A felvétel meghallgatható a vasárnapi élőadás után itt is.

A két világháború közötti Magyarország mindennapi élete sokszínű képet mutat. Az arisztokrácia tagjai magas, de még a felső középosztály családjai is jó életnívón éltek. A középosztály alsó része már kevésbé jól, az alul lévő széles tömegek még szerényebben, a szegényparasztság pedig nem egyszer nyomorogva tengődött. A társadalmi helyzet alapvetően befolyásolta a szokásokat és hatott az életmódra. Divatozás, külföldi- vagy balatoni nyaralás csak a kevesek kiváltsága lehetett, a lakosság többsége hétköznapi gondokkal küszködött. A mindennapi élet a Horthy korszak Magyarországán.

A társadalmi piramis csúcsán a nagybirtokosok, a történelmi arisztokrata-családok tagjai és a korszakban fokozatosan melléjük emelkedő új nagypolgárság helyezkedett el. A századelőn még mintegy kétezernyire becsülhető nagybirtokosok száma a harmincas évekre a harmadára – körülbelül 750 főre, az arisztokratáké pedig a felére – mintegy 350 főre – csappant. Ebben nagy szerepet játszott, hogy az elcsatolt területekről származó nagybirtokosok elveszítették több ezer holdra rúgó birtokaikat. Ezt követően a trianoni Magyarországon vásároltak, vagy béreltek földeket, esetleg különleges érdemeik és magas pressztízsük miatt – mint például Apponyi Albert gróf esetében – az állam vásárolt földbirtokot a számukra. Akik nem volt pénzük elvett földbirtokaik helyett Magyarországon újat vásárolni sokszor a középosztály tagjai közé süllyedtek. A nagy földbirtok-tulajdonosok és a történelmi arisztokrácia mellett néhány száz főre tehető azoknak a nagypolgároknak a száma, akik felemelkedésüket hatalmas vagyonuknak köszönhették. Amíg az arisztokrácia tagjai döntően katolikusok – kisebb részben reformátusok – voltak, az új bankigazgatók, gyárosok és más nagytőkések nem kis részben a zsidósághoz tartoztak, többen pedig gazdasági sikereiknek köszönhetően magas rangokhoz is jutottak. Előfordult, hogy a földbirtok és kastélyvásárlások mellett valamely történelmi családba való beházasodással igyekeztek az arisztokrácia irányából érkező ellenszenvet és fitymálást ellensúlyozni.

A felső tízezer életnívója jelentősen eltért az alacsonyabb társadalmi pozíciókban levőkétől. Az arisztokraták az évet általában kastélyaik között ingázva töltötték, amelyeket nagy park és uradalom vett körül, a falakon belül pedig nagyszámú személyzet gondoskodott a kényelemről. Az arisztokraták legfeljebb uradalmaikat igazgatták, de többnyire csak reprezentáltak, klasszikus pénzkereső munkát nem végeztek. Egy-egy család a hazai mecenatúrában komoly szerepet játszott, a kastélyokon belül pedig többnyire gazdag könyvtárak is voltak, amelyek megalapozták a tulajdonos klasszikus műveltségét. Budapesten kívül gyakran rendelkeztek palotával az ország más részein, de az osztrák fővárosban is. Az év különböző szakaszaiban „körbelátogatták” birtokaikat, és gyakran tartózkodtak külföldön is. Kedvelt helyszínnek számított a francia és az olasz riviéra, vagy az országhoz közel az Adria partvidéke. Különösen Abbázia számított felkapott helynek. A századfordulón a balatoni nyaralás az arisztokrácia körében kevésbé volt elterjedt. A „magyar tenger” csak az igazi tengeri kijárat elvesztését követően értékelődött fel. 1923 nyarán Bethlen István miniszterelnök, Gödöllőn, Horthy Miklós kormányzónál vendégeskedett. Egy fővárosi lap a miniszterelnök kikapcsolódásáról így számolt be: „A park bejárata előtt csendőr áll, a közönségnek teljesen szabad bejárata van, a nagy fák mint természetes és hatalmas nagy védőgátak visszatartják a sűrű port és a profán hűhót.[…] A gödöllői nyaralás semmit sem változtat a kormányzó életmódján. Kora reggeli óráktól egész ebédideig intézi a sulyos államügyeket, üdülése mindannyi, hogy délután egy-két órára kimegy az évszázados parkba friss levegőt szivni. Most vasárnap szórakozott. Vendége van: az ország miniszterelnöke. A park belsejében felállított teniszpályán Bethlen István gróf miniszterelnök őfőméltóságos családjával teniszezik.[…] Természetesen ebből mit sem lát a parkban sétáló közönség. Ők csak a titokzatos, kastélyt bámulják vágyó szemmel, mindenkinek a lelkében ott settenkedik az a titkos gondolat: Be jó volna itt nyaralni! Csak a park pompáját látják és a környezet ünnepies csendjét érzik.”

A pénzarisztokrácia tagjai néha maguk is – a történelmi családokhoz hasonlóan – az újonnan vásárolt kastélyba költöztek, leginkább azonban villákban vagy nagypolgári lakásban éltek. Ez utóbbinak általában 7–8 szobája volt, és a főváros valamely exkluzív környékén helyezkedett el. Egy-egy nagypolgári család kiszolgálását ugyanúgy cselédek és inasok látták el, mint az arisztokratákét. Az arisztokratákkal szemben ugyanakkor politikai tevékenységgel csak ritkán foglalkoztak, többnyire gyárigazgatóként, vagy a bankszektor valamely vezető pozíciójának birtokosaként dolgoztak. Műveltségeszményük általában eltért az arisztokraták klasszikusokra alapozott sekélyebb tudásától, és nyitottabbak voltak a tudományok, az irodalom, a kultúra és a divat új-, modernebb formái iránt. Körükben is megtalálhatók azok, akik kultúraszervezőként, az irodalom és a tudományok támogatóiként tevékenykedtek. Ezek egyike volt a Hatvany család is.

Az arisztokraták és nagypolgárok 1–1,5 ezres száma mellett a középosztály sem számított igazán széles társadalmi rétegnek: tagjai közé az összlakosság 9%-a tartozott, de ez a réteg is roppant differenciált volt. Lecsúszott és elszegényedett arisztokratákat, polgárokat, köznemeseket, középbirtokosokat, papokat, hivatalnokokat, katonatiszteket és értelmiségieket – tudósokat, mérnököket, orvosokat, írókat – is találunk a középosztálybeliek heterogén táborában. Azok, akik az úri középosztály felső részén helyezkedtek el, életvitelükben sokszor csak alig különböztek a nagypolgárságtól. Egy-egy jónevű orvos, író, festőművész, vagy zeneszerző pedig maga is megengedhette az évenkénti külföldi tengerparti nyaralást. A középosztály mintaadó szerepe a társadalom szélesebb rétegei számára is meghatározó volt: a korszak filmjeiben és irodalmában középosztálybeli szereplők hangsúlyosan vannak jelen. Aki csak tehette közülük, a romló életkörülmények ellenére igyekezett lépést tartani a legújabb párizsi divattal, és ruhatárát az újságokban gyakran hirdetett darabokkal kiegészíteni. Ahogy egy 1936-os magazinban az öltözködés várható újdonságairól olvashatjuk: „A politika, irodalom, művészet, öltözködés nagy változáson ment keresztül a háború óta[…] A háború előtt talán nem lehetett volna jobban megbántani egy divatdámát, mint azzal, hogy készen veszi kabátját, ruháját és az nem valamely előkelő szalón, hanem a konfekció produktuma. Ezek az idők elmúltak és ma már a konfekció szónak egészen más jelentősége van.[…] [A] ruhatermelés az olcsóság mellett az ízlés, a csinosság elveit is felvette programjába.” A külföldi divat és reklámozott termékek propagálásában építettek a korszak ismert színészeire is, akiknek az ázsiója jelentősen megnőtt. Az egyik ismert filmcsillagról, Muráti Liliről 1943-ban ezt írták: „Mindenki tudja, hogy Muráti úgy diktálja Pesten a divatot, mint Párizsban a Vogue vagy New-Yorkban a Harpers Bazar. Ő az eleven divatlap”

Az „átlagpolgár” minimálisan 2, leginkább azonban 3–4 szobás lakásban lakott, amelyhez hall és cselédszoba is dukált. A szalonban 8–10 személyes ebédlőasztal, tálaló, esetenként kártyaasztal is el volt helyezve, az asztalon vázák, a vitrinben porcelánedények, a falakon pedig festmények voltak. Sok lakásban pedig már megjelent a rádió, de legtöbb fővárosi lakásban már vezetékes víz és áram is volt, a polgári lakásokba pedig fürdőszobát is berendeztek, és vízöblítéses wc-t is felszereltek. Egy átlagos hivatalnok többnyire reggel 9 és délután kettő között dolgozott, és ha nem tudott hazajutni, akkor valamely közeli étterembe, járt ebédelni. A társadalmi réteg anyagi helyzetének differenciáltságát jelzi, hogy amíg egy elemi iskolai tanár fizetése 160 pengő volt, egy középiskolaié már 220, egyetemi tanáré közel 600. Az elképzelt anyagi határ, ami fölött viszonylag könnyebben lehetett élni a 200 pengő volt. Az olyan ember, akinek legalább ennyi fizetése volt – ahogy a korszak slágere fogalmazott –  már „könnyen viccelt.”

A középosztálybeliek étkezése változatos volt: a drágaság, az infláció és a gazdasági válság miatt a húsfogyasztást heti 1–2 alkalomra redukálták, és gyakran ettek főzelékeket és leveseket. Még a régi dzsentri hagyományból fakadt, hogy körükben gyakori volt a vendéglátás, amit egyre nehezebb volt fenntartani, és ez a szokás hovatovább a régi „jó világ” látszatának őrzésére szolgált. Ugyan „papíron” a középosztálybeliekhez tartoztak azok a menekültek is, akik az elcsatolt terültekeről kerültek Magyarországra, a többnyire középosztálybeli- és tisztviselőcsaládok sokszor még évekig tengődtek valamelyik vasúti pályaudvar külső vágányára tolt szerelvényben úgy, hogy az egyik vasúti kocsiban laktak, holmijaik pedig a másikba voltak bepakolva.

Többnyire középosztálybeliek látogatták az információ- és véleménycsere, valamint a szórakozás egyik kedvelt helyszínét: a kávéházat. Ha drágább árakon és szűkösebb kínálattal, a kávéházi kultúra másodvirágzását élte. A két világháború között több, mint száz új kávéház nyílt. Ekkor élte fénykorát a Nyugat írói által gyakran látogatott Centrál és a Hadik, és Rejtő Jenő kedvencei a Japán kávéház, és az Abbázia is. A harmincas években terjed el a hétvégi nyaralás a Dunántúl gyógyfürdőibe, a Mátra vidékére, vagy a Balatonhoz. Ekkortól épülnek ki a szervezett turistaútvonalak is az országban.

A korszak kispolgársága is sokféle csoportot foglalt magába. Tanítók, kiskereskedők, vasúti altisztek, kisiparosok, tanítók és az ápolónők sorolhatók közéjük. Életkörülményeik sokkal szerényebbek voltak a középosztály felsőbb csoportjainál. Általában egy-, legfeljebb két szobakonyhás bérlakásban éltek. Fürdőszoba alig volt, – többnyire lavórból mosakodtak –  wc pedig a folyosón volt, amit az emelet lakói közösen használtak. A lakások berendezése is szegényesebb volt, így nagyobb szerepe volt a funckiónak. Az ágy, és a ruhásszekrény mellett többnyire csak egy asztal négy székkel jelentette a berendezést. A lakások, ha nem a város bérházában, akkor a külvárosok kisebb kertes magánházaiban voltak.

Legrosszabb helyzetben a városban dolgozó szakmunkások, kocsisok, varrónők, inasok, mosónők és cselédek voltak. A sokszor a paraszti munka elől cselédnek szegődöttek helyzetéről Márai Sándor, az 1934-ben megjelent Egy polgár vallomásaiban így írt: „a konyhában aludtak. […]Reggel ott mosakodtak a konyha vízcsapjánál, melynek leöntőjébe a moslékot és a szennyvizet is öntötték. Ocsmány és érthetetlen helyzet volt ez, de senki nem törte a fejét rajta, a társadalom így rendezkedett be.[…] Nagyon rosszul fizették[…], agyondolgoztatták, s a legelső veszekedésnél kitették a szűrét […]A kvártély az a fiókos láda volt, mely a konyhában állott, megrakva vörös és csíkos-cihás “cselédágyneművel” – éjszakára kinyitották a láda tetejét, kihúzták az alsó fiókot, s ebben aludtak a cselédek. […][A] legtöbb helyen a cselédeknek, megjelölték a falatokat, melyeket elfogyaszthatnak a tálak maradékaiból, levágták számukra a napi karaj kenyeret, kimérték a tejet, kávét- persze csak frankosat kaptak a cselédek -, s kiszámolták hozzá a cukordarabkákat. Ha a cselédet kidobták, a jó háziasszony utolsó pillanatban számba vette a távozó holmiját, valóságos testi motozást tartottak, a becsomagolt cselédmotyót apróra megvizsgálták, törülköző, ezüstkanál után kutattak, mert köztudomású volt, hogy “minden cseléd lop”.

A magyar társadalom jelentős része – több mint 60%-a – a parasztsághoz tartozott. Ugyanakkor az alapján, hogy kinek volt, és ha igen, akkor mennyi földje, további éles különbségek voltak. A gazdagparasztok szinte már a polgárok életszínvonalán éltek, földjeikből tisztes jövedelmük volt, megtehették, hogy gyermekeiket iskoláztassák. A szegényparasztok sárból tapasztott – az utcára többnyire merőleges – vályogházakban laktak, amelyeknek kicsi ablakai voltak, zsúpfedelét pedig csak lassan szorította ki a cseréptető. A házakban többnyire egy szobában aludtak, ezen kívül volt a központi helységnek számító konyha és még egy „tisztaszoba”. Fürdőszoba nem volt, az udvaron lévő kútból húzott vízben mosakodtak. A falusi házak berendezéséhez faragott bútorok, petróleumlémpa, ruhatárolásra szolgáló láda, asztal és székek tartoztak, néha pedig tükör is volt a falon. A paraszti élet munkarendjét az évszakok határozták meg. Kora tavasztól őszig a mezőn dolgoztak, télen pedig a házkörüli munkákat látták el. A szórakozási lehetőséget a – leginkább a férfiaknak fenntartott – kocsma, vagy egy-egy lakodalom, bál szolgáltatta, de volt, hogy hetente mozielőadást is levetítettek.

A legsanyarúbb élete még a falvaktól is távolabb élő tanyavidéki lakosságnak volt. Az ő sorsuk és mindennapi életük a korszak végére is csak alig változott. Weis István a tanyavilág lakosságának megrendítő viszonyait így festette le: “mindenki oda épít, ahová akar; kivétel nélküli szabály a földeletes szoba; a hatóság távollétében teljesen túlteszik magukat a kút és istállótávolságokon, az illemhelyekre vonatkozó szabályokon. A télére gondosan bedugaszolt ablakon át friss levegő nem hatol be, pedig a többnyire egyetlen szobát nemcsak a számos kisebb- nagyobb családtag, esetleg cseléd kigőzölgése és kapadohányfüstje, hanem a behozott aprójószág és az eltüzelt “magyar tőzeg” bűze teszi illatossá.”

Felhasznált irodalom:

1. Gyáni Gábor: Hétköznapi élet Horthy Miklós korában. Budapest, Corvina Kiadó, 2006.
2. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, 3. kiadás, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 206–222.
3. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, 3. kiadás, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 188–206.
4. Mindennapi élet a 30-as években.
5. Társadalom, életmód és életviszonyok a Horthy-korszakban.

A felvétel meghallgatható a vasárnapi élőadás után itt is.

Reklám

Folyamatosság és változás. Ezekkel a fogalmakkal lehetne nagyvonalakban a két világháború közötti Magyarország kulturális életét jellemezni. Folyamatosság, hisz a Horthy-korszak sok mindent megőrzött az első világháború előtti idők – és a századforduló – világának irodalmi tradicionalizmusából. És változás, hisz a háborús évek és a forradalmi időkben teret nyert szocialista avantgárd mellett a polgári radikális szerzők által képviselt irodalmi irányzatok is nagy súllyal jelentek meg.

Az irodalom legerősebb irányzata mindvégig a konzervativizmus volt, amely a kormányzat ellenforradalmi ízlésvilágát és keresztény nemzeti revizionizmusát is képviselte. A korszak legelismertebb írójának, – ahogy emlegették: „írófejedelmének” – Herczeg Ferenc számított, akinek történelmi regényei és színműi az úri középosztály legtöbbet olvasott könyvei voltak. Munkásságáért a kormányzat is többször is kitüntette, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 1925-ben – Az élet kapuja című történelmi regényéért – még Nobel-díjra is jelölte. Az általa közel ötven éven át szerkesztett Új Idők című lap előfizetőinek száma meghaladta a 30 ezret is, ami példátlanul magasnak számított. Az elismertsége miatt Herczeg a harmincas évek elejétől a Magyar Revíziós Liga elnöki tisztét is betöltötte. Az általa képviselt „ókonzervativizmus” mellett az 1923 januárjában indult Napkelet folyóirat körül csoportosultak az újkonzervatív irányzat képviselői. A „keresztény” és „nemzeti” szellemben íródott új lap indítását a kultúrpolitika részéről maga Klebelsberg Kunó vallás-és közoktatásügyi miniszter kezdeményezte.  Már a folyóirat címe is „mutatta”, hogy szerzői radikálisan szembehelyezkedtek a Nyugat folyóirat köré szerveződött „modernebb” és demokratikusabb elveket hirdető írókkal.

Az irodalmi élet legjelentősebb lapjának ugyanakkor továbbra is a Nyugat számított, amelynek szerzőgárdájából Ignotus az első forradalom alatt Svájcba utazott, Ady pedig elhunyt 1919-ben. Ugyanekkortól vette át Osvát Ernő szerkesztői helyét Babits Mihály. És továbbra is publikált itt Móricz Zsigmond is. A huszas években tűntek fel a folyóirat második nemzedékéhez tartozók közül – Tamási Áron, Gelléri Andor Endre, Zelk Zoltán és Szabó Lőrinc is. A gazdasági válság időszakát a lap csak nehezen tudta áthidalni, komolyan felmerült még a megszűnés lehetősége is. 1933-tól a lapot Babits már egyedül szerkeszti, nagy veszteség ugyanebben az évben Krúdy Gyula halála. A harmincas éveket a széppróza művelői helyett a Nyugat újabb nemzedékének költői dominálják. Ebben az évtizedben publikál itt Vas István, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, ottlik Géza és Jékely Zoltán is. A folyóirat 1941-ben, Magyarország második világháborúba való belépésének – és Babits halálának – évében szűnt meg. Utóda az Illyés Gyula és Schöpflin Aladár által szerkesztett Magyar Csillag lett.

A harmincas években tűntek fel az új modernizációs irányzatnak, a falukutató népi mozgalomnak a képviselői. Szerzői egyfajta harmadikutas politikát képviseltek és a szegényparasztság nyomorúgásos viszonyainak a bemutatására vállalkoztak. Emellett egyszerre kívántak a magyarság szociális és nemzeti problémáira is megoldást találni. A legtöbben maguk is falusi sorból származtak és szimpátiával – többnyire szubjektíven – fordultak a paraszti világ felé. Szabó Lőrinc Aszfalt és föld című 1935-ös írásában a falu világát a városéval összevetve az előbbi előnyeit hangsúlyozta. „A nagy szabad terek, a felhők, az eső, a nap, a virágos mezők és dombok, a folyók, erdők, az ég mosolya és haragja, az egész föld éppoly rejtelmes erővel és sokkal régebben hatnak a lélekre, mint a város aránylag fiatal csodái.” Szellemi útravalót leginkább Szabó Dezsőtől, Ady Endrétől és Kodály Zoltán munkásságától nyertek. A maga nemében heterogén csoport tagjai között ott találjuk Veres Pétert, Féja Gézát, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, de Bibó Istvánt, Kovács Imrét, Németh Lászlót is. A harmincas években fokozatosan Móricz Zsigmond is egyre inkább azonosul velük. Az elnevezésük Németh Lászlótól származott, aki egyik, 1929. februári írásának címének már a „Népi író-t” adta. Tamási Áron egy 1935-ben vele készült beszélgetésben így fogalmazta meg a népi írók előnyeit: „A népet az jellemzi, hogy emberibb, mint a többi osztály, látóköre egyetemesebb, a világot a maga teljességében látja. Az új népi írók a népi szellemet a legművészibb s a legmodernebb formában fejezik ki. Nincs szükségük magyarkodásra, a magyarságot az emberen keresztül látják, éppen ezért ők a legeurópaiabbak. […]A nép élete – mondja – gazdag és széles, Isten és a csillagok éppen úgy élnek benne, mint a valóságos lények. A népi író éppen ezért csak egyetemes arcú műveket bír alkotni. Más a „proletárirodalom”: a munkás élet szegényebb, szűkebb, s ez meg is látszik az egész proletárirodalmon és művészeten.”

A politikai baloldalhoz kapcsolódott az avantgárd irányzata, amelynek szerzői a Ma és a Munka című folyóiratok körül csoportosultak. Céljuk a társadalomnak és az embernek egy „szociálisan igazságosabb” formára való átformálása volt. Legfontosabb képviselőjük az ezeket a  lapokat is szerkesztő Kassák Lajos volt. Az Érsekújváron született szerző háború alatt írt antimilitarista lapjait betiltották, a Tanácsköztársaság bukása után börtönben ült, majd Bécsbe emigrált, az osztrák fővárosból pedig csak 1927-ben jött haza. Az egy évvel később indult – 1939-ig megjelenő – Munka című lap céljának azt tartotta, hogy helyet adjon „a társadalmi fejlődést szolgáló, az ember szocialista gondolatait és érzéseit kiszélesítő és elmélyítő kultúr és civilizációs produktumoknak és politikai észrevételeknek”. A népi írók szociográfiáikban többnyire élesen szembehelyezkedtek a Horthy-korszak „úri” és „városi” világával, így az ezt megtestesítő Nyugat és a Napkelet konzervatív, polgári és polgári radikális szerzőivel. A kialakult népi-urbánus vita végigkísérte a korszakot. A vitának nem volt központi témája, de hangsúlyos elemeként jelent meg benne a hazai zsidókérdés és az erről folytatott polémia is. Az értékítéletek különbözősége így antiszemita–filoszemita szembenállást is takart.

A korszakban egyre többen olvastak szépirodalmat: a kiadott könyvek száma a háború előtti időkhöz képest a korszak végére megduplázódott és 1941-re elérte az évi 5000 példányt is. A példányszámot megnézve ugyanakkor azt láthatjuk, hogy a kiadott kötetek zöme – mintegy 70%-a – nem az igényesebb szépirodalmi munkáihoz, hanem az olcsóbb – a szórakoztatás igényeit jobban kielégítő – ponyvairodalomhoz tartozott. A magyar irodalom legkedveltebb szerzőjének továbbra is Jókai Mór számított, de sokan olvasták Gárdonyi Géza, Zilahy Lajos, Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán és Arany János munkáit is. Kiszélesedett az újságolvasók köre is. A harmincas évek végére már majdnem kétezerre nőtt a különböző újságok és lapok száma , ezek zöme – mintegy 70%-a – ugyanakkor a fővárosban jelent meg. Legkedveltebb lapoknak Az Est, a Pesti Hírlap és az Új Nemzedék számítottak. Vidéken pedig a legkeresettebbek a képekkel és humoros történetekkel teletűzdelt kalendáriumok voltak.

A komolyzenében a korszak kiemelt szerzőinek számított Kodály Zoltán és Bartók Béla is. A Psalmus hungaricus kompozíciójának szerzője, Kodály,  és a Kátpát-medence népeinek folklórvilágára építő Cantata profanát jegyző Bartók munkásságát 1930-ban Corvin díjjal ismerték el. Továbbra is népszerűnek számított az operett, noha a háború előtti sikereit a műfaj nem tudta megközelíteni. Az operettszerzők közül Lehár Ferenc és Kálmán Imre mellett sikert arattak a dzsessz zenei világából is táplálkozó Ábrahám Pál könnyűzenés darabjai, Fényes Szabolcs klasszikus darabjai, valamint Zerkovitz Béla és Farkas Imre pesties, magyaros tematikái. Reneszánszukat élték viszont a népies műdalok és a nóták is. Már a világháborút követően megjelent a New Orleansból  és Chicagóból világhódító útjára indult dzsessz is. Ez különösen az országban vendégszereplő külföldi zenészek, a nagyobb kereskedésekben kapható gramofonlemezek és az itthon is vetített külföldi filmek slágerei hatására terjedt el. Emellett a divatos szórakozóhelyeken egyre többen táncoltak swinget, a charlestont, foxtrottot, rumbát és a tangót is.

Az építészetben terjedt a konzervatív szellemű historizmus és az eklektika is, de továbbra is születtek a szecesszió modernebb stílusjegyeit hordozó épületek is. A mondernebb építészet előretörését jelzi a Magyarországon a huszas évek végétől fokozatosan terjedő Bauhaus, amelynek hazai gyökereire nagyban hatottak az avantgárd szellemű szerzők elképzelései a dekorativitás helyett a célszerűség irányába elmozduló építkezési formák fontosságáról. A gazdaságosabban kivitelezhető és olcsóbb családi „minimál-házak” szép példáját mutatják a Napraforgó utcában felépített – más-más építészek által tervezett – mintalakótelep házai.

A festészetben meghatározó irányzatok között találjuk az Aba Novák Vilmos és Molnár C. Pál által űzött, a szobrászatban Pátzay Pál által képviselt „római iskola” művészetét, amely leginkább az olasz neoklasszicizmus hagyományára épített. A festészetben pedig továbbélt a még a Monarchiában létrejött nagybányai iskola hagyománya is. De új művészeti tematikák is létrejöttek. Ezek egyike a népi írókhoz hasonaltosan falu világának a festészetben való megörökítését szorgalmazó úgynevezett alföldi iskola volt.

A korszak legkedveltebb kikapcsolódási és szórakozási formája a mozi volt. A nemzeti filmgyártás 1925-ben került állami kézbe, 1928-ban pedig létrejött a Hunnia Filmgyár Rt., amelynek feladata a hazai játékfilmgyártás irányítása lett. Az első hangosfilmet 1929-ben mutatták be Magyarországon. A mozik iránt növekvő igényt mutatja, hogy a mozgóképszínházak száma a korszak végére megduplázódott, ráadásul falvakban is rendeztek alkalmi filmvetítéseket. Ezt segítette az is, hogy a jegyek olcsók voltak. A bemutatott filmek többsége ugyanakkor nem hazai készítséű volt, hanem leginkább amerikai, német, francia és brit produkciók. A hazai jétékfilmgyártás a harmincas években futott be. 1931-ben mutatták be az azóta is nagy sikernek örvendő vígjátékot, a Hyppolit a lakájt, amelyben a polgár prototípusát Kabos Gyula alakította. Az 1934-ben bemutatott Meseautó sikere azonban még a Hyppolitén is túltett. A könnyen emészthető és jobbára sablonkarakterekkel dolgozó produkciók mellett a korszak végén már maradandóbb művészi jegyeket hordozó és mélyebb erkölcsi tanulságokat is felmutató film is született. A Szőts István által rendezett – 1942-ben bemutatott – Emberek a havason a hazai siker mellett a velencei filmfesztivál első díját is elnyerte.

A film mellett gyorsan terjedt a rádiózás is, elsősorban a középrétegek körében. Csak a harmicnas évektől, az olcsóbb rádiók elterjedését követően jutott el egyre nagyobb számban a hírközlés eme formája a falvak lakosságához, ott is jó ideig még nem egyénileg, hanem összegyűlve, közösen hallgatták.

A Horthy-korszak számít a szabadidő aktív testmozgással való eltöltése, azaz a sport elterjedése időszakának is. Több ezer sportkomplexum épült: pályák, céllövöldék, tenisz- és futballpályák, tornatermek és uszodák is. Ezeknek köszönhetően a sport a kevesek hobbijából tömegessé vált. 1941-re a fővárosban felépült a Nemzeti Sportcsarnok. Az ország sporthatalmi státuszát jelezték a korszak olimpiai játékain szerzett érmek is. Az 1928-as amszterdami nyári olimpiai játékokon Magyarország 4 aranyat, 1932-ben Los-angelesben már 6-ot, az 1936-os berlini olimpiai játékokon pedig már 15 érmet, ebből 10 aranyat szerzett. Az aranyérmek számát tekintve az ország az éremtáblázat 3. helyét foglalta el.

A sport terén elért sikerek az első világháború következményeit figyelembe véve, egy akkora országtól, mint amekkora Magyarország volt óriási teljesítménynek számítottak.

Felhasznált irodalom:

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, 3. kiadás, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 206–222.

Magyarország politikai és szellemi élete a két világháború közötti években. (https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/tarsadalomtudomanyok/tortenelem/az-i-vilaghaborutol-a-ketpolusu-vilag-felbomlasaig/magyarorszag-politikai-es-szellemi-elete-a-ket-vilaghaboru-kozotti-evekben/a-horthy-rendszer-szellemi-elete-oktatas)

Romsics Ignác: Kultúra, művelődés, szórakozás

Reklám