Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Amikor a tavaszi szünetben Los Angeles-ben jártam és egy amerikai magyar eseményen a kezembe nyomták a Most vagy soha! angol nyelvű plakátját, amely egy Los Angeles-i vetítésre hívta az érdeklődőket, elcsodálkoztam, mert addig nem hallottam a film amerikai vetítéséről. De mire két nappal később hazaértem, már személyre szóló meghívó várt a New York-i Liszt Intézettől. Izgatottan vártam a március 15-i bemutató óta Magyarországon már sokszorosan ízekre szedett – hol felmagasztalt, hol sárba tiport – nagyszabású történelmi kalandfilm megtekintését, hogy végre kialakítsam saját véleményemet, ne csak ellentmondó kritikákra alapozzak. Bármennyire pozitívan álltam hozzá, az összbenyomás elég vegyesre sikerült.

Palotai Csenge, a Liszt Intézet igazgatója

A Kis-Szabó Márk, Rákay Philip és Szente Vajk forgatókönyvéből készült, Lóth Balázs rendezte film a magyar történelem egyik legismertebb eseményéről, az 1848. március 15-i vértelen forradalmi napról szól. Arról a napról, amelyen Petőfi Sándor a bécsi forradalom kitörésének hírére írt Nemzeti dala lángra lobbantja először a márciusi ifjak, majd Pest lakóinak szívét: a fiatalok a Pilvax kávéházban gyülekeznek, ahonnan indulva bejárják a egyetemeket, a Landerer nyomdánál kinyomtatják a 12 pontot és a Nemzeti dalt. Délutánra nagygyűlést hívnak össze a Nemzeti Múzeum előtt, majd átmennek Budára a Helytartótanácshoz, ahol aláíratják a 12 pontot és végül kiszabadítják Táncsicsot a várbörtönből. Ez az önmagában sem eseménytelen nap sok fiktív akcióelemmel kiegészítve került a filmvászonra, például az elnyomó osztrák hatalmat megtestesítő Von Lederer (Lukács Sándor) császári-királyi főhadparancsnok utasítását teljesíteni próbáló Farkasch fedőnevű titkosügynök (Horváth Lajos Ottó) többszöri próbálkozásával arra, hogy megakadályozza a mozgolódás forradalommá fajulását. Mivel Petőfi (Berettyán Nándor) és Jókai (Koltai-Nagy Balázs) kicsúszik a kezei közül, Szendrey Júliát (Mosolygó Sára) próbálja meg ismételten kézre keríteni. Az akcióhoz korábbi zsiványtársai (vezetőjük Jászberényi Gábor) segítségét kéri és kapja meg, egészen addig, míg utóbbiakat magába nem szippantja a forradalom lelkülete olyannyira, hogy elvakult megbízójuk vesztét ők maguk okozzák.

Máthé Zsuzsa, a Szent István Intézet igazgatója írta nemrég, még a hivatalos bemutató napján középiskolások számára tartott vetítésük, majd a Szente Vajkkal folytatott beszélgetése kapcsán: „már a vetítés előtt szélsőséges megnyilatkozások tömegét lehetett olvasni pro és kontra, gyakorlatilag ellehetetlenítve, hogy egy történelmi kalandfilmet csak úgy, l’art pour l’art, prekoncepciók nélkül megnézhessen bárki a moziban”. Sajnos bármennyire is igyekeztem a több mint egy hónappal ezelőtt indult politikai felütésű kritika-cunamit és a rá adott válaszokat elfelejteni, ez nem teljesen sikerült, és valóban nem tudtam l’art pour l’art akciófilmként tekinteni az alkotásra. De nem is biztos, hogy kellett volna, hiszen az alkotóknak ennél deklaráltan nagyobb céljaik voltak. Rákay Philip így nyilatkozott: az a film küldetése, hogy „orientáljon, átadjon egy életérzést az adott korról, hogy megszólítsa a fiatalokat, hazaszeretetet ébresszen, hasson az emberekre és felemeljen. Én a történészek helyében inkább örülnék, hogy végre vannak patrióta filmesek, akik ebben a kibillent világban szerethető történelmi témákat, karaktereket teremtenek, ami alapján sok fiatal utánaolvas majd Vasvárinak, Jókainak, Petőfinek és a többieknek, a valóság után kutatva.”

ReklámTas J Nadas, Esq

Mivel kamaszfiaim nem voltak jelen és a New York-i közönségben sem ültek fiatalok, akiket megkérdezhettem volna (remélhetőleg lesznek még errefelé vetítések, akár kifejezetten iskolás közönségnek, ahogy Magyarországon is), így a megcélzott közönség véleményéről nincs első kézből származó információm. Valahogy azt sejtem: az akkori ifjakat felemelő életérzés talán őket is megérinti, a karaktereket is bizonyára szerethetőnek tartják. A csihi-puhi jelenetek viszont kétesélyesek: annak ellenére, hogy a film legnagyobb erénye a látvány és a díszlet, nézőként valóban 1848-ban, Pesten és Budán, a saras, lócitromos utcákon, a kaotikus, bűzös piacon vagy a kávéillatos és dohányfüstös Pilvaxban érezhetjük magunkat, bár időnként inkább egy westernfilmből ismert kocsmára, vagy épp egy 19. századi londoni sikátorra ismerünk. Az említett utánaolvasás a középiskolás korosztálynak viszont inkább azért történhetne, mert a látottak nem igazán állnak összhangban az addig tanultakkal: hiszen a március 15-ét megelőző napokban Pesten nem vertek szét tüntetést vagy gyűlést, aznap nem volt lövéssel fenyegetés és titkosrendőri erőszak sem, és a magyar nyelv hivatalossá tétele már évekkel a forradalom előtt megtörtént. Ami pedig magukat a márciusi ifjakat illeti, lehetséges az, hogy a mai fiatalok alapvetően magukhoz hasonlónak látják majd őket, azaz egy huszonévesekből álló baráti társaság tagjainak, akik között vannak mindenféle temperamentumúak: forrófejűek és megfontoltak, szoknyavadászok és igaz szerelemre vágyók, nagyhangúak és csendesebbek. Talán még az az üzenet is átmegy, hogy a nagy közös cél érdekében a fiatalok félre tudták tenni egyéni félelmeiket és személyes különbözőségüket.

Mégis marad a kérdés: mennyire látják a fiatalok (és mi, kevésbé fiatalok) a márciusi ifjakat hitelesnek? A várandósan is karakánul verekedő felesége mellett különösen erőtlenre és súlytalanra sikerült (kinézetében egyébként tökéletes választásnak tűnő) Petőfi és komikusan csetlő-botló társai hitelesen mutatják be, hogy a nem profi forradalmár, „csak” tettvágytól és hazafiságtól égő értelmiségnek milyen nehéz megtalálni a közös hangot a megélhetéssel és mindennapos tennivalókkal elfoglalt „néppel”, így talán ők is átérzik, mennyire a forradalmár szónokok hangzatos, frappáns jelszavain és lélekjelenlétén múlik egy-egy tömegmozgalom sikere. Ugyanakkor bármennyire is tehetségesek az ifjakat játszó fiatal színészek, nagyon keveset tudnak megmutatni színészi képességeikből, mivel karaktereik csak egy-egy jellemvonásra koncentráló, egydimenziós figurák. Senkinek nincs igazi drámája (kivéve talán az első Petőfi-Szendrey-Farkasch hármas, zsarolós jelenetet, ami még sokkolt, viszont a többi Szendrey-Farkasch verekedést inkább hitetlenkedve néztem), ahogy valódi jellemfejlődése sem (kivéve az eleinte bátortalan, majd egyre inkább magára találó Jókait), így aztán sajnos nem ismerjük meg a magánember Petőfit sem, pedig elsősorban azért ültem be a moziterembe, és úgy sejtem, hogy az a szál sok középiskolást is érdekelt volna.

Egyetértve azokkal, akik szerint egy kosztümös történelmi kalandfilmen nem érdemes számonkérni a történelmi hűséget (mert annak elsősorban izgalmas karakterekkel és egy olyan történettel kell hatnia, ami ugyan a történelemből merít, de nem feltétlenül azt adja vissza szolgaian (különben unalmas, papírízű történelemlecke lenne), viszont azt fontos kérdésnek tartom: hol marad az egyébként a producer által is említett vízió a történelem menetéről és annak lényeges mozzanatairól. Hiszen még a korábban a New York-i filmakadémián tanuló rendező is azt nyilatkozta a tengerentúli vetítés kapcsán: „közönségfilm elkészítése volt a célunk, de olyan, amit külföldiek is értenek, mert nekik is szántuk”. Ehhez viszont több valós támpont kellett volna arról, hogy például miért tört ki a forradalom, milyen eséllyel alakult és milyen fordulatokkal zajlott. A film végi két mondat a két férfi főszereplő későbbi életéről ehhez nem volt elég. De a legnagyobb hiányosságot én nem ebben, hanem a dramaturgiában éreztem: az ígéretes, látványos és humoros kezdést és néhány megkapó jelenetet kivéve a történetvezetés viszonylag gyorsan lelassul, súlytalanná és korrekten kivitelezett, ám teátrális jelenetekkel tűzdelt, klisés akciófilmmé válik. Ilyenek a verekedésekkel tarkított egész napos menetelés, az emblematikus vers túlságosan gyakori idézése, a hollywoodi filmeket idéző, állandóan szóló hatásvadász zene, s a két szálon futó történetből az akciódúsabb fikció egyre mesterkéltebb alakítása.

Mosolygó Sárával

Ha találomra (de nem teljesen véletlenül) két másik magyar filmhez hasonlítom: Elk*rtuk és Semmelweis, megállapítható: mindkettő sokkal izgalmasabb és fordulatosabb volt, pedig ugyanúgy előre tudtuk a kimenetelüket. Előbbiben hitelesebbek az akciójelenetek, utóbbiban a szereplők. Ebben a filmben is tudtuk, hogy a titkosügynök hiába próbálkozik, és hogy a márciusi ifjak sikerrel lázadnak, de ettől még akár izgulhattunk volna is értük, valamiért mégsem tettük úgy néz ki, a plusz fikció-akció még önmagában nem elég egy játékfilm izgalmassá tetéléhez. Ahogy talán a tehetséges színpadi színészek játéka önmagában nem elég egy játékfilmhez; még akkor sem, ha keverednek benne más műfaji (például musical) elemek. Mindezek alapján oda jutottam: egyáltalán nem bánom, hogy megnéztem, senkit nem beszélnék le róla; sőt, kifejezetten ajánlom, hogy minden érdeklődő „nézze meg magának”, de egyre inkább az a meggyőződésem: jobb (és persze költséghatékonyabb is) lett volna egy újabb Szente Vajk-féle nagyívű, dinamikus történelmi musicalt létrehozni ebből az anyagból. Azt ugyan nem tudják évtizedeken, csak esetleg éveken át játszani, de a filmet vajon fogják?

Antal-Ferencz Ildikó

Fényképek: AFI

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.