A múltheti életmódban egy könyvből idéztünk, Sorsdöntő találkozások – Szülők és gyermekek c. kötetből. Nem új könyv, sokan ismerhetik, hisz az egykori Mesterkurzus sorozat egyik legnépszerűbb kiadványa volt. Évek óta nem volt kapható, átszerkesztve és két szerző új írásaival kibővítve jelenik meg újra. A szerzők: Ranschburg Jenő, Popper Péter, Vekerdy Tamás, F. Várkonyi Zsuzsa, Orvos-Tóth Noémi. Ők öten közösen szerkesztették, és ebből most folytatjuk az idézeteket, ezennel is remélve hogy fölkeltjük az önök érdeklődését e könyv iránt.

Nekem nem sikerült, de neked összejöhet!

Van a szülő-gyerek viszonynak egy rendkívül fontos motívuma, amely meghatározza, hogy milyen is lesz ez a sorsdöntő találkozás. Vajon mit akar a szülő? Hozzászabni a gyereket a saját elveihez, gondolataihoz, vágyaihoz? Vagy azt próbálja segíteni – mert azt szeretné –, hogy a gyerek azzá legyen, aki? Másképp fogalmazva: tudja-e a szülő élvezni a különböző gyerekeit? Mert ha testvérek születnek – még akkor is, ha ikrek –, mindegyik más, természetesen. Képes-e a szülő arra, hogy valamilyen örömöt jelentsen számára az, hogy az egyik ilyen, a másik olyan? Vagy neki van egy elképzelése, amit csak az egyik gyerek tölt be? Az ’ügyes’, az ’gyors’, az ’okos’, a másik meg ’olyan kis szerencsétlen’, mindig mosolyog, jól érzi magát, na de ’semmire sem jut’? (Egyébként tudjuk, hogy az életben nemegyszer ő lesz a sikeres, akit az apa esetleg lenéz, mert ’egy szöget nem bír beverni’. De lehet, hogy bár sikeres lesz, sérülni fog attól, hogy az apa őt így megvetette. Vagy éppen: nem tudja kibontakoztatni, amit magával hozott, éppen az apai szuggesztió miatt – ’te semmire se vagy jó’, csak mert más, mint amilyennek az apa szeretné…)
Szóval: mit akar a szülő? Van-e egy elképzelése, hogy az ő gyereke milyen legyen, mit higgyen, mit valljon, mihez csatlakozzon – ahhoz, amihez ő, természetesen! –, vagy pedig arra törekszik, hogy okosan megadott szabadsággal önmagát tudja kibontakoztatni? (Vekerdy Tamás)

Olyan vagy, mint az anyád! Mintha az apádat látnám!

A cserbenhagyott partnerek nem ritkán azzal próbálják csökkenteni fájdalmukat, hogy leértékelik az őket elhagyó társat. Akár egész szélsőségesen. Férfitől is hallottam már ilyenfajta sárba tipró szidalmat, de nőkre jellemzőbb, hogy szörnyetegként mutatják be volt partnerüket. Az elhagyott nő vagy férfi legfeljebb majd csak jövőbeli kapcsolataiban szenvedi meg, hogy a kudarcból nem vont le semmilyen rá vonatkozó tanulságot – de a gyerekei? Hogyan érinti majd az ő valóságérzéküket ez az angyal/ördög szerepábrázolás? Ők biztosan nagy árat fizetnek anyjuk vagy apjuk öngyógyító kísérletéért. Milyen terhet rak rájuk ezzel a gyűlölettel a velük élő szülő (általában az anya)? Először is: ha nem akarják a kegyeit elveszíteni, kénytelenek lesznek azonosulni vele, elfogadni álláspontját. Igen, apámnak nagy bűnei vannak, apám egy selejt. Hogy lánygyerekről vagy fiúgyerekről van-e szó, az következményében ’csak’ annyiban más, hogy saját nemét kell-e ezáltal gyűlölnie, vagy az ellenkező nemet. Egyik rosszabb, mint a másik… Hogyan tud valaki harmóniát megélni saját párkapcsolatában, ha abban nőtt fel, hogy férfiként nem szabad olyanná válnia, mint alig ismert legfőbb férfimintája, az apja, illetve, hogy nőként nem szabad bíznia a férfiakban? Az Olyan vagy, mint apád!, Nahát, ez pont olyan, mintha apád mondta/tette volna! jól ismert mondatok az ilyen családokban. Ebben a megbélyegzésben pedig az is benne van, hogy ’valami veled sincs rendben, nemcsak apáddal…’ (F. Várkonyi Zsuzsa)

Minden a családfám miatt van!

A tapasztalatok szerint a titkok és elhallgatások megkötik pszichés energiáinkat, és akár generációkon át súlyos teherként akadályozzák fejlődésünket. A feldolgozatlan traumák visszatérnek. Épp ezért önismereti munkánk fontos része a történetünk feltárása. A családfa felrajzolása után kirajzolódhatnak a generációkon átívelő hasonló sorsok, ismétlődően megjelenő betegségek, válások, veszteségek. A családfa a múltunk regénye, és ahogy végighaladunk rajta, érdemes minden ősünknél elidőzni s feltenni a kérdést, mit üzen nekünk az életével? Sokféle választ kaphatunk, de mind formálta a sorsunkat. Ám a családfa talán legfontosabb ajándéka, hogy meglátjuk benne a szüleink gyerekkorát. Ilyenkor kiderül, hogy ők, akiktől egykor az életünk függött, akik hatalmasnak és tévedhetetlennek tűntek, valamikor maguk is a szüleiknek kiszolgáltatott gyerekek voltak. Gyerekek, akik talán sosem kapták meg a feltétel nélküli elfogadást. A szüleinkhez fűződő kapcsolatunk sokkal érettebbé válik, amikor ezt felismerjük. (Orvos-Tóth Noémi)

Ranschburg Jenő – Popper Péter – Vekerdy Tamás – F. Várkonyi Zsuzsa – Orvos-Tóth Noémi: Sorsdöntő találkozások – Szülők és gyermekek

A kötet a Nyitott Akadémia weboldalán megrendelhető >>

Forrás: eletszepitok.hu

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.