Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Weinzierl (Várnay) Tiborról akkor hallottam először, amikor Boston környéki ismerősök felhívták a figyelmemet nemrég megjelent önéletrajzi könyvére. A könyvet azóta elolvastam, majd őt is meglátogattam otthonában, ahol sokat beszélgettünk kalandos kanadai és amerikai életútjáról, érintve sok, a könyvben nem szereplő részletet.
Beszéljünk először a családi örökségről. Onnan jön az énekes-zenészi tehetség is?
Édesapám villamosmérnök volt, és szerette volna, ha én is azon az úton indulok el, de engem az érdeklődésem inkább is a sport és a zene felé vitt. De a zeneszeretet benne volt a családunkban, akkoriban minden ismerős családban volt például zongora, édesapám ráadásul timpanonon (ütőhangszeren) játszott is az Operaházban. Nővérének pedig saját zeneiskolája volt, ahova 40-50 gyerek járt, én is ott kezdtem el ötéves koromban hegedűt tanulni. Mivel nagyon jó volt a hallásom, 11 éves koromban Rákosszentmihályon én énekeltem az Ave Mariát a templomi kórussal, mert a kórus vezetője felfigyelt rám. A magas szopránból később bariton lettem.
Az önre jellemző munkamorál szintén családi minta? Könyvében gyakran emlegeti az édesapjától hallott kerekes-körfogásos szimbólumot, főleg ha nehéz helyzetbe került.
Apám és testvérei állandóan dolgoztak. Nálunk nem volt olyasmi, hogy elfáradtál, mindig csináltunk valamit. Ha pedig valami nem ment, akkor máshoz nyúltunk. Édesapám sokszor emlegette, hogy az életünk olyan, mint egy körforgás, és a lejtmenet után mindig emelkedő következik, de azt is hozzátette, hogy ehhez dolgozni kell. Ő is eszerint élt. Oszkár bátyám is állandóan dolgozott. Mivel az akkoriban kiépülő kommunista rendszerben piarista diákként nem vették fel oda, ahova sikeresen felvételizett, apám bement az egyetemre és az asztalra csapott, mire a fiát munkatáborba vitték, ahol köveket tört, utat épített. Egy év után felmentették, s végül jogot tanulhatott, később bíró lett, ő is megtalálta az útját. Tehát mindenhol azt láttam, hogy a családtagjaim hogyan dolgozták fel magukat oda, ahol voltak. Később emigránsként ez állandó gondolatom volt: nekem a legjobbat kell csinálnom, nehogy elküldjenek. De ahhoz az kell, hogy szeressem, amit csinálok. Ez a lényeg. Ha nem szereted a munkád, nem tudod 100%-osan végezni. Úgyhogy ez mindig bennem volt: ha nem jó, amit csinálok, akkor otthagyom és csinálok valami mást, amit szeretek. Akárhova mentem, szerettem és szerettek, így hosszú évekig dolgoztam egy-egy helyen. A Café Budapestben tíz, a Boston Beer Works-nél tizenhárom, a Bertuccinél hat évig; mindenhol azt látták, hogy szívvel-lélekkel csinálom. Nem volt könnyű dolgom, el kellett tartanom a családomat, nem kaptam segélyt, de a Jóisten segítségével mindig megtaláltam azt a munkát, ami örömet is okozott. Ezt látták rajtam a főnökeim is mindenhol, ezért családtagként kezeltek.
Elkezdtem megszámolni, hányszor említi a Jóistent a könyvében, de húsznál feladtam. Naponta mondott köszönetet neki, a legnehezebb időkben is. Mély hite is a családból jön?
Igen, engem így neveltek. Katolikus iskolába jártam, egész életem úgy telt, hogy reggel imával kezdtem, dolgoztam, majd este imával fejeztem be. Ez bennem van, nem lehet kiverni belőlem. Ma is minden reggel megköszönöm azt, hogy van ételem, ez nekem természetes. De másnak is az, hisz amikor bajba kerül, másokat lát bajban, gondolkodás nélkül mondja: “Jaj, Istenem!”.
Legtöbben viszont csak akkor, ha bajba kerülnek. És nagy részük ilyenkor azt is mondja: „Istenem, miért pont én? Miért hagytad, hogy így legyen?” Önt viszont a legnehezebb helyzetekben is megtartotta a hite, és nem feledkezett meg Istenről, akkor sem, ha épp „jól ment a szekér”. Manapság a töredékét sem éljük meg azoknak a nehézségeknek, amin ön és az ön generációja átment, például 14 évesen orosz fogságba került, de épp ezért nem is gondoljuk, hogy szükségünk van Istenre.
Egyetértek, ez sajnos így van.
Nem lehet könnyen visszaadni az olvasóknak azt a két és fél évet, amit ön kamaszként a háborúban, majd az orosz fogolytáborban töltött – ehhez el kell olvasni a könyvét –, egy kérdés erejéig mégis felhozom a témát, hiszen élete meghatározó élményéről van szó. Mi volt ott a legnehezebb?
Amikor az oroszok bejöttek Orlickba, ahol az amerikaiak hagytak minket, és velük egészen Strakonicze-ig kellett gyalogolnunk, éjjel-nappal, felégetett kocsik, halottak mellett elhaladva. Fizikailag is nagyon kimerítő volt, de lelkileg még inkább: nagyon nehéz volt nekem 15 évesen megérteni, hogy mindez miért történik. Hiába volt vége a háborúnak, és a 18 éven aluli foglyokat nem tarthatták volna együtt a 18 éven felüliekkel, mégis ez történt velünk másfél éven át, és mindaddig ugyanazt a kemény fizikai munkát végeztük mi is, ugyanolyan borzasztó körülmények között, mint a felnőttek. A táborban a munka nehéz volt, de hozzászoktam. Fiatalként sok minden viccesnek találtam, ami utólag és felnőtt fejjel már nem az. Például amikor megkérdezték, ki tud úszni, én örömmel jelentkeztem. Levittek a Moldva folyóhoz, ahova be kellett vinnem egy kis aknát a vízbe, és utána gyorsan el kellett úsznom onnan, mert elkezdték lőni az aknát. Körülbelül száz méterrel lentebb kifeszítettek egy nagy hálót, ott akadtak fel a szétrobbantott halak, így halásztak az oroszok. Majdnem az életembe került ez az úszás, mégis röhögtem rajta, hogy ilyen hülyeséget csinálnak. Nekem ez akkor játéknak tűnt. Az is egy jópofa dolognak tűnt, hogy amikor a nehéz cukros zsákokat kellett kiüríteni, valaki azt tanácsolta nekem, markoljam meg a két sarkát, utólag rázzam ki a maradék cukrot, vigyem be a táborba és ott cseréljem el valami másra. Az már kevésbé volt vicces, hogy a puszta betonon kellett aludnunk, de én egy kidobott ajtómaradványból csináltam magamnak egy ágyat, és az egyik végébe tettem két téglát, hogy magasabb legyen. A poloskáktól úgy igyekeztem megszabadulni, hogy éjszakára papírt terítettem magamra, és ha rápotyogtak, meghallottam és leráztam őket. A tetűvel viszont nem tudtam mit kezdeni, azzal mindig orvoshoz kellett fordulnom, a fertőtlenítés pedig fájdalmas volt. De a legrosszabbak a megaláztatások voltak. Ezért minden reggel imával kezdem: „Jó Isten, segíts meg, hogy történjen ma valami jó, ne legyen verés, vagy megaláztatás.” Embertelen körülmények között éltünk, de a kis csoportunkból mindenki hazakerült, vagyis túlélte. Meg sem próbáltunk elszökni, tudtuk, hogy az oroszok azonnal agyonlőnének. Nehéz volt, de közben mindig arra gondoltam: mi van otthon, mikor kerülök haza? A reményt tartotta bennünk Molnár László (Stufi) kapitány is, aki minden héten elmondta nekünk, hogy a Vöröskereszttel azon dolgoznak, hogy hazavigyenek minket. Pár éve egy magyar disznótoros vacsorán Bostonban találkoztam valakivel, aki akkor mellettem feküdt, csak nem tudtunk egymásról azóta. Akkor örömmel megöleltük egymást. Két éve meghalt ő is.
Ez a hadifogság viszont később segített az amerikai állampolgárság megszerzésében, igaz?
Igen. Amikor a bostoni Café Budapestbe kerültem játszani, ahova Bán Edit tulajdonos hívott meg, az ő ügyvédje, Dr. Szabó Sándor megtalálta a Pentagon archívumában a mi csoportunk névsorát, vagyis azt az iratot, amit mi, magyar foglyok írtunk alá az amerikaiaknak 1945. május 10-én Orlickban: ha kitörne a háború az oroszok ellen, akkor mi vállaljuk, hogy az első sorban fogunk harcolni az amerikai hadseregben. Az ügyvéd egy másolattal igazolta ezt, amelyet követően behívtak a Kennedy Buildingbe, ahol három FBI-ügynök több órán át alaposan kikérdezett az életemről, különös tekintettel a háborút követő megpróbáltatásokra, majd 1981 októberében megkaphattam az amerikai állampolgárságot. Az egyik tanúm Robert (Bob) Queen korábbi massachusetts-i politikus és legfőbb ügyész lett, mert többször hallott engem játszani a Café Budapestben, és amikor egyszer elbeszélgettünk és elmondtam neki, hogy nagyon szeretnék mielőbb amerikai állampolgár lenni, ő azt válaszolta, hogy szívesen lesz majd a tanúm. A másik tanúm pedig George Hinkley, a bankom alelnöke, jó barátom volt. Nem sokkal később találkoztam Edward King akkori kormányzóval és kaptam tőle az ‘56-os kitüntetésemet.
Merthogy ‘56-ban menekült el Magyarországról. Milyen élményei vannak arról az időről?
Amikor a körúton elfogtunk egy orosz katonát, levittük a pincébe, és megkérdeztük tőle egy tolmács segítségével, hogy hol van, ő azt válaszolta: Németországban. Hiába mondtuk neki, hogy Magyarországon, Budapesten van, nem akarta elhinni. Ezek a katonák lámpákba való szeszt itták, teljesen el voltak hülyülve, azt sem tudták, mit csinálnak, gondolkodás nélkül lőttek. Mi egyébként elsősorban magánéleti okból menekültünk, de előtte én is megtapasztaltam, hogyan működik a kommunista diktatúra. Nyugdíjazott katonatiszt apámat – akit az első világháborúban elfogott a Vörös Hadsereg, de sikerült elmenekülnie és Horthy mögött lovagolt, amikor az 1919 novemberében bevonult Budapestre – állandó megfigyelés alatt tartották, sőt egyszer megpróbálták ellehetetleníteni is: éjjel háromkor ránktörtek és megpróbáltak eldugni egy fegyvert a lakásunkban, amit apám szerencsére észrevett és kikergette őket. A családnevünk a kommunizmusban feketelistán volt, ezért kellett nekem is Weinzierl-ről Várnay-ra váltanom, amikor a Magyar Rádióban kezdtem énekelni. Emellett fél évre eltiltottak az énekléstől, egy olyan dal miatt, amit előtte átment a cenzúrán. Utána már egyre kevesebb lehetőséget kaptam a rádióban, akkor kezdtem el klubokba járni. Ez már ‘55-ben történt. ‘56-ban a forradalom nekünk „pont jókor” jött, mert egy kedves hölgy, Gyöngyi kért tőlem segítséget, nehogy két és fél éves fiát elvegye tőle a kilenc nyelven beszélő tolmács férje, Buzás Ferenc, akitől akkoriban vált el, és aki nagy kommunista volt. A nő arra kért, hogy segítsek neki és kisfiának kijutni az országból. Én beleszerettem, és feleségül vettem a forradalom leverése után közvetlenül, majd családként menekültünk a kukoricaföldeken át Ausztriába, ahonnan 1957 február elsején kerültünk Kanadába. Eleinte jól megvoltunk, együtt is dolgoztunk. Akkor kezdődtek köztünk a végül váláshoz vezető problémák, amikor pár évvel később elkezdte a szüleit kimenekíteni Magyarországról, majd a húga családját Franciaországból, és nekem kellett eltartanom őket.
A bostoni ‘56-os emlékmű kapcsán is kapott elismerést. A bostoni cserkészek is felkérték, meséljen ‘56-os élményeiről. Hogyan került kapcsolatba ezekkel a szervezetekkel?
Én odahaza a 929-es cserkészcsapat tagja voltam. A háború alatt és után a cserkészet is felborult, és az én életem is másfelé ment. A bombázások alatt, 14 évesen vöröskeresztes ápolóként segédkeztem, aztán katonaiskolába mentem, ahol szintén rendet tanultam. Nálam azóta sincs rendetlenség, és ezt köszönhetem annak, hogy belém nevelték a rendet a cserkészek és a katonaság. Amikor Amerikába kerültem, már 27 éves voltam, és a saját életemet kellett megalapoznom, és olyan munkáim voltak, hogy minden héten máshol dolgoztam, így nem kapcsolódtam vissza a külhoni magyar cserkészetbe. Montrealban az ottani magyar közösséggel ugyan kapcsolatban voltam, de rengeteget utaztam, így nem tudtam vállalni, hogy rendszeresen részt vegyek találkozókon vagy gyűléseken. Amikor Bostonba költöztem, itt is felvettem a kapcsolatot a helyi magyar egyesülettel, sőt, 1972-től Masszi Lajos elnöksége alatt két éven át titkár is voltam, ezalatt én szerveztem a magyar közösségnek szánt műsorokat, és Füzessy Magda szopránnal csináltunk egy közös koncertet a bostoni egyetemen is. Havonta egyszer találkoztunk az International Institute-ban. Reggelente én voltam az első, aki bement az irodába, mert a közelben dolgoztam. Amikor felmerült az ‘56-os bostoni emlékmű ötlete, én gyűjtöttem a szoborra legtöbbet, 6000 dollárt, ismerősöktől és politikusoktól – ezért kaptam az elismerést. De akkoriban Bostonban helyi cserkészcsapat még nem létezett, azt csak később alapították, a Boskola nevű magyar iskolába járó gyerekekből. Második feleségem, Doreen akkoriban súlyos beteg lett, itthon kellett lennem vele, mert sosem tudhattam, hogy a következő félórában mi történik vele, így megint visszavonultam a közösségi élettől. Hosszú éveken át csak barátainkkal, Roy-jal és Lily-vel tartottunk a kapcsolatot, de mostanra már ők is mindketten meghaltak, sőt a három lányuk is, akik néha látogatóba jöttek hozzánk. Két éve teljesen egyedül maradtam, akkor újra felvettem a kapcsolatot a bostoni magyar egyesülettel, befizettem a tagdíjat, adományt is adtam nekik. Akkor kértek fel a helyi cserkészek, hogy beszéljek nekik ‘56-os emlékeimről.
Térjünk át, illetve vissza a zenei karrierjére, ami a háború után kezdődött el, de tulajdonképpen Kanadában, majd Amerikában teljesedett ki. Mi volt a siker kulcsa?
A háború után bementem a Zeneakadémiára, a Semmelweis utcába, ott találkoztam Kodály Zoltánnal is, ott kezdődött az én továbbképzésem. 1950-ben pedig volt egy tehetségkutató verseny Magyarországon, amit négyen nyertünk meg, köztük Záray Márta, így kerültem a Magyar Rádióba. Kanadában még a menekülttáborban megismerkedtem Steve Ness zeneipari impresszárióval, aki először felajánlotta, hogy a háza alagsorában lakhatunk, majd ellátott jó tanácsokkal, és később is sok jó megbízáshoz segített. De először meg kellett tanulnom a nyelvet és el kellett valahogy tartanom a családomat, ezért mindenféle munkát elvállaltam, voltam ácssegéd, szállodai segítő, dohánylevél-szedő egy ültetvényen, majd péksegéd. Közben franciául és angolul is tanultam, hegedűn gyakoroltam, majd a Pearl művésznéven fellépő feleségemmel duót alkotva beutaztuk Quebec tartományt. Volt egy 35 perces műsorunk, mi „melegítettük” fel a közönséget más fellépők előtt. A zeneszámok között Gyöngyi eltáncolt egy-egy hawaii, dél-amerikai és cigánytáncot. Egy ügynökség szervezte a fellépéseket. Így éltem-éltük 1960 és ‘69 között az ún. nightclub életet, s ezt az időszakot követően költöztem Bostonba, immár Doreennal, hogy a Café Budapestben dolgozzak. Ennek előzménye, hogy ‘67-ben Montrealban volt a világkiállítás, és Bán Edit, a Café Budapest tulajdonosa ott hallott engem énekelni és zenélni. Megkérdezte: én vagyok-e az a Várnai Tibor, aki odahaza énekelt a Rádióban, majd elhívott magához dolgozni, nekem viszont épp akkoriban indult egy kétéves szerződésem, ezért csak ‘69 legvégén tudtam Bostonba menni. Tíz éven át dolgoztam nála. Cigányzenét akart, ezért vittem magammal egy cigányprímást és egy cimbalmost, trióban dolgoztunk. Korábban Bostonban nem volt cigányzene, előttünk a Café Budapestben egy olasz hegedűs játszott egyedül. Már az első fellépésünk nagy siker volt, a Boston Herald lap lelkesen üdvözölt minket a bostoni művészvilágban. Azok a hírességek – politikusok, zenészek, milliomosok, Hollywood-sztárok –, akik Bostonba jöttek látogatóba, általában mind a Café Budapestbe jöttek enni, akkoriban ez a város legjobb éttermének számított. Ted Kennedy szenátor például minden hónapban ott volt legalább egyszer és mindig a hatos szeparét kérte. Vacsora előtt vagy után a társaságával átjöttek a bárba zenét hallgatni, ami azért számított különlegesnek, mert általa Európában érezték magukat, és mert akkoriban senki nem játszott cimbalmon. Csikós István cimbalmosnak, akit Montreálból hoztam magammal és aki korábban professzor volt a pozsonyi egyetemen, csodájára jártak, nézték és fényképezték, ahogy zenélt. Az első hat hónapban nagyon jól alakult volt minden, de utána Csikós családi okokra hivatkozva visszament Kanadába, három hónappal később pedig Giulio Whiskey is lelépett. Kerestünk egy zongoristát mellém. Ellen White nagyon jó zenész volt, a legjobb duo voltunk az országban, de mivel mind a négy szünetben megivott egy-egy koktélt, mire a műsor végére értünk éjfélkor, már nagyon lassan játszott a zongorán. Miután ő is leköszönt, váratlanul megjelent Eugene, akit szerintem a Jóisten küldött mellém. A Kirgiz Köztársaságból jött, anyja orvosnő, apja francia professzor volt, ő pedig csodálatosan zongorázott. Sokáig nagyon jó csapat voltunk, alig kellett gyakorolnunk, annyira tehetséges volt, rögtön le tudta játszani, amit tőlem hallott, még a legnehezebb Monti csárdást is. Egy kaliforniai zenei fesztiválon egyszer második díjat nyert.
Azt mondta, Kanadában kizenélte magát, még az állampolgárságról is lemondott. Miért?
Mert én azt az életemet lezártam. Miután elváltam Gyöngyitől – akivel családja miatt egyre nehezebben jöttünk ki, majd meg is csalt, és végül a közös bankszámlánkat kiürítve költözött el tőlem –, rátaláltam Doreenre, aki ugyanabban az évben érkezett Amerikába mint én, de ő Angliából, és szintén elvált. Nagyon boldog 58 évet éltünk le együtt. Amikor Bán Edit meghívott Bostonba, kapóra jött végleg elhagyni az előző életemet, szívesen lecseréltem a kanadai állampolgárságot és életet amerikaira. Nincs magyar állampolgárságom sem, de tervezek ellátogatni Budapestre idén júliusban unokaöcsémhez, Oszkár bátyám fiához, Tamáshoz.
Pedig bizonyára könnyen megkaphatná a magyar állampolgárságot. Sőt, akár haza is települhetne. Erre nem gondolt? Munkája és felesége betegsége miatt legutóbb 13 évvel ezelőtt járt Magyarországon, de mikor volt otthon először az ‘56-os menekülést követően?
Eleinte nem mehettem jó pár évig, de a munkám miatt nem is tudtam volna. ‘71-ben voltam először. Édesapám akkor már nem élt, de édesanyámmal és Oszkárral találkoztam, sőt ők is jártak később nálam Bostonban. Doreent is hazavittem látogatóba, nagyon tetszett neki Budapest. Legutóbb a Dunán hajóztunk fel Prágába, majd tovább Nürnbergig, onnan autóbusszal Párizsba, és Párizsból repültünk vissza. Háromszor voltam, ennél gyakrabban nem tudtam menni a munkám miatt. Hazatelepülni pedig épp a feleségem miatt nem tudtam volna, mert amikor ez felmerült, akkor ő inkább Angliába ment volna. Emlékszem, anyám mindig cipőket akart venni, neki az jelentette Amerikát. Akkoriban már nem léptem fel, de még tudtam hegedülni, Royékkal csináltunk egy házi műsort a társaságnak.
A Café Budapest után még sok más helyen is dolgozott rövidebb-hosszabb ideig, de egyre kevesbé zenészként, inkább főpincérként. Mikor is miért tette le a hegedűt?
Bár Eugene-nel nagyon nehezen hagytuk ott a Café Budapestet, de 10 év után úgy éreztük, lépnünk kell, mert bármennyire szeretett minket Bán Edit, nem emelt fizetést. Először a Warner’s étteremben zenéltük és közben rengeteg lemezt is eladtunk, utána a magyar tulajdonú Csárdás, illetve Kék Duna éttermekben dolgoztunk. Amikor az utóbbi bezárt, Eugene-nel elváltak útjaink, majd két barátommal nyitottunk egy éttermet, Red Pepper (Piros Paprika) néven. Hétvégén zenéltem, volt egy nagyon jó dobosból és egy gitárosból álló triónk. A 120 személyes bár mindig tele volt, és nagyon jól ment az üzlet, ezért tudtuk két év múlva négyszeres áron eladni. Utána a Bogie’s Place nevű étteremben voltam főpincér és hétvégén énekeltem. A Boston Beer Works-nél szintén; az artritisz (ízületi gyulladás) miatt már csak nagyon ritkán vettem elő a hegedűt, ott is inkább csak énekeltem, Roy kísért zongorán.
Utolsó munkahelyére, a Bertucci pizzázóba 81 évesen került, a valaha volt legidősebb alkalmazottként. 87 évesen hagyta el, felesége betegsége miatt. Európai fejjel mindezt elég nehéz elképzelni. A munkavégzés oka akkor is a családfenntartás volt, vagy valami más?
Akkor mi már itt laktunk, ahol most beszélgetünk. De nem azért dolgoztam, hogy ki tudjam fizetni, hanem mert a véremben volt a munka: nem akartam itthon maradni egész nap, csak ülni és nézni a televíziót. Ahhoz még túl fiatalnak éreztem magam. Amikor 86 évesen abbahagytam, nem hitték el, hogy tényleg otthagyom őket. Nekem az egy álommunka volt: fogadtam a vendégeket, helyükre kísértem őket, beszélgettem velük, nagyon megszerettek, de fel is lendült tőlem az üzlet, még köszönőleveleket is írtak nekem a vendégek. Életem egyik legboldogabb időszaka volt, de sajnos Doreen kezdett egyre gyakrabban elesni és egyre jobban eluralkodott rajta a demencia. Az ő ápolása lett a legutolsó és legnagyobb „munkám”.
A könyvében nagyon sokat ír szeretett (második) feleségéről, részletesen elmesélve az utolsó nagyon nehéz éveket, amikor végül Doreen otthonba került, ahol nagyon gyakran látogatta. Szintén lehetetlen bemutatni 58 éven át tartó boldog házasságukat egy bekezdésben, így csak azt kérdezem: mi a legkedvesebb, illetve legszomorúbb emléke róla?
Amikor ön ide belépett, meglepődve látta, hogy még márciusban is áll a karácsonyfám. Ez azért van, mert mielőtt feleségem az otthonba került, történt egy szomorú jelenet: hálóingben kiment az utcára, és onnan hoztam be átfagyva, és amikor megnyugodott, magához tért és tiszta tekintettel rám nézett a karácsonyfa mellől, azt mondta: „Nagyon szeretlek, Tibor, mindig szeretni foglak.” Azóta áll itt a karácsonyfa. És minden más is éppen úgy van, ahogy volt, mielőtt elment. Ha borotválkozom, közben hozzá, a fotójához beszélek. Ami a legjobban fáj, ha rágondolok, az, hogy sokszor kellett hazudnom neki. Korábban egy jóval nagyobb lakásban laktunk, ahol huszonkilenc ablakot kellett tisztítsak. Amikor ez eszébe jutott, mindig kérte, hogy költözzünk el, magyarul is mondta: utálok itt lenni, és ezen felidegesítette magát, ezért sokszor kellett lenyugtatnom azzal, hogy rendben, majd elköltözünk. Az otthonban is gyakran megkérdezte, hova megyek és mikor viszem haza, mire azt mondtam, valamit el kell intéznem, de hamarosan jövök érte. Ez nekem olyan kétszínű dolognak tűnt, és sokáig zavart azután is, hogy ő meghalt. Az idősotthonnal kapcsolatban is sokáig volt bűntudatom, annak ellenére, hogy tudtam, hogy muszáj volt odavinnem, mert már nem tudtam ellátni őt. Azzal kárpótoltam, hogy bejártam hozzá amilyen sokszor csak lehetett, a Covid-járvány alatt is, és próbáltam minél több örömöt becsempészni a szürke hétköznapjaiba; és nemcsak neki, hanem otthonbeli társainak is.
Még egy kérdés, amire nem kaptam választ a könyvéből. Sokszor említi, hogy csak ketten voltak, csak egymásra számíthattak. Megkérdezhetem, miért nem lett gyerekük?
Doreen nem esett teherbe. Első férje, egy részeges hajóskapitány, egyszer úgy megrúgta az akkor várandós feleségét, hogy a baba elment és többet nem lehetett gyereke. De ezt csak sejtem, mert ő azt mondta: van neki egy titka, amit sosem fog elmondani, hogy ne fájjon. Én ezt elfogadtam.
Sok dátumot mondott fejből, könyvében pedig gyakran napra, sőt órára lebontva részletezi az eseményeket. Hogyan emlékszik mindenre ennyire részletesen?
Öt évvel ezelőtt, amikor a feleségem állapota rosszabbra fordult, állandóan azt kérdezte: mi van a könyvvel? Akkor, 90 évesen, elkezdtem a jegyzeteimet összerakni, és leírni kézzel mindent, amire emlékeztem, és aztán átadtam egy kiadónak. Ugyanis már korábban elkezdtem jegyzeteket írni és visszaemlékezni, egészen addig, amikor a cserkészmozgalom alapító R. Baden-Powell („Bi-Pi”) lábán ültem két és fél évesen a gödöllői világdzsemborin, 1933-ban, és egy fotós le is fényképezte a jelenetet. Van egy csoportkép a gimnáziumból, sokakról név szerint tudom, kicsodák. Mindig találtam módot arra, hogy rájöjjek a nevekre. Ha sehogy sem jut eszembe, elkezdem mondani az ABC-t, és egyszer csak beugrik a név. Az agyam még elég jól működik…
Mivel telnek napjai 95 évesen; mi az a napi rutin, amit most is ilyen fitten tartja?
Minden nap kinyitom az ablakokat két-három órára, miközben elkészítem a reggelimet. Ha van valami dolgom telefonon, felhívom az illetőt, ha valamit vásárolni kell, elvezetek a közeli boltba, és gyakran elmegyek a szintén közeli Senior Centerbe is, mert ott minden héten van két-három műsor. Három nappal ezelőtt például volt itt egy jazz szaxofonista, előtte egy hölgy hárfán zenélt, azelőtt pedig valaki régi autókat mutatott be a jelenlévőknek. Szóval mindig van valami elfoglaltságom. És évek óta minden nap háromszor elvégzem a pár perces tornagyakorlataimat.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
