A második világháborúban győztes államokat képviselő külügyminiszterek és külügyminiszter helyettesek először 1945. szeptember 20-án ültek össze, Londonban, hogy döntsenek a háborút követő békékről. Ahogy az első világháborút követően, a vesztesek a tárgyalásokról ezúttal is hiányoztak. Ennek ellenére Magyarországon újra béke-előkészítő munka vette kezdetét, a miniszterelnök, Nagy Ferenc vezetésével pedig 1946 nyarán magyar delegáció tárgyalt Moszkvában, Washingtonban, Londonban és Párizsban. Az 1947-es párizsi békeszerződés.

Magyarországnak a szovjetekkel kötött fegyverszüneti szerződés értelmében vissza kellett vonulnia az 1938 előtti határai mögé. Ugyanebben az évtől komoly béke-előkészítő munka kezdődött. Az ország háborús veresége nemcsak valószínűsítette, de szinte bizonyossá tette, hogy azok a területek, amiket az ország 1938-tól négy lépcsőben visszakapott, nem fognak megmaradni. Azzal kapcsolatban, hogy Magyarország milyen álláspontot kövessen, a politikai mező különböző pártjai eltérő véleményeket fogalmaztak meg.

Azt, hogy a helyzetbe bele kell törődni és le kell mondani a revíziós nyereségekről leghatározottabban a kommunista párt szereplői fogalmazták meg. Ahogy azt főideológusuk, Révai József is megfogalmazta, az ország feladata ettől kezdve az, hogy „minden erőnket a határon túl maradt magyar kisebbségekkel való kulturális, szellemi és gazdasági kapcsolatok kiépítésére, fenntartására és erősítésére összpontosítsuk.”. Bizonyos értelemben ugyanezt képviselték a szociáldemokraták is. A revíziónak a két világháború közötti két programjával kapcsolatban – t.i. hogy az első világháborút követő békeszerződésben minden elveszített terület kerüljön vissza az országhoz, vagy csak a magyar nemzetiség által többségében lakott területek – a Kisgazdapárt képviselői ez utóbbi mellett tették le voksukat. A magyar lakosság által többségében lakott ámbár távolabbi magyar területek esetében – mint amilyen a Székelyföld is volt – autonómiát tartottak kívánatosnak.

A kisgazdákhoz hasonlóan a Nemzeti parasztpárt álláspontja is az etnikai elv érvényesítése volt. Kovács Imre így fogalmazott: „sovinizmus az ezeréves határok követelése, aki ezt követeli, az nemcsak soviniszta, de népellenes, antidemokratikus is, s mint kártékony elemet ki kell irtani a politikából, a társadalomból. De nem sovinizmus arról beszélni, hogy a magyarság szeretné a maga nemzeti államát kialakítani, mégpedig úgy, hogy a magyar etnikum területét fedje az új nemzeti állam.” Ugyanezt képviselte ekkor született esszéiben a Nemzeti Parasztpárhoz kötődő Bibó István is. Komoly vita a felvidéki magyarok hovatartozásáról alakult ki. Miután az Eduard Benes vezette prágai kormány a német kisebbség mellett a magyarokkal szemben is kitelepítéseket szorgalmazott és erőszakos asszimilációs politikát képviselt, a magyar kormány 1946. február 27-én lakosságcsere egyezményt kötött a csehszlovák vezetéssel. Az egyezmény keretein belül ugyanakkor jóval kevesebb szlovák települt Magyarországról Csehszlovákiába, mint ahány magyar nemzetiségű lakos érkezett. A cseh kormány ezen túlmenően magyarok tízezreit deportálta Csehország és Morvaország távoli vidékeire.

A térség jövőjéről a későbbi győztesek közül már a második világháború folyamán is többen körvonalazták elképzeléseiket. Az amerikaiak a háborút követően demokratikus politikai rezsimek hatalomra segítését tartották kívánatosnak, az osztrák-magyar határszakasztól eltérően pedig mindenhol a trianoni békeszerződésben rögzített határok etnikai szempontú korrekciójáról gondolkodtak. A nemzetek közötti konfliktusok minimalizálását – ahol szükséges – lakosságcserével is igyekeztek volna elősegíteni. A britek Magyarország északi határait illetően még ennél is tovább mentek és ott lényegében az első bécsi döntésben rögzített vonalat tartották kívánatosnak. A jövőbeni déli határ nyomvonaláról ugyanakkor nem fogalmaztak meg határozott véleményt, Erdély jövőjét pedig több lehetséges forgatókönyvet követő konföderációban képzelték el. Churchill, aki egyre inkább egy egységesülő Európa-képet hirdetett, a Monarchia helyén a kossuth-i koncepcióhoz hasonlatos demokratikus berendezkedésű Dunai-konföderációt körvonalazott. Az amerikaiaktól eltérően az új Magyarország vezetőségében a szociáldemokraták mellett a korábbi konzervatív-liberális vezetőkre is építettek, így az új Magyarországon Bethlen István is szerepet kaphatott volna. A szovjet álláspont ugyanakkor nem osztott semmiféle nyugati-típusú, esetleges angolszász orientációjú konföderációt Oroszország nyugati határai mentén. Mivel Románia besszarábiai területeire a szovjetek továbbra is igényt tartottak, a román vezetést Erdéllyel kívánták kárpótolni, de szakértői felvetették egy esetlegesen szovjet bábáskodás alatt álló független erdélyi állam létrehozását is. Magyarország északi és déli határszakaszain pedig lényegében a trianoni határok visszaállításának elvét hirdették. Az ország jövendő belpolitikájában a britektől és az amerikaiaktól eltérően nem a demokratikus erőkre, hanem a baloldali pártokra támaszkodtak volna, különösen pedig a kommunista párt vezető szerepét és a fokozatos szovjetizálás programját hirdették. Az egymással is konkuráló koncepciók közül utóbb a szovjet tervek és elképzelések érvényesültek. 1944 őszén Churchill is beletörődött, hogy az ország a Szovjetunió érdekszférájába kerüljön. Mindezek mellett az 1945. február 11-i jaltai egyezmény ugyanakkor leszögezte, hogy az egyes népek szabad, demokratikus választásokon dönthetnek jövőjükről.

A jövőbeni határokról tanácskozó Külügyminiszterek Tanácsa 1945. szeptember 20-án ült össze Londonban. Résztvevői a győztes országok külügyminiszterei és külügyminiszter-helyettesei voltak. Különösebb viták nélkül döntötték el, hogy Magyarország déli-, északi-, és nyugati határain az 1938 előtti – azaz a trianoni – határokat állítják vissza. Erdély esetében ugyanakkor brit és amerikai részről is felmerült, hogy a románok és magyarok által is követelt régió jövőjéről alaposabb elemzés után döntsenek. Ezt támogatta egyébként a francia külügyminiszter is. A szovjetek ugyanakkor hallani sem akartak erről, és ezt az álláspontjukat képviselték az 1945 őszét követő külügyminiszter-helyettesek 1946 áprilisi egyeztetésein és a Külügyminiszterek Tanácsának májusi vitáin is. Az előbb elenyésző francia, a mérséklődő brit, és a tavaszra magára maradó amerikai álláspont miatt 1946. májusában már arról hoztak döntést, hogy minden határszakaszon a trianoni határok állíttatnak helyre.

A magyar kormány a magyar álláspont bemutatása érdekében minden érintett nagyhatalommal tárgyalt 1946 áprilisa és júniusa között. A magyar delegáció első útja Moszkvába vezetett. A fogadtatás szívélyes volt, a román-magyar jövőbeni határral kapcsolatban a magyar fél egy maximális – 22 ezer km-i – és egy ennek feléről – azaz 11 000 km2 – szóló koncepciót mutatott be, amit a szovjetek nem elleneztek. Holott a Külügyminiszterek és helyetteseik ülésein ezt kategorikusan elvetették és a jövőbeni magyar-román határ vonala nagyrészt eldöntött volt már ekkorra. A tárgyalások emellett nem voltak teljesen eredménytelenek: 1948 végéig – több lépcsőben – összesen 600 ezer magyar hadifogoly térhetett haza a Szovjetunióból és csökkentették az ország jóvátételi kötelezettségét is. Washingtonba a magyar miniszterelnök, Nagy Ferenc vezette delegáció, június 8-án érkezett meg. Az amerikai tárgyalások a moszkvaihoz képest sokkal őszintébbek voltak. Az amerikaiak közölték, hogy az „erdélyi kérdés” a szovjetek akaratából alakult úgy, ahogy alakult, és ha ugyan újra felvetnék a szovjetek a határok kérdését, támogatnák a magyar álláspontot, de ennek amerikai felvetésétől elzárkóztak. A magyar delegáció június végi londoni tárgyalásai sem jártak sikerrel. A britek korrekt módon ismertették a háború utáni terveiket és kiemelték ők is a szovjet fél hajthatatlanságát, amiért a határok kérdésének újratárgyalását teljesen értelmetlennek találták. Nem sikerült elérni azt sem, hogy a  határon túli magyar kisebbség helyzetének a javítása érdeképen a britek figyelmeztessék a cseheket, vagy lépéseket tegyenek a felvidéki magyarokat ért üldöztetések leállításának irányába. De nem kapták meg a kért garanciákat az erdélyi magyarok autonómiájára vonatkozó kívánsággal kapcsolatban sem. Aligha véletlen hát, hogy az eddigi kudarcoknak köszönhetően június 25-én a francia fővárosba már egy teljesen reménytvesztett és hitehagyott magyar delegáció érkezett. A párizsi tárgyalások a korábbiakhoz hasonlóan nem jártak eredménnyel.

A békekonferencia 1946. július 29-én kezdődött. A magyar delegációt vezető Gyöngyösi János külügyminiszter ugyanakkor mintegy 22 ezer km2 igénylésével területi követeléseket fogalmazott meg és Székelyföldnek autonómiát kért. Törekvései, annak ellenére, hogy utóbb mérsékelte azokat, nem jártak sikerrel: a végleges határokról döntő szeptember 5-i ülésen a trianoni határokat állították helyre. Ezen ráadásul a csehek kérésére még annyiban módosítottak, hogy Pozsonnyal szemben a Duna túlpartján 3 települést – Dunacsúnt, Horvátjárfalut és Oroszvárt – Csehszlovákiához csatoltak. A békeszerződés súlyos szankciókat rögzített: a magyar hadsereg létszámát 65 ezer főre maximálta, Magyarország 300 millió dolláros kártérítést volt köteles fizetni a Szovjetuniónak, Jugoszláviának és Csehszlovákiának együttesen. Ugyanakkor a szerződés rendelkezett arról, hogy 3 hónapon belül Magyarországot a fegyveres erőknek el kell hagyni, igaz, a Szovjetuniónak fenntartotta a jogot, hogy az ausztriai megszállási övezetben tartózkodó csapataival való kapcsolat fenntartására hivatkozva ettől eltekintsen.

Gyöngyösi János, külügyminiszter a párizsi békekonferencián elmondott beszédében így fogalmazott: „Mint legyőzött nemzet képviselője, de egyszersmind mint az emberiség jövője miatt aggódó ember, először is két megjegyzést szeretnék tenni: ha a békeszerződés a háború befejezése, tehát szükségszerűen súlyos következményei vannak a legyőzöttek számára, ugyanakkor azonban a jövő alapja is, új kezdet, eszköz arra, hogy kiküszöbölje a feszültséget okozó körülményeket, hogy lehetővé tegye az elpusztított országok újjáépítését, a sokat szenvedett népek felemelkedését és a szétzilált nemzetközi élet helyreállítását. A békeszerződés világos hatás a múlt és jövő között. Mindnyájunk érdekében figyelembe kell tehát venni a múlt hibáinak felszámolását és egy jobb jövő megalapozásának feltétlen szükségét. A békeszerződések megtorló elemeinek egyensúlyban kell tehát lenniük az építő lehetőségek biztosításával.” Az, hogy a „jobb jövő megalapozása” és az építkezés komoly feladatokkal jár, sejthető volt. Szekfű Gyula, aki a Horthy-korszak fő történetpolitikai ideológusának szerepétől eljutott addig, hogy a háborút követően moszkvai nagykövetséget vállalt, így fogalmazta meg Magyarország háború utáni feladatait: „ezek után pedig egyszersmindenkorra el kell némulnia minden revíziós törekvésnek és propagandának. Magyarországnak csak egyetlen kívánsága lehet, a nálunk lakó magyarok állampolgári jogainak tisztességes megadása és emberies bánásmód velük.”

A békeszerződést 1947. február 10-én írták alá Párizsban, a Külügyminisztérium épületében. Illyés Gyula a szerződés aláírását így örökítette meg: „[…] Gyöngyösi leült az asztal elé. Csak a kezét láthattam, az elmozdult térdek és könyökök ágsűrűjéből. Saját töltőtollát vette elő, írni kezdett. Mintha hirtelen vihar tört volna ki, mintha az ég minden tájékán száz és száz villám villant és ismétlődött volna: a világító készülékek egymás hegyén-hátán csapták erre a kézre vad fényüket. Ez a vihar azonban dörgéstelen volt. Csak a felvevőgépek monoton rokkasuhogása hallatszott. Az embernek arra kellett gondolnia, vész nélküli lesz-e ez a vihar előtti pokoli villámjáték, az embernek a távoli magyar tájakra kellett gondolnia, bár egy csattanás nélkül vonulna el fölöttük a vész, immár örökre. A kéz megfeszült, a megfeszültség nyugalmával rótta a betűket. Az utolsónál, az s-nél (mert Gyöngyösi János magyarul írta alá a nevét), hirtelen megrándult, széles kanyarodást tett. Befejeződött.”

Ma nem a trianoni, hanem a párizsi békeszerződés van érvényben. Ahogy ez köztudott, ez sem lett igazságosabb. Az országban egyre erőteljesebb kommunista térnyerés következett be. Kezdetét vette a hazai németek – és folytatódott a határontúli magyarok – kálváriája is. A következő éveket  határon túli magyarokat ért sérelmek, át- és kitelepítések, reszlovakizáció, adminisztratív elnyomás és hontalanság kísérte. A határon túli magyarokat ért atrocitások mellett a trianoni és a párizsi békeszerződés igazságtalanságairól a Rákosi-korszaktól kezdve évtizedekig nem lehetett beszélni.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, 3. kiadás, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 297–305.
Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés, Budapest, Osiris Kiadó, 2006.
Horváth Péter: Az 1946-os párizsi békekonfeencia

Reklám

A második világháború Európában 1945. május 8-án, a Csendes-óceáni régióban pedig 1945. szeptember 2-án ért véget. Szegeden 1944. decemberében a háború előtti ellenzéki pártokból megalakult a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, majd összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés, hogy döntsön a választások lebonyolításáról. Az  újrakezdést és egy demokratikus Magyarország felépítését ugyanakkor jelentősen nehezítette a Szovjetunió által támogatott kommunista párt mind erőteljesebb dominanciája a magyar közéletben. Felszabadítókból megszállók – Az egypártrendszer kialakulása Magyarországon.

Magyarországot a német csapatokat fokozatosan kiszorítva, az előretörő szovjet hadsereg vette birtokba. A szovjet katonák az ellenséges kontingensek felszámolása mellett a civil lakosságal szemben is számos önkényeskedést hajtottak végre, nem kímélve a nőket sem. Gyakran előforult, hogy az útjukba került nőket megerőszakolták, de voltak, akik életükkel fizettek az ellenállásért. Így járt Apor Vilmos győri püspök is, aki mikor meg akarta akadályozni, hogy a szovjet katonák hatoljanak be a templomba, lelőtték.

Ahogy a front átvonult a településeken, a közigazgatás működtetésére a lakosság úgynevezett nemzeti bizottságokat hozott létre. Újjáalakultak az egykori ellenzéki pártok helyi szervezetei is. 1944. december 2-án, Szegeden, megalakult a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front. Ennek tagjai a Magyar Szociáldemokrata Párt, a Magyar Kommunista Párt, A Nemzeti Parasztpárt, a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt és a Polgári Demokrata Párt voltak, valamint a korábbi ellenzéki pártokhoz csatlakozott szakszervezetek képviselői. Programjuk nagyrészt a kommunisták korábbi programjának elemire épült: a fasiszta szervezetek feloszlatását, a Szovjetunióval folytatott baráti viszony kialakítását és a háborús felelősséget viselők bíróság elé állítását ígérték. A gazdaságban pedig földbirtokreformot szorgalmaztak, valamint a szén és olajbányák államosítását és a bankok állami ellenőrzését. De a teljes államosítást elvetették.

1944. december 21-én hoztak létre az Ideiglenes Nemzetgyűlést. Részlet ennek „szózatából”, amit a magyar néphez intéztek: „Az Ideiglenes Nemzetgyűlés ünnepélyesen kijelenti, hogy kezébe veszi a gazdátlanul maradt ország ügyeinek intézését mint a nemzeti akarat kifejezője, a magyar szuverenitás birtokosa! Az Ideiglenes Nemzetgyűlés azért ült össze, hogy megjelölje a kivezető utat a hazára szakadt szerencsétlenségből. Ideiglenes Nemzeti Kormányt teremtünk, hogy legyen újra felelős központi végrehajtó hatalom, mely a nép bizalmából erős kézzel lát hozzá a nemzet előtt álló feladatok megoldásához. Sorsunk nehéz, de hittel hisszük, lesz magyar újjászületés! Tudva tudjuk: lesz magyar felemelkedés! A bizton eljövendő erős, boldog Magyarország alapjait akarjuk lerakni! Független Magyarországot akarunk! Ezért szabadságharcot hirdetünk a függetlenségünket letipró, a hazánkat dúló németek ellen! Bocskai, Bethlen, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos zászlaja alá hívjuk újra a magyar népet: ragadjon fegyvert, lépjen a kurucok, a 48-as honvédek nyomába! Szabadságharcunkkal csatlakozzunk a demokratikus népek küzdelméhez a német zsarnokság ellen. Lemossuk magunkról a német zsoldosság gyalázatát! Így újra emelt fővel állhatunk a világ előtt!” Az ideiglenes törvényhozó testület 230 tagból állt. 90 fővel – az összetétel 39%-át adva – a kommunisták képviseltették magukat, a tagság egynegyede a kisgazdákhoz, közel ötöde a szociáldemokratákhoz, 7%-a Nemzeti Parasztpárthoz, 6%-a pedig a Teleki Pál fia, Teleki Géza által vezetett Polgári Demokrata Párthoz kötődött. Miután az egész országban befejezőstek a harcok, a kiegészítő választásokon a kommunisták súlya a már közel 500 fős testületben 34%-ra mérséklődött, a szociáldemokratáké pedig 19%-ról 24%-ra nőtt. A szervezet mindössze két napig létezett és tagjai közül 23 fős Politikai Bizottságot választott, majd Ideiglenes Nemzeti Kormányt nevezett ki. Ennek miniszterelnöke Dálnoki Miklós Béla lett. Az államfői jogok gyakorlására pedig 1945. január 26-án 3 fős Nemzeti Főtanácsot választottak. Az új kormány hadat üzent Németországnak majd 1945. január 20-án aláírta a Szovjetunióval kötött fegyverszünetet. Ezzel párhuzamosan elkezdte a háborús felelősségrevonásokat és előkészületeket tett a tervezett földosztás lebonyolításáról.

A fegyverszünet értelmében Magyarország visszavonta csapatait az 1938 előtti határai mögé, hadat üzent Németországnak, és feloszlatta a hazai szélsőjobboldali szervezeteket. Emellett a szerződés rendelkezett Magyarország jóvátételi kötelezettségéről is. Az ország a Szovjetunió mellett Csehországnak és Jugoszláviának is fizetett, összesen 300 millió dolláros kártérítést. Nem sok jóval kecsegtetett az sem, hogy Szövetséges Ellenőrző Bizottság névvel – élén egy szovjet tábornokkal – a fegyverszüneti feltételek betartatását ellenőrző szervezet alakult.

1945. február 26-án oszlatták fel a régi szélsőjobboldali szervezeteket és nyilas pártokat. Az ilyen irányultságú lapokat pedig betiltották. A háborús bűnösök felkutatására pedig a rendőrségen belül politikai rendészeti osztály – a későb Államvédelmi Osztály (ÁVÓ) néven elhíresült szervezet – alakult. A szervezet vezetője Péter Gábor, korábbi illegális kommunista lett, székháza pedig a korábban nyilasok által is használt Andrásy út 60. 1950-ig az ekkor felállított népbíróságok a politikai rendészeti osztály által foganatosított letartóztatásai alapján több mint 60 ezer ügyben intézkedett. Ebből utóbb 10 ezer főt zártak börtönbe, a kivégzettek száma pedig 189 fő volt. A rendszer már ekkor élt az internálások eszközével is. A táborokba a rendszer által nemkívánatosnak tartott személyek és potenciális an „veszélyesnek tartott elemeket” zárták. 1946 januárjában végezték ki a korábbi miniszterelnököt, Bárdossy Lászlót, majd Imrédy Bélát, Sztójai Dömét, valamint Szálasi Ferencet és minisztereit. Horthy Miklós felelősségrevonására ugyanakkor nem került sor – vele szemben Sztálin utasítására tekintettek el a felelősségrevonástól, aki nem kívánt mártírt csinálni a korábbi kormányzóból.

A korábbi nyilas és szélsőjobboldali vezetők földjeit elkobozták. A földreformot szabályozó 600/1945. számú miniszterelnöki rendelet 1945. március 27-n jelent meg. Ennek tartalma szerint elkobozták az 1000 holdon felüli nagybirtokokat, a 100 holdon felüli „úri” birtokokat és a 200 holdon felüli parasztbirtokokat. A katolikus egyház elveszítette birtokainak közel 90%-át és földtulajdona immár  97 ezer holdra csökkent, ráadásul kompenzációban sem részesült. Abban, hogy a földbirtokviszonyokban korábban tapasztalható súlyos különbségeket változtatni kell, sokan osztották. A magyarországi parasztság évszados vágyának kielégítése mellett ugyanakkor  modernizálódásra képes közép- és nagybirtokokat is szétrombolták. A gépállomány és a feldolgozóüzemek közös tulajdonba kerültek, amiknek a működtetését az ekkor létrehozott földműves-szövetkezetekre bízták. A földművesszövetkezetek mellett értékesítési és fogyasztási szövetkezeteket is felállítottak.

            1945. november 4-én választásokat tartottak. Ezen az összlakoság 60%-a szavazhatott, ráadásul mindenhol titkos választójog alapján. Ráadásul vagyoni megkötések sem voltak a törvénybe iktatva és a választás kiterjedt a nőkre is. A szavazásra jogosultak köréből egyedül a korábi jobboldali pártok vezetőit, az SS magyar tagjait, eljárás alá vont személyeket zártak ki. A választásokon a Rákosi Mátyás vezette kommunisták nagy csalódására a Kisgazdapárt nyert a szavazatok 57%-ával. A szociáldemokraták és a kommunisták egyformán 17–17%-ot – azaz együttesen 34%-ot szereztek – a Nemzeti Parasztpárt 7%-ot, a Polgári Demokrata Pártra pedig mindössze a szavazók 1,6%-a adta a voksát. A leggyengébben a Magyar radikális Párt szerepelt, amely egyetlen szavazatot sem szerzett. A választói akarat egyértelműen jelezte, hogy a lakosság döntő többsége nem szocializmusban, hanem egy nyugati típusú parlamentáris demokrácia felépítésében látja a jövőt. Ennek kibontakozását ugyanakkor a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot vezető Vorosilov marsall megakadályozta, amikor egyértelművé tette, hogy a választási eredmények ellenére az új kormányban a kommunistáknak is mindenáron szerepet kell kapniuk. A Tildy Zoltán miniszterelnök vezetésével alakult kormányban a kisgazdákat utóbb 7 fő-, a parasztpártot pedig 1 fő képviselte. A kormányban ugyanakkor a szovjet intencióknak megfelelően a szociáldemokraták 3 képviselője mellett a Kommunista Párt 3 delegáltja is helyet kapott.

A Nemzetgyűlés döntött az ország új államformáról is, ami a köztársaság lett. Ahogy az ezt rögzítő 1946. évi I. törvénycikk fogalmazott: „A köztársaság polgárai részére biztosítja az ember természetes és elidegeníthetetlen jogait, a magyar nép számára a rendezett együttélést s a más népekkel való békés együttműködést. Az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogai különösen: a személyes szabadság, jog az elnyomatástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes emberi élethez, a gondolat és vélemény szabad nyilvánítása, a vallás szabad gyakorlása, az egyesülési és gyülekezési jog, a tulajdonhoz, a személyi biztonsághoz, a munkához és méltó emberi megélhetéshez, a szabad művelődéshez való jog s a részvétel joga az állam és önkormányzatok életének irányításában. Ezektől a jogoktól egyetlen állampolgár sem fosztható meg törvényes eljárás nélkül, és e jogokat a magyar állam valamennyi polgárának minden irányú megkülönböztetés nélkül, a demokratikus államrend keretein belül, egyformán és egyenlő mértékben biztosítja.” A köztársasági elnök szerepe a törvényhozás folyamatában szimbolikus lett, a nemzetgyűlés által megszavazott törvényeket egy alkalommal küldhette vissza megfontolásra, a nemzetgyűlést pedig csak a képviselők 40%-ának támogatásával oszlathatta fel. A második magyar köztársaság első elnökévé 1946. február 1-vel, a református lelkészt, a korábbi miniszterelnököt, Tildy Zoltánt választották. Utóda a miniszterelnöki székben Nagy Ferenc, a Kisgazdapárt főtitkára lett.

A kommunista előretörés ellenére, Tildy jó viszony kialakítására törekedett a Szovjetunióval, a jövőt ugyanakkor egy nyugati típusú polgári-paraszti demokráciában képzelte el. Törekedett, hogy a községek vezetőségében tapasztalható kommunista-szociáldemokrata túlsúly mérsékelje, a földbirtokreform túlkapásait pedig lehetőség szerint korrigálja. A Kisgazdapárt ez irányú törekvéseinek ellensúlyozására a kommunisták úgynevezett Baloldali Blokkot hoztak létre. A kommunistákkal, és a mögöttük álló Szovjetuniótól való konfrontációtól ódzkodó Tildy végül 20 képviselőjét kizárta pártjából. A kommunisták közéleti térnyerése ezzel méginkább fokozódott. 1946 nyarán államosították a szénbányákat, majd feloszlatták a Magyar Cserkészszövetséget és a KALOT-ot is. Emellett a „B-listázásoknak” nevezett elbocsátásokkal több mint 60 ezer embert bocsátottak el az állásából. Ezt követően az ÁVÓ segítségével a kommunisták Király Béla ellen fordultak. A kommunista-ellenes nézeteiről ismert új kisgazdapárti főtitkárt a szovjetek 1947. február 25-én letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták. A magyar közéletben tapasztalható egyre erőteljesebb kommunista térnyerés hatására többen hagyták el az országot. Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára,  Varga Béla kisgazdapárti elnök és Peyer Károly szociáldemokrata képviselő mellett – nagy megdöbbenésre – a miniszterelnök, Nagy Ferenc sem tért haza svájci útjáról. Ennek hatására nyolc magyar követ mondott le hivataláról.

De ezzel a demokratikus pártok leszalámizása még nem ért véget. Azért, hogy a tövényhozó testületben is többségbe kerüljenek, a kommunisták új választójogi törvényt terjeszettek a nemzetgyűlés elé. Az új –utóbb „kékcédulásként” aposztofált – választásokra 1947. augusztus 31-én került sor. A minél nagyobb térnyerés érdekében a kommunisták még a választási csalásoktól sem riadtak vissza: több mint 200 ezer hamis kék színű szavazói névjegyzéket nyomtattak, a szervezett választási bizottságok, pedig utaztatták a szavazók egy részét. Azt kihasználva, hogy a nyaralásukat töltők bárhol szavazhattak, ezzel sokan ellenőrizhetetlenül – több helyre is automobilokkal szállítva – leadhatták a voksukat. A választási eredmények ugyanakkor körükben ismét csalódást keltettek: minden praktika ellenére a kommunisták aránya a 17%-ról csak 22%-ra nőtt, a Baloldali Pártok pedig együtt is csak 45%-ot szereztek, szemben a Kisgazdapárt utódpártjainak több mint 50%-ával. A választásokat követően az új miniszterelnök a kisgazdapárti Dinnyés Lajos lett.

A kékcédulás választások azt jelezték, hogy a magyar társadalom minden trükk, csalás és presszió ellenére még egyszer egy demokratikusabb parlamenti berendezkedés mellett köteleződött el. 1947 őszén a Szovjetunió a szovjetizálási folyamat felgyorsítását határozta el, ami a mindinkább puszta látszattá merevedő demokratikus kulisszák ledőléséhez és a rövid életű második magyar köztársaság végéhez vezetett.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Romsics Ignác: Magyarország története a XX,. században, 3. kiadás, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 273–296.

Reklám