Molnár Levente és Csibi Lóránd New Yorkban

Molnár Leventét talán már senkinek sem kell bemutatni, de ha mégsem tudná valaki, hogy kicsoda, Molnár Levente az a világklasszis, Liszt Ferenc díjas magyar operaénekes, bariton, akit a világon e műfajban már a legnagyobbak között tartanak számon. Tavaly, a new-yorki Lincoln Theather-be a Bánk Bán szerepében volt szerencsénk látni őt, amikor a Magyar Állami Opera New York-ba vendégszerepelt.

Alakítását Fred Plotkin, az Egyesült Államok egyik legkiválóbb opera-szakértője, a WQXR, az USA első kereskedelmi-klasszikus zenei rádiójának munkatársa, a 2018-as év egyik meghatározó alakításaként említi és dicséri. Nem kisebb nevek mellett szerepel a neve, mint Placido Domingo és Thomas Hampson. Szintén 2017-ben Magyar Örökség díjjal tüntették ki.

Ám, a címben a többes számot használtam “világklasszisok”, természetesen nem véletlenül, hiszen Leventének van egy bátyja is, aki nem más mint Molnár Szabolcs, aki ma már a Kárpát-medence egyik legkiemelkedőbb prímása. A Heveder zenekarba játszik, négy gyermek édesapja és azt vallja, hogy a hagyományos magyar “kultúrát meg kell tartanunk, hiszen ez kölcsönös, a kultúra is megtart minket. Nemcsak kap az ember, hanem ad is.”

Molnár Szabolcs és Csibi Lóránd

Molnár Szabolccsal az idei 13. Csipke táborba is találkoztunk, ahol a Heveder együttessel zenélt egész héten át, majd elmondása szerint a Csipkéből egyenesen Gyimesbe ment, ahol egy általa szervezett zenetáborba tanítja a hegedű fortélyaira a résztvevőket. Öccse, Molnár Levente pedig édesapjával Molnár Csabával közösen bonyolítanak le különböző zenei, közösségépítő, tehetségkutató programokat az idén nyáron Székelyföldön. Ezen kívül a saját operaénekesi munkáját is végzi Levente.

Szabolcsot évekkel ezelőtt a Csipke táborok egyikébe ismertük meg, Leventét pedig tavaly New Yorkban. Mindketten nagyszerű, tehetséges fiatalemberek, akik a magyar kultúra zenei oldalán is nagyot alkotnak és sokat tesznek is érte. Sokszor megkérdezik őket hogy honnan jön ez a zene iránti végtelen szeretet, tisztelet, nem kis tehetséggel ötvözve. Erre ők mindig a családi környezetüket említik. Szabolcs és Levente Gyergyóremetén nőttek fel, ott éltek a szüleikkel, majd elköltöztek, vagyis inkább visszaköltöztek édesapjuk szülőházába Csíkszereda mellé, egy kis faluba, Csíkszentlélekre. Mivel édesanyámék is Csíkszentléleken laknak és ugyanabba a hagyományőrző csoportba tevékenykednek, évek óta közösen szavalnak, énekelnek és gyakran egy társaságba járnak; nagy-nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy az idén meglátogathattuk a két világklasszis szüleit nejemmel Zsuzsával együtt Szentléleken.

Erdélyben, Székelyföldön akik őrzik a hagyományt, akik nemcsak beszélnek róla hanem ápolják is azt, azok elsősorban a saját környezetükkel, lakásukkal tesznek erről tanúbizonyságot. Ha megérkezel egy házhoz amely előtt székelykapu van, ez már egy árulkodóan jó jel. Majd amikor belépsz rajta és meglátod a régi, egyszerű, korhű és a térségben megfelelően beleillő, székely magas-tornácos házat, akkor már nagyon kíváncsi vagy, hogy milyen is lehet a berendezés. Majd az udvaron körülnézve meggyőződsz arról, hogy itt portájukat szerető székelyek laknak, ennek tanúbizonyságát hirdeti a ház ormára kitűzött székely zászló is. Nos, a Molnár családi porta pontosan ilyen.  A benne lakók a legnagyobb természetességgel, széles mosollyal fogadtak bennünket.

Molnár Csaba nyugalmazott állatorvos és neje Gyöngyike nyugalmazott tanítónő a kapuba várt ránk. Szívélyesen megölelgettük egymást és az “Isten Hozott” pohár házi pálinka után körbejártunk mindent. Ahogy sejtettük, a ház belsejét tipikus székely berendezéssel varázsolták otthonná. Minden szobában jelen vannak a sajátos székely népi, nemzeti motívumok: a tulipános székek, az almárium, a rakottas, a varrottas kelengyék és a régi családi fotók is. A falakról a két gyermekük, no meg a vidám unokáik mosolyognak a vendégekre.

Természetesen, az udvart és a zöldséges kertet sem hagyhattuk ki.

Gyöngyikének mesebeli kertje van. Ezen a veteményeskerten látszik a végtelen szeretet és jókedv amivel gondozzák. Buján nőtt benne minden, a kaportól a lestyánig, a hagymától a cukorborsóig, az epertől a ribizliig, minden boldogan virágzott – éppen május volt. Érdekessége a kertnek, hogy két, egymástól független, teljesen különböző vizű forrás van rajta. Az elmondások szerint ez a két kiapadhatatlan forrás mentette meg a falubelieket a háború utáni nagy szárazság idején. Mindkettőből ittunk, egy kis piros csészéből, ami mindig ott függ egy szegen, szomjazóknak – jó hideg, finom, hegyi vizük van a forrásoknak.

A kertből visszasétálván vethettünk néhány pillantást arra a gazdasági épületekre amelyekben anno teheneket tenyésztettek, amelyeket saját kezűleg fejtek, a tejből sajtot készítettek – mindezt az állatorvosi és pedagógusi munkájuk mellett. Kemény kétkezi munkával pótolták a család bejövetelét. Nagy jövőt álmodtak fiaiknak, kellett hozzá az anyagi is az erkölcsi nevelés mellé.

Letelepedtünk az udvar szegletében, a veteményes mellett megépített udvari kemence körül kialakított filegória alá, ahol koccintottunk még egy kupica jóféle áfonya pálinkával a fenséges étkek előtt, amiket Gyöngyike varázsolt a kockás abroszos kerti asztalra. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy fenséges ételek: fatálon tálalt házi füstölt szalonna, füstölt kolbász, disznófősajt, sült gomba, házi túró, sajt, orda, rántott csirke, zöld hagyma, paprika, pityókás házikenyér…és tovább nem folytatom, mert a beindult Pavlovi reflexek miatt nem tudnék beszélni. Mindezt leöblíthettük vörösborral és Tiltott Csíki sörrel. Háttérben szólt a magyar néptánczene és sorra került a “Hazám, hazám” ária is a Levente fiúk hangján, de Gyöngyike is énekelt nekünk meghatóan, teljes szívéből – mind megkönnyeztük.

 

Rengeteg közös témánk akadt, boncolgattuk is őket rendesen. Kíváncsian érdeklődtek a diaszpóra magyarságának lelki és szellemi állapota iránt, aziránt, hogy a diaszpórában élő magyarok hogyan gyakorolják a hazaszeretetet és hogyan élik meg a honvágy és hazaszeretet különös összefonódását. Meséltünk nekik a kezdeti nehézségeinkről amelyekkel küszködtünk az Egyesült Államokba való költözéskor, de meséltünk nekik az itteni pezsgő magyar életről is – arról, hogy jó magyarnak lenni Clevelandben, hogy vannak itt jó magyar barátaink, magyarul gyakorolhatjuk vallásunkat, vannak magyar szervezetek, magyar rendezvények és hogy van sok jó magyar ember itt Clevelandben is.

Mi is nagy-nagy érdeklődéssel hallgattuk, ahogy meséltek a családjukról, gyermekeiről, a múltról, arról, hogy hogyan tettek meg mindent a magyar hagyományok megőrzéséért az ominózus kommunista évek idején, hogy hogyan meséltek a gyerekeknek magyarul, hogyan énekelték a magyar népdalokat napestig, de főképpen a jövőről beszélgettünk.

Molnár Gyöngyike és Csaba világlátása, a mai világ kihívásaira kínált bölcs tanácsaik,  – minket, a messze földre szakadt nemzettestvéreiket mély és meghatározó útravalóval vérteztek fel, megerősítettek abban, hogy jó magyar embernek lenni bárhol a világon. Isten tartsa meg őket sokáig, adjon nekik jó egészséget és tartsa meg erejüket, jó kedvüket mindörökké!

Nehezen vettünk búcsút tőlük, napokig tudtuk volna hallgatni egyedi életük meséjét. Friss ismeretségünk a búcsúzásnál még bensőségesebb volt. Megígértették velünk,  ezentúl soha nem kerülhetjük el a lakásukat amikor hazalátogatunk. Megígértük. Nagy szeretettel fogunk eleget tenni ezen kérésnek és a mi ajtónk is tárva-nyitva áll előttük, szeretettel várjuk!

 

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.