy a döntést. Felmerült az is, hogy ez a kolostor a négyezer méteren lévő alaptáborhoz képest csak kétezer méteren van, de a magassággal és a méterekkel szemben győzött az idő távlata, hogy biztonságos helyen van a tábla, hiszen a helyiek megígérték, hogy úgy fognak vigyázni rá, mint a szemük fényére. Nagyon megható volt, hogy az egyik falon a dalai láma, Buddha, Siva istenek képe volt látható, a másik falon pedig Erőss Zsolt és Kiss Péter mosolygós arca. Nagyon erős szerepet játszott a döntésben az is, hogy ez az a magasság és az a hely, ahová bármelyik egészséges ember el tud jutni, így akár egy zarándokhely is lehet Erőss Zsolt és Kiss Péter barátai, hozzátartozói, tisztelői számára. Utólag azt gondolom, ha már itthon tudtunk volna erről a lehetőségről, ugyanígy döntöttünk volna.

– Onnan tovább indultatok a négyezer méteren lévő alaptáborba.

– Hét- és nyolcezer méter magas hegycsúcsok között sétálni számomra semmivel sem összehasonlítható érzés.

Sok minden lepergett előttem, és azt hiszem, hogy most maximális szinten éreztem azt fent a hegyen, hogy miért nem lehet nemet mondani a hívására. Egyszerűen esély sincs rá, hogy azt mondd: nem csinálom! Csak arra van esély, hogy azt mondd, amikor eljön az ideje, itt leszek. Talán ezt minimális szinten megértettem. Aztán végiggondoltam, hogy újságíróként hányszor kérdeztem Zsolttól butaságokat… Most én is megpróbáltam megfogalmazni, amit ott fenn éreztem, de bármilyen kifejező is a magyar nyelv, és hiába találtam meg a legjobb szavakat, mégsem tudtam leírni, amit éreztem. Ott álltam, és egyszerre történt meg a születésem, a jelenem és a halálom is, nem abban a formában, hogy lepergett előttem az életem filmje, hanem az idősíkok teljesen egybeolvadtak egy pillanattá, minden ott történt meg. Ott, abban az egységes pillanatban feloldódott minden a nagyságban: minden, ami személyes, ami ego, ami kicsinyes becsvágy.

Aztán arra gondoltam, milyen gyönyörű helyen van a sírja Zsoltnak és Péternek. Próbáltam minél jobban beleégetni a retinámba, hogy ezentúl, ha valaki a szemembe néz, láthassa benne…

– Milyen emberekkel találkoztatok ott, hogyan láttad őket?

– Csodálatos élmény volt ez is, az ott élők nyitottsága, barátságossága feledhetetlen. A házaik nagyon egyszerűek, fából és pléhből ácsolják össze őket, köveket tesznek a tetejükre. A tűzhely viszont nagyon fontos, azt vigyázzák, és a kertjeikre is nagy gondot fordítanak, szépen megművelik.

Többnyire dahl bhatot esznek, ezt fogyasztottuk mi is az ott töltött idő alatt, ez egy rizses étel, többféle zöldségszósszal, sok fűszerrel, jellegzetes csípős ízzel.

Én vittem magammal egy egészségügyi dobozt, különféle gyógynövényekkel, aromaterápiás olajokkal, és a hordáraink látták, hogy abból látom el a többieket, ezért ahogy mentünk végig a falvakon, begyűjtötték nekem a betegeket. Volt térdfájás, begyulladt szem, fekélyes láb, fejfájás, gyomorbántalmak. Furcsán figyeltek az elején, orvost ott sosem láttak, és rám egyfajta kuruzslóként tekintettek. Azt a csodálatos egyszerűséget, a békét, a csendet, amit ott tapasztaltam, szeretném megőrizni magamnak a mindennapi rohanásban, és egyszer majd visszatérni oda.

A Kancsendzönga a föld harmadik legmagasabb hegye a Himalájában (8586 m), Nepál és India határán fekszik.

Erőss Zsolt és Kiss Péter a Magyarok a világ nyolcezresein expedíció keretében 2013 márciusában indultak a csúcs megmászására, amelyet 2013. május 20-án értek el. A két hegymászó nem tudott visszatérni a 4. táborba: május 22-én az expedíció vezetése sikertelen keresést követően eltűntnek nyilvánította őket.

Az Erdélyi Kárpát-Egyesület gyergyói osztálya és a gyergyószentmiklósi Dancurás Hegyimentő Egyesület 2014 óta minden évben teljesítménytúrát szervez a Gyergyói-havasokban és a Hagymás-hegységben Erőss Zsolt hegymászó emlékére.

Forrás: morfondir.ro

Reklám

„Csak annak a nemzetnek van jövője, amely felismeri és méltó módon megbecsüli a feláldozott élet értékét” − fogalmazott Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete pénteken Csíkszeredában, a világháborús emlékmű megáldásának ünnepén.

Ünnepélyes keretek között áldották meg az első és második világháborúban elesett csíkszeredai hősöknek állított jelképes síremléket pénteken a Millenniumi és Szent Kereszt templomok közötti téren. Számos érdeklődő gyűlt össze az emlékmű körül.

Elsőként Darvas-Kozma József, a Szent Kereszt egyházközösség plébánosa szólt az összegyűltekhez, emlékezteve őket, hogy Majláth Gusztáv Károly püspök még az első világháború idején kiadta a rendeletet, hogy minden egyházközség jegyezze fel hősi halottainak neveit.

Csíkszeredában azonban 1916. szeptemberében a román megszállás során felperzselték a fél várost, többek között a kántori és harangozói lakot, illetve a plébániát. Emiatt is nehéz volt összegyűjteni azoknak a nevét, akik elestek az első világháborúban − jegyezte meg. Hangsúlyozta, ahogyan a csíkszeredai első világháborús hősök neveit, úgy a második világháborúban elesettekét sem őrizték mindeddig emlékművek, emiatt érezték kötelességüknek, hogy ilyen módon róják le kegyeletüket a hősök előtt. A munkálat kezdeményezője beszámolt az avatást megelőző zarándoklatokról, gyűjtőmunkáról, és köszönetet mondott a kapott segítségekért, az elvégzett munkáért.

Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere beszédében rámutatott, „Csíkország már csak olyan, hogy a nagy eseményeinek nehezen szüli meg emlékműveit”. Erre két korábbi példát is ismertetett: az 1849-es Nyergestetői csata emlékművét 1897-ben állították fel, illetve szintén a tizenkilencedik század végén döntöttek arról, hogy emléket állítanak az 1764-ben történt madéfalvi mészárlásban életüket vesztett székelyeknek − ezt 1905-ben áldották meg. Ehhez hasonlóan a világháborús hősök emlékhelyének kialakítására is mintegy száz esztendőt kellett várni.

A városvezető kiemelte Darvas-Kozma József elengedhetetlen szerepét az emlékműállításban, amely most már arra figyelmeztet mindenkit, hogy a múltunkról beszélni kell. Végezetül azt tanácsolta, hogy ahogyan elődeink hittek és imádkoztak azért, hogy sorsuk jobbra forduljon, úgy napjaink emberének is hinnie és imádkoznia, hogy a sorsunk jobbra fordulhasson.

„Történelmünk során az első és második világháború a 20. századot a legvészterhesebb századdá tette számunkra. A történészek becslése szerint a huszadik századi magyar népesség 10 százaléka veszett oda” − hangzott el Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövetének beszédében. Meglátása szerint csak annak a nemzetnek van jövője, amely felismeri, és méltó módon megbecsüli a feláldozott élet értékét. A felejtés, a történelemmel való nem foglalkozás az önmagunk ellen való vétség, de ahol az emberek összefognak és emlékeiket óvják, ott az élet győz a felejtés felett − nyomatékosított.

Felszólalt az ünnepségen Korodi Attila parlamenti képviselő is. Mint elmondta, a megáldásra kerülő emlékhely a mai hősök munkája révén készült el, ahol 105 valamikori csíkszeredai hősiessége előtt lehet fejet hajtani. Csodálatosnak nevezte a napot, nemcsak amiatt, hogy emlékhelyet áldottak meg, hanem mert nem sokkal előtte négy erdélyi önkormányzati vezetőnek adta át a Külhoni Magyarság Díjat Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese.

Végül Tamás József püspök, a szülőföld védelmében hősi halált halt elődök emléke előtt rámutatott, hogy „ezzel az emlékművel hosszú idő távlatából megpróbáltátok hazahozni őket, hogy legalább e szent helynél gyújthassatok gyertyát, mondhassatok el egy-egy imát érettük. Amikor megáldjuk ezt az emlékművet, értük szól az ima, s hogy Isten őrizze meg a békét, óvjon meg minden háborúskodástól”.

A fohász elhangzása utána a püspök megáldotta az emlékművet, a jelenlevők pedig elhelyezték előtte a kegyelet koszorúit.

Az ünnepet az egyházközösség Gaudete kórusának énekei, diákok szavalata és éneke, illetve a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene tanszéke tanárának és diákjának muzsikája tette még meghittebbé.

Forrás: szekelyhon.ro

Reklám